- Te viccelsz - mondta Ginny.

- Dehogy viccelek.

- De… hogyan? Hogyan lehetnék én párszaszájú?

- Nemtom… talán a párszaszájúság szexuális úton terjed.

- Micsoda? - hördült fel Ginny. - Ne légy nevetséges, Malfoy!

- Akkor meg hogy magyarázod meg?

- Nem tudom… - rázta fejét Ginny.

- Várj csak egy pillanatot - vágott közbe a fiatalember. – Ez csak most ugrott be… Potter mesélte, hogy feltámasztott téged valami fáklyával.

- Ja. A zöld lángú fáklyával - bólintott a fiatalasszony.

- Egyiptomban volt, ugye?

- Igen. És? - Ginnynek halvány fogalma sem volt róla, hogy Draco mire akar kilyukadni.

- A fáklya Apófiszé volt, igaz? - folytatta érdeklődve a fiatalember.

- Az övé, de… ó! – Ginny hirtelen megértette. - Úgy érted, azért lettem párszaszájú, mert a Kígyóisten fáklyájával támasztottak fel?

- Nagyon valószínű - felelte Draco. - Sokkal valószínűbb, mint a szexuálisan terjedő dolog… Potter is párszaszájú lett, pedig nem feküdt le Voldemorttal. Vagy igen?

- Ha, ha. Nagyon vicces, Malfoy.

- Hát igen, vicces fiú vagyok - vigyorgott rá Draco az asszonyra. - Ezért szeretnek annyira a nők.

- Na mondj nekem egy nőt, aki szeret téged, anyádon kívül! - grimaszolt Ginny.

- Nos… - Draco eltűnődött a válaszon, - … Pansy például.

- Szakított veled - emlékeztette Ginny.

- Jól van, akkor Blaise Zabini. Ő fülig szerelmes volt belém.

- Aha. - Ginny savanyú képet vágott. - Azért ment felségül Marcus Flinthez rögtön az iskola befejezése után. Biztosan nagyon szerelmes lehetett beléd.

- Nem túl szórakoztató veled beszélgetni, Weasley. - A fiatalember úgy tett, mintha megsértődne.

- Potter. Potter a nevem - felelte a társa.

- Miért is felejtem el folyton? - forgatta a szemét Draco. - Talán mert azt gondolom, hogy nem illessz Pottyhoz…

- Nem? - vonta fel szemöldökét Ginny. – Mégis, ki illik hozzá?

- Granger - felelte a szőke varázsló. - Őt kellett volna elvennie. Akkor a családod nem szennyeződött volna be egy sárvérűvel. Micsoda szégyen! Amikor majd elkezd gyerekeket szülni, vége lesz az aranyvérű Wealsey vérvonalnak.

- Nem hittem volna, hogy ennyire érdekel a Weasley vérvonal tisztasága - jegyezte meg Ginny. - Csak, hogy felvilágosítsalak cseppet sem érdekel, hogy az unokahúgaim nem lesznek aranyvérűek.

- Az unokahúgaid? - vonta össze szemöldökét Draco.

- Ja. Az ikrek, akiket Hermione hamarosan világra hoz.

- Ó. Micsoda nagyszerű hírek - horkant fel Draco. - Roncimonci biztosan magán kívül van az örömtől.

- Még nem is tud róla - vont vállat Ginny.

- Nagyszerű. Érezzem magam megtisztelve, hogy előbb megtudtam, mint ő? - fintorgott a fiatalember. - Esetleg te is vársz egy pár gyereket? Csak a biztonság kedvéért, tudod… nem akarom, hogy elájulj nekem, amíg utazunk.

- Biztosíthatlak, hogy nem vagyok terhes - felelte Ginny. - Nem mintha érdekelne téged, ha az lennék… akkor sem érdekelt, amikor majdnem elvesztettem a kisbabámat… miután segítettem neked.

Draco szemei résnyire szűkültek. - Szóval most engem kezdesz hibáztatni. Miért nem mész és mondod el mindenkinek, hogy a fiad az én hibámból lett kvibli?

- Sosem mondtam, hogy így volt.

- Ne mondd nekem, hogy sosem jutott eszedbe.

Ginny egyenesen a férfi hideg szürke szemébe nézett. - Rendben, elismerem. Volt idő, amikor azt gondoltam, hogy a fiam akkor sérült meg, amikor majdnem elvesztettem, és azért lett kvibli… De ez már elmúlt. Már tudom a valódi okát.

- Csupa fül vagyok - szólt Draco érdeklődő pillantással.

- Csak nem képzeled, hogy elmondom neked, Malfoy? - fordult el a fiatalasszony és újra a lángokba bámult. - Ez csak Harryre és rám tartozik.

