Dumbledore bejelentése az összes tanulót megdöbbentette. Ron és Hermione nem talált szavakat a meglepődéstől. Amint elhagyták a Griffendél asztalát, Ron könnyeket látott csillogni a lány szemében. Vigasztalásképp átkarolta és szorosan megölelte.

- Nem mehet el... - mormolta Hermione. - Mi lesz a Roxfortból nélküle?

- Visszajön, ne aggódj - suttogta a hajába Ron. - Visszajött másodikban is, emlékszel?

- Az teljesen más eset volt - felelte Hermione. - Akkor csak az alkalmasságát kérdőjelezték meg, de most a becsületét is. Beismerte, hogy kapcsolata volt azzal az asszonnyal... nem visszakozhat többé. Különben is, nem ezért kell lemondania... hanem Harry miatt. Ismered azokat a bolondokat a Mágiaügyi Minisztériumban... szegény öreg Dumbledore-t hibáztatják.

- Pesszimista vagy – rázta a fejét Ron, de saját magát sem érezte éppen optimistának.

A Nagyteremből kifelé menet mondat-foszlányok ütötték meg a fülüket:

- Az a Mrs. Figg csúcs lehetett, ha Dumbledore ennyire bele volt esve!

- Nem hiszem el, hogy Harry tényleg elveszett!

- Persze, hogy nem. Csak rejtőzik valahol Weasleyék elől.

- Jól is teszi... ő okozta a Roxfort legnagyobb botrányát!

- Mindketten megérdemelték, amit kaptak. Potter mindig túl sokra tartotta magát. Dumbledore-nak pedig nem kellett volna egy nyomorult mugli feleségét hajkurászni.

Az utóbbi hang természetesen Dracóhoz tartozott. Ronnak kedve lett volna jól orrba vágni, de Hermione visszatartotta.

Elhaladtak Pansy Parkinson és Millicent Bulstrode mellett. A kövér lány majd’ kisírta a szemét. Sem Ron, sem Hermione nem látta még sírni őt.

- Mi ütött belé? - csodálkozott Hermione.

- Fogalmam sincs - vont vállat a fiú. - Soha nem gondoltam volna, hogy egy Mardekáros képes szomorkodni Dumbledore távozása miatt.

Fent a Griffendél klubhelyiség bejáránál több tanuló - köztük az igencsak zaklatott Ginny - álldogált és várt valamire.

- Mi van? - kérdezte Ron.

- A Kövér Dáma elment - felelte Ginny, egész testében remegve.

Ron elengedte Hermione kezét és átölelte a kishúgát. Abban a pillanatban Ginny végre kiengedte a benne gyülemlő feszültséget és zokogásban tört ki.

- Jól van... jól van... – simogatta a haját a fiú, próbálva lecsillapítani.

- Nem, NINCS jól! Semmi sincs jól! - kiabálta Ginny, kibontakozva a bátyja öleléséből. - Harry elment! Lehet, hogy soha nem jön vissza! Itt maradtam a gyerekkel, akit egyedül kell felnevelnem, mivel senki sincs az egész rohadt varázsló világban, aki megtalálhatná az apját! Azok a seggfejek, akik a Mágiaügyi Minisztérium alkalmazottainak vallják magukat, csak ülnek a babérjaikon és vakaródznak, de semmit sem tesznek, hogy megtalálják Harryt! Most még Dumbledore is itt hagy minket! És azt mondod nekem, hogy jól van??? - szeme villámokat szórt a bátyjára.

- Ginny - lépett hozzá Hermione. - úgy beszélsz, mintha mindenről Ron tehetne. Igazságtalan vagy hozzá, pedig ő csak vigasztalni akart téged.

- Nem én vagyok igazságtalan Ronhoz! Az élet igazságtalan hozzám! - kiáltotta a vörös hajú lány, kezébe temetve az arcát.

Hirtelen valamiféle dalolás törte meg a Ginny és Hermione között beállt kínos csendet.

Ki az ördögnek lehet kedve énekelni ebben a kétségbeejtő helyzetben - Malfoyt kivéve?

