- Trelawney professzor?

- Tessék, Ron, drágám? - fordult oda a fiúhoz az idős jóslástan tanár.

- Harry elküldte nekem a fogalmazását, hogy adjam oda a tanárnőnek.

- Ó, milyen figyelmes a részéről - mosolygott Sybill, átvéve a papírt Rontól. - Üljetek le, kérlek. Az óra hátralévő részében mindenki tanulmányozza a kristálygömbjét. Én átolvasom az esszéiteket, így vissza tudom őket adni az óra végén. Biztos nagyon fúrja az oldalatokat a kíváncsiság, hogy vajon milyen jegyet kaptok. Kérlek, dolgozzatok csendben.

Ron leült Deanhez és Seamushoz, akik kártyáztak az asztal alatt. - Beszállhatok? - kérdezte.

- Persze - vigyorgott Dean. - He nem bánod, hogy mugli játékot játszunk.

- Ó, egyáltalán nem - suttogta Ron. - Nem játszhatunk robbantósdit az órán. Elmagyaráznátok a szabályokat?

A szomszéd asztalnál Parvati és Lavender kétségbeesetten próbálta kitalálni, hogy mit jelenthet a rózsaszínes-ibolyaszínű köd Parvati kristálygömbjében.

- Azt gondolom, ez jó jel Parvati - mondta Lavender. - A rózsaszín és az ibolya szép színek.

- Nagyon Barbie-szerű nem?

- Barbie-szerű? Hogy érted?

- Sosem hallottál a mugli kislányok kedvenc játékáról, a Barbie babáról? - kérdezte Parvati.

- Nem - vont vállat a barátnője. - Kellett volna? Az én kedvenc játékom egy tíz centi magas vámpír-baba volt, amely minden órában bemondta a pontos időt, és a két a szemfoga világított a sötétben. Nagyon szerettem, nem is tudtam elaludni nélküle, és csak akkor éreztem biztonságban magam, ha velem volt.

- Hűha, nem tudom elképzelni magam, amint egy vámpír-babával alszom - rázta fejét Parvati. - De vizsgáljuk tovább a ködöt, jó?

Amíg a tanulók egymást és magukat szórakoztatták, Trelawney elmerült az esszék olvasásában. Néha kuncogáshoz hasonló hangokat hallatott, máskor elégedetlenül ciccegett.

- Oké, srácok, győztem - vigyorgott Dean Seamusra és Ronra. A másik kettő olyasmit motyogott, hogy 'persze, hogy győztél, mugli származású vagy' aztán felnéztek, és látták, hogy a professzor éppen kezébe vett egy újabb dolgozatot.

- Még egy partit? - kérdezte Seamus.

- Pssszt! Az enyémet olvassa! - súgta Ron, le sem véve a szemét Sybill arcáról. A professzor először közömbösnek tűnt, de amikor elérte a második bekezdést, arckifejezése valami leírhatatlanra változott. Zavar és düh keveredett arcán, aztán hirtelen elvörösödötté és kuncogni kezdett.

- Tetszik neki a fogalmazásod - állapította meg Dean egy vigyorral. - Az enyém nem volt túl érdekes. A jövőbeli munkámról kellett írnom, és azt írtam, hogy futballozni fogok a West Ham csapatnál, de elfelejtettem hozzátenni, majd varázsolok is egy kicsit, hogy feldobjam a csapat teljesítményét.

A fiúk egymásra vigyorogtak, aztán visszafordultak Sybillhez, aki égő piros arccal épp befejezte Ron esszéjének olvasását.

Odanyúlt a következőért.

- Az Harryé - mondta Ron a barátainak.

- És? Jó? - kérdezte Dean

- Azt hiszed, elolvastam? – ráncolta a szemöldökét Ron, próbálva sértett arcot vágni, de nem bírta megállni, hogy ki ne törjön belőle a nevetés. - Jól van, jól hiszed. Persze, hogy elolvastam... - lehalkította a hangját. - Azt hiszem, szegény Harrynek tényleg fogalma sem volt, mit írjon, mert a legelképesztőbb történetet írta, amit valaha olvastam. Félelmetes és teljesen idióta. De tök jó.

- Nos, meglátjuk, a professzor mit gondol róla - felelte Seamus és mindnyájan Trelawneyre fordították figyelmüket.

A tanárnő arcszíne már nem volt szép piros. Olyan fehér volt, mint a fal.



Voldemort a Roxforti Nagyterem végében áll, pálcáját készenlétben tartja, várva, hogy rám szórja vele az Avada Kedavrát.



