Két hét telt el azóta, hogy Gilderoy kezelése elkezdődött. Abysmal nem akarta elhagyni a piramisokat - véleménye szerint az építményeknek szükségük volt a védelmére - így Gilderoy vele maradt, csakúgy, mint Sunny és Harry.  Az öreg varázsló azt tanácsolta, hogy a két fiatal térjen vissza Kairóba, mert szegény Abdul nagyon magányos lehet otthon, de Harry nem akarta elhagyni Gilderoyt, aki perpillanat az egyetlen 'barátja' volt. Harry természetesen összebarátkozott sun-Amun lányával is, de valahogy az volt az érzése, hogy az emlékezetén kívül más valami is hiányzik az életéből. Gilderoy és Sunny nem pótolhatta Ront meg Hermionét, és szíve legmélyén érezte, hogy nem csak a régi barátok hiányoznak, hanem valaki más is...   Valaki, akit szeretett.

December 24-e volt év leghosszabb éjszakája, melyet a keresztények karácsonyként ünnepelnek, de a moszlimok nem tulajdonítanak neki nagy jelentőséget. Gilderoynak és Abysmalnak nehéz napja volt, ezért már mindketten aludni tértek. Harry azonban egyáltalán nem volt fáradt. Az egész napot azzal töltötte, hogy a tevéket itatta és ősrégi egyiptomi meséket hallgatott, Sunny előadásában.

Az ég szurokfekete volt és mennyei fények milliói égtek a sivatag fölött.

- Az az Orion – szólalt meg Harry. Ismerte a csillagképet, bár nem emlékezett Sinistra professzor csillagászat óráira. - A három csillaggal az övén.

- Igen. A három csillag neve Almillam, Alnitak és Mintaka - bólintott Sunny. - Tudtad, hogy a nagy piramisokat úgy építették, hogy az Orion övét ábrázolják? Pontosan úgy helyezkednek el, és olyan szöget zárnak be a Nílussal, mint amilyen az Orion öv szöge a Tejúthoz viszonyítva.

Harry megrázta a fejét. - Nem. Nem tudtam. - Egy nagyon fényes csillagra mutatott. – Azt hogy hívják? Nem emlékszem a nevére.

- Sirius - felelte a lány

Harry összevonta a szemöldökét. - Sirius?

- Igen. De nevezik Alfa Canis Mairoisnak is. Ez a legfényesebb csillag az égen.

Sirius... Sirius... Sirius... - visszhangzott a szó Harry fülében. - Miért érzem magam ilyen furcsán egy csillag nevétől? - gondolta. Mintha a Sirius név többet jelentene neki holmi csillag nevénél…

Hamarosan Anck sun-Amun és Harry jó éjszakát kívánt egymásnak és aludni tértek.

Nem sokkal éjfél előtt Harry fülét valami furcsa hang ütötte meg: gyenge volt, mint a szél susogása. Mintha egyenesen hozzá szólt volna.

A Nagy Piramis legmélye,

Mint gyermeket anyja méhe,

Féltett titkát rejtegeti,

Aki buta, meg nem leli.

Ne is akard megtalálni,

És miatta holttá válni!

Mire a kapuba kerülsz,

Balsorsoddal is szembesülsz.

De ha te vagy itt a nyerő,

Jöjj, az idő megfelelő!

Kétszáz napod lesz, amíg

A sír elrejti titkait.

Ha az esélyt most kihagyod,

Ne is próbálj varázslatot,

Mert a sír, ha időd vége,

Bezár újabb ezer évre.

Harry először azt gondolta, hogy álmodik, de a hang egyre csak ismételgette a rövid versikét, és a fiú lassanként meggyőződött róla, hogy ébren van.

Kilépve sátrából arra számított, hogy varázslók tucatjait fogja látni, amint a hang irányába sietnek. Nagy meglepetésére azonban semmi mozgást nem észlelt.

A tábor békés és csendes volt. Csendes... azon a hangon kívül, amely azokat a sorokat ismételgette.

