A nő kivette a fáklyát a tartójából, egy varázsigét mormolt, mire a falban kinyílt a rejtett ajtó.

Belépett.

A varázslattal működő lift levitte egy titkos folyosóra, amelyről csak egy ajtó nyílt.

- Admitto! – szólt, és a hatalmas kő félresiklott, feltárva egy kamrát, amelyben egy ravatal állott.

Hét gyertya égett a ravatal körül: mindkét oldalán három-három, és egy a túlsó végén.

Egy hosszú fekete szakállú, sápadt férfi feküdt a ravatalon. De nem volt halott – mellkasának ritmikus emelkedése és süllyedése jelezte, hogy él.

Az asszony mosollyal az arcán lépett oda hozzá. – Végre megtörtént, Anor. Megszereztem az erőt, amely ahhoz kell, hogy felébresszelek… miután ezer évig hiába vártam arra, hogy visszatérj örökkévaló álmodból, szerelmem, hogy te meg én uralkodjunk a varázsló világon. – Ezzel lehajolt, hogy arca csak centiméterekre volt a férfiétól. - Revenio ex sempiternus somnus! – lehelte, gyengéden megcsókolva a férfi ajkát.

Amint szájuk érintkezett, vakító fehér fény áradt szét a teremben, amely beborította mindkettőjüket, majd egyetlen sugárban egyesült és eltűnt a fekvő alakban.

A nő visszahúzódott és figyelte amint remegés fut át a férfi testén és lassan kinyitja a szemét.

- Natasa! – suttogta a férfi.

* * * * *

- Nem viselkedhetsz így, Fred! – jelentette ki Ginny.

- Miért nem? – morogta amaz.

- Mert elriasztod az embereket! Lassan elmaradozik a Varázsvicc vevőköre!

- Nagyszerű, ezek szerint téged csak az üzletem érdekel és nem én!

- Tudod, hogy ez nem így van! – vágott vissza a húga. – A bátyám vagy és szeretlek, de George is a bátyám és őt is szeretem!

- Akkor menj és legyél vele! – csapott Fred a Weasley Varázsvicc Vállalat pultjára.

- Olyan … lehetetlen alak vagy!

- Lehetetlen? – nevetett fel érdesen a fiatal varázsló. – Mondd csak húgocskám, mit csinálnál, ha Hermione elcsábítaná a férjecskédet, mi?

- Azt hiszem, megölném.

- Én is pont ezt akartam tenni George-dzsal – felelte Fred. – Tetejébe ő a testvérem, nem csak egy barát.

- Akkor legalább gondolj Angelinára és a kisbabájára! Mi lesz velük?

- Kit érdekel? – vont vállat Fred.

- Ne mondd nekem, hogy nem érdekel! – csattant fel a fiatalasszony. – Tudom, hogy igenis érdekel! Szereted őt, még ha le is feküdt George-dzsal!

- Na nézd csak, ki beszél! – vetette oda Fred. – Ha jól hallottam, tisztára kiakadtál, amikor azt hitted, hogy Harry megcsalt!

- Annak semmi köze a vitánkhoz, Fred! Egyébként meg most már tudom, hogy nem feküdt le senki mással!

- De mi van, ha mégis? Csak úgy elméletben? Mit csinálnál, ha megtudnád, hogy lefeküdt valakivel? – kérdezte Fred.

- Nem tudom… de tanultam abból a múltkori esetből… Megtanultam, hogy ne jussak téves következtetésekre anélkül, hogy tudnám valójában mi történt… Tehát, lehetőséget adnék neki, hogy megmagyarázza a dolgot… talán megbabonázták, vagy megtévesztették… talán nem is tudta mit tesz… éppen úgy, mint Angelina. Adj neki még egy esélyt, Fred! Higgy az ártatlanságában és szeresd őt továbbra is! Kérlek…

- Bárcsak minden olyan egyszerű lenne velem és Angelinával, mint veled és Harryvel – sóhajtotta Fred. – Olyan szerencsés vagy húgocskám.

- Tudom – mosolygott Ginny. – Annyira szeretem őt… - Tekintete a jobb kezére tévedt, amelyen a jegygyűrűjét viselte.

Fred egy pillanatig azt hitte, hogy a húga megőrült, mert az hirtelen egészen közel kapta a gyűrűt a szeméhez. Szinte megszállottnak tűnt.

