- Szó sem lehet róla! Magát nem visszük! – kiabálta Ron Lucius Malfoynak.

- Külön-külön is mehetünk, - vont vállat Malfoy, - de minél többen vagyunk, annál nagyobb az esély, hogy megtaláljuk a rokonainkat.

- Ez igaz – bólintott Arthur – Nem akarlak abban a tévhitben ringatni, hogy szívesen megyek veled együtt, Malfoy, de félre kell tennünk az ellenségeskedést… a gyerekeink kedvéért.

- Egyetértek – mondta Lucius. – Szólj, ha készen vagytok.

- Én készen vagyok. De az ikertestvérem nem jön, ugye? – kérdezte Fred. Hónapok óta nem volt hajlandó kimondani George nevét, és amikor együtt voltak, mindig igyekezett elkerülni, hogy beszélnie kelljen vele.

- Dehogynem jövök! – kiáltotta George, és leviharzott a lépcsőn. – Ginny az én húgom is! És Harry az én barátom is! Ugyanannyi jogom van menni, mint neked! És Mr. Malfoynak igaza van, minél többen vagyunk, annál jobb. Mi majd Ginnel foglalkozunk, és Ron törődhet Hermionéval.

- Ki mondta, hogy törődöm Hermionéval? – vetette oda Ron. Személyes sértésnek tekintette a feltételezést.

- Ugyan már, Ron, ne mondd, hogy nem érdekel! – korholta Fred.

- De mondom! Nem érdekel az a…!

Lucius arca élénk érdeklődésről árulkodott. – Bajok vannak a kis sárvérű feleségeddel, Weasley?

- Ne merészelje sértegetni! – tört ki Ron.

- Na nézd csak! Mégis törődsz vele? – mutatott rá George.

Ron vállat vont és felszaladt a hátizsákjáért.

* * * * *

- Azgard? - Draco, Ginny, Dennis, Guillaume, Mileta és Pjotr testületileg hördültek föl.

- Igen. Ez a kastély neve, amelyben én és a fivérem felnőttünk – felelte Aaron. – Apánk a viking istenek mennyei palotája után nevezte el. Az az egyetlen hely, ahol Anor a barátaikat fogva tarthatja… legalább is, ha még áll a kastély… de biztos vagyok benne, hogy Natasa megőrizte a fivéremnek. – Aaron mind a Natasa, mind a fivérem szót őszinte undorral ejtette ki.

- Milyen messze van innen az a kastély? – kérdezte Draco.

- Elég távol van. Norvégia északi részén. Az Északi fokon.

- Brrr, ez hidegnek hangzik – rezzent össze Dennis.

- Nem sokkal hidegebb, mint itt – felelte Aaron.

- Nem sokkal hidegebb? Ez aztán a szerencse! – grimaszolt Draco. – Hoppanálunk oda, vagy mi?

- Nem lehet hoppanálni a Durmstrangból – jelentette ki Mileta. – És még ha lehetne is, mi még nem tanultuk meg. Legalábbis én nem. Ti fiúk? – fordult a másik két bajnokhoz.

Dennis és Guillaume a fejüket rázták.

- Remélem, nem akarnak nélkülünk menni – mondta Dennis.

- Nos, tulajdonképpen maradhatnátok – felelte Draco. – Még gyerekek vagytok, és nem lenne helyes kockáztatni az életeteket… - megrándult az arca, amint észrevette, hogy ez túl szépen hangzott tőle, így hozzátette: - … és persze nem vagytok eléggé képzettek, elszúrhatnátok az egész küldetést.

- Nem maradunk itt! – vágott közbe Mileta dühösen. – Ott van az egyetlen bátyám! Ott vannak a barátaink! Nem fogok itt ülni a babérjaimon, míg te meg Ginny harcolni mentek!

- Én sem – tette hozzá Dennis komolyan. – Guillaume?

A francia fiú habozott egy pillanatig, aztán bólintott. – Én is menni akarok… Szvetlana is ott van.

- Szvetlana? – vonta föl szemöldökét Draco.

- Zvezda professzor, csillagászat tanárnő. Fiatal, csinos, és teljesen belezúgott Guillaume-ba. – Mileta savanyú képet vágott és Guillaume kicsit elpirult (bár pirulása nem volt feltűnő, mivel arcszíne Mileta félresikerült bájitalának köszönhetően még mindig világos bíborszínű volt).

- Akkor rendben… hol találunk hat személynek elegendő járművet? – tűnődött Draco.

- Hétnek – tette hozzá Pjotr.

- Szó se lehet róla, öreg! – morogta Malfoy. – Magát nem visszük! Biztosan megölnék, különben is csak egy beteg öreg mugli!