Sybill nagyot nyelt



Én majdnem elájulok, kénytelen vagyok nekidőlni egy vízköpő-jellegű ronda szobornak, amely Piton professzort ábrázolja. (Piton egy hónappal Voldemortnak a kastély elleni támadása előtt hal meg, és Dumbledore elhatározza, hogy szobrot állíttat az emlékére, a Nagyterem közepén)



Két nagy krokodil-könny csordult le Trelawney arcán. Letörölte őket.



Szóval, megpróbálom összeszedni magam, de hiába. A sebhelyem elképzelhetetlenül fáj, és biztos vagyok benne, hogy a halál küszöbén állok.



Az osztály felnézett, amikor a professzor hangosan szipogni kezdett.



Voldemort kárörvendően nevet, vörös szeme perverz élvezettől csillog. Kígyószerű arca kiköpött mása az unokatestvérem, Dudley arcának.



Kis mosoly tűnt fel Sybill könnyáztatta, ráncos arcán.



Nem, ez nem azt jelenti, hogy Voldemort szőke parókát visel, és hízik hatvan kilót - egyáltalán nem. Csak úgy értem, hogy visszataszítóbb, mint bármi, amit valaha láttam.

Gúnyosan vigyorogva, fenyegetően legyint felém a pálcájával, miközben ’Avada Kedavrá’-t kiállt. A pálcája végéből kilövellt zöld fénysugár gyomron talál. Tisztában vagyok vele, hogy semmi sem menthet meg. Semmi sem maradt élet és halál között, csak Voldemort visszhangzó nevetése. Aztán minden elhomályosul... és a felhők között találom magam...



- Ó, ne! - suttogta a professzor, zsebébe nyúlva egy zsebkendőért.



A felhők között repülök fölfelé, föl, föl, föl... azután erős fény vesz körül, annyira erős, hogy majdnem megvakít. Egy hang (suttogó és hangos egyszerre) azt mondja, otthon vagyok. Hirtelen megpillantom Lily és James Pottert, a szüleimet. Valóban otthon vagyok.



Mire a fogalmazás végére ért, Trelawney már nemcsak szipogott, hanem automatikusan törölgette a szemét, és fújta az orrát.

- Jól van, professzor? - kérdezte Parvati aggódva.

- Ó, igen drágám... jól vagyok – válaszolta Sybill, remegő hangon. - Én... csak… ez volt a legmegrázóbb esszé, amit valaha is olvastam.

- Miért olyan megrázó, professzor? - vágott közbe Lavender.

- Mert... ó, olyan szörnyű... mert pont így fog történni, drágám - Trelawney újra kifújta az orrát. - Jelest adok rá Harrynek... Kötelességemnek tekintem, hogy felvidítsam mielőtt... mielőtt eljön számára a vég. És igazán megérdemli. Egy diákom se írta le a jövőjét ilyen pontossággal.

- Mire gondol, tanárnő? - ráncolta homlokát Ron. Egyre bosszúsabb lett és egyben egyre jobban aggódott is. - Csak nem hiszi, hogy Harry ilyen nevetséges módon hal meg?

- Sajnálom, ha csalódást okozok Weasley, de előre láttam mindent, amit Mr. Potter leírt. És tudod, ha két ember ugyanazt a víziót látja, az biztosan bekövetkezik. Rettenetesen sajnálom, Weasley, tudom, hogy elveszíted a legjobb barátodat... de már többször is megjósoltam, hogy ez be fog következni, emlékszel?

- Ó, persze - Ron homlokráncolva felállt – Harmadikban ál-Zordókat vélt látni és Harry állítólagos halálát jövendölte. Szemenszedett hazugság!

- Hogy merészeled megkérdőjelezni a szavaimat, Weasley? - dadogta a tanárnő.

- Én nem vonok kétségbe semmit, csak azt mondom, hogy állandóan hamis látomásai vannak, és a legostobább dolgokat jövendöli, amit életemben hallottam. Emlékszik, amikor azt jósolta nekem, hogy teherbe ejtem Hermionét hatodik osztályban?

- Az csak nyelvbotlás volt - Trelawney elvörösödött. - Úgy értettem Harry ejti teherbe Ginnyt hetedik osztályban.

- Ó, csak három tényező nem stimmelt: a ki, a kit és a mikor. Csúcs! - állapította meg Ron cinikusan. - Ön egy tehetségtelen és idegesítő amatőr, aki professzornak meri nevezni magát! Harry nem fog meghalni, hanem feleségül veszi a testvéremet! És most, ha megengedi, elmegyek. Hermionénak volt igaza, hogy abbahagyta a jóslástant harmadikban. Viszontlátásra. Kellemes és kevésbé-hamisan-jósolt jövőt! – kiáltotta, és becsapta maga mögött a csapóajtót.