- Ahogy gondolod - vont vállat a fiatal varázsló. - Megyek aludni. Nem gondoltad meg magad azzal kapcsolatban, hogy melegíthetnénk egymást?

- Nem - rázta fejét Ginny, miközben kis mosoly tűnt fel az arcán. - Tudod… nem érezheted magad olyan rosszul, ha a legnagyobb gondod a szex.

- A szex életem három legfontosabb dolga közé tartozik - felelte amaz ásítva.

- Mi a másik kettő? - Ginny kíváncsi lett.

- Az első számú: megkeseríteni annyi ember életét, amennyiét csak tudom. A kettes számú: olyan nőt találni, aki nem beszél vissza.

- Látod, akkor én nem vagyok neked megfelelő - vigyorgott Ginny.

- Most, hogy mondod… - sóhajtott Draco és karjára hajtva a fejét, lehunyta a szemét. - De attól még dughatnánk egyet.

- Jaj, fogd már be és aludj!

* * * * *

- MICSODA? - sápadt el Molly. - Csak úgy dehoppanált? Anélkül, hogy megmondta volna hová megy?

- Igen - bólintott Fred. - Csak azt mondta, hogy szóljak neked, hogy vigyázz a gyerekeire. Már egy napja nem láttuk.

- De… nem mondott semmit… hogy hová akar menni? - szólt közbe Arthur.

- Nos… azt ismételgette, hogy a Durmstrangba kell mennie. Ez minden.

- Azt gondolod, hogy most a Durmstrangban van? - kapott levegőért Molly.

- Gondolkozz anya. A Durmstrang nagyon jól el van rejtve. Rendes brit varázslók nem is tudják, hol van.

- Ez azt jelenti, hogy a nem rendes varázslók tudják - mondta George. - Ismerünk olyat?

- Malfoy - mondták valamennyien kórusban.

* * * * *

Másnap reggel Ginny arra ébredt, hogy Draco a tűznél ül, már száraz ruhában és nyisszantó bűbájjal valamilyen húsdarabot szeletel.

- Mit csinálsz? - ásított a fiatal boszorkány.

- Reggelit - felelt a társa.

- Mi… mi az? - kérdezte Ginny gyanakodva nézve az “ételüket”.

- Alopex lagopus.

- Micsoda?

- Sarki róka.

- Fúj! Az várod, hogy ezt megegyem?

- Ha nem akarsz éhen halni.

- Inkább elővarázsolok valami reggelit magamnak - felelte Ginny. - De biztos nem eszem meg ezt. De most komolyan, kimentél rókára vadászni?

- Nem. A róka jött be a barlangba ránk vadászni. Meg kellett ölnöm… miután elpusztult, eszembe jutott, hogy megehetnénk. Mindig is szerettem volna valami egzotikus kaját enni.

- Egzotikust? - vonta fel szemöldökét Ginny. - Legközelebb majd aszalt pogrebinre fáj a fogad, mi? Egyszerűen csak Avada Kedavráztad azt a rókát?

- Nem. A Piroinitót használtam rajta - vont vállat Draco.

Ginny megrázkódott a flambírozott róka gondolatára. Draco tényleg nem mutat semmi emberséget, ha képes volt élve elégetni egy állatot… és ez azt jelenti Ginny számára, hogy valószínűleg nem elengedi el neki a fizetséget…

Sült róka… Ginny a szájára szorította a kezét. Hányingere volt.

- Biztos, hogy nem vagy terhes? - kérdezte Draco látván, hogy társa falfehér.

- Nem vagyok terhes, és ejtsük a témát, kérlek.

- Ez a gyenge pontod, mi? - somolygott a fiatalember. Leszelt egy darab húst és a szájába tömte.

- Nem a te dolgod - sziszegte Ginny. - Ha végeztél a rókával, indulnunk kéne a kövek felé, nem gondolod?

- Jó, rendben - bólintott Draco nyammogva.

- Jut eszembe… - tűnődött el Ginny - nem találod kicsit… furcsának, hogy ilyen hatalmas kígyó élhet itt észrevétlenül?

- Hát soha nem vettél egy könyvet a kezedbe Weasley? Elnézést, Potter - javította ki magát.

- Már hogyne vettem volna könyveket a kezembe! - felelte a nő ingerülten.

- De csak szerelmes regényeket, vagy Lockhart könyveit, gondolom.

- Nagyon tévedsz. A mugli szépirodalmat is kedvelem. Épp most fejeztem be a “Bűn és bűnhődést”. Egy pszichopatáról szólt… különös, amikor olvastam a könyvet, a te külsőddel képzeltem el… hogy kellően utálni tudjam.