Az éneklés egyre hangosabb lett - néha csuklás szakította meg - és a Kövér Dáma botorkált be a portréjába.

Feltűnően tántorgott, kezében egy üres pezsgősüveget lóbálva. Megpróbált leülni a székére, de elhibázta, és helyette a padlóra pottyant. Csak a feje látszott a kép alján, és keresztbe álló szemekkel rákiáltott a diákokra:

- Mire váááártok?

- Magára! - kiáltották a Griffendélesek kórusban. Egyikük sem volt olyan hangulatban, hogy a részeg Kövér Dámával foglalkozzon, aki kuncogva válaszolt: - El voltam... el voltam... ünnepelni.

- Ünnepelni? – hördült fel Ginny. - Örül, hogy Harry elveszett és Dumbledore elmegy?

- Micsodaaa? - pislogott a Kövér Dáma. – Én csak… hukk, Violet esküvőjén voltam.

- Violet esküvőjén? – pislogott meglepetten Seamus. - Ki volt olyan hülye, hogy elvegye azt a vén banyát?

- Hát... Sir Cadogan természetesen - vihogott a Kövér Dáma, és egy utolsó csuklással eltűnt a szék alatt.

Nemsokára McGalagony professzor tűnt fel a folyosón, meglehetősen mogorva arckifejezéssel.

- Mi folyik itt? - kérdezte.

- A Kövér Dáma kiütötte magát, és nem tud beengedni minket - felelte Hermione.

- Kiütötte magát? - Minerva összevonta a szemöldökét.

- Berúgott - magyarázta Parvati.

- Argggh. Még ez is! - mérgelődött McGalagony. - Jól van, mindenki menjen az órájára.

- Órára? - hápogott Lavender. - De tanárnő... hogy tudnánk figyelni a leckére ezek... ezek után?

Minerva sóhajtott egyet, és szigorú arckifejezése kissé megenyhült.

- Rendben van hát. Megpróbálom magához téríteni a Kövér Dámát - jelentette ki, felemelve pálcáját. – Anti Alcoholicus!

Úgy tűnt, a varázslat hatásos, mivel a szék megreccsent a képen, és a birtokosa feltérdelt - Jel...szóóóó?

- A legújabb? Avada Kedavra - szólt a professzor, a Kövér Dáma pedig összeesett, mintha meghalt volna. Néhány diák felsikoltott.

- Ebből elég! Maga adta meg ezt a jelszót egy órával ezelőtt, nem emlékszik? - kiáltotta Minerva.

- Hukk... biztosan - mormogta a Kövér Dáma, aki láthatóan élvezte, hogy sikerült megrémítenie a tanulókat.

A portrélyuk lassan kinyílt.

Már majdnem minden diák eltűnt a klubhelyiségben, amikor egy vidám hang töltötte be a folyosót:

Igazgatónk, hát ez gáz,

Holmi nőket hajkurász!

Igazgatónk uncsi vénség,

Ehhez nem fér semmi kétség,

Most aztán jól el is cseszte,

Bolondsága lett a veszte!

Már csupán ex-igazgató,

Hát ki vele, ott az ajtó!

- Hóborc! - kiáltotta Minerva ingerülten. - Tartsd a szád!

- Bla-bla-bla... - röhögött a kopogó-szellem. - Nem tudod elrontani a kedvem, te bolond vén szipirtyó!

McGalagony szeme szikrát szórt mérgében. - Te... te...

Hóborc nyelvet öltött a professzorra, és egy újabb dalba kezdett:

Potter, te rosszcsont, lám mit tettél?

Felcsináltad Ginnyt, s elmentél!

Potter, te rosszcsont, bűnöd óriás,

Megszöktél előle, nyavalyás!

Nem vagy már vőlegény, csak egy ex,

Ginny, milyen volt vele a szex?

Hóborc! - kiáltotta McGalagony teljesen felbőszülve. - FOGD BE!

A kopogó-szellem még egyszer nyelvet öltött rá, és eltűnt. Minerva megfordult és látta, hogy a portrélyuk előtt még mindig ott áll négy diák - egyikük Ginny Weasley.

- Ginny... - a professzor odalépett hozzá, de a lány hirtelen sarkon fordult és elszaladt.