* * * * *



Kinyitva a szemét, az első dolog, amit megpillantott, egy fecske alakú felhő volt, amely kecsesen úszott át az égen. Pislogott, és kezével beárnyékolva a szemét megpróbált körülnézni. Először úgy találta, hogy eléggé nehezen mozgatja a fejét - valahogyan súlyosnak érezte. Lassan felült, és rájött, hogy fázik. Egy búzamező közepén feküdt, de fogalma sem volt, hogy került oda. Semmire sem emlékezett az elmúlt huszonnégy órából... aztán rájött, hogy semmire sem emlékszik azelőttről sem. Semmi emléke nem volt a múltjáról, a rokonairól, a barátairól... még a saját nevét sem tudta volna megmondani.

Ki vagyok? Hol vagyok? Miért vagyok itt? - gondolta kétségbeesetten, és felállt. A búza a derekáig ért, és csak nehezen tudott előrehaladni benne. Félrehajtotta a kalászokat maga előtt, utat vágva kifelé a búzatáblából.

Vagy ötven méternyire a mező szélétől egy apró kunyhót látott, előtte egy kis traktorral, és egy valamivel nagyobb teherautóval. A lankás domboldalon birkák legelésztek.

Amikor a fiú odaért a házhoz, egy öreg farmer lépett ki az ajtón.

- Jó reggelt, uram! - köszöntötte az öregembert.

- Neked is, fiam - mosolygott a farmer. - Mi szél hozott erre?

A fiú megrázta fejét. - Fogalmam sincs, uram. Valami biztosan történt velem, mivel elvesztettem az emlékezetemet. Nem tudom, hogy kerültem ide, csak azt tudom, hogy annak a mezőnek a közepén ébredtem fel - ujjával a búzára mutatott. - Tudna segíteni, uram?

- Először is ne szólíts uramnak, jó? - felelte az öregember - A nevem Sam McDonald, de szólíthatsz Samnek.

- Rendben, Sam - bólintott a fiatalember. - El tudna vinni egy közeli városba? Vagy használhatnám a telefonját?

- A telefonomat? - a farmer nevetett. - Nincs telefonom, fiatalember. És kit hívnál fel, ha nem emlékszel semmire? Eszedbe jutott valaki az ismerőseid közül?

- Nem, uram, öö... Sam - sóhajtotta a fiú. - Bárcsak emlékeznék... de talán van nálam egy igazolvány vagy hasonló! - csapott a homlokára. Persze! Miért is nem jutott előbb az eszébe, hogy belenézzen a zsebébe?

Belenyúlt a ’ruhája’ zsebébe. Ekkor, mint a villám csapott belé a felismerés, hogy valami talár-féleséget visel. De vajon mit csinálhat egy maga-korabeli fiú talárban? Ez az öltözék vagy száz éve kiment a divatból!

A baloldali zsebében semmit sem talált. Elkezdett kotorászni a jobboldaliban, és előhúzott egy furcsa botot. Körülbelül tíz hüvelyk hosszú volt, vagy talán egy kicsit hosszabb. Homlokát ráncolva tanulmányozta a botot. Mi a csuda lehet ez a holmi a zsebében? Lehet, hogy karmesternek tanul? Karmesteri pálcát hord? A karmesterek talárban járnak egyáltalán? Kételkedett benne.

- Csinos bot, fiam - állapította meg Sam. - Hol szerezted? Ó, bocsáss meg, elfelejtettem, hogy nem emlékszel semmire... Jut eszembe, hogy hívnak? Vagy azt is elfelejtetted?

- Attól tartok, igen - a fiú megborzongott. Hideg volt. - Milyen nap van ma?

- 1997. november 20. Miért?

- November? - hápogott a fiatalember. - Akkor hogy lehet még búza? Nem aratta le júliusban?

- De igen! - felelte az öregember. – Csakhogy úgy néz ki, újra kinőtt.

- Mikor?

- Ma reggelre. - Sam egy 'kérdezz-könnyebbet-pillantással' vonta meg a vállát. - Ha nem volnék biztos benne, hogy mágia nem létezik, azt mondanám, hogy csakis varázslat lehet - rávigyorgott a fiúra. - Biztos azt gondolod, hogy bolond vagyok, mi?

- Neeem. Egyáltalán nem - válaszolta a fiú, nem akarván megsérteni a farmert, mert aztán Sam nem viszi el sehová, és itt ragad örökre a semmi közepén.