- Ne… jaj ne, kérlek… - suttogta.

- Mi történ hugi? – kérdezte Fred aggódva.

- Harry… Harry… valami rettenetes dolog történt vele… - Megmutatta a bátyjának a gyűrűt.

- Az ékkő nem világít.

- Mit jelent ez pontosan?

- El sem merem képzelni, mit jelent… - suttogta Ginny. - El sem merem képzelni…

- Mi van, ha csak levette? – próbálkozott Fred.

- Nem vette le, hiszen megesküdött, hogy soha nem veszi le! – kiáltotta kétségbe esve a boszorkány. – Nem, biztos vagyok benne, hogy nem vette le… ez valami mást jelent… Körülbelül két héttel ezelőtt majdnem szívrohamot kaptam, amikor a kő elkezdett vadul villogni… Kis híján teleprotáltam magam a Durmstrangba, de aztán a villogás abbamaradt, és a kő a szokásos módon izzott tovább… nem tudom mi történt Harryvel, de gondoltam, hogy már nincs veszélyben, ha egyszer a villogás abbamaradt. Talán csak megint megütötte valaki, de nem volt igazi veszélyben… nem tudom – sóhajtotta Ginny. – Meg akartam bizonyosodni, hogy jól van-e, de mivel a kő már nem jelzett veszélyt, nem teleportálhattam a Durmstrangba… Talán ezúttal sikerül teleportálni hozzá… Bár nem vagyok biztos benne, hogy működik, most, hogy az ékkő még csak nem is világít. De meg kell próbálnom… - Lehunyta a szemét, maga elé képzelve Harryt, és arra összpontosított, hogy mellette akar lenni… de hiába.

Kinyitotta a szemét és lemondóan sóhajtott. – Nem megy. Nincs kapcsolat a gyűrűk között… Félek, hogy Harry… talán…

- Nem – Fred megfogta a húga kezét. – Életben van, hugi. Higgy nekem, él.

- Hinni akarok neked, Fred – szólt Ginny, miközben könnyek gyűltek a szemébe. – De mit csináljak most? Mit? A Durmstrangba kell mennem, de… ó! – hirtelen a homlokára csapott. – Tudom már! Szólj anyának, hogy vigyázzon a gyerekekre!

- Gin! – kiáltotta Fred, de a húga már dehoppanált.

* * * * *

Mialatt a három bajnok a kanyargós barlangban bandukolt, alig szóltak egymáshoz. Nem voltak éppen csevegő hangulatban.

Amerre csak jártak, mindenütt mágikus fáklyák világították meg a barlang belsejét. Ez a fajta varázs-fény nem adott túl sok világosságot, de arra elég volt, hogy a három versenyző lássa hová lép, és a nézők is lássák, mi történik a barlangban.

Amint a bajnokok egy kis befagyott patakhoz értek, három mumus bukkant fel néhány jég-sztalagmit mögül.

Dennis mumusa Malcolm Baddockká változott, azt kiabálva: - Nem nyerheted meg a tusát Creevey! Szánalmas kis balfék vagy, aki meg sem érdemli, hogy Griffendéles legyen! A Teszlek Süvegnek a Hugrabugba kellett volna küldenie téged!

Dennis megpöccintette a pálcáját, és azt mondta Comikulissimus!, arra kényszerítve Malcolmot, hogy fodros, élénkrózsaszín ruhát viseljen, rózsaszín mintás esernyővel, és bolyhos papuccsal.

- Creevey! Mit tettél velem??? Egy Mardekárossal??? – üvöltötte a mumus és elpárolgott, míg Guillaume nevetésbe tört ki. Nem nevethetett sokáig, mert egy másik mumus őt támadta meg, és átváltozott… Gilderoy Lockharttá!

- Neeeeeeem! – sikította Guillaume.

- Deeeeeee! – felelte Gilderoy, vicsorogva. – Én vagyok a legrosszabb rémálmod, szépfiú, mert tudod, hogy csinosabb vagyok, mint te!

- De nem sokáig! – a szőke bajnok felemelte pálcáját, és azt kiáltotta: - Comikulissimus! A mumus-Lockhart arcát egy pillanat alatt pattanások lepték el, és metszőfogai nagyobbak lettek, mint Hermionéé annak idején.

Amint Dennis és Guillaume nevetése betöltötte a barlangot, kicsit megremegtetve a mennyezetét, a mumus eltűnt, de a harmadik lesuhant Miletához és átváltozott… Harry Potterré.

- Te ostoba kislány! – kiabálta a mumus-Harry dühösen. – Azt hitted, tényleg azt hitted, hogy valaha is megkedvellek?

Mileta kihúzta magát, felvetette a fejét, és próbált közönyösnek mutatkozni, de Dennis látta, hogy a sírás szélén áll. Remegő kézzel felemelte a pálcáját, de nem tudta levenni a szemét Harry arcáról, melyet, még a dühös arckifejezés ellenére is elképesztően vonzónak talált. Térde összecsuklott, leejtette a pálcáját és zokogni kezdett. A mumus közelebb ereszkedett hozzá, míg elég közel nem ért ahhoz, hogy megérintse, de a lány nem tett… nem tudott semmit sem tenni ellene.

- Lépjünk közbe! – javasolta Guillaume Dennisnek, aki bólintott, és mindketten felemelték pálcájukat, azt kiáltva, hogy Comikulissimus! A mumus-Harryt kényszerítették, hogy csíptetőt viseljen zöld lencsével, és szkunk alakú jelvénnyel díszített sárga kviddicsruhát.

- Ajaj, borzot akartam adni neki… a Hugrabug jelvényét – mondta Dennis bocsánatkérően, miután a mumus eltűnt. - El sem merem képzelni a pontjaimat, mikor kijutunk innen! Azt hiszem, Harry semmit nem ad nekem ezek után!

- Még mindig több szerencséd van, mint nekem! – szipogott Mileta. – Ha a népek ott kint látták a mumusomat, mindenki tudni fogja, hogy én… hogy én…

- … szereted Harryt – sóhajtotta Dennis

- Igen – törülgette a könnyeit a lány. – Annyira sajnálom, Dennis. Tudom, hogy vannak… hm, bizonyos érzéseid irántam, de őt szeretem, nem téged.

- Rendben van, Mil. Tényleg – mondta Dennis szomorú mosollyal.

- Szíveskednétek abbahagyni a szherelmi életetek megvithatását, és thovább menni? – vágott közbe Guillaume türelmetlenül.

- Rendben.

Maguk mögött hagyták a sztalagmitokat – a két fiú elég jó hangulatban, Mileta inkább zavartan –, majd körülbelül öt perces séta után elértek egy olyan barlangrészt, ahol a barlang kiszélesedett, feltárva egy kis jégkamrát egy jégből faragott asztallal. Az asztal egy csomó, különböző méretű és formájú palackkal volt tele. Legalább húsz üveg állt rajta színes összevisszaságban.

- Ez meg mi? – vonta össze a szemöldökét Dennis. – Valamiféle bájitaltan vizsga? – tűnődött. Hallott Piton feladványáról, amelyet Hermione logikája oldott meg. Mindazonáltal itt nem volt semmiféle vers vagy bármilyen leírás az asztalon… semmi más csak fiolák és palackok.

- Nem tudom – rázta a fejét Mileta. – Mit itt a dolgunk?

- Fogalmam sinsh… au! – kiáltott fel Guillaume, karját masszírozva.

- Mi történt?

- Valami meg’arapott! – felelte a francia bajnok elsápadva.

- Micsoda? – kérdezte Dennis.

- Kishi volt… hehe… fekete… szőhrös… - Lochar nevetgélni kezdett és leült a jeges földre. – hahaha… csipkés száhrnyakkal…

- Egy doxy – állapította meg Dennis. – Nem akarlak megijeszteni, Guillaume, de a doxynak mérgező a harapása.

- I… igazán? – a szőke fiú még sápadtabb lett, de nem hagyta abba a nevetést. – Akkohr hehe… meg fogok… ’alni?

- Dehogy is! – csattant fel Mileta. - A doxyk mérge nem halálos, csak egy ideig kissé megzakkansz tőle… nem mintha nem lennél már most is elég lökött… A doxyméreg arra késztet, hogy nevess, és ne tudd abbahagyni.