Az öregember Draco vállára tette a kezét és a szemébe nézett. Draco furcsán áthatónak találta a tekintetét, még a köpönyeg csuklyája alól is. – Figyeljen rám, fiam. Öreg vagyok, ez igaz. Nagyon öreg… tehát nem számít, mikor és hol halok meg. Ha az a végzetem, hogy meghaljak, míg segítek megmenteni azokat az embereket, hát legyen. De az biztos, hogy nem maradok itt, míg maguk harcolni mennek. Elég baj nekem, hogy kviblinek születtem. Ha már nem lehetek varázsló, legalább hadd haljak meg hősként. Ne tagadja meg tőlem a lehetőséget. – Az öregember szeme olyan eltökélten és komolyan csillogott, hogy Draco csak bólintani tudott. – Köszönöm – mondta Pjotr és elengedte Draco vállát. – Ami a járművet illeti… azt hiszem, Mr. Anor nem vitt el innen minden varázslényt.

- De igen! Még Vladit is elvitte! – erősködött Dennis.

- Akkor mondd csak ifjú Creevey, mit hallasz, ha figyelmesen hallgatózol? – kérdezte Pjotr, a félig nyitott ablakra mutatva.

- Mit? – vonta össze a szemöldökét Dennis. – Asszem a szelet… talán varjúkat, és… - a szeme elkerekedett. – Száncsengőt!

- Száncsengőt? – Draco zavartan nézett. – Szán? Rénszarvasokkal?

- De nem ám egy egyszerű szán és nem ám egyszerű rénszarvasok! – felelte Pjotr. – Ezek varázslények. Aberforth Dumbledore rénszarvasai… Mondtam már, hogy jó ideig én foglalkoztam velük.

- Szóval tudja hajtani őket? Tud repülni a szánnal?

- Igen – bólintott az öregember.

Miután összeszedték a holmijukat, és berakodtak a szán csomagtartójába, a három bajnok, Ginny, Draco, Aaron és az öregember elhelyezkedtek a járműben. Draco varázslattal megnövelte a szán befogadóképességét, így mindannyian kényelmesen kinyújtózhattak benne

- Mindenki jól ül? – kérdezte Pjotr.

- Ja.

- Azt hiszem…

- Biztos, hogy ez a holmi tud repülni?

- Igen, tud repülni – felelte Pjotr, aztán kézbe vette a gyeplőt. – És most, imádkozzanak

- Miért???

- Hát… ezért! – mondta Pjotr és megrántotta a gyeplőt. A rénszarvasok olyan sebességgel süvítettek fel a levegőbe, hogy Ginny és Mileta felsikoltott, Guillaume és Draco behunyta a szemét, Dennis pedig imára kulcsolta a kezét: - Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved…

Egyedül Aaron nem tűnt rémültnek, még egy kicsit előre is hajolt hogy jobban lásson, és láthatóan kiválóan szórakozott.

- Csodálatos! Most aztán igazán örülök, hogy újra élek! – kiáltotta vidáman. – Megpróbálhatom? – kérdezte Pjotrtól, aki vállat vont.

- Legyen óvatos. Ezek a rénszarvasok ravasz kis bestiák.

Mind a nyolc rénszarvas hátrafordította a fejét és megvetően bámult rá.

- Nem kedvelnek engem. Talán magát jobban fogják – mondta az öregember, átadva a gyeplőt Aaronnak, aki elragadtatottan markolta meg.

Amint keze a kantárhoz ért, a nyolc állat megbokrosodott, és a szán zuhanni kezdett.

- Mit csináljak? – kiabálta Aaron, míg a két lány sikoltozott, Guilaume és Draco továbbra sem merte kinyitni a szemét, és Dennis elért ahhoz a sorhoz, hogy: …mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség…

- Adja vissza! – Pjotr kitépte a gyeplőt a csalódottnak tűnő Aaron kezéből. – Veszélyes teremtések ezek a rénszarvasok! Nem sokan tudják hajtani őket.

- Hogyhogy maga tudja? – kérdezte Draco, kinyitva a szemét.

- Mr. Dumbledore tanított meg rá – vont vállat Pjotr. – Tudnom kell bánni velük, mivel az én dolgom ellátni őket.

- És mégsem kedvelik magát? – kérdezte Dennis kíváncsian, miután kimondta az Áment.

- Sajnos – felelte az öregember. – Nos, Mr. Aaron, merre?

- Csak egyenesen előre.

* * * * *

A négy Weasley és Lucius a telepített zsupszkulcs négy köve mellett hoppanált.

- Pontosan hogyan működik? – kérdezte Arthur.

- Be kell lépni a négy kő közé, és kettőt meg kell érinteni – felelte Malfoy. – Akarsz elsőnek menni?

- Nem, csak indulj. Majd megyünk utánad.

- De mi van, ha odaér a Durmstrangba és lezárja maga mögött a kaput, hogy ne tudjunk átjutni? –fordult apjához George.

- Elbűvölő, hogy ti Weasleyk mennyire megbíztok bennem – