- Bobby, nyiss ajtót!

- Igen, gazdám – a házimanó meghajolt és kisietett a dolgozószobából. Gazdája nemsokára közeledő lépteket hallott. Letette a folyóiratot, amelyet az ablakkal szemben álló karosszékben olvasott, és megkopogtatta a karfát a pálcájával. A karosszék megfordult és a benne ülő majdnem kiesett belőle meglepetésében.

- Weasley! – ugrott fel magából kikelve. – Mit keresel a házamban?

- Biztosíthatlak, Malfoy, nem jókedvemben látogatlak meg – felelte Arthur, feleségét a szobába vezetve. Az ikrek és Ron követték őket.

- Akkor meg mit akarsz? – morogta Lucius.

- Nem is kínálsz hellyel? – vonta föl szemöldökét Arthur.

- Üljenek le. De csak gyorsan és röviden, Weasley – felelte Lucius, és gyanakodva méregette vendégeit.

- Látom, új talárokat vásárolt, Mrs. Weasley. Igazán elragadóan festenek a családtagjain, de látszik, hogy semmi érzéke a divathoz.

- Ne sértegesse az anyámat, Mr. Malfoy! – csattant fel Ron, de Arthur intett, hogy hallgasson.

- Jól van, semmi sértegetés – válaszolta a ház ura savanyú arccal. – Mondják el, miért jöttek, aztán menjenek!

- Nos, arról van szó, hogy a Du… - kezdte Molly, amikor hallották, hogy megnyikordul az ajtó.

Egy elragadóan csinos szőke nő lépett be, hullámzó sötétkék ruhában, amelyet csillogó flitterek ékesítettek, így a ruha a csillagos égre hasonlított. Nem nézett ki többnek harminc évesnél, de Weasleyék tudták, hogy legalább negyven.

- Mi történt, Narcissa? – vonta össze szemöldökét Lucius.

- Hallottam a kopogást és gondoltam bejövök, hogy üdvözöljem a vendégeket – felelte az asszony.

- Ezeket a vendégeket nem kell üdvözölni – morogta a férje.

Az asszony megvető pillantást vetett rá és Weasleyékhez fordult. – Isten hozta önöket a Malfoy kúriában. Kérnek valamit inni?

- Szó se lehet róla! Még megmérgeznek minket! – felelte Fred.

- Fred! – pirított rá Molly ingerülten. – Elnézést kérek a fiam viselkedése miatt, Mrs. Malfoy.

- Semmi baj – mosolygott a szőke nő, és leült a díványra.

- Látod, Weasley, - vicsorgott Lucius, - a családod hozzájuthatott némi pénzhez, de a modorotok még mindig olyan, akár a parasztoké!

- Nem azért jöttünk, hogy a mi modorunkról társalogjunk… vagy a tiédről – felelte Arthur hűvösen, aztán Narcissához fordult. – Köszönöm Mrs. Malfoy, de nem ihatunk, mert vezetünk.

- Mind az öten? – vonta fel szemöldökét érdeklődően Narcissa. – A családjában mindenkinek van már kocsija, Mr. Weasley?

- Nos nem egészen. A feleségemet például nem lehetett rávenni, hogy megtanuljon vezetni.

- Pontosan – bólintott Molly. – Vezetni veszélyes. A férjem szereti ezeket a mugli kocsikat, de én nem.

- Legalább egy valakinek van esze ebben a családban – jegyezte meg Lucius.

A Weasley szülők úgy tettek, mintha nem hallották volna. – Ön vezet, Mrs. Malfoy? – kérdezte Arthur.

- Ó, nem – kacagott a nő. Lucius dühös pillantást vetett feleségére, jelezve mennyire nem tetszik neki, hogy itt van, de nem akarta kiküldeni, hiszen mit szólnának akkor Weasleyék a modorához?

- Jobban szeretek hoppanálni – válaszolta Narcissa. – Az a legkönnyebb módja az utazásnak, és különben sem utazom túl gyakran… néha meglátogatom a fiamat Devislmoorban, az a családom régi udvarháza, de ez minden, azt hiszem.

- Értem – bólintott Molly udvariasan. – Milyen régen lakik külön öntől a fia Mrs. Malfoy?

- Ó, mióta elvégezte az iskolát a Roxfortban – sóhajtotta a szőke boszorkány. - Nagyon hiányzik.

- Kíváncsi vagyok, miért – súgta Ron George-nak, akinek muszáj volt nevetnie. Úgy tűnt, Narcissa nem hallotta a megjegyzést, túlságosan el volt foglalva azzal, hogy egyetlen fiáról beszéljen.

- Tudják, - folytatta Narcissa, - a fiam a saját életét akarta élni és úgy döntöttem, neki adom az apám házát, ahol egyedül lehet… de fogalmuk sincs róla, milyen üres a házunk nélküle.

- Narcissa, kérlek, ne érzelegj a vendégek előtt – szólt rá Lucius. – Ne untasd őket a sirámaiddal.

- Ó, engem egyáltalán nem untat – felelte Moly mosolyogva - a mosolyt a másik asszonynak címezte, nem Luciusnak. – Magam is tudom, milyen az, amikor a gyerekek felnőnek és kirepülnek a házból. Bill, a legidősebb fiam alig jön haza, Charlie-t még kevesebbet látom, mint Billt. Percy is elköltözött a felesége házába, az ikrek pedig gyakorlatilag a boltjukban laknak az Abszol úton. A legkisebb fiam, Ron Roxmortsban lakik, az egyetlen lányom pedig… - elfúlt a hangja.

- Ő a Sirius Black kúriájában lakik Harry Potterrel, nemde? – szólt Mrs. Malfoy, aki nyilvánvalóan tisztában volt a fontos brit boszorkányok és varázslók társasági életével.

- Igen – bólintott Arthur szomorú mosollyal. – De most eltűnt.

- Eltűnt? – kapott levegőért Narcissa. – Megint elrabolták? Szegény kicsike!

- Nem, nem rabolták el. Azt hiszem a Durmstrangba ment.

- A Durmstrangba? – Lucius meg volt lepve. – Miért ment oda? És honnan tudta, hogy hol van?

- A maga fiától – felelte George.

- Dracotól? – pislogott Narcissa.

- Igen – bólintott Arthur. – Megtudta, hogy valami szörnyű dolog történt a férjével és el akart jutni a Durmstrangba, így elment az ön fiához útbaigazítást kérni. Úgy tűnik, Draco meg is mondta neki, hol van az az iskola… sőt, el is kísérte a lányomat oda.

- Micsoda? Draco a Durmstrangban van? – a szőke asszony a szívére szorította a kezét. – Soha nem akartam, hogy oda menjen. Soha, de soha!

- Honnan tudod, hogy a fiam a Durmstrangban van? – kérdezte Lucius összevont szemöldökkel.

- Nos, azt gondoltuk, ha valaki tudja, hol van az a kastély, akkor az csak egy Malfoy lehet. Így elmentünk Devilsmoorba…

- De hiszen Devilsmoor rejtett helyen van! – vetette közbe Narcissa. – Honnan tudták meg, hol találják?

- Pansy Parkinsontól – válaszolt Ron.

- Mindig is mondtam a fiamnak, hogy felejtse el azt a lányt! – rázta szép fejét Mrs. Malfoy. – Mi történt, amikor odaértek?

- Nos találtunk egy házimanót… azt hiszem, Kinky a neve. Ő mondta el, hogy a gazdájának látogatója volt egy vörös hajú hölgy személyében. Kinky nem volt otthon, amikor a lányom megérkezett, de látta Ginnyt és Dracót, amikor hazaért – felelte Arthur. – Aztán mindketten eltűntek. Kinky nem tud többet. Így elhatároztuk, hogy idejövünk és megkérdezzük, merre van a Durmstrang.

- Arra számítasz, hogy elmondom neked? – Lucius élesen felnevetett. – Akkor tényleg nagyon ostoba vagy, Weasley.

- Ezt azonnal vonja vissza! – tört ki Fred, de Ron bokán rúgta. Mielőtt Fred tiltakozhatott volna, Molly szólalt meg.

- Önhöz fordulok, mint anya az anyához – mondta csendesen Narcissának. – A gyerekeink… veszélyben lehetnek ott. Meg kell tudnunk, hol vannak, hogy segíthessünk nekik.

- Narcissa… - Lucius fenyegetően meredt a feleségére.

- Segítenünk kell Dracónak, Lucius – bizonygatta az asszony. – Ő az egyetlen fiunk. Az egyetlen Malfoy örökös.

- Ó, persze, mert nem vagy hajlandó másikat szülni nekem – morogta a férje. – Nézd csak meg Weasleyéket… nekik legalább nem kell félniük, hogy kihal a vérvonaluk, ha egy gyerekük meghal.

Lucius megjegyzésére Molly felnyögött és a szívéhez kapott. Szemét elfutották a könnyek. – Így van, Mr. Malfoy – szólalt meg. – Nekünk sok gyerekünk van. De önnek csak egy. El akarja veszteni azt az egyet is, vagy hajlandó segíteni nekünk, hogy mi is segíthessünk neki?

