Kvintesszencia - G-Portál

Miután Harry megbizonyosodott róla, hogy senki (pláne mugli) nem látja, odalépett a Nagy Piramis alapzatában lévő kőhöz, amelyen Ízisz jele volt látható. Megkopogtatta pálcájával, és a titkos kapu sziszegve kinyílt, feltárva a sötét átjárót, amely az épület belsejébe vezetett.

Kevesebb, mint 20 órája maradt, mielőtt a kapu újabb 1000 évre bezárul... nem volt vesztegetni való ideje.

Miközben Harry belépett a folyosóra hallotta, hogy a kapu bezárul mögötte. Remélte, hogy visszaér, mielőtt végképp lezárul a szabadság felé vezető út.

Lumost suttogott, majd miután odarögzítette az elszakíthatatlan mágikus fonalat a kapu belső oldalának egyik kiszögelléséhez, elindult a homályos folyosón.

Nyolc vagy kilenc perces séta után a folyosó 70 centi szélességűre szűkült.

A szokásos homokaljzatot téglákkal kirakott padló váltotta fel. Mindegyikbe jeleket véstek.

- Ó, a csudába, hisz én nem tudom elolvasni a hieroglifákat! - sóhajtotta Harry. Ez vajon csapda? Csak bizonyos téglákra szabad lépnem? De melyikekre? A szemekre vagy a kígyókra? A köveken legalább hét különböző jel volt, de Harry biztos volt benne, hogy vagy Ízisz vagy Apophis a rejtvény kulcsa. Na jól van... Meg kell kockáztatnom... a fáklya csak párszaszájúaknak működik, úgyhogy próbáljuk meg a kígyó jelet!

Bal lábát óvatosan a legközelebbi kígyó jelű téglára tette, próbálva a jobb lábán is megtartani egyensúlyát, hogy vissza tudjon ugrani, ha esetleg egy rejtett csapóajtó nyílna ki alatta.

Úgy tűnt, a tégla megtartja, így lassan az egész súlyát a bal lábára helyezte, egy lábon állva, mint a gólya.

- Hű! – megkönnyebbülten kifújta az addig benntartott levegőt, és máris a következő kígyóval jelölt követ kereste.

Már majdnem elérte a folyosó szűk részének a végét, amikor az utolsó téglasor előtt megtorpant. Választania kellett egy utolsó téglát, hogy végleg kiérjen e veszélyes területről.

- Na jó, most melyiken van a kígyó? - tűnődött, lefelé mutatva pálcájával, hogy megvilágítsa a jeleket a téglákon. A jelek azonban elmosódottak voltak, mintha a téglák felszínét ezer év árja mosta volna le, akárcsak a Nagy Szfinx tégláit. Bárhogy meresztgette is a szemét, Harry nem tudta kivenni a jeleket. Találomra rálépjek egyre, vagy próbáljam átlebegtetni magam a tégla mező túloldalára? Megátkoznak vajon, ha kihagyom ezt az utolsó sort?

Nehéz döntés volt.

Na jó, bátraké a szerencse… Mélyet lélegzett és rálépett egy téglára a jobb oldalon. A tégla nem kezdett süllyedni és semmiféle akna nem nyílt meg alatta - ez jó jel volt -, így Harrynek sikerült elérnie a folyosó szűk részének végét... amikor hirtelen valami suhogó hangot hallott.

- Ááááá! - kiáltotta rémülten, és lebukott amint egy dárda fúródott a falba éppen ott, ahol egy századmásodperccel korábban még a feje volt.

- A mindenit! – Harry a mellkasát markolászta, mert úgy érezte, hogy a szíve menten kiugrik a helyéről. - Szedd össze magad... - suttogta, - még egy darabban vagyok... bár nem sok híja volt...

Felállt, előretartott pálcájával megvilágítva az átjárót maga előtt.