- Nos, azt akarod, hogy vigyelek be a városba, igaz? - mosolygott Sam. – Úgyis dolgom van Great Whingingben, hát elviszlek. Gyere, segíts nekem. Fel kell rakni ezeket a juhokat a teherautóra. Részt veszek a háziállatok éves vásárán. Különben is embereket kell keresnem, akik újból learatják a búzát. Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy egyedül csináljam... képzeld csak el, ez lesz ám a szenzáció! Búza novemberben!

A fiú bólintott és odatette a rámpát a teherautóhoz. Az öregember felterelte a nyájat a pallón keresztül a platóra.

Útjukon Great Whingingbe a fiú csendben volt. Míg ő mélyen gondolataiba merült, Sam az ’Old McDonald had a farm, iya iya oooo’ kezdetű dalt dünnyögte. A birkák kedélyesen bégettek a hátuk mögött.

- Tudod, fiam, - mondta Sam hirtelen, - régebben teheneket tartottam, és azokat adtam el a vásáron, de amikor a kerge-marha kór felütötte a fejét Nagy Britanniában, elhatároztam, hogy áttérek a birkatartásra. Sok előnyük van, kisebbek, kevesebb eleség kell nekik, és olyan kedvesen bolyhosak... öö, tudod, min gondolkozom?

- Nem. Honnan tudhatnám? - pislogott a fiú.

- Azt hiszem, annak, hogy a búza újra kinőtt, valami köze van ahhoz, hogy te a mezőn aludtál.

- Nem akarom megsérteni, uram, de ez lehetetlen.

- Lehetetlen? Talán... – vigyorgott a farmer. - De egy biztos: ma reggel fagyott. Ha nem nőtt volna ki körülötted a búza, megfagytál volna, fiam.

- Igazán? - csodálkozott a fiatalember, akinek fogalma sem volt, hogy mit válaszoljon. Nem ismerte a múltját sem. Azt sem tudta, hogy az a furcsa holmi a zsebében történetesen egy varázspálca, és ő tulajdonképpen egy varázsló. Azt pedig végképp nem tudta, hogy Harry Potternek hívják.



* * * * *



A városban búcsút vettek egymástól, Harry megköszönte Samnek, hogy visszahozta a civilizációba, Sam megköszönte Harrynek, hogy újra kinövesztette a búzáját, aztán elváltak útjaik.

A fiú egyenesen a rendőrségre tartott. Remélte, hogy a rendőrségnek sikerül majd valahogy azonosítania őt. Talán az emberek már jelezték az eltűnését. Talán a rendőrök már napok, vagy hetek óta keresik, és kétségbeesett rokonai kisírták a szemüket a szörnyű veszteség miatt... honnan tudhatta volna Harry, hogy Dursleyék egész éjjel ünnepeltek, miután kidobták őt Vernon bácsi kocsijából a semmi közepén? Honnan tudhatta volna, hogy Dudley egy piros Ferrarit kapott azért a 'hőstettéért', hogy megszabadult Harrytől? Természetesen Dudley 'elfelejtette' megemlíteni szüleinek a varázsló-világban tett kis kirándulását. Mr. És Mrs. Dursley meg volt győződve róla, hogy az ő okos kicsi fiuk magától csinált mindent. Nem jutott eszükbe megkérdezni, hogyan csinálta, csak egy dolog érdekelte őket: az akció eredménye, nem a pedig a kivitelezés módja.

Miközben a Dursley család kirúgott a hámból, Harry belépett a rendőrségre.

- Öö... jó napot - mondta. Egy rendőrt sem látott. – Van itt valaki?

Vagy három perccel később egy meglehetősen dühös képű fickó lépett be az irodába, kezében egy szendviccsel. – Mit akarsz? - morogta. - A Dexter laboratóriumát néztem, úgyhogy rövid legyél, mer látni akarom a végét. Nehogy elmulasszam, ahogy Deedee felrobbantja az egész labort.

- Jól van - bólintott a fiú. - Nos, nagyon furcsa dolog történt velem... elvesztettem minden emlékemet, és egy búzamező közepén találtam magam ma reggel.

- Búza? Novemberben? - a rendőrtiszt felvonta szemöldökét. - Viccelsz?

- Nem, uram. Nem tudom, hogy kerültem oda, és nem tudom, ki vagyok. Tudna rajtam segíteni?