- Ha! – Lucius talpra ugrott. – El tudom képzelni, mennyire akar segíteni egy Weasley egy Malfoynak! Ne legyen nevetséges! - A bárszekrényhez lépett, és üvegeket elő, egyiket a másik után. Keze remegett a dühtől, amint konyakot töltött magának.

“Lucius mondd el nekik.”

Weasleyék és Narcissa összerezzentek, amikor meghallották az összetört üveg csörömpölését. Malfoy elejtette a palackot, amelyet a kezében tartott. Arca rettegést tükrözött, és úgy nézett ki, mintha lélekben messze járna.

- Lucius! – szaladt oda hozzá Narcissa. – Jól vagy? Mi történt?

Férje a padlót borító törött üvegeket bámulta, szemei kidülledtek, lélegzete szabálytalan volt.

- Lucius! – a felesége megveregette a hátát. – Mi történt veled?

A varázsló hirtelen megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a látása. – Ilyesmi még nem fordult elő velem… én… elejtettem az üveget. – Idegesen körülnézett, aztán kihúzta magát. – De már jól vagyok. – Weasleyékhez fordult, akik érdeklődve figyelték a jelenetet. – Rendben van. Megmondom. De csak a fiam kedvéért. Csakis Dracóért.

* * * * *

Hermione ismét álmodott… álmában betűk táncoltak a szeme előtt… a betűk aztán egy bekezdéssé rendeződtek Bájgúnár Bill életrajzának harmadik kötetéből…

EXSUGO VIUM MAGICAE

A sötét varázslatok magasiskolája

E bűbájt egy Aditi nevű boszorkány találta fel Kelet-Indiában a kilencedik században. Akkortájt csak pár tucat varázsló élt egész Indiában, és harcoltak egymással a hatalomért. Néhányuknak sikerült elpusztítani egymást (akkoriban még egy másik halálos átkot használtak, nem az Avada Kedavrát); voltak, akik csapdába ejtették egymást, megint mások összeesküdtek egymás ellen.

Aditi, az egyik legtehetségesebb boszorkány, mégis feltalált egy módszert arra, hogyan szerezzen nagyobb hatalmat: kiszívta más varázslók varázserejét, azáltal, hogy háromszor egymás után együtt hált velük, és abban a pillanatban, amikor a varázslók a csúcspontra értek, kimondta a varázsigét “exsugo vium magicae” (ezzel kiszívta belőlük a varázserőt). Ez a bűbáj (vagy inkább átok?) azon ritka varázslatok egyike, amelyet pálca nélkül lehet végrehajtani, csak két dolog kell hozzá: a varázsige és egy varázserővel bíró személy, akivel együtt lehet hálni.

Az Exsugo vium magicae bűbáj feltalálója nagyon szép és ravasz boszorkány volt, tehát nem volt nehéz elérnie, hogy a kiválasztott varázslók beleszeressenek. Számos varázslót fosztott meg a varázserejétől ezzel a módszerrel. Hogy a varázslók ne értsék a varázsigét, és hajlandók legyenek újra és újra együtt hálni vele, Aditi latin szavakat használt (pár évet ugyanis Európában töltött, ott tanulta meg a nyelvet.)

Akármilyen ravasz volt is Aditi, végül mégis rajta vesztett. A dolog iróniája, hogy nem akkor kapták el, amikor kiszívta egy varázsló varázserejét, hanem akkor, amikor megölte férjét a mugli maharadzsát. Azok a varázslók fogták el, akiket megfosztott a varázserejüktől. Mielőtt átadták volna a maharadzsa testőreinek, megkínozták, ily módon remélve, hogy visszakapják varázserejüket. Aditi azonban nem volt képes azt visszaadni nekik.

Habár rendkívüli erejű varázslónő volt – hiszen több mágikus személy varázsereje lakozott benne -, mégsem tudott megmenekülni a haláltól. Kényszerítették, hogy elszenvedje az indiai özvegyek máglyahalálát. (A hőhűtő bűbájt akkoriban még nem találták fel, és más varázslatot sem tudott használni, hogy megvédje magát, mivel megfosztották a pálcájától. A hoppanálás is ismeretlen volt akkortájt, így nem is dehoppanálhatott férje temetési szertartásáról.)

Aditi elpusztítása után az indiai varázslótársadalom maradéka megalapította az Indiai Mágikus Egyezmény Szervezetét, mint hatóságot, amely biztosította a békét és az egyetértést India mágikus lakossága számára. Megegyeztek, hogy betiltják az Aditi által használt bűbájt, biztosítva, hogy idővel a feledés homályába merüljön. Abban is megállapodtak, hogy nem őriznek meg róla feljegyzéseket, nehogy a varázslók leszármazottai rátaláljanak erre a kegyetlen átokra és újból alkalmazzák azt.

Mindazonáltal az átok “legendája” tovább élt az indiai mágikus népesség körében. Az indiai varázslók feltehetően hallgattak róla, titokban tartották egy évezred óta, míg egyikük beszédes nem lett hét pohár arraktól (rizspálinka), és el nem mondta nekem.

Fontolgattam, hogy megemlítsem-e azt az átkot Indiáról írott disszertációmban, de úgy döntöttem, az a feladatom, hogy felvértezzem az olvasóimat egy ilyen gonosz átok ellen (azt különben sem árulom el az Exsugo vium magicae átok melyik titokgazdája árulta el magát).

Legfontosabb szabályom: jobb félni, mint megijedni! Nem javaslom, hogy kipróbálják ezt az átkot valakin, ha nem akarnak az Azkabanba kerülni, csak tartsák nyitva a szemüket, és ha azt veszik észre, hogy nem képesek olyan bűbájokra, amelyeket korábban minden probléma nélkül végrehajtottak, ne zárják ki a lehetőségét, hogy valaki az Exsugo vium magicae átkot gyakorolja magukon! Ha bármilyen erre utaló jelet látnak, tartsák észben, háromszor kell megtörténnie, mielőtt minden varázserejüket elveszítik! Biztosítsák be magukat, hogy nem történik meg harmadszor, és akkor minden rendben lesz!

Hermione azon a szörnyű éjszakán, amelyen ráébredt, hogy mi történik Harryvel, tucatszor is elolvasta azt a bekezdést, remélve, hogy rosszul olvasta - remélve, hogy egyáltalán nem is igaz. Bájgúnár Bill szavai valósággal beleégtek az agyába.

Nem csoda, hogy a Bájgúnár Bill életrajzának harmadik kötetét a roxforti könyvtár zárolt részében tartották, gondolta Hermione és lassan kinyitotta szemét.

Egy rosszul megvilágított szobában ébredt. Úgy érezte, a feje nagyon nehéz, mintha beverte volna egy sziklába. Lassan felült és szemügyre vette a környezetét: valamiféle priccsen feküdt, amelyet csak egy piszkos zsák borított. A talárja zsebébe nyúlt a pálcájáért, de nem volt ott. Ó, hát persze… miért hagyták volna nálam a pálcámat az emberrablók? gondolta savanyúan, aztán körülnézve látta, hogy Viktor Krum fekszik a mellette lévő priccsen, és még két alak ül egy padon kuporogva a helyiség túlsó végében: Aberforth és McGalagony.

Azok ketten nem vették észre, hogy Hermione felült. Minerva az öregember vállára hajtotta a fejét, és valószínűleg aludt.

Az ifjú boszorkány Krumra pillantott, aki szintén aludt, vagy még eszméletlen volt. Agya lázasan dolgozott, próbált rájönni, mi történt, de az utolsó dolog amire emlékezett a forgószél volt, aztán minden elsötétült.

Mi történt azelőtt? Persze, ott volt a második próba, elromlott a képernyő, és Harry…

- Ó, te jó ég! – lehelte a boszorkány. – Harry elvesztette a varázserejét! Annak a gonosz nőnek mégiscsak sikerült! – Dühében és reménytelenségében belebokszolt a sziklafalba. De miért? Mi az ördögért akarta elvenni Harry varázserejét? Hermione a térdére könyökölt, gondolkodni próbált, de egyszerűen képtelen volt rá. Gyenge volt, éhes és kétségbeesett. Egy könnycsepp futott le az arcán, amint a hasára simította kezét. – Kicsikéim… anya itt van nektek… és jöhet bármi, nem hagyom, hogy elvegyenek tőlem.

Hirtelen egy kezet érzett a karján. Felnézett és látta, hogy Viktor felébredt és gyengéden méregeti őt.

- Hermijjóni… - szólalt meg. Hermione a karjába vetette magát.

- Csak szoríts… szoríts magadhoz… - suttogta Hermione Krum mellkasának, míg a férfi a hátát simogatta.

- Mi… mi történt, Hermijjóni? – kérdezte a varázsló. – Te tudod?

- Nem vagyok benne biztos, Viktor… de azt hiszem, van valami köze ahhoz a Fjodrovna nőszemélyhez.

- Tatyanához? – Viktor meglepetten pislogott. – Mit művelt?

- Kegyetlen játékot űzött Harryvel… és nem tudom… nem tudom, Harry most hol van… talán… talán meg is halt.