Hamarosan egy útelágazáshoz ért. Választania kellett, hogy merre induljon. Néhány patkány szaladt át a lába alatt, de nem törődött velük. Kezdett erőt venni rajta a tehetetlenség érzése: a falon semmiféle jel nem látszott, és most nem volt hang sem, amely megmondta volna, merre menjen.

Harry a zsebébe nyúlt, és előhúzta a Hold Futam Bajnoka érmet.

Pénzérme hiányában ez is megteszi. Fej, vagy írás? Feldobta az érmet a levegőbe, és hagyta, hogy a földre essen, felfedve a 'Hold Futam 1998' feliratot. - Tehát írás – sóhajtott. Zsebre tette a medáliát és elindult a bal oldali folyosón.

Húsz perc múlva belépett egy túlvilági kék fénnyel megvilágított csarnokba.

Varázslatos zene töltötte be a levegőt, különösképp elálmosítva Harryt. Nem csoda: vagy hatvan órája nem aludt.

- Gyereee... gyereeee... - hívta egy titokzatos hang.

- Ki az ott? – kérdezte a fiú. Körülnézett, de senkit sem látott, csak a kék fényt és egy ágyat kék függönnyel. Az idegen hang tulajdonosa nyilván a függöny mögött rejtőzött.

Amint Harry az ágyhoz lépett, a függöny mintegy varázsütésre félrehúzódott, feltárva egy gyönyörű ázsiai lányt, aki meztelenül feküdt a kék párnákon.

- Cho! - suttogta a fiú.

- Ó, igen, Harry, én vagyok! - a lány kinyújtotta felé a karját, de Harry nem mozdult.

- Mit csinálsz te itt? - kérdezte gyanakodva. - Azt hallottam, visszatértél Kínába és McRice gyorséttermet nyitottál.

- De, Harry... - a lány felült, hátralebbentette fekete fürtjeit a válla mögé, felfedve telt kebleit, - Harry, hogyan hihetted azt, hogy elhagytalak? Mindig is szerettelek téged... legalábbis miután Ced meghalt... el sem tudod képzelni, milyen csalódott voltam, amikor megtudtam, hogy összeszűrted a levet Ginny Wealseyvel... ő nem érdemelt meg téged... – Cho hangja édes volt, éppúgy, mint meztelen testének illata.

- Figyelj, Cho... - kezdte Harry, de a lány felállt, közelebb lépett hozzá, és éjfekete pillantása a fiú zöld szemébe merült. - Soha, soha nem szeretted őt igazán... - búgta, - engem szerettél... egész idő alatt.

- Téged szerettelek... –visszhangozta Harry a nő szavait.

- Jól van - mosolygott a lány a fiú állát cirógatva, - És most... fordulj vissza... ne keresd azt a fáklyát... nem éri meg a vesződséget.

- Nem éri meg a vesződséget... - mormolta Harry, a fekete szemek pillantásától megbabonázva.

- Jó fiú... okos fiú... – a lány magához húzta, de a fiú hirtelen felkiáltott, és hátraugrott, vadul masszírozva bokáját, ahol egy patkány megharapta, épp akkor amikor Cho meg akarta csókolni.

- Te rohadt patkány! – kiáltotta, amint a kis állat eltűnt. Harry csillagokat látott a fájdalomtól, de amikor újra felnézett, látása valamelyest újra kitisztult.

- Te nem Cho vagy! – állapította meg. - Nem tudom, ki vagy mi vagy, de az igazi Cho soha nem mondaná, hogy ne segítsek Ginnynek! Az igazi Cho különben sem szeretett engem!

- Nagyon okos - bólintott az asszony, majd kígyóvá változott, és eltekergőzött.

Csapda volt... és én majdnem beleestem... - korholta magát Harry. Igazán bosszús volt: ő Ginnyt szereti, nem Chot!!! Legalábbis többé már nem.

Egy kék ajtót látott a csarnok szemközti oldalán. Odasétált hozzá. Az ajtó zárva volt.

- Alohomora! - mondta, de az nem mozdult.