- Weasley, jöjjön vissza! - kiáltott utána McGalagony, de a lány nem figyelt rá. Nem látott, nem hallott semmit, csak szaladt lefelé, át a kapun, ki a parkba. Azt sem vette észre, hogy milyen hideg van, azzal sem törődött, merre fut, csak futott, amilyen gyorsan csak a lába bírta.

Félóra múlva a kimerültség elhatalmasodott rajta és még mindig zokogva, reszketve esett össze. Talárja pillanatok alatt átnedvesedett a hóban és a hideg veríték ráfagyott a szemöldökére.

Már vagy tíz perce ült ott, amikor valami szokatlan zajt hallott.

Ginny felemelte a fejét, nehezen pislogva a szempilláira fagyott könnyektől.

- Apa Ford Angliája! - suttogta, és lassan felállt.

A kocsi kinyitotta ajtaját és beengedte a lányt. Nagy meglepetésére a Ford belseje kellemesen meleg és száraz volt.

- Köszönöm – suttogta Ginny. Hirtelen nagyon álmos lett.

Befészkelte magát a hátsó ülésre a takaró alá, és azonnal álomba merült. Túl fáradt volt, hogy álmodjon, így a lidérces álmok elkerülték.

Jó két óra múlva különös üvöltés rázta fel szendergéséből. Megdörzsölte a szemét, ásított, felült és felsikoltott.

A türkizkék Fordot farkasok vették körül. Ginny nem vesztegette az időt azzal, hogy megpróbálja kitalálni, vajon a támadói vérfarkasok, vagy csak sima farkasok - egyedül az számított, hogy az állatok éhesnek látszottak.

Egy pillanatig túl döbbent volt ahhoz, hogy cselekedjen, de az állatok támadásba lendültek a kocsi ellen, majdnem betörve az ablakot. Ginny ekkor rájött, hogy ha nem csinál sürgősen valamit, akkor (vér)farkas eleségként végzi. Előremászott a vezetőülésbe, megragadta a kormányt és a gázra taposott. A motor köhögött egyet, és a Ford elindult – de csak lassan, túl lassan. A hat év, amelyet a Tiltott Rengetegben töltött, nem tett jót a kocsinak - csoda, hogy még egy darabban volt.

- Gyerünk! - sikította Ginny. Jobbra-balra rángatta a volánt, hogy kikormányozza a kocsit a (vér)farkasok csapatából, amelyek nem szándékoztak egykönnyen elengedni zsákmányukat. Az állatok fenyegetően üvöltve követték az autót. Néhányuk gyorsabb volt a Fordnál, megelőzte és elállta az utat.

- A francba! - Ginny fékezett, rántott egyet a sebességváltón, aztán rátenyerelt egy gombra a műszerfalon, amitől a kocsi felemelkedett. A lány örömtelit sikkantott és a meghökkent (vér)farkasokra vigyorgott, amelyek gombostűfejekké zsugorodtak a Ford Anglia alatt. – Na, most mit szóltok? – nevetett a lány, és északi irányba kormányozva az autót rendben el is érte az erdő szélét. Az erdőszélen ereszkedni kezdett. Egy tisztáson akarta letenni a kocsit. Rálépett a fékre, de a fék úgy látszik, bemondta az unalmast.

- Állj, te vén bolond! ÁLLJ! - kiáltotta Ginny, és a kormányt rángatta, hogy elkerülje az ütközést egy fával. Hirtelen egy mozgó alak tűnt fel pont a kocsi előtt.

- Neeee! - kiáltott az alak, kezével integetve. Ginny minden erejével a fékre taposott, miközben a fogát csikorgatta és szorosan behunyta a szemét. A Ford nyikorogva megállt.

- Megbolondultál? Megölhettél volna! - üvöltötte egy mérges hang. - Ez a Tiltott Rengeteg, nem a Pátrizs-Dakar rali!

Ginny kinyitotta a szemét, keze még mindig a kormányt markolászta, jobb lába a féket nyomta.

- Hát persze! Egy nő! - folytatta a dühös hang tulajdonosa. - Ti nők úgy vezettek, mint az őrültek!

Ginny megdörzsölte a szemét - nem hitte el amit látott: egy öklét rázó, nagyon dühös kentaurt.

Letekerte az ablakot. - Bocsánat kentaur úr. Nem akartam megrémíteni.

- Megrémíteni? Senki sem rémítheti meg Goront!- morgott a kentaur.

- Senki? - érkezett egy másik hang egy hóbucka mögül. - És az az eset a Húsvéti Nyuszival? Úgy megijedtél tőle, hogy majdnem összepisilted magad!

Goron arca elvörösödött a méregtől, és Ginny kuncogni kezdett.

- Te nevetsz rajtam??? - mordult rá Goron.

- Ne is törődj vele, haver - tűnt fel egy vörös szakállú kentaur. - Szegény lány épp most esett át egy szörnyű sokkon. Szüksége van egy kis nevetésre.

- És az, hogy nevetségessé teszel ENGEM, a megfelelő kezelés a rémült kölyköknek? - dörmögte Goron.

- Miért ne? - a másik kentaur Ginnyre kacsintott és kezet nyújtott. - Szia kölyök, Ronan vagyok. Szépen repültél. Nem semmi, hogy megmenekültél a farkasoktól!

- Köszönöm Ronan - a lány megrázta a kezét. - Örülök, hogy találkoztunk. Ginny Weasley vagyok.

- Ginny? Weasley? - kiáltotta egy harmadik hang, mely egy szőke kentaurhoz tartozott. Ez utóbbi közelebb ügetett, és letérdelt a hóba.

- Mi az ördögöt csinálsz, Firenze? - ráncolta a szemöldökét Goron.

- Alázatosan letérdelek előtted - mondta Firenze Ginnynek.

- Miért? - csodálkozott a lány.

- Tényleg, miért? - kérdezte Ronan is.

- Nem ismertétek fel a nevét? - fordult társaihoz Firenze. - Ginny... Weasley... ő az a lány, aki...

Ronan a homlokára csapott. - Tényleg! Ő AZ! Ő az a lány aki... - mélyen meghajolt Ginny előtt.

Goron a homlokát ráncolta. - Ha tényleg igaz, ha tényleg ő az a lány aki majd... - ő is meghajtotta a fejét. Ginny Firenzéről Ronanra, aztán Goronra nézett, zavartan. - Ki vagyok én? Mit fogok csinálni?

- Sajnálom Megmentő, nem mondhatjuk el.

- Fogd be a szád, Firenze! - kiáltotta Goron. - Ne szólítsd így!

- Nem tudhat róla - értett egyet Ronan.

- Micsoda? - Ginny kiszállt a kocsiból. - Mit titkoltok előlem?

Firenze álmodozó arccal nézett fel. - A csillagok mondták el nekünk.

- MIT? - ráncolta szemöldökét a lány. Most már tényleg kezdett türelmetlen lenni.

- Az Uránusz bolygó tárta fel nekünk – tette hozzá Ronan.

Goron bólintott. – Igen, az.

Ginny még mindig nem értett semmit. - Lennétek szívesek elmagyarázni...?

A három kentaur megrázta fejét.

- Jól van, na - sóhajtotta Ginny. – Akkor legalább kísérjetek el az erdő széléig, jó? Semmi kedvem megint összefutni a vérfarkasokkal, pláne nem egyedül.

- Persze, hogy veled megyünk. Biztonságban kell lenned - jelentette ki Ronan.

- Igen. Túl értékes ahhoz, hogy elvesszen - értett egyet Goron.

Egy pillanatra Ginny úgy érezte magát, mint Aliz Csodaországban: egy elveszett lány, három bolondos lény társaságában.

Szerette volna megérteni a kentaurok szavait. Mire céloztak? Ő az a lány aki... MIT fog tenni???

És pontosan minek is szólította Firenze? Nem emlékezett.

Zavarodott volt - de legalább a farkasok okozta rémület és a Hóborc-féle megaláztatás nem zavarta már. Egyáltalán nem. De az a célozgatás... Hagridnak igaza volt: a kentaurok álmodozó népség...