Krum megrázta a fejét. – Nem, Harry biztosan életben van. Nem az a típus, aki könnyen feladja.

- Így van – kapcsolódott be Aberforth. – Hol az ördögben vagyunk, gyerekek? Kicsit hátborzongató ez a szoba, nem? Megpróbáltam hoppanálni, de nem lehet.

McGalagony megmoccant és kinyitott a szemét, lassan körülnézve. Mikor észrevette, hogy Dumbledore karjában van, rögtön felugrott és olyan messzire ült tőle, amennyire csak tudott.

- Hol vagyunk? – kérdezte, szögletes szemüvegét igazgatva.

- Fogalmam sincs, Minerva – sóhajtotta Hermione. – Bárcsak tudnám, hol van Harry!

- Nincs itt? – nézett körül McGalagony idegesen. – Ó, csak négyen vagyunk? De hol vannak a többiek? A többi tanár, és a diákok?

- Ne aggódjon, mind itt vannak… kivéve szegény Harry Pottert. – szólalt meg egy hang.

Mind a négyen meglepetten meredtek az emberi alakra, aki felbukkant előttük. A látogató bíborszínű talárt viselt, hosszú fekete haja a vállára omlott. Közönyösen babrálta a pálcáját.

- Te szajha! – ugrott fel Hermione és rátámadt a nőre, aki csak megsuhintotta a pálcáját és egy ezredmásodperccel az összeütközés előtt eltűnt, majd két méterrel balra újra feltűnt.

- Engem keresel, Weasley? – kacagott.

- Nem csak kereslek! – Hermione ösztönösen a talárjába nyúlt a pálcájáért, elfelejtve, hogy elvették tőle. Krum ugyanúgy tett, de az ő pálcája sem volt meg.

- Elvesztettetek valamit? – somolygott Tatyana gúnyosan. Felemelt pálcájával sakkban tartotta a négy pálca nélküli embert.

- Mit akarsz? – tört ki Hermione. – És hol van Harry? Mit tettél vele?

- Azt hittem tudtad, mit tettem vele – vont vállat Tatyana.- Elvégeztem rajta a Exsugo vium magicae bűbájt.

- Annyit tudtam – morogta Hermione. – Bárcsak meg tudtam volna akadályozni! De nem tudtam, mert…

- … mert elájultál, drágám – Fjodrovna gúnyosan rávigyorgott. – És miért ájultál el?

- A terhességem miatt…- kezdte Hermione, aztán hirtelen falfehérre sápadt. - …vagy te voltál az?

- Bingo – bólintott Tatyana. – Imperius átkot szórtam egy házimanóra, hogy véletlenül egy enyhe mérget öntsön az italodba…

Hermione levegőért kapott.

- Ó, ne aggódj, nem árt a gyerekeidnek. Csak elájultál tőle... a megfelelő időben, hogy bevégezhessem a bűbájt.

- Miféle bűbájt? – kérdezte Minerva összevonva szemöldökét.

Exsugo vium magicae - sóhajtott Hermione. – Ez a trampli… - gyilkos tekintetet vetett Tatyanára, - kiszívta a varázserőt Harryből úgy… hogy kényszerítette, hogy lefeküdjön vele.

McGalagony, Aberforth és Krum levegőért kaptak. Krum találta meg elsőnek a hangját. – De, miért tette ezt?

- Hogy lehetett ilyen kegyetlen hozzá? – képedt el Aberforth. – Miért?

- Miért? Mert szerelmes vagyok – felelte a bájitaltan tanár nyugodtan.

- Ha! Nehogy azt képzeld, hogy elhiszem, hogy szereted Harryt! – vágott vissza Hermione.

- Harryt? – Tatyana hidegen nevetett. – Ez remek! De igazán. Weasley, sosem éreztem semmit a te Harryd iránt. Nos… a képességei az ágyban figyelemre méltóak, de ez minden. A célnak megfelelt, és többé nincs szükségem rá.

- De… miért tetted? – Hermione valósággal könyörgött, hogy megtudja.

- Mondtam már. Szerelemből tettem. A valaha élt legnagyobb viking varázsló iránti szerelemből.

- Viking? – lehelte McGalagony. – De hát a vikingek évszázadokkal ezelőtt eltűntek!

- Így van – bólintott Tatyana. – A szerelmem pontosan 1125 éves. Én 1121 vagyok.

- Tehát igaz – szólalt meg Hermione. – Évszázadokon át újjászülettél… azért hogy… miért is?

- Hogy felélesszem a szerelmemet az örök álmából, amelyet a saját apja bocsátott reá – felelte a boszorkány.