- Milyen elbűvölő - mosolygott a fiatalember, és kidobta a csontokat a barlangból. - Amit elkezdtem mondani neked, az az, hogy biztosan nem olvastál viking mondákat.

- Kellett volna?

- Nem szükségszerűen - vont vállat Draco. - De ezért nem hallottál soha a Midgard kígyójáról.

- Tulajdonképpen hallottam - felelte Ginny. - De az csak mese.

- Nekem nem tűnt mesének - szögezte le Draco.

- De… mit csinál, egy viking szörnyeteg Oroszországban?

- Gőzöm sincs. Kérdezd meg tőle. Te beszéled a nyelvét.

Hamarosan elhagyták a barlangot, és a kis tér négy sarkán álló négy kő felé vették útjukat. A vésett rúnákkal díszített kövek nagyon réginek tűntek.

- Tehát, pontosan mit csinálunk? - kérdezte Ginny.

- Csak belépünk középre és megfogunk két követ, azt hiszem - felelte Draco. – Hölgyeké az elsőbbség.

Ginny belépett a négyszögbe, ahol csak egy személynek volt hely. Megérintett két követ a négyből és a következő pillanatban rántást érzett a köldökénél.

Pár pillanat múlva egy puffanással a földe zuhant.

Felült, és megütött térdét és a könyökét dörzsölgette.

Körülnézve valamiféle előcsarnokban találta magát, amelyben az egyetlen beazonosítható dolog egy nő hatalmas szobra volt.

Ginny épp fel akart állni, amikor Draco egyenesen ráesett.

- Au! – kiáltotta a fiatalasszony. - Figyelj oda, hová esel!

- A zsupszkulcs miatt volt! - tiltakozott amaz. - Különben, csitt! – Draco a mutatóujját a szája elé tette, és előhúzta pálcáját a zsebéből. - Nem akarjuk, hogy meghalljanak.

Ginny bólintott, és megmarkolta a pálcáját. - Merre menjünk? - suttogta. - Megkeressük a portást?

- Ragyogó, Weasley - morogta Draco. - Nem. Azt mondom, menjünk és nézzük meg… azt a szomszédos termet.

Beléptek a nagyterembe és látták, hogy az teljesen üres. Fatálak és kupák álltak az asztalokon, de azok is üresek voltak, mintha azt várnák, hogy a házimanók megtöltsék őket.

- Kísérteties - suttogta Ginny. - Szinte temetőben érzem magam.

- Hát, nem valami vidám hely, az már igaz - bólintott Draco. - Menjünk fel az emeletre.

Felmásztak a lépcsőn az első emeletre, és elindultak a folyosón, amely visszhangzott a lépteiktől. Minden egyes ajtót kinyitottak - Draco nyitotta az ajtókat, Ginny pedig fedezte őt, arra az esetre, ha valaki előugrana egy fejszével a szobából, de hiába. Nem volt ott senki - se fejszével, se fejsze nélkül.

- Senki. Egyáltalán senki. Kihalt az egész iskola - jelentette ki Draco. - Hol a fenében vannak?

- Jó kérdés - vágott közbe egy hang mögöttük.

Megfordultak és három kísértettel találták magukat szemben.

- Kik maguk? - kérdezte Ginny.

- A nevem Iván Iljics - mutatkozott be az idős kinézetű szellem.

- Anna Karenina vagyok - mondta a női szellem.

- Jevgenyij Anyegin - tette hozzá a harmadik, biccentve. - És önök kik?

- Ginny Potter vagyok - szólt Ginny. - Ó pedig Draco Malfoy.

- Potter? - Anna szeme elkerekedett. - Akkor maga a Harry felesége!

- Igen! - bólintott mohón Ginny. - Hol van Harry? Hol vannak a többiek?

- Fogalmam sincs - vont vállat Anyegin.

- De mi történt itt? - vágott közbe Draco.

- Nem tudjuk - felelte morcosan Iván. - Mindenki kint volt a tusa második próbáját nézni… és csak páran tértek vissza.

- Kik? És hol vannak? - kérdezte Ginny. - Harry köztük van?

- Nem - Anna megrázta csinos fejét. - Attól tartok, nincs. De menjen és keresse meg a többieket. A második emeleten vannak, a tanáriban. A lépcsőtől az ötödik ajtó.

- Köszönöm - felelte Ginny. - Gyerünk, Malfoy.

* * * * *

Draco és Ginny felment a második emeletre és kinyitották az ötödik ajtót.

- Stupor! - kiáltotta valaki odabentről, de Draco lebukott és így az átok elkerülte.