- Arggh... - morogta a tiszt. - Még egy elmebeteg... oké, kölyök, arra - egy ajtóra mutatott. - Menj be, és várd meg, míg a kollégám megjön a birka-vásárlásból. Ne félj, lesz társaságod: van itt még egy bolond... ő is elvesztette az emlékezetét, mint te. Állandóan bolondokkal vagyunk körülvéve. – a rendőr egy horkantással hátat fordított Harrynek és elment megnézni a Dexter laboratóriumának a végét.

A fiú nagyot sóhajtott. - Nehezebb lesz, mint gondoltam.

Belépett a szomszédos szobába, ahol egy szőke fickó üldögélt. Amúgy meglehetősen jóképű arcán abnormális vigyor ült. - Ó, végre, társaság! - kiáltott fel - Jöjjön, barátom üljön ide hozzánk!

- Önökhöz? - vonta fel a szemöldökét Harry. - Senkit sem látok maga mellett, uram.

- Ó, csak a szokásos játékom, tudja... elképzelem, hogy emberek ülnek itt velem, és beszélgetek velük... tudja, hogy ne unatkozzam.

- Aha - forgatta a szemét Harry. A rendőrtisztnek igaza volt ezzel a fickóval kapcsolatban: tényleg úgy nézett ki, mint aki nincs észnél.

Harry leült az asztalhoz, remélve, hogy elkerülheti a beszélgetést ezzel az őrülttel. Nem volt olyan szerencséje. Ahogy játszadozni kezdett a ’botjával’, a másik férfi szeme hirtelen felragyogott. - Te is az vagy!

- Hogy? - riadt fel a fiú. - Mi vagyok?

A szőke férfi közelebb ült hozzá, óvatosan körülnézett, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy senki más nem hallja őket, aztán a fiú fülébe suttogta: - Varázsló.

- Mi? - ráncolta szemöldökét Harry. Ez a hapsi tényleg félnótás. Aztán tekintete a kezében levő botra vándorolt. - Ó, értem már... azt hiszi, hogy ez egy varázspálca, igaz? – kérdezte vigyorogva. Micsoda nevetséges ötlet!

- EZ EGY VARÁZSPÁLCA - mutatott a másik férfi Harry botjára. – Felismerem, ha látok egyet, higgyen nekem.

- Miért? Talán maga is... varázsló? - a fiú igyekezett elfojtani kitörni akaró nevetését.

- Pontosan - a férfi megbiccentette szőke fejét. – De sajnos nem emlékszem, hogyan lettem az.

Harry felvonta szemöldökét. - Nem emlékszik?

- Ja... eléggé kínos történet... szelektív amnéziám van.

- Szelektív amnézia? Az meg mit jelent?

- Néha emlékszem dolgokra, néha nem. Legnagyobb sajnálatomra, amikor végre sikerül felidéznem valamit, rendszerint nemsokára újra elfelejtem, így nem emlékszem, mit idéztem fel. Később elfelejtek mindent, amire egyáltalán emlékeztem.

- Nem értem - rázta fejét a fiú. A fickó kezdett az idegeire menni. - Ha elfelejti, amire valamikor emlékezett, hogyan jött rá, hogy maga egy... varázsló? Nem felejtette el azt is?

- Ó, igen, néha elfelejtem, máskor újra emlékszem rá... most épp a szelektív amnéziám emlékező stádiumában vagyok. Tisztán emlékszem rá, hogy varázsló vagyok, de fogalmam sincs mi a nevem, hol lakom, kik a rokonaim, mi a foglalkozásom... szomorú, nem?

- Szomorú - bólintott Harry. Ő is tudta, mit jelent elveszíteni minden emléket. Épp azt próbálta kitalálni, hogyan vigasztalhatná meg a bolondot, amikor a másik fickó hirtelen a homlokára csapott, és felkiáltott. - Épp most ugrott be egy emlék!

- Milyen emlék?

- A... a nevem! Emlékszem a nevemre! Gyorsan kerítsen egy papírt és tollat. Le kell írnom, mielőtt újra elfelejtem!

Harry beszaladt az irodába, felkapta ez első papír fecnit, amit meglátott, és visszasietett a szobába. - Tessék. Papír és toll.

A szőke fickó kikapta a papírt a kezéből és két szót írt rá. - Megvan... - felállt, hevesen megrázta Harry kezét, aztán olyan szorosan ölelte át, hogy majdnem megfulladt. - Köszönöm, drága barátom. Mostantól az adósa vagyok - hirtelen reszkető zokogás fojtotta el a hangját, és az arcát Harry vállába temette. Harry tudta, hogy a bolond örömében sír. A férfi válla fölött az asztalon fekvő papírra pillantott, hogy elolvassa a nevet, amelyet az felírt: Gilderoy Lockhart