- Aaron és Anor! – suttogta Hermione. – Olvastam a mondájukat!

- Nem monda. Történelem – felelte Fjodrovna. Krum rábámult, álla leesett a meglepetéstől. Emlékezett rá, hogy egyszer azt mondta Hermionének a könyvtárban, ne olvassa ezt az ostobaságot, mert csak tündérmese, semmi más. – Pontosan úgy történt, ahogy a könyvben leírták.

- Ezek szerint Anor ébren van?

- Pontosan. És együtt fogunk uralkodni a varázsvilágban! – Tatyana megint nevetni kezdett.

- De miért kellett elvenned Harry varázserejét? – morogta Hermione.

- Mert szükségem volt a varázserejére, ahhoz, hogy feléleszthessem a szerelmemet.

- De… miért Harry? – érdeklődött Hermione. – Miért nem választottál valaki mást? Bárkit? Bárkit a századokon keresztül, amikor újra és újra születtél?

- Mert nem találtam a megfelelőt – vont vállat Tatyana. – Csak egy módon tudtam feléleszteni Anort – úgy, hogy megsokszorozom a saját varázserőmet egy olyan varázslóéval, aki megjárta a másvilágot és élve visszatért. Nem volt ilyen az elmúlt tizenegy évszázadban. Egy árva lélek sem… De amikor a roxfortosok megérkeztek a Durmstrangba, rögtön tudtam, hogy egyikük hozza a megoldást számomra.

- Honnan tudta? – érdeklődött Aberforth.

- A Sphaera Inferi izzani kezdett – mondta bájitaltanárnő. – Az egy gömb, amely jelzi, ha a kívánt képességekkel bíró személy a közelben van. Először nem tudtam, hogy Harry az, csak abban voltam biztos, hogy az illető a Roxfortból jött. Bár nem volt nehéz kitalálni, ki az. - Zordul rámosolygott Hermionéra. - Megkörnyékeztem azt a Creevey gyereket. Megnyertem a szimpátiáját és a bizalmát azáltal, hogy segítettem neki az első próbánál… beszélt nekem Potter utazásáról a túlvilágon. Tehát megszereztem a szükséges információt. Creevey azt is elmondta, hogy Pottert nem lehet az Imperius átokkal irányítani, tehát valami mást kellett kitalálnom, hogy az ágyamba csalogassam. – Tatyana sétálni kezdett a cellában, mintha mélyen a gondolataiba merülne. – A Mileta leányzót használtam.

- A húgomat? – hördült fel Viktor.

- Őt – bólintott Tatyana. – Tudtam, hogy fülig szerelmes Potterbe. Ismerve őt, biztosra vettem, hogy mindent megpróbál, hogy elcsábítsa… csak figyelnem kellett a lányt. Minden lépését figyeltem. Mindenfelé követtem, amerre csak járt… Egy este, épp mielőtt Potter visszatért Angliába karácsonyra, Mileta meglátogatta a szobájában. – Látván a döbbent kifejezést Krum arcán, szája gúnyos mosolyra húzódott. – Ne izguljon igazgató úr, Harry túlságosan úriember ahhoz, hogy akár egy ujjal is hozzányúljon a húgához. Elutasította őt. Szegény kis Mileta sírva rohant ki Potter szobájából. Úgy tettem, mintha az esti sétámon lennék, és meghívtam a szobámba egy italra. Hálás volt a vigasztalásomért… Megjátszottam a tökéletes barátnőt… a barátnőt, aki meghallgatja a problémákat. Mindezek ellenére nem árulta el, miért sír. Szóval odaadtam neki az ígért italt… amelybe véletlenül egy kis Veritaserumot cseppentettem.

Hermione elsápadt, Viktor ökölbe szorította a kezét, miközben Tatyana folytatta a meséjét.

- Mileta megitta az italt, azt hitte sima vajsör. Aztán már csak kérdeznem kellett, mi folyik közte és Potter között és ő énekelt, mint egy pacsirta. Elmondta, hogy Potter majdnem engedett neki… mert egy pillanatra azt hitte, hogy Mileta a felesége. A vallomás után felejtésátkot szórtam Miletára, és így nem emlékszik a beszélgetésünkre… nem emlékszik rá, hogy kezembe adta a Harryher vezető kulcsot: a feleségét.

- Ginnyt? – kapott levegőért Minerva.