- Dennis! Mi vagyunk! - kiáltotta Ginny, amint megpillantotta az ismerős alakot.

- Ginny! - kiáltotta a fiú, odafutott hozzájuk és szorosan átölelte a fiatalasszonyt. - Úgy örülök, hogy látlak! Hogy látok valakit… egy élőt! – Ginnynek úgy tűnt, hogy a fiú az idegösszeomlás szélén áll.

Közben Draco körülnézett, és észrevette, hogy még ketten vannak a szobában: egy fekete hajú lány és egy szőke srác kissé lila arccal.

- Ezek meg kik? - kérdezte Ginny Dennist.

- Mileta és Guillaume. A másik két bajnok - felelte Dennis.

Ginny arca megrándult a “Mileta” névre. Hol vannak a többiek? - kérdezte kétségbeesetten.

Dennis mélyet sóhajtott. - Nem tudjuk. Teljesítettük a második próbát a földalatti jégbarlangban, és mire kijöttünk, mindenki eltűnt. A kísértetek nem tudnak semmit. Minden és mindenki eltűnt. Még a házimanók is a konyhából… Vladi a sárkány is.

- Tehát… csak ti hárman maradtatok itt? - érdeklődött Draco.

- Nem - a sötét hajú lány odajött hozzájuk. - Valaki még van itt… de nem ismerjük. Még nem láttuk azelőtt… de itt van valahol.

- Kicsoda?

- Egy áhrnyék - mondta Guillaume aggodalmas arccal. - Vagy legalábbis annak látszik… de inkább élő, mint ’alott. Mikor először láttuk, aszt ’ittük egy másik kísérhtet, de aztán rhájöttünk, ’ogy szilárdnak tűnik. Nem tudjuk ki ő, és ’ogy került ide.

- És hol van ez a titokzatos valaki?

- Fogalmam sincs - rázta fejét Dennis. - Rejtőzik. Amikor meglátott minket, elsietett és elrejtőzött. Kissé félénk lehet.

Ginny megkérdezte, merre van Harry szobája, és Mileta felajánlotta, hogy megmutatja az utat. Ginny jobban szerette volna, ha Dennis kíséri fel, de nem akart goromba lenni, és elutasítani a lányt.

- Nos, ez az - Mileta kinyitott egy ajtót a negyedik emeleten. Mindketten beléptek. - Harry itt lakott.

Ginny körülnézett a takaros szobában és rögtön észrevett néhány ismerős holmit: Harry üresen álló ládáját a sarokban, ruháit a félig nyitott szekrényben, a Rakéta 4000-es seprűjét, és végül egy bekeretezett képet az éjjeliszekrényén: egy képet Harryről és Ginnyről. Táncoltak és nevettek a képen, amelyet Colin készített az esküvőjükön.

Ginnynek összeszorult a szíve a gondolatra, hogy esetleg nem látja többé a férjét.

- Jól vagy? - kérdezte a másik lány.

- Micsoda? - Ginny megremegett, amint visszatért álmodozásából a valóságba. - Ja, igen. Köszönöm, hogy megmutattad az utat.

- Szívesen - bólintott Mileta, és megfordult, hogy elmenjen, de Ginny utána szólt:

- Várj. Azt hiszem, beszélnünk kéne.

- Miről? - vonta fel sűrű szemöldökét a bolgár lány.

- Harryről.

- Miért akarsz róla beszélni velem? Mi közöm hozzá?

- Sok közöd van hozzá - mondta Ginny. - Legalább is azt gondoltam, hogy te… Mileta… De nem történet köztetek…?

- Mi nem történt köztünk? - csattant föl Mileta. - Azt várod, biztosítsalak róla, hogy ugyan akartam tőle valamit, de ő visszautasított? - a lány hangja keserű és érdes volt, szeme pedig villámokat szórt Ginnyre. - Mondjam el, hogy bármennyire próbáltam, mégsem tudtam megkedveltetni magam Harryvel? Ezt akarod hallani?

- Nem - Ginny odalépett hozzá és a vállára tette a kezét. - Ennyi elég. Köszönöm, hogy elmondtad.

Mileta ránézett, és Ginny látta a fájdalmat a lány szemében. Ez a szegény fiatal nő őszintén szerelmes az ő férjébe. Ginnynek fájt a szíve érte, de ugyanakkor örült is, mert végre teljesen biztos lehetett benne, hogy Harry hűséges volt hozzá. - Köszönöm, Mileta.

- Ne köszönj nekem semmit! Elvettem volna tőled Harryt, ha tudom. De valaki másnak sikerült.

Ginny megdermedt. - Micsoda… miről beszélsz?