Harry leguggolt Sunny sátra előtt. Kíváncsi volt, hogy hall-e valami zajt odabentről. A lány azonban bizonyára mélyen aludt, mert Harry nem hallott semmiféle motoszkálást.

Hogy lehetséges ez? - gondolta. Egy pillanatig azon tűnődött, hogy felébressze-e a lányt, de aztán elvetette az ötletet. Nem akarta zavarni őt, másrészről, ha felkelti Sunnyt és az nem hall semmit, nemcsak mérges lesz rá, de tiszta hülyének is fogja nézni.

A fiú habozott, hogy  kövesse-e a hangot, vagy maradjon és ne vegyen róla tudomást.

Valahogy úgy érezte, muszáj egy pillantást vetnie arra a titokra, amely a Kheopsz piramisban rejtőzik. Nem tudta volna megmagyarázni, miért érzett így. Sok minden volt, amit nem tudott megmagyarázni, és ez is azok közé tartozott.

Harry ösztönösen tudta, hogy követnie kell a hangot.

Egy percig hallgatta a tábor zörejeit - biztos akart lenni benne, hogy senki sem látja távozni - de csak a Védjük-Meg-A-Piramisokat-Szövetség tagjainak horkolását hallotta.

Néhány teve mocorgott a pálmafák alatt. Szerencsére Abu is aludt - egy kíváncsi majmot vinni misztikus, mágikus helyre meggondolatlan dolog, - ahogy ezt már a Disney Co. is bebizonyította.

Így hát Harry követni kezdte a hangot a táboron keresztül. Csodálkozott, hogy a többiek miért alszanak még mindig. Lehet, hogy csak ő hallja a hangot?

Ez a megérzése percről percre erősödött.

Úgy egy félóra múlva elért a Kheopsz piramis tövébe.

És most? - tűnődött. Mintegy válaszként gondolataira a hang azonnal utasította, hogy pálcájával kopogtassa meg az alap egyik kövét – azt, amelyre egy kis szemet véstek: Ízisz jelét.

Harry engedelmeskedett, mire egy titkos kapu tárult fel a piramis falában.

A fiú nagyot nyelt, és leküzdve a hirtelen rátörő félelmet, belépett.

Egy szűk átjáróban találta magát.

- Lumos! - mondta, és varázspálcája azonnal megvilágította a folyosót maga körül. A pálca fényénél málló festményeket látott a falon: Ízisz és Ozírisz, valamint Kheopsz fáraó képét.

A hang folyamatosan megadta a helyes útirányt Harrynek, így amikor egy elágazáshoz ért, rögtön tudta, melyik járatot válassza.

Hamarosan egy hamis kriptához érkezett, amelyet szkarabeusz-átok védett (dióhéjban: ha kinyitod a koporsót, nem hamis, hanem valóságos szkarabeusz bogarak támadnak meg, és beleeszik magukat a testedbe).

Harry nem törődött a koporsóval – valahogy tudta, hogy ő nem azt keresi.

A hang mindvégig utasításokat adott, átvezetve őt folyosók egész labirintusán. Néhány járatot emberi csontok borítottak: két és három koponyával rendelkező csontvázak, bizonyára azon átkok következtében, amelyekről barátja beszélt Lupin professzor óráján. Harry azonban nem emlékezett Ronra.

Már vagy egy órát a piramisban töltött, amikor észrevette, hogy nincs egyedül.

Valaki követte.

Megborzongott. - Biztos a múmia lesz! – gondolta. Szerencsétlenségére nem emlékezett Lupin professzor múmia-űző bűbájára.

Felemelte a pálcáját, készen arra, hogy tegyen valamit, bármit – de hiába is készült volna fel a támadásra, hiszen a Lumost és Noxot kivéve egy árva varázsigére sem emlékezett.

Hirtelen egy kis lila fény tűnt fel a folyosón. A fény egy varázspálcából jött, amely történetesen Anck sun-Amuné volt.

- Húú! - sóhajtotta Harry. - A frászt hoztad rám. Azt hittem, a múmia az... de mit csinálsz te itt? Aludnod kellene.

- Akárcsak neked - felelte a lány. - Követtelek. Különben is, én is ugyanezt kérdezhetném: mi az ördögöt keresel itt?

- Hát követtem a hangot - vont vállat Harry.

- Milyen hangot?

- Nem hallod?

A lány megrázta fejét. - Mit mond neked a hang?

- Először valamilyen titokról beszélt, ami a Nagy Piramisban van, aztán megmutatta az utat ide. Azt hiszem, egyenesen a titokhoz vezet engem.

Sunny elhúzta a száját. Láthatóan nem helyeselte, hogy Harry egy olyan hangnak engedelmeskedik, melyet ő nem hall.

- Mi van, ha az a hang csapdába akar csalni? - kérdezte. - Vagy mi van, ha csak a képzeletedben létezik?

Harry összevonta szemöldökét. - Az, hogy amnéziás vagyok, nem jelenti azt, hogy őrült is vagyok. HALLOTTAM azt a hangot. Most is hallom.

- És éppen most mit mond? – tette karba a kezét a lány.

- Azt mondja... hogy nem vezethet mélyebbre a piramisba. Megérkeztem az utolsó falhoz, amely a titoktól elválaszt, és ki kell találnom, hogy jutok át.

- Na látod... - rázta a fejét Sunny. - Csapdába akar ejteni. A piramis belsejébe vezetett, elég mélyre, hogy ne találj vissza, és akkor itt hagy. Micsoda szánalmas próbálkozás, hogy megtévesszen! Még jó, hogy én vissza tudlak vezetni.

- Vissza? Hogyan?

- Hallottál már Ariadnéról? - Harry megrázta a fejét. - Egy ősöm volt, aki a fonalat adta Tézeusz hercegnek, hogy kitaláljon a minotaurusz labirintusából. Nézd, ez a legújabb fejlesztésű Ariadné fonal. - Egy gyűrűt mutatott az egyik ujján. A két pálca fényénél Harry látta a gyűrű által kibocsátott nagyon vékony ezüstfonalat.

- Csúcs, nem? Mivel a gyűrű eregeti a fonalat, nem kell a gombolyaggal bajlódni, és nem is gubancolódik össze. Szakadás-mentesítő bűbájt is bocsátottam rá. Na, menjünk!

- Menjünk? - ráncolta szemöldökét Harry. - Szó sem lehet róla! Ha már ilyen messzire eljöttem, tudni akarom, mi az a titok.

- Csakugyan? – húzta fel az orrát a lány. - Ha az a leghőbb vágyad, hogy egy csomó vérszomjas múmia kergessen körbe a piramisban, hát csak menj, rajta.

- Pontosan azt fogom tenni - jelentette ki Harry eltökélten.

- Napszúrást kaptál, vagy mi? - Sunny megpróbált nagyon csúnyán és helytelenítően nézni. - Egész nap a tevéket itattad, nem csoda, hogy...

- Jól vagyok! - szakította félbe Harry. - Figyelj, létezik az a hang, ami csak HOZZÁM beszél. Tudatni akar velem valamit, és az az érzésem, hogy valami fontosra akadok... nem tudom, talán olyasvalamire, ami segít visszanyerni az emlékezetemet. Menj vissza Sunny, nem akarom kockáztatni az életedet. De nekem a végére KELL járnom. Muszáj.

A lány látta a határozottságot Harry zöld szemében. – A francba, ezt meg fogom bánni! – szitkozódott.

- Mit? - nézett rá kérdően a fiú.

- Hát az, hogy veled tartok. Mert hogy te nem tudod elolvasni a hieroglifákat, ugye?

Harry megrázta fejét.

- Gondoltam. Ha találunk egy nagy halom aranyat, akkor a fele az enyém.

A fiú vigyorgott. - Nem hiszem, hogy ez az egész dolog kincsekről szól, ezt te is tudod.

Sunny visszamosolygott, és felemelte pálcáját, hogy megvilágítsa az előttük álló falat.

- Nézd! Apófisz jele! - egy festett kígyóra mutatott.

- Apófisz?

- A kígyó isten - magyarázta a lány. - A hieroglifák szerint csak a kiválasztottak hallják a hangot, és ők is csak minden ezer évben egyszer. Csak ők nyithatják ki a titkos kaput, amely az élet fényéhez vezet. - Harryhez fordult. - Az élet fénye? Mit jelenthet ez?

A fiatalember vállat vont. - Te vagy a helybéli, nem én.

Sunny még egyszer elolvasta szöveget. - ... csak a kiválasztottak hallják a hangot... Ó, Ízisz segíts! Tudod mit jelent ez?

- Micsoda?

- Apófisznak ez a mondata arról a hangról beszél, amelyet csak te hallasz. Ez... azt jelenti, hogy párszaszájú vagy.

- Milyen szájú? - pislogott Harry.

- Párszaszájú. Beszélsz a kígyók nyelvén - a lány megrázkódott, de nem a hidegtől, hanem a félelemtől. - Ez rossz jel, tudod... Apófisz gonosz volt, akárcsak az örökösei: a három baziliszkusz.

- Baziliszkuszok? - Harry nagyon ismerősnek találta a szót. - Azok a kígyók, amelyek olyan tyúktojásból kelnek ki, amelyen varangy kotlik?

- Honnan tudsz erről? - kerekedett el a lány szeme.

- Fogalmam sincs – vont vállat Harry. - Csak tudom.

- Rossz érzésem van. - jelentette ki Anck sun-Amun.

- De azért segítesz?

- Hát persze - sóhajtott a fiatal nő, és visszafordult a falhoz. – Jól van, szóval Apófisz egy lángról beszél, amelyből született. Az a láng csak egy párszaszájú számára hozzáférhető.

- És mire jó az a láng? - kérdezte Harry.

- Gőzöm sincs. Biztos megtudjuk, ha megtaláljuk a lángot.

- Azt gondolod, hogy az a láng a Nagy Piramis titka?

- Nagyon valószínű - bólintott a lány. - Szóval, a felirat a falon azt mondja, hogy ide kell tenned a kezed, és azt mondani párszaszóul, hogy 'Tárulj'. - egy téglát mutatott Harrynek, amelyen egy kígyó volt.

A fiú bólintott és megérintette kezével a téglát, amitől a fal remegni kezdett.

- Tárulj! - mondta hangosan, de semmi sem történt - még a fal remegése is abbamaradt. - Mit csináltam rosszul?

- Embernyelven mondtad, nem párszaszóul.

- De nem tudom, hogyan kell párszaszóul mondani. Van egy ember-párszaszó szótár a táborban?

Sunnynak muszáj volt nevetnie. – Nem létezik olyan szótár. Annyira kevés ember beszél párszaszóul, hogy szükségtelen volt szótárt írni.

- Aha értem - válaszolt Harry. - Akkor mit csináljak?

- Nos, azt hiszem azt kellene képzelned, hogy egy kígyóhoz beszélsz, és akkor valószínűleg párszaszóul fogsz beszélni.

- Oké, próbáljuk meg – bólintott a fiú. Maga elé képzelt egy nagy boa constrictort, és azt mondta - 'Tárulj!'

A fal újra megremegett, és egy rejtett ajtó nyílt ki rajta.

Harry elengedte a kígyó-mintás téglát, és bekukucskált a helyiségbe. Azt várta, hogy teljesen sötét lesz, de tévedett. A helyiség közepén egy sejtelmes zöld lánggal égő fáklya állt.

- Ez gyönyörű – suttogta a fiú.

- Aha - felelte Sunny de nem vesztegette idejét arra, hogy a fáklya szokatlan fényében gyönyörködjék. Ehelyett rögtön a hieroglifákat kereste.

- Ez a Zöld Lángú Fáklya - szólt, a fiúhoz fordulva.

- Tényleg? - vonta fel szemöldökét Harry szórakozottan - Soha nem találtam volna ki.

A lány nem reagált a gúnyolódásra, csak tovább olvasta a feliratot: - Ez az a láng, amelyből Apófisz született, minden évezredben egyetlen egyszer érhető el, de akkor is csak kétszáz napig, és kizárólag egy párszaszájú számára.

- Ezt már hallottam - mutatott rá a fiú.

- Ismétlés a tudás anyja - válaszolt a lány komoly arccal. - Szóval, ha a Zöld Lángú Fáklyát nem találja meg, és nem használja egy párszaszájú 200 napon belül, amíg a sír nyitva van, akkor csak újabb 1000 év múlva lesz újra hozzáférhető.

- Ühüm - bólintott Harry. - Valami ilyesmi volt a versben is.

- Hadd folytassam - mondta Sunny, aki láthatóan nem szerette, ha félbeszakítják. - Tehát, kétszáz napon belül lehet felhasználni. Ez a kamra tegnap nyílt ki, így... – egy kis fejszámolást végzett - július 11-ig használható.

- De mit értesz a használata alatt? - érdeklődött Harry.

- A Zöld Lángú Fáklya, barátom, képes embereket feltámasztani. Amikor a párszaszájú használja, be kell lépnie ebbe a körbe, - egy két méter átmérőjű körre mutatott, amely a padlóra volt rajzolva, - és meg kell gyújtania azt a fáklyával maga körül. Aztán választhat egy halott személyt, akit visszahozhat az életbe.

Ha Harry emlékezett volna a múltjára, ha tudta volna, hogy elvesztette szeretett szüleit, most biztosan visszahozta volna egyiküket. Csakhogy nem emlékezett.

- Mi van... mi van, ha nem akarom most használni, csak később? Miután már visszanyertem az emlékezetemet? Talán van valaki, akit vissza akarok hozni.

A lány megrázta fejét. - A hieroglifák azt mondják, ha a párszaszájú anélkül hagyja el a piramist, hogy használta volna a fáklyát, és később akar visszatérni - még a kétszáz napos időszakon belül -, akkor a sír minden veszélyével szembe kell néznie, amelyek az első alkalommal elkerülték. Legközelebb nem vezet a hang, eltévedhetsz, és megölhetnek.

Harry elgondolkodott a lány szavain. - Mi van, ha rajzolunk egy térképet a folyosókról, amelyeken átjöttünk? Biztos vagyok benne, hogy emlékszem majd a jelekre, amelyeket meg kell érintenem, vagy megkopogtatni a pálcámmal.

- Ez nem ilyen egyszerű - felelte Anck Sun-Amun. - Ez egy elvarázsolt sír, mint annyi más ősi egyiptomi sír. Miután valaki élve elhagyja, a belső szerkezete megváltozik. Átrendeződik. Nem jöhetsz be még egyszer ugyanazon az úton. Elég trükkös, mi?

- Ja - sóhajtott Harry, aztán vállat vont. - Sebaj. Most senkire sem emlékszem, akit vissza szeretnék hozni, és nem hiszem, hogy valaha is szükségem lesz erre a fáklyára.

- Olyan biztos vagy benne? Nem lesz még egy ilyen lehetőség.

- Igen, biztos vagyok – felelt a fiú. - Menjünk.

Sunny vállat vont. - Ahogy akarod. A te döntésed. De legközelebb ne várd, hogy segítsek.

Harry vigyorgott. - Nem hiszem, hogy lesz ’legközelebb’. Bár érdekes volt... – ásított egyet. - Már biztosan hajnalodik, igaz?

- Nagyon valószínű - a lány is elnyomott egy ásítást. – Jaj, de fáradt vagyok.

A két fiatal kibotorkált a kamrából, amelynek az ajtaja szisszenve bezárult a hátuk mögött.

Most már csak követniük kellett Sunny ezüstfonalát, és félóra múlva kiértek a piramisból. Az ég még sötét volt, de egy halvány rózsaszínes derengés már feltűnt a láthatáron.

- Jó reggelt - mosolygott Anck sun-Amun.

- Vagyis jó éjszakát – helyesbített Harry, majd bemászott sátrába. Rögtön elnyomta az álom.