- Mit tehetünk? – kérdezte Dennis aggódva. Nem mintha tényleg aggódott volna Lochar miatt, mégis… ez a feladat az együttműködésről szólt, tehát neki és Miletának meg kell mentenie Guillaume-ot. Na de hogyan?

- Nem figyeltél oda egyetlen árva bájitaltan órán sem? – vonta össze a szemöldökét a lány.

- Kellett volna?

- Persze! – csattant fel a lány. – Világos, miért tették ide ezeket a fiolákat: tudták, hogy egyikünket megharapják, és azt akarják megtudni, ki tudjuk-e kúrálni

- Úgy érted… ellenanyagot kellene készítenünk? – kapott levegőért Creevey.

- Pontosan – bólintott a lány az asztalhoz lépve. – Lássuk csak… add csak ide azt a palackot a denevér epével, jó?

- Mit? – kérdezte Dennis undorodva.

- Azt a kicsi üveget ott, azzal a zöldes folyadékkal! – mutatott a palackra. – Tényleg nem tudod, hogy néz ki a denevér epe?

- Csak azt tudom, Piton professzor hogy néz ki, és az elég ahhoz, hogy egy életre elveszítsem az érdeklődésemet a bájitaltan iránt – morogta Dennis, átnyújtva a kívánt palackot. Ezalatt Guillaume hisztérikusan vihogott, öklével a földet püfölte, miközben egész teste vonaglott a nevetéstől.

Mileta sóhajtott, és beleöntött egy kis denevér epét egy palackba, amely félig volt porított gyömbér gyökérrel.

Dennis adogatta neki az edényeket, amíg a lány ki nem jelentette, hogy elkészült az ellenanyag.

- Nem vagyok biztos benne, hogy a megfelelő bájitalt készítettem el… - mondta bizonytalanul. – Mindenesetre ki kell próbálnunk Guillaume-on.

- Nem bánom, ha rajta próbáljuk ki – vigyorgott Dennis, és lefogta az őrülten nevető fiút, míg Miletának sikerült egy kis bájitalt leerőltetni a fiú torkán. – Nos… nem tudom… még mindig nevet – állapította meg Dennis két perc múlva. – Azon kívül nézd csak azokat a helyes lila pöttyöket, amelyek feltűntek az arcbőrén!

- Jaj ne! Túl sok aszfodéloszt adtam hozzá! – siránkozott Mileta, majd újra az asztalhoz lépett, és vadul keresni kezdett valamit. Végül kiválasztott egy kis palackot ciánkék folyadékkal és két cseppet a maradék bájitalba öntött. – Ha ez nem működik, feladom. – Lekuporodott Guillaume-hoz, akinek az arca teljesen bíborszínűre változott, és megitatta vele a módosított ellenanyagot.

Lochar rögtön abbahagyta a nevetést, és felállt.

- Mi tarhtott ennyi ideig? – morogta oda Miletának és elmasírozott.

Dennis és a lány egymásra nézet, látszott, hogy jól szórakoznak, ugyanis Guillaume arca még mindig bíbor-lila volt, anélkül, hogy erről a francia fiúnak tudomása lett volna. – Ha a bírák most is figyelnek minket, már biztosan szúr az oldaluk a nevetéstől – súgta Dennis, a lányak. – Tényleg, Mileta te biztosan nagyon jó vagy bájitaltanból… vagy legalább is Fjodrovna professzor nagyon jó tanár.

- Jó tanár? Az a szajha? – csattant fel a lány, aztán a szájára csapta a kezét, és idegesen körülnézett. Vajon meghallották-e a bírák a megjegyzését?

Dennis nem tudta, mi késztette Miletát arra, hogy szajhának nevezze a tanárnőjét, de nem is érdekelte a dolog. Folytatniuk kellett az utat, mert még mindig sok volt hátra a barlangból.

Néhány újabb csapda után -, melyek főként varázslatok voltak; a bajnokok elértek egy helyre, ahol a barlang az előbbi jégkamránál jóval nagyobb földalatti teremmé szélesedett. Ott egy sikító-szellemmel találták szemben magukat, akinek hosszú fekete haja csaknem az egész testét eltakarta.

- Na, kinek van valami ötlete, ’ogyan le’et legyőhzni egy sikító-szellemet? – kérdezte Lochar.

- Passz - felelte Mileta, mire a sikító-szellem sikoltozni kezdett. Hangjával sikerült jégdarabokat lerepesztenie a barlang mennyezetéről. Mielőtt a jég-mennyezet agyon zúzta volna őket, Dennis felkiáltott: Vespirito Vanish!, elhallgattatva és eltüntetve a szellemet.

- Nagyszehrű – morogta Lochar a nagy kupac hóra és szétszóródott jég sztalaktitra meredve, mely a sikító-szellem hangjától vált le a mennyezetről. – Az ösvény te’jesen elzáhródott. Tud valaki egy jó bűbájt?

- Azt hiszem Reducto – válaszolt Mileta bizonytalanul.

- Vagy egyszerűen felolvasztanánk a Piroinito-val – tette hozzá Dennis.

- Ja, phersze, aztán belefulladnánk. Nagyszherű ötlet, Creevey – morogta Lochar.

- Akkor csináld egyedül, ha ilyen okos vagy! – csattant fel Mileta.

- Ez thényleg nagyon egyszherű – válaszolta Guillaume fensőbbségesen. – Kahrácsonykohr mindég jégszobhrok vannak khörös khörül a Beauxbatons kastélyban. Néhányat én magam készítek, mert nagyon tehetséges vagyok. – Ezzel felemelte pálcáját egy hókupacra mutatott vele, majd azt mondta: - Statua glacies!

Abban a pillanatban a nagy kupac hó és jég húsz darab szépen kifényezett, mosolygó Guillaume szoborrá rendeződött.

Dennis a szemét forgatta, Mileta pedig hitetlenkedve rázta a fejét.

- Tudod, Chreevey… - Lochar suttogott, hogy a bírák odakint biztosan ne hallják meg a Videus Camericus bűbájon keresztül, – biztos vagyok benne, hogy ha a bhírák látták ezt, sok-sok ponttal jutalmaznak ezérht.

- Akkor legyél boldog a pontjaiddal és fogd be! – dörmögte Dennis. – Gyerünk srácok, ki akarok jutni ebből a barlangból. Már majdnem a végén vagyunk. Ki akarok menni innen, amilyen hamar csak lehet, itt olyan rohadt hideg van!

- Rendben – mondta Mileta. Előrelépett, és elcsúszott. Mivel Guillaume bűbája szobrokká alakította a szétszóródott havat, egy hókristály nem sok, de annyi sem maradt a jeges talajon.

- Segítség! – kiáltott a lány. Nem tudott megállni a ’korcsolyapályán’, és frontálisan ütközött a Lochar-féle jégszobrokkal.

Mindez egy pillanat töredéke alatt történt, így a másik két bajnok nem tudta megakadályozni a balesetet. Mileta összeütközött az első szoborral, amely eldőlt, nekiütközve a következőnek, amely szintén eldőlt, neki a következőnek, amely eltalálta a következőt… Hamarosan mind a húsz szobor eldőlt, mint a dominók. A barlang újra megremegett - ezúttal sokkal erősebben, mint a sikító-szellem hangjától.

- Bukjatok le! – kiáltotta Dennis, és elkapva Mileta ruhájának a szélét, behúzta őt egy hasadékba, amelybe Guillaume már bemászott. Mindhárman rémülten figyelték, amint a terem egyik jégfala, amelyet az utolsó eldőlő szobor talált el, beomlott.

Minden felől jégdarabok záporoztak, eltakarva a szemük elől az alagutat. Az eltalált fal a Niagara vízesés robajához hasonló dörgéssel omlott össze.

- Elképesztő! – lehelte Dennis.

- Jéggé fagyott? – grimaszolt Mileta.

- Mit gondoltok, ez is rhésze volt a phróbának? – kérdezte Guillaume.

- Nem hinném – mondta Mileta. – Az lehetetlen. Sosem találtuk volna meg… ezt, ha nem omlasztottuk volna be a barlangot.

- Úgy érted, ’a te nem omlasztottad volna be a bahrlangot – állapította meg a szőke fiú.

- Igazán nem az én hibám volt! – csattant fel a lány. – Te változtattad olyan csúszóssá a talajt, amikor odavarázsoltad azokat a béna szobrokat saját magadról.

- Ne marakodjatok, jó? – vágott közbe Dennis mérgesen. – Beszélnünk kell a tanárokkal. Tudniuk kell… róla.