- A bájitaltan tanárnőmnek, Tatyana Fjodrovnának. - Mileta Ginnyre bandzsított, arca gúnyos mosolyra húzódott. - A te Harryd bizony lefeküdt vele.

- Nem! – kapott levegőért Ginny.

- De igen - mondta Mileta kegyetlen mosollyal. - Most már értem, Harry miért nem akart engem. Nem vagyok olyan csinos, mint te… de a professzor az. Ő nagyon csinos. Nem csoda, hogy nem tudott ellenállni neki.

- Hazudsz! - kiabálta Ginny ökölbe szorított kézzel. - Mondd, hogy hazudsz!

- Sajnálom, nem tehetem. Ez az igazság. Megcsalt téged - ismételte Mileta. Az arca őszinte volt, kegyetlenül őszinte. Ginny ösztönösen tudta, hogy a lány nem hazudik. Ez csak egy dolgot jelenthetett: Harry tényleg lefeküdt egy másik nővel.

Látva a döbbent kifejezést a vörös hajú nő arcán, Mileta diadalittasan kivonult a szobából.

Valaki kopogott az ajtón, de Ginny nem törődött vele. Talán meg sem hallotta. Az utóbbi két órában nyitott szemmel hevert az ágyon, a falat bámulva. A füle kirekesztette a hangokat, elméje kirekesztette a gondolatokat, de a lelke majd belehalt az elfojtott érzésekbe.

Sírni akart, torka szakadtából üvölteni, de a csak arra volt képes, hogy a falat bámulja, és alig vette észre, hogy a szobában lassan besötétedik.

Feküdt a sötétben, a szobát csak a félhold fénye világította be odakintről. A Hold… az első emlék, amely eszébe jutott, az volt, amikor az ágyukon ültek Harryvel a Black kúriában, és a holdfényes kertet nézték.

- Nézd a holdfényt. Ragyogóbb, mint valaha. Ma éjjel nincs vihar. - Ezt mondta akkor a férjének. Bár most sem volt vihar, a lelkében vihar dúlt: üvöltő szélrohamok támadtak rá mindenfelől. “Harry megcsalt téged! Lefeküdt mással!”, és Ginny próbálta leküzdeni őket, de mintha egy sikító szellem szájába próbált volna párnát gyömöszölni… még harcolt, de egyre gyengébb, és gyengébb lett… míg végül az első könnycsepp is legördült az arcán.

A sírás megkönnyebbülést hozott. Egyik apró öklét a szájába tömte, próbálva elfojtani a zokogását, bár tudta, hogy a kastélynak ez a része teljesen üres. De mi van, ha az a szörnyű Mileta a közelben ólálkodik, csak hogy sírni hallja őt? Elhatározta, hogy nem adja meg a lánynak azt az örömet, hogy sírni látja, vagy hallja.

Még egyszer kopogtak az ajtón. Ginny nem tudta mennyi idő telt el, mióta az elsőt hallotta félálom-szerű állapotában, de úgy gondolta, jó pár perce lehetett.

A kopogás megismétlődött.

- Menj el… - mondta halkan Ginny.

- Ez azt jelenti, hogy nem akarsz velem vacsorázni? - jött Draco hangja odakintről.

- Nem vagyok éhes – suttogta a nő, mivel nem tudott hangosabban beszélni. A fiatalember mégis meghallhatta, mert belépett, és az ágyához sétált.

- Kérlek, hagyj magamra - ült fel Ginny szipogva, könnyeit törülgetve. Nem akarta, hogy Draco így lássa.

- Tényleg nem vagy éhes? - kérdezte a fiatalember vidáman. Látván, hogy társnője nem reagál, leült mellé az ágyra. - Mi a baj? - Megfogta a kezét, és gyengéden simogatta. - Hé, mit tettél magaddal? – kérdezte, meglátva a harapásnyomokat a nő ujjpercein.

- Nem a te dolgod - suttogta a fiatal boszorka, kitépve kezét Draco markából.

- Mi történt? Mondd el nekem. Hadd segítsek – mondta Malfoy, anélkül, hogy észrevette volna, hogy “jószívűen” viselkedik.

- Nem segíthetsz nekem… hacsak nem tudod megváltoztatni a múltat, és megakadályozni, hogy beleszeressek Harrybe.

- Miért? Nem értem - rázta fejét Draco.

Ginny felnézett rá, tekintetük találkozott és az arckifejezése megrémítette a fiatalembert. Bánatot, gyűlöletet, dühöt és megbánást látott a szemében. - Nem kellett volna beleszeretnem Harrybe… Nem kellett volna hozzámennem feleségül… Bárcsak soha, semmi közöm ne lett volna hozzá!

