Harry egy kicsiny dobogószerűségre esett, amely megmozdult alatta, mint egy lift. Körülbelül két perc múlva a fura holmi megállt. Harry, a fáklyát még mindig kezébe szorongatva feltápászkodott. – Mi a...? - motyogta.

Egy sötét folyosóra került, ahol az egyetlen fényforrás a fáklyája volt. Magasra tartotta, hogy körülnézhessen. A folyosón nem volt semmi különös, leszámítva, hogy teljesen üres volt. Sehol egy festmény, sehol egy pajzs. Egyszerre csak Harry meglátott egy ajtót.

Fáklyát tartó kezét magasra tartva odament hozzá, hogy megvizsgálja. Vastag kőajtó volt, melybe különös jeleket véstek.

Éppen megpróbálta kinyitni, amikor egy hűvös hang szólalt meg mögötte: - Megint eltévedt, Mr. Potter?

Harry megfordult és szemben találta magát Fjodrovna professzorral, aki karba tett kézzel állt ott. - Nos, úgy valahogy... - felelte.

- Magának semmi dolga erre. Távozzon - szólt a tanárnő.

- Nem szándékosan jöttem ide - magyarázta Harry. - Két pogrebin üldözött, aki meg akart ölni, lekaptam ezt a fáklyát a tartójából, aztán keresztülestem a falon!

- Tényleg? - vonta fel a szemöldökét amaz. - Milyen érdekes történet. Azt ajánlom, távozzon ugyanarra amerről jött - mutatott a liftszerű dobogóra.

- De mi van, ha még mindig ott várnak? - ráncolta a szemöldökét Harry.

- Hm... a nagy Harry Potter nem bír el két icipici pogrebinnel? - kérdezte a nő gúnyosan.

Nem, amikor nekik van fegyverük, nekem meg nincs, gondolta Harry keserűen, de úgy döntött, hogy nem akar gyengének látszani, pláne nem egy nő előtt.

- Rendben - bólintott. - Szóval úgy véli, hogy ez a dolog felvisz ahhoz a rejtett ajtóhoz?

- Pontosan - válaszolt az asszony.

- Jól van - szólt Harry és rálépett a dobogóra, amely rögtön el is indult fölfelé, aztán, percek múlva, megállt és Harry ismét a téglafal előtt találta magát. Megérintette: szilárd volt. Látott egy fáklyatartót a falon és egy hirtelen gondolattal beletette a fáklyát, amelyet még mindig szorongatott.

A fal enyhén hullámzani kezdett és Harry átlépett rajta, ki a folyosóra.

Egyből meglátta a pogrebineket, akik csúnya nagy késeiket készenlétben tartva rá vártak.

- Még mindig itt vagytok? - morogta Harry. - Igazán srácok, ideje lenne abbahagyni ezt a butaságot, hogy követtek és megpróbáltok megölni! Igazán sajnálom a bácsikátokat és az unokatesótokat.

A démonok nem értették és közelebb léptek.

- Stupor! - kiáltotta egy éles hang és a pogrebinek eszméletlenül estek össze. Harry a hang irányába fordult, és meglátta Krum húgát, aki még mindig a démonokra szegezte pálcáját.

- Köszönöm - mondta a fiatalember.

- Szívesen - mosolygott a lány. - Azt hiszem ez a magáé - nyújtotta felé elveszett varázspálcáját.

- Még egyszer köszönöm... - vette el a pálcát Harry. A lánynak valahogy sikerült megérintenie a kezét, miközben átadta a pálcát. - ...Krum kisasszony.

- Csak hívjon Miletának Mr. Potter - pirult el kicsit a lány. – És tegezzen.

- Öö... oké, Mileta – a fiatalember mosolyt erőltetett az arcára. – Te is szólíts Harrynek.

- Rendben, Harry – válaszolta a lány mézédes hangon. - Harry.

- Igen?

- Semmi.

- Hm, mennem kell Mileta. Még egyszer köszönöm - mondta és elsietett, anélkül hogy látta volna ahogy a lány szívére szorított kézzel néz utána.

* * * * *

Amint befordult a sarkon, Harry összefutott a meglehetősen durcás Krummal.

- Szia Viktor, mi van?

Krum csak megrázta fejét és elsietett mellette, bolgárul motyogva valamit, valamit amiről Harry sejtette, csak valami káromkodás lehet.

Amikor végre odaért a szobájához, Aberforth kiabálása ütötte meg a fülét: - Hé, hé Harry! - az öregember odasietett hozzá.

- Szervusz Aberforth. Segíthetek valamiben?

- Igen! - Dumbledore bólintott. - Szerezz nekem egy jetit!

- Egy micsodát? - pislogott Harry. - A jetik a Himalájában élnek! Különben is, minek neked egy jeti?

- Ezt inkább hadd mondjam el horgászás közben!

- Horgászás? Hiszen a tó be van fagyva!

- Lyukakat vágunk a jégen! - felelte Aberforth lelkesen. - Semmi sem jobb hecc, mint a lékhorgászat! Nagyon egészséges!

- Ja, naná - forgatta szemét Harry. - Rendben. Felöltözöm, és találkozunk lent a tónál.

* * * * *

Harry felvette a szőrmebundáját, nyakára tekert egy vastag bolyhos sálat, melyet anyósa kötött, és felvett egy sapkát is. Miközben szobáját akarta elhagyni, meglátta a dühös Hermionét, aki a McGalagonyéval szomszédos ajtón lépett ki.

- Jól vagy? - kérdezte.

Hermione berontott Harry szobájába, az asztalra csapott egy nehéz könyvet és azt mondta: - Igen!

- Ez azt jelenti, nem - állapította meg Harry. - Krummal volt valami?

- Mi? - nézett fel a nő. - Miért gondolod?

- Mert öt perccel ezelőtt láttam, hasonlóan rossz hangulatban. Mi történt köztetek?

- Semmi - vont vállat Hermione. - És teszek róla, hogy ne is történjen.

- Még mindig hajt rád, ugye?

- Úgy tűnik - biggyesztette le ajkát Hemione. - De nekem nem kell!

- Hát persze, hogy nem - felelte Harry. - Tudod, mit Herm? Én megvédelek Vikitől, ha te is megvédsz engem a húgától.

- A húgától? - a fiatal boszorka elképedt.

- Ja. Az a Milupa, vagy ki. Attól tartok, tetszem neki.

Hermione kuncogott. - Te szegény, szegény fickó! Úgy néz ki, vonzod a csúnya lányokat. Először Millicent Bulstrode, most meg ez a csaj... tényleg, még a nevük is ugyanazzal a három betűvel kezdődik! Hát nem vicces?

- Nem tartom annak - rázta a fejét nevetve az ifjú varázsló. - Rendben, próbáld meg távol tartani magadtól Viktort, én meg próbálok nem megfagyni, amíg horgászunk Aberfort-szel.

* * * * *

Két órával később Harry csontig átfagyva tért vissza Aberfort-szel a kastélyba. Hét halat fogtak Dumbledore-ral, aki végig arról fecsegett, hogy feltétlenül kell neki egy jeti. Furcsamód, azt nem árulta el, hogy miért van rá szüksége, így Harry nem erőltette.

Amikor a halakkal megrakodva beléptek az előcsarnokba Harrynek nagyon jól esett az épület viszonylagos melege. McGalagony professzor épp lefelé jött a lépcsőn és szúrós tekintetet küldött feléjük.

Vagy egy perc múlva Harry észrevette, hogy a "szúrós tekintet" nem neki, hanem kizárólag Aberforthnek szól. Nagyon is jól tudta, milyen az, ha McGalagony haragszik valakire, és nem vágyott rá, hogy újra átélje.

Úton a szobájukba a könyvtár mellett haladtak el, melybe épp akkor lépett be Fjodrovna professzor.

- Jössz a konyhába, kölyök? - kérdezte Aberforth.

- Kicsit később, most jut eszembe, hogy elfelejtettem valamit. Ebédnél találkozunk.

Dumbledore bólintott. - Add ide azt a vödröt, leviszem a házimanóknak. Remélem megsütik vacsorára.

Harry átadta a hallal teli vödröt és várt, amíg Aberforth eltűnik a szeme elől, aztán odalépett a könyvtár ajtajához és bepillantott. Tatyana Fjodrovna egy asztalnál ült és egy könyv olvasásában volt elmerülve.

Most vagy soha, gondolta és felsietett az emeletre. Remélte, hogy odatalál a titokzatosan eltűnő falhoz, és nem téved el. Kis idő múlva odaért arra a helyre, ahol remélte, hogy megtalálja a titkos liftet.

Igen, ez lesz az, bólintott magában, és megnyomta a falat. Meg se mozdult. Hát persze, a fáklyát ki kell húzni a tartójából! korholta magát a butaságáért, és megfogta a fáklyát. Na, gyerünk, újra megérintette a falat, de megint csak szilárd téglát Pedig ez az a hely, vagy megint eltévedtem? - nézett körül. Nem. Biztos volt benne, hogy nem tévedt el. Az a nő nyilván lezárta a bejáratot, ráncolta a szemöldökét Harry. Meglátott itt engem és elvarázsolta a falat, hogy ne tudjak megint bemenni.... De miért? Miért akar távol tartani ettől a helytől? Lehet, hogy van itt egy másik titkok kamrája egy másik baziliszkusszal? Harry nagyon remélte, hogy nincs.

- Oké, próbáljuk meg másképp - mormolta. - Redukto! - pálcáját a téglákra szegezte. Ennek a bűbájnak szét kellett volna robbantania a téglákat, de nem hatott. A téglák láthatóan nem akartak elmozdulni a helyükről. - Diffindo! - próbálkozott újra. - Alohomora!

Semmi.

Csalódottan indult a szobájába. Még mindig furdalta a kíváncsiság, hogy mi lehet ott.

* * * * *

Dennis az egész délelőttöt a könyvtárban töltötte, a növényt keresve, amelyet meg kell majd találnia. Átlapozott egy tucat könyvet, de semmit sem talált. Talált egy könyvet az oroszországi növényekről, de egyikük sem volt örökzöld.

- Atropa belladonna... Circaea lutetiana... nem, egyik sem - sóhajtotta, és becsapta az utolsó könyvet. - Elegem van ebből. - Felállt és az ajtóhoz indult, amikor egy hang szólt utána.

- Mr. Creevey?

Megfordult és látta, hogy a Durmstrang bájitaltan tanárnője, Fjodrovna professzor odainti magához.

- Igen, professzor? Segíthetek?

- Azt hiszem én segíthetek magának - felelte mosolyogva a tanárnő. Dennis furcsán riasztónak találta a mosolyát. Nem mintha csúnya nő lett volna, nem, csinos volt, de valahogy... nem tudta volna megmagyarázni.

Odament hozzá. - Hogy érti ezt, professzor?

- Nem talált semmit az első próbával kapcsolatban, igaz?

- Igaz - bólintott a fiú. - De ha segíteni akar nekem, figyelmeztetnem kell, hogy nem vagyok olyan... Úgy értem nem vagyok csaló.

- Nem mondtam, hogy az. Különben is, - a nő a mellette lévő székre mutatott, jelezve, hogy üljön le. A fiú leült. - Én sem vagyok csaló típus, és nem segítenék egy diáknak... pláne nem egy rivális diáknak. A Durmstrangnak szurkolok.

- Ó, persze - bólintott amaz. - Érthető.

- Igen. Szóval, úgy tűnik ezt a könyvet nem látta? – Tatyana átnyújtott egy nagyon régi, vastag könyvet, gyűrött sárga lapokkal.

- Nem - a fiú szeme elkerekedett. - Ön... ön ezen a könyvön ült, miközben tudta, hogy azt a növényt keresem, amely csak ebben van benne? – kérdezte vádlón csengő hangon.

- Ültem rajta? - az asszony karba tette a kezét. - Nem, tulajdonképpen nem vettem észre az ön jelenlétét, amíg fel nem állt, hogy távozzon. Egy mágikus növényt kerestem egy bájitalhoz, amit el akarok készíteni.

- Ó, bocsánat – pirult el a fiú.

- Ne is törődjön vele. Tessék. Remélem, hasznát veszi.

Dennis kinyitotta a könyvet, és lapozni kezdte. Nagyon sokféle növény volt benne, egy egész fejezet az orosz mágikus gyógynövényekről és virágokról. Szeme átfutotta a lapokat, aztán örömmel kiáltott fel: - Leontopodium nigrum! Fekete havasi gyopár! Magas hegyekben él, évelő, örökzöld, télen virágzik, fekete szirmai könnyen észrevehetők a hóban... 5-15 cm magas... fehér változata Közép ás Dél Európában él, bár eredeti élőhelye Szibéria volt évezredekkel ezelőtt. A fekete havasi gyopár csak Észak Oroszországban található. Közismert, hogy gyógyítja a gonosz átkok által okozott sebeket... - Dennis felnézett. - Köszönöm szépen professzor! - de Tatyana Fjodrovna már nem volt ott. - Professzor? - nem is vette észre, hogy a nő elment. Miért adta nekem ezt a könyvet? Hiszen ő Durmstrangos tanár! Ennek egyszerűen semmi értelme! Megrázta a fejét és visszatért a fekete havasi gyopár leírásához.

* * * * *

Este tizenegy óra felé Harry úgy döntött, hogy lefekszik. Már felvette a pizsamáját, amikor kopogást hallott az ablakon. Az a bagoly volt, amelyet Ginnynek küldött.

Gyorsan elvette és kibontotta a levelet.

Drága Harry!

Örülök, hogy baj nélkül megérkeztél a Durmstrangba. Nálunk semmi érdekes nem történt, kivéve, hogy Sirius füllenteni tanítja Lilyt. Nagy teljesítmény! Sok új kifejezést is tanult, de Siriusnak köszönhetően többségük csúnya szó. Haza kéne jönnöd és jól bokán rúgni a keresztapádat!

Fred és George tegnap meglátogatott bennünket. A boltjuk napról napra jobban megy. Anya elmerült az új ház berendezésében (igen, képzeld, apának sikerült rávennie őt, hogy költözzenek el az Odúból!)

Na végre, gondolta Harry. Bár Weasleyék építettek egy szép nagy házat a régi kopott mellett, Mrs. Weasley még egy évig halogatta a költözést, miután a ház felépült.

Azt hiszem esküvői harangzúgás várható! Legutóbb, amikor Percyék meglátogattak, Penny egy olyan gyűrűt viselt, amelyet eddig nem! (bár senkinek nem mondtak semmit, én rögtön észrevettem.)

Ron boldogtalan Hermione nélkül, akárcsak Hagrid Olympe nélkül.

És mint én is, nélküled.

Szeretlek, Harry. Mindegy mit gondolsz, szeretlek. Tudom, hogy bután viselkedtem legutóbb, nem kellett volna. Csak tudod, úgy féltem. Még most is félek, de biztos vagyok benne, hogy megbirkózom vele.

Úgy szeretném felgyorsítani az időt, hogy minél előbb karácsony legyen és visszakapjalak!

Szeretlek,

a te Ginnyd

U.i.: mesélj még arról az Aberforthről, nagyon érdekes embernek tűnik!

Hát az biztos, hogy érdekes - gondolta Harry, és mosolyogva kinézett az ablakon. - De még mennyire! - majdnem felkiáltott. Éjfél körül járt és ő azt látta, hogy Aberforth beszáll a szánjába és elrepül vele. Hová mehet ilyenkor, az éjszaka közepén? Harry megrázta a fejét. Aberforth tényleg különös ember, talán még inkább, mint a fivére.

Amint a száncsengők hangja elhalt, Harry bebújt az ágyba, és levette a szemüvegét. - Én is szeretlek, Ginny - suttogta a párnájába és elaludt.