- Oké, akkor tárulj! - mondta párszaszóul, és az ajtó lassan kinyílt, feltárva egy kis helyiséget, amelyből nem vezetett kifelé folyosó. Úgy tűnt, hogy a helyiségnek csak egy ajtaja van, az pedig a bejárat és kijárat is egyben.

A helyiség közepén egy hatalmas kőszarkofág feküdt.

Harry semmi gyanúsat nem talált rajta - persze voltak rajta hieroglifák, de a fiú nem törődött velük, mivel nem tudta elolvasni őket.

Kár, hogy Sunny nem jöhetett - gondolta keserűen. A lány könnyedén értelmezte volna az összes furcsa jelet.

Harry még egyszer körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg nincs másik kijárat. Nem látszott a falakon semmi, sem felirat, sem tégla, amelyet megnyomva titkos ajtót nyithatott volna ki. Semmi.

Egyáltalán semmi, csak csupasz falak körös-körül.

Ezt a koporsót bizonyára szándékosan tették ide - gondolta Harry. - Talán ez a megoldás... biztosan van valami a koporsóban, ami segít folytatni az utamat.

Közelebb lépett, és a koporsó fedelét vizsgálva megpróbálta kitalálni, hogyan nyissa ki. Végül a legegyszerűbb megoldást, a lebegtető bűbájt választotta: - Vingardium Leviosa! - pálcájával a koporsóra mutatott, mire annak fedele megremegett, aztán kicsit felemelkedett, félrecsúszott és olyan mennydörgő robajjal zuhant a padlóra, hogy az egész szoba belerázkódott.

Harry belepillantott a szarkofágba és annak lakója visszanézett rá.

A fiú úgy érezte, megfagy ereiben a vér, amint egy nagyon ellenszenves bepólyált fickó mászott ki nyugvóhelyéről.

Harry agya lázasan dolgozott, próbálva felidézni Lupin professzor múmia-űző bűbáját. Kár, hogy nem figyelt oda jobban az órán novemberben – de a feje akkor Ginny terhességével, és annak következményeivel volt tele. Képtelen volt figyelni Ron előadására és utána Lupin magyarázatára az egyiptomi rontásokról.

Ha most meghalok, soha nem bocsátom meg magamnak, hogy nem figyeltem Lupinra! – fogadkozott Harry, amint az ajtóhoz hátrált, amelyen bejött. - Itt kell lennie…- tapogatózott a kilincs után, de csak a falat érezte.

Az ajtó eltűnt. Csapdába esett a szobában egy rosszindulatú múmiával. Hát ez pech.

A múmia közeledett hozzá, sárga szemei villogtak, bepólyált kezét fenyegetően emelte fel, hogy leüsse Harryt.

Mi van, ha csak egy mumus? - tűnődött Harry. - Egy próbát megér - pálcáját a múmiára szegezte, elképzelve, ahogy az megbotlik a fáslikban, épp úgy, mint Parvati mumusa harmadikban.

- Comikulissimus! - kiáltotta, de nem történt semmi.

Akkor mégsem mumus - nyelt egy nagyot, aztán hirtelen ötlettel a koporsó fedelét a múmia fölé lebegtette és ráejtette.

- Igennn! – rikkantotta Harry és elindult a koporsó felé, hogy belenézzen.

Amint elhaladt a kőlap alatt fekvő múmia mellett, valami hirtelen kirántotta alóla a lábát.

- Hé! - arccal a padlóra zuhant. Megpróbálta kiszabadítani a lábát a múmia szorításából. - Engedj el! - üvöltötte, de az csak morgott rá. Vélhetőleg nem volt több esze, mint egy hegyi trollnak.

Harry küzdött, hogy kiszabaduljon, végül pálcájával hátrafelé mutatott azt kiáltva: Rictusempra! Ennek megvolt a kívánt hatása: a múmia kétrét görnyedt a nevetéstől a koporsó-fedél alatt, és elengedte Harry lábát.

A fiú lihegve felugrott. Míg támadója a padlót püfölte bepólyált kezével, nem bírva abbahagyni a nevetést, Harry a szarkofághoz futott.

Nagy megelégedésére a koporsó aljából egy lépcsősor vezetett lefelé.

- Ne... hehehe... ne is álmodj róla!... - vihogott a múmia, ledobva a kőfedelet a hátáról és Harry felé indult, még mindig eszelősen rázkódva a nevetéstől.

- Jajj... Lupin professzor... miért nem emléksz... - motyogta Harry, aztán a homlokára csapott. -

- Ez az! Hesselinnen Fáslifickó!

A varázsige hatott és a támadó elenyészett.

Harry útja szabaddá vált.

Lefelé menet a pálcája végén lévő kis lánggal világította meg a lépcsőt. Már legalább 200 lépcsőt megtett, amikor valami furcsa zizegő hang ütötte meg a fülét.

A zaj további 20 lépcső múlva még hangosabb lett. Újabb 15 lépcsővel később Harry megállt, és hirtelen négy lépcsőt ugrott felfelé. Végre meglátta a hang forrását: a lépcső egy folyosóban végződött, a padlót pedig nyüzsgő fekete skarabeusz-bogarak borították.

Harry visszafogta a sikítást, amely ki híján kiszaladt a torkán - nem akart feltűnést kelteni. (Bár nem gondolta, hogy a bogarak elég értelmesek ahhoz, hogy felismerjenek egy emberi sikolyt).

- Na, jól van... - mormolta, orrát ráncolva. – Mitől is félnek a szkarabeuszok?... Mit mondott Ron? Aha! Tűz!

Pálcáját a gusztustalan bogarakra szegezte, azt mondta: - Piroinitio!

A következő pillanatban a folyosót betöltötték a lángok, és a bogarak elmenekültek. Harry elvégzett egy tűzoltó bűbájt, majd lelépett a lépcsőről.

Amint lába a talajt érintette, a falak megremegtek, jelezve, hogy valami hatalmas tárgy közeledik az enyhén lejtős folyosón.

- Mi a jó...? - kérdezte Harry, de mielőtt befejezhette volna a kérdést, már látta is a választ: egy hatalmas kerek szikla gördült feléje. Majdnem olyan széles volt, mint a folyosó.

- Te jó ég! - kiáltott fel a fiú. Tudta, hogyha nem talál ki valamit húsz másodperc alatt, palacsintaként végzi. Nem volt valami rózsás kilátás.

- Impedimenta! - üvöltötte, de ezzel csak lelassítania sikerült a sziklát, tizenegy másodpercet nyerve az összeütközés előtt.

Agya kétségbeesetten dolgozott. A pajzs bűbáj nem véd meg egy ilyen hatalmas szikla ellen... egy patrónus sem... bárcsak kicsi állattá tudnék változni most! De nem volt animágus. Abban a pillanatban – 15 méternyire a halálos sziklától - nem volt értelme dehoppanálni sem. Különben is hová hoppanálhatna, ilyen közel a céljától?...

...Mert valahogyan érezte, hogy közel van, és nemcsak a sziklához, de a fáklyás kamrához is.

- Capitulatus! Stupor! Jaj, nem, ez nem élő! Reducio!

A taroló átokkal sikerült is a hatalmas követ több darabra robbantania, alig két méterrel maga előtt. Egy nagyobb darab azonban derékon találta, amitől kétrét görnyedt fájdalmában. Majdnem elvesztette az eszméletét. Térdre esett, és biztos volt benne, hogy legalább három bordája eltörött.

- Fel... kell... állnom... - csikorgatta a fogát, kényszerítve magát, hogy folytassa az utat.

Át kellett másznia a nagy halom elszórt sziklán, de törött bordáival úgy érezte, mintha a Mount Everestet akarná meghódítani.