- Igen, Ginnyt – bólintott Tatyana. – Csak azt kellett kitalálnom, hogyan hitessem el Harryvel, hogy én vagyok Ginny, és hogy ne csodálkozzon, ha meglátja őt… Valamiféle hipnózis hatása alatt azt kellett hinnie, hogy a felesége vagyok… Erre a célra egy bájitalt használtam, nagyon erős afrodiziákummal, amely szabályosan arra készteti őt, hogy szeretkezni akarjon… Milyen kényelmes megoldás egy bájitaltanárnak, ugye? – A nő rövid, örömtelen kacajt hallatott. – Azt még mindig nehéz volt elérni, hogy megigya a bájitalomat… tehát alkalmat teremtettem hozzá… például a Bálint napi felhajtás vagy a pogrebinek… - Látva a meglepetést Hermione arcán, folytatta. – Bizony, a pogrebinek… én engedtem be őket a kastélyba márciusban, én uszítottam őket Harryre. De te megakadályoztad a tervemet, drágám. Nagy hiba volt Weasley, nagy hiba. Akkor nem kaptam el őt, de pár nappal később sikerült. Miután elájultál a főzetemnek köszönhetően, tudtam, hogy bejön az én utcámba.

- De hogyan? – vonta fel szemöldökét Hermione. – Nem szabad akaratából ment hozzád, ugye?

- Ó, nem, drágám, persze, hogy nem – legyintett Tatyana. – A mi Harrynk eltévedt… mert úgy intéztem, hogy eltévedjen. Hallottál már a porta vecturarius bűbájról?

Mindenki zavartan meredt a bájitaltanárnőre.

- Nem? Nos, ez arra való, hogy láthatatlan kaput helyezzünk el valahova. Ha valaki áthalad a kapun, egy bizonyos helyre jut, ahová a mágikus kapu nyílik. Kicsit olyan, mint egy zsupszkulcs, csak láthatatlan, és az áldozatot az illető tudta nélkül viszi valahova. Természetesen sötét varázslat – emberrablási célokra kiváló. Arra a sarokra helyeztem el, ahol Harrynek balra kell fordulnia a szobájához a konyhából jövet. Nem kellett aggódnom, hogy valaki más halad át a kapun, mert már lefekvési idő után volt, és minden diák a hálókörletében tartózkodott, akárcsak a tanárok. Tudtam, hogy Potter lement a konyhába, és odahelyeztem a kaput, így mindenképpen át kellett mennie rajta a kis éjszakai kajacsipegető kirándulása után. Így is tett. A konyhából fölfelé jövet, a szokásos helyen balra fordult, és az én folyosómon találta magát. Szegényke megint eltévedt… Meghívtam egy italra, és ő olyan elbűvölően ártatlan és gyanútlan volt, hogy meg is itta…

Aberforth szeme villámokat szórt a bájitaltanárnőre. – Igen, ez az ő baja, az ártatlansága! Még novemberben mondtam neki, hogy maga valami rosszban sántikál!

Tatyana/Natasa nem törődött vele, csak folytatta meséjét: - …megitta, tehát lefeküdtem vele, a harmadik alkalommal is… sosem emlékezett rá, hogy lefeküdt velem… kiszívtam a varázserejét belőle… szépen, lassan, fokozatosan… - Látta, hogy Hermione szeme összeszűkül a gyűlölettől és az undortól, de tovább folytatta. – Persze Harry érezte, hogy valami nincs rendben, már az első együtt töltött éjszakánk után… gyengébb volt. A második alkalom után kudarcot kezdett vallani bizonyos varázslatokban. A harmadik után pedig semmi varázsereje sem maradt. Kegyetlenség, ugye?

- Te beteg vagy – sziszegte Hermione. – Csak egy lelki beteg ember tehet ilyesmit!

- Vedd, ahogy akarod, Weasley – vigyorgott Tatyana. – Nevezz csak betegnek. Nevezz abnormálisnak. Nem érdekel. Csak az érdekel, hogy visszakaptam Anort. Ez kárpótol tizenegy évszázad megpróbáltatásaiért, a hiábavaló várakozásért és vágyakozásért… ez mindent megér!

Hermione a tanárnő szemébe nézett, és látta benne az őrületet, de intelligenciát és ravaszságot is egyben. Hirtelen rájött, kire emlékezteti ez a nő: a Durmstrang előcsarnokában álló szoborra.

- Te alapítottad az iskolát, ugye? – kérdezte.

- Pontosan – bólintott Tatyana. – Furcsa, hogy felismersz… mivel ez egy másik test.

- A szemeid ugyanolyanok, mint a szoboré – felelte Hermione. – Az a csoda, hogy mások nem vették észre eddig a hasonlóságot.

A bájitaltanárnő vállat vont. – Az én Anorom is egyből felismert, még ebben a testben is.

Aberforth megvető pillantást vetett Tatyanára. – Maga biztosan rém beképzelt, hogy ekkora emlékművelt emelt önmagának.

- Beképzelt? Én? Nos, talán… különben is, hercegnő voltam – felelte Tatyana. – Az első életemben, Indiában Aoudának hívtak. Indiából jöttem. Az apám maharadzsa volt ott. Mugli maharadzsa – szinte köpte a “mugli” szót, annyi gyűlölettel, ahogy csak egy Malfoy mondaná. – Bár az anyám boszorkány volt. Ő volt az a boszorkány, aki feltalálta az Exsugo vium magicae bűbájt. Arra használta, hogy nagyobb hatalomra tegyen szert, és átvéve az ország irányítását maharáni legyen. Megölte az apámat, de nem tudta véghez vinni a tervét.

- Miért? – Aberforth keresztbe fonta a karját. – Netán belehalt a túl sok szexbe?

Tatyana nem válaszolt az öreg hangjából kicsengő gúnyra. – Nem – felelte. – Az anyámat elfogták. Az emberek megtudták, hogy boszorkány és megölték. Tíz éves gyerek voltam akkor. Az anyám sok varázslatra megtanított gyerekkoromban… - Tatyana egy pillanatig elmerülni látszott a gondolataiban, mintha visszautazott volna az időben. – Az anyám tanított meg az Exsugo vium magicae bűbájra, és elmondta, mire használható a másoktól elvett varázserő. Egyik felhasználási módja, a sok közül az, hogy képes embereket felébreszteni elátkozott álmukból.

- Elátkozott álomból? – Krum összevonta bozontos szemöldökét.

- Igen, az én Anorom ilyen elátkozott álmot aludt, a halálhoz nagyon közeli állapotban, így csak olyan személy varázserejével lehetett felébreszteni, aki járt már a holtak világában. Az édesanyám erre tanított, és sok másra is… de megölték. – Tatyana szemét hirtelen elfutották a könnyek. Visszapislogta őket. – Őt megölték, de én életben maradtam. Az indiaiak féltek megölni engem. Hittek abban, hogy átkozott lesz az, aki megöl egy gyereket. De a közelükben tartani is féltek, tehát megszabadultak tőlem. Rabszolga-kereskedőknek adtak el, akik Oroszországba hoztak, ahol egy viking pár vásárolt meg. Tudták, hogy a svéd vikingeknek jelentős szerepük volt az első orosz állam megalapításában? Nem? Nos, sebaj. Ide kerültem, itt nőttem fel, és mágikus képességeim segítségével rávettem rabszolgatartóimat, hogy felszabadítsanak. Új nevet választottam magamnak: Natasa Janszka…

- Ezt a nevet használta, amikor megalapította az iskolát, igaz? – vágott közbe Minerva.

- Igen, persze. De az sok-sok évvel azután történt, hogy megismertem a szerelmemet. Húsz éves voltam, amikor találkoztam Anorral, és beleszerettem. Beszélt nekem a szándékáról, hogy elpusztítja a családját, akik akkoriban a leghatalmasabb varázslók voltak az országban. Ő akart uralkodni a varázsvilágon, én pedig beleegyeztem, hogy segítek neki. Mégis, megakadályozták a terveit… örök álmot bocsátottak rá. Én építettem fel a kastélyt a kamra köré, ahol nyugodott, és alapítottam meg a varázsló iskolát. Újra és újra születtem olyan boszorkányok testében, akik arra rendeltettek, hogy az iskolában tanítsanak, így mindig a szerelmem közelében maradhattam. Most pedig együtt leszünk az idők végezetéig!

Tatyana/Natasa beteges nevetése betöltötte a helyiséget, és visszaverődött a falakról.

- Mielőtt halálra nevetnéd magad, - szólalt meg Hermione, - mondd el, mi történt Harryvel! Mit tettél vele, miután összeesett a hóban? Hol van?

- Harry? – Tatyana közönyösen legyintett. – Felejtsd el őt.

- Miért? Mert már nem varázsló? – vágott közbe McGalagony. – Elveszthette a varázserejét, de mégis idejöhet és megmenthet minket… és bosszút állhat magán!

- Bosszút? – a bájitaltanárnő a fejét csóválta. – Ugyan már! A Fiú, Aki Túlélte, aki legyőzte Voldemortot, nem állhat bosszút többé senkin sem!

- Miért? – vicsorgott rá Aberforth.

- Mert Harry Potter, a nagy varázsló halott – mondta Tatyana csendesen, majdnem suttogva. Aztán megsuhintotta pálcáját és egy pukkanással eltűnt.

Hermione eszméletlenül zuhant Viktor karjaiba.