Guillaume megfordult, és vadul integetni kezdett a kezével.

- Mit csinálsz? – kérdezte Mileta.

- Phróbálom felkhelteni a tanáhrok figyelmét! – felelte amaz ugrálva.

- Gondolod, hogy látnak minket? – kiabálta Dennis.

- Persze ’ogy láthnak! – bólintott Guillaume tovább integetve.

Dennis visszafordult az eltűnt falhoz. – Hátborzongató. Olyan… élőnek tűnik.

- Csak nem mozog – bólintott Mileta. – Tényleg félelmetes. Mit gondolsz, ki tudjuk olvasztani?

- Peeersze, tegyük be a mikrosütőbe! – forgatta a szemét Dennis.

- A mibe? – képedt el Mileta.

- Ne is törődj vele. Mugli dolog.

- Miérht nem jönnek a tanáhrok? – kezdett aggódni Guilaume. – Mosthanra máhr biztosan észhre vettek minket!

- Menjünk és mondjuk el nekik. – mondta Dennis. – Talán mégsem látnak minket. Talán nincs is mágikus kamera ebben a teremben, vagy ha volt is, tönkrement a lezuhanó jégdaraboktól.

A másik két bajnok egyetértett vele, így folytatták útjukat a barlangban, amely megint ösvénnyé szűkült. Az ösvényen egy tucatnyi vörös sipkás támadt rájuk a sziklák mögül, de Lupin professzor sötét varázslatok kivédése órái után nem jelentettek veszélyt Dennisre, aki könnyűszerrel lefegyverezte őket.

Újabb félóra haladás után Mileta felkiáltott: - Nézzétek! Fényt látok! Napfényt! Elértük a barlang végét!

- Hurrá! – kiabálta Dennis, és mindhárman futni kezdtek a fény felé.

Egyik másodpercben még a sötét barlangban voltak, a következőben pedig a napfényben pislogtak, és mélyeket lélegeztek a hideg, de tiszta levegőből. Kimondhatatlanul jól esett nekik a barlang állott levegője után.

Nagy meglepetésükre senki sem futott oda hozzájuk, hogy üdvözölje őket, egy árva éljenző hangot sem hallottak a tó partjáról.

A bajnokok ámulva néztek körül. A három mágikus képernyő még mindig a barlang belsejét mutatta, de nem volt néző, aki nézte volna. Egyetlenegy sem.

- Hová tűnt mindenki? – csodálkozott Dennis.

- Tán megunták, és visszamentek a kastélyba? – találgatott Mileta.

- Ne légy ’ülye, Krum – ráncolta a szemöldökét Guillaume. – Elthűntek, de… nézd… ’átra’agyták a ’olmijukat… egy jegyzettömb… egy félig megevett szendvics… egy töhrött tüköhr… - Felemelte a tükör maradványait, aztán rémülten felkiáltott: - Mi thörtént az ahrcommal???!!!???

- Kit érdekel az arcod? – morogta Dennis. – Én azt akarom tudni, HOVA LETT MINDENKI!!!???

* * * * *

Draco Malfoy a Devilsmoor kúria nappalijában üldögélt, az ódon házban, amely régen az édesanyja családjáé volt. Mióta elvégezte a Roxfortot, ebben az udvarházban élt, távol a szüleitől, mivel valahogy tehernek érezte Luciust és Narcissát.

Egy könyvet olvasott, de nem igazán figyelt oda rá. Gondolatai elkalandoztak, távoli helyeken, olyan embereknél jártak, akiket rég nem látott… leginkább egy bizonyos nőnél.

Ekkor megszólalt a csengő.

Kinky majd kinyitja gondolta Draco, visszatemetkezve a kimutathatatlan bájitalokról szóló könyvbe.

Egy perc múlva a csengő újra megszólalt.

- Kinky! – kiáltotta Draco. – Menj ajtót nyitni!

Nem jött válasz.

- Ó, az az ostoba szex-mániás manó! Biztos megint valahol egy manófiúval szórakozik! – morgott Draco, és felállt. – Megparancsolom, hogy megbüntesse magát, ha visszajön! Semmi manófiú egy teljes évig! – dühöngött és feltépte az ajtót, hogy megnézze ki a látogatója.

Történetesen Ginny Potter volt az.