- Mi ez a hirtelen pálfordulás? - kérdezte Draco megrökönyödve. - Úgy beszélsz, mintha már nem is szeretnéd.

- Bárcsak tudnám nem szeretni - sóhajtotta Ginny. - Bárcsak tudnék olyasvalakit szeretni, aki megérdemli… - arckifejezése hirtelen megváltozott. - Draco… még mindig akarsz engem?

- Ginny… - pislogott amaz. Nem hitt a fülének.

- Ha akarsz engem, akkor tessék, itt vagyok – mondta Ginny, megfogva Draco kezét.

A fiatal varázsló elengedte és felállt. - Nem. Még nem. Amikor megtaláltuk a férjedet.

- Azt mondtad, mindegy mikor csináljuk - felelte Ginny. - Már nem érdekel, hogy megtaláljuk Harryt… Csak Hermionét akarom megtalálni, aki még a barátnőm. Meg akarom védeni őt és a kisbabáit… De az a szemétláda már nem érdekel.

- Szemétláda? - vonta fel szemöldökét Draco. - Mi történt veled? Mit mondott az a Mileta, amitől így bepörögtél?

- Hogy mit mondott? - Ginny felugrott az ágyról. - Azt mondta, hogy Harry megcsalt!

- Aha! - kiáltott fel Draco. - Szóval ezért vagy hirtelen ilyen készséges velem! Bosszú! Ez szánalmas, Weasley!

- Szánalmas?

- Igen! Nem akarok olyan nőt, aki azért adja nekem magát, mert bosszút akar állni a férjén, aki megcsalta. Azt akarom, hogy a nő szerelemből legyen velem… vagy legalább azért, mert adósságot törleszt. De semmi szükségem ilyen ostoba áldozatra!

- Áldozat? - sziszegte Ginny. - Azt hittem, akarsz engem!

- Akarlak is. De nem most. Nem így.

- Nem most? - köpte a nő. - Akkor rendben van! Megvolt a lehetőséged, de elvesztegetted… ezután ne számíts semmire sem tőlem! Kifelé a szobámból!

- Ahogy kívánja hölgyem - Draco meghajolt és visszavonult.

- Szemét! - Ginny felkapott egy vázát és a becsukódó ajtóhoz vágta. - Minden férfi szemét! Egyik sem érdemli meg, hogy szeressék! - Megint az ágyra vetette magát, sírva és remegve. - Gyűlölöm őket… gyűlölöm mindet… minden férfit…

- Pedig nem mind gazember ám - szólalt meg egy hang.

Ginny felült és körülnézett, a hang forrását keresve. Az a női szellem volt, akivel pár órával azelőtt találkoztak.

- Nem minden férfi gazember – ismételte a kísértet. - A maga férje határozottan nem az.

- Ha! Mintha maga ismerné! - csattant fel Ginny.

- Igaza van, nem ismerem… de tudom, hogy hűséges férfi.

- Hűséges? A hűséges férfiak megcsalják a feleségüket?

- Nem csalta meg magát - felelte Anna nyugodtan. - Megbűvölték egy bájitallal… hipnotizálták. Fogalma sem volt róla, mit tesz.

- Tényleg? - szipogott Ginny.

- Tényleg. Láttam. Láttam, hogy az a Fjodrovna nőszemély odaadta neki azt az italt… láttam, hogy az arckifejezése megváltozott, miután megitta… hallottam, hogy azt suttogja: Ginny…

- Micsoda? Az én nevemet?

- Igen - bólintott Anna. - Attól a bájitaltól azt képzelte a professzorról, hogy maga az. Tehát ne hibáztassa őt, kislány. Soha nem volt hűtlen magához… a szívében legalábbis nem.

- De miért… miért bűvölte meg az a nő a férjemet? - vonta össze szemöldökét Ginny.

- Sajnálom, arról semmit sem tudok - rázta meg a fejét Anna. - De Harry nem szabad akaratából tette… higgyen nekem.

Ginny felállt és az ablakhoz ment, kinézett a hóborította tájra.

A havas hegy holdfényben fürdött, és egy kis fényesség utat talált a fiatal boszorka szívéhez is.

- Mit tettem? - suttogta, megfeledkezve a szellem jelenlétéről. - Mit fog gondolni rólam Malfoy? Te jó ég! Romlott nő vagyok!

- Maga nem romlott nő! Ha valaki, akkor én vagyok az - jegyezte meg Anna.

- Maga? - fordult meg Ginny.

- Na igen. Megcsaltam a férjemet egy ifjú gróffal, megszöktem vele, elhagytam a férjemet és a fiamat… - vont vállat Anna. - Maga csak dühös és kétségbeesett. Mindenkivel megtörténhet.

- De majdnem lefeküdtem a férjem ellenségével! - kiáltotta Ginny. - Szabályosan könyörögtem neki, hogy tegyen magáévá!… Ó, a csudába is, ezt tisztáznom kell! Merre van a szobája? Beszélnem kell vele!

- Pont a maga szobája alatti helyiségbe költözött be - felelte a kísértet.

- Köszönöm! - felelte Ginny. - Mindent köszönök, Anna!

- Szívesen.

Ginny lerohant a lépcsőn, és befordult a harmadik emeleti folyosóra, mikor az a furcsa érzése támadt, hogy valaki figyeli.

Körülnézett, és látta, hogy egy sötét árnyék figyeli egy oszlop mögül.

- Ki maga? - kiáltott rá az alakra, előhúzva pálcáját, de elkésett, mert a férfi, vagy bármi is volt, már eltűnt.

Biztosan az az árnyék volt, amelyről a bajnokok beszéltek, gondolta Ginny, amint elérte Draco ajtaját.

Bekopogott. - Malfoy, ott vagy?

- Nem! - jött a válasz.

- Engedj be, mondanom kell valami… fontosat!

- Ne próbálj elcsábítani Weasella, nem vagyok olyan kedvemben! - kiáltott vissza amaz.

- Nem akarlak elcsábítani, te bolond! Csak engedj be!

- Rendben – Draco kelletlenül ajtót nyitott. - Mit akarsz?

- Bocsánatot akarok kérni… Buta voltam… és majdnem nagy hibát követtem el.

- Szóval rájöttél, mi? - Draco karba tette a kezét, és közönyösen az ajtófélfának dőlt.

- Igen. Szeretem Harryt - felelte Ginny.

- Hűha. Ezt a gyors véleményváltást! - jegyezte meg Draco cinikusan. - Mitől jöttél rá, hogy mégis szereted őt?

- Megtudtam, hogy nem szándékosan csalt meg. Megbabonázták - hadarta Ginny. - Nem az ő hibája volt. Ártatlan! A női szellem mondta nekem. Mindent látott.

- Egy kukkoló kísértet? - vigyorgott Draco - Tehát szent Harry Potter mégsem csalt meg téged. Meg lettem volna lepődve, ha tényleg megtette volna. Nem az a típus. Túl hűséges ahhoz, hogy félrelépjen. Néha már-már gusztustalanul hűséges. - Látván, hogy Ginny felvonja a szemöldökét, gyorsan témát váltott. - Tehát azért jöttél, hogy elmondd, nem gondoltad komolyan, mikor azt mondtad, hogy le akarsz feküdni velem. Tényleg nem gondoltad komolyan. Azt hitted, hogy igen, de mégsem… ha a karjaimban ébredsz fel holnap reggel, kicsit kitisztult fejjel, biztos megöltél volna.

- Azt hiszem igen - mosolygott Ginny.

- Rendben. Akkor talán lemehetnénk valami vacsorát keresni. Éhen halok. Amikor meglátogattalak a szobádban, eredetileg vacsorázni akartalak hívni.

Mileta meg volt lepődve, amikor meglátta a tanáriba belépő párt. Ginnynek dagadt volt ugyan a szeme mégsem látszott túl szomorúnak, ami zavarba ejtette a bolgár lányt.

Miután kivonult Harry szobájából, hátrahagyva a döbbent Ginnyt, Mileta diadalt és elégedettséget érzett. Mindazonáltal, ahogy múlt az idő, kezdett bűntudata lenni. Miért kellett olyan kegyetlennek lennie azzal az asszonnyal? Bántotta őt az a nő? Na persze, hiszen az asszony volt az oka, hogy Harry mindig elutasította őt, de… az a nő Harry felesége. Nem az asszony bűne, hogy ő nem tetszik Harrynek. Nem sokkal a vitájuk után Mileta kezdte nyomorultul érezni magát. Szégyenkezett. Már nem volt diadalittas, csak bűntudatos. Most, hogy látta, hogy Ginny nagyjából rendben van, Krum kisasszony kezdett megkönnyebbülni.

- Nem tudjátok véletlenül, merre van a konyha? - kérdezte Draco.

- Tudjuk, de nincsenek itt a manók, hogy főzzenek - vont vállat Dennis. - Miért nem varázsolsz elő valamit magadnak?

- Lusta vagyok hozzá - válaszolt Draco. - Jut eszembe, Ginny látta a fura fickót, aki folyton eltűnik

- Frászt kapok tőle. Hol rejtőzik? - tűnődött Ginny.

- Fogalmam sincs. Talán nem szehreti a táhrsasági életet - jegyezte meg Guillaume, a tanári falán függő hatalmas tükörben nézve magát. - Jajistenem! Szöhrnyen nézek ki! Az ahrcom még mindig lila! Ez a te hibád, Khrum! Most Gilderoy bácsi biztosan jobban nész ki, mint én!

- Bácsi? - Ginny és Draco elképedt. - Gilderoy Lockhart a bácsikád?

- Ja vala’ogy úgy - felelte Guillaume. - A nagymamám unokaöccsének ’armadik unkatestvéhre, vagy a mamám nénikéjének a másod unokatestvéhre? - zavartan nézett. - Fogalmam sincs. Mindig összekheverem a hrokoni kapcsolatokat. Különben is csak bácsinak ’ívom.

Hirtelen hangos csörömpölés hallatszott a folyosóról.

Mind az öten odafutottak, és egy felborult vödröt láttak. Sztahanov, a gondok nyilván ottfelejtette. Valaki nekiszaladt a vödörnek, elbotlott benne és felborította, a víz pedig kiömlött belőle.

- Biztosan az az árnyék volt az! - jelentette ki Dennis.

- Ezúttal elkapjuk - vigyorgott Draco.

- Hogyan? - kérdezte Ginny.

- Ó, a híres női logikád nem súgja meg neked? - somolygott a szőke varázsló, és a padlóra mutatott, amelyen lábnyomok voltak.

- Ó - Ginny szeme elkerekedett. - Már értem.

- Gyertek, de csendesen! - intett Draco a többieknek, és követni kezdték a lábnyomokat.

Nyilván gyorsabban mentek, mint az “árnyék”, mert hamarosan meghallották valakinek a ziháló lélegzését. Az illető nem lehetett valami jó futó.

- Locomotor mortis! - Draco odamutatott a levegőbe pálcájával, ahonnan a zihálás hallatszott. Hallották a puffanást, és látták, hogy egy emberi test fele tűnik fel a padlón.

- Aha! Most láthatatlanná tévő köpenyt visel! - kiáltott fel Malfoy, letépve a köpenyt az “árnyék” többi részéről.

Kiderült, hogy az “árnyék” egy öregember, aki kezét szúró oldalára szorítva felült. Nem csoda, hogy nem tudott elég gyorsan futni, sokkal öregebbnek és gyengébbnek tűnt, mint Albus Dumbledore. Hosszú fehér szakálla volt és sötétszürke köpenyt viselt, amelynek csuklyája elrejtette ráncos arcát.

- Ki maga? - kérdezte Draco.

- Csak egy öreg kvibli vagyok - felelte a férfi, reszelős hangon.

- Mit keres egy kvibli egy varázsló iskolában? - kérdezte Ginny.

- Én… én szolga voltam. Itt dolgoztam… az istállóban. Segítettem… Mr. Dumbledore-nak… a rénszarvasok körül…

- Ezek szerint afféle Durmstrang-beli Frics - mondta Draco Ginnynek, aztán újra az öregemberhez fordult. - Tud valamit arról, mit történt itt pár napja? Hogyan tűnt el mindenki?

- Igen… tudok - felelte az öreg. - Kint voltam a tanárokkal és a diákokkal a második próbát nézni… amikor hirtelen forgószél kerekedett… és mindenkit magával vitt…

- De… magát miért hagyta itt? - kérdezte Draco.

- Túl öreg és haszontalan vagyok, ráadásul csak egy kvibli … Talán azt gondolták, nem leszek hasznukra - vont vállat az öreg.

Ginny kissé hihetetlennek találta az öreg elbeszélését, mégis bízott benne. Szavai és mozdulatai, reszelős, öreg hangja együttérzést ébresztettek benne… aztán pillantása a még mindig Draconál lévő köpenyre esett.

- De hiszen ez Harryé! - kiáltott fel. - Honnan szerezte?

- Mindig szerettem volna egy ilyet… - vont vállat az öregember. - Egyszer láttam Mr. Pottert eltűnni alatta… és két napja… hm kölcsönvettem.

- Úgy érti, ellopta! - csattant fel Ginny.

- Vegye, ahogy akarja, hölgyem. Csak gondoltam, hogy neki már nincs rá szüksége.

- Ezt meg hogy érti? - nyelt nagyot Ginny.

Az öregember lehorgasztotta a fejét. - Nos… - motyogta, nem fejezte be a mondatot.

- Ki vele! - követelte Ginny. - A felesége vagyok, tudnom kell, mi történt vele!

Az öregember szeme furcsán felvillant a köpeny csuklyája alatt, majd kinyújtotta remegő, ráncos kezét és megérintette Ginny karját. - Sajnálom, de… Harry Potter halott.