Mire újra elérte a talajt a 'hegy' másik oldalán, már csillagokat látott. A lába is fájt - a patkány nyilván egy ideget harapott meg, és a múmia szorítása csak rontott az állapotán.

A falnak dőlt, hogy egy kicsit megpihenjen, de a fal eltűnt a háta mögött és Harry hanyatt esett.

- Elég... elegem van! - sziszegte, remélve, hogy nem tört el a gerince.

Megpróbálta megmozdítani a végtagjait - mindegyik fájt, de ez jó jel volt: hátgerince nem sérült meg komolyan.

Oldalára fordulva próbált karjával megtámaszkodni, hogy felálljon... a nagy erőlködés közepette pillantása egy pár, hatalmas karmokban végződő mancsra esett.

Lassan felemelte a fejét. Jelenlegi állapotában semmi kedve nem volt egy kardfogú tigrissel birkózni.

A hatalmas karmú lábak tulajdonosa azonban egy szfinx volt.

- Ahem... hello... - köszöntötte a fiú a félig-oroszlán félig-nő teremtményt.

- Üdvözöllek, fiatalember - mosolygott a szfinx, égszínkék szeme vidáman csillogott. - Ne félj, nem kell megküzdened velem. Helyette...

- ...meg kell oldanom egy rejtvényt - fejezte be a mondatot Harry és nagy nehezen felállt.

- Pontosan. Ha jó a válaszod, szabaddá teszem az utat a szomszédos helyiségbe, amely az utolsó a Zöld Lángú Fáklya kamrája előtt. Ha rosszul válaszolsz, megtámadlak. De ha nem válaszolsz, visszamehetsz arra, amerről jöttél.

- Rendben van - a fiú megtörülte gyöngyöző homlokát. Még ettől a kis mozdulattól is úgy nyilallt a mellkasa, mintha száz lándzsa döfte volna át. - Mondd a rejtvényedet.

Csak egyiket ismerheti

Két arcából a halandó,

A másikat rejtegeti,

Megmutatni nem hajlandó

Bármily kicsi, jól ismert tény:

A dagályt, s apályt uralja,

És ha jő a legnagyobb fény,

Azt is könnyen eltakarja.

- Nos... - Harry összevonta szemöldökét. - Két arc... nem Mógus professzor, ugye?

A szfinx kérdőn nézett a fiúra.

- Nem találgattam! - tette hozzá gyorsan Harry. - Csak hangosan gondolkodtam. Szóval... kicsi, de elrejti a legnagyobb fényt... - azt kívánta, bár ne lenne olyan fáradt a gondolkodáshoz. - A legnagyobb fény... a Nap, ugye? - a szfinxre nézett bátorításért, de az csak mosolygott (milyen jellemző a szfinxekre, ugye?)

- Szóval, akkor a Nap... képes elrejteni a Napot... irányítja az apályt és a dagályt... amennyire tudom, az apály és a dagály összefüggésben van a... Holddal! Igen! – Harry arca felragyogott. - A Holdnak két oldala van, de a Földről csak az egyik látható! És néha eltakarja a Napot, napfogyatkozást okozva!

- Jól van, fiatalember - bólintott a szfinx, és átengedte.

- Köszönöm - mosolygott rá Harry a félig-oroszlán félig-nő teremtményre, és belépett az utolsó helyiségbe, amely elválasztotta céljától.

Semmi különös nem volt a szobában… csak egy átlátszó ajtó a szemközti falon, melyen keresztül látni lehetett a fáklya zöld fényét.

Harry az ajtóhoz lépett, amely valamiféle kristályból készült. - Furcsa... - mormolta. - Legutóbb az ajtó nem volt áttetsző. Na jól van, - mély lélegzetet vett, elképzelve egy kígyót, és párszaszóul azt mondta: Nyílj ki!

- Nem lehet kívülről kinyitni - hallott egy hangot a háta mögül.

Megfordult, és pillantása egy alacsony, sovány és kopasz, köpenyes férfire esett.

- Féregfark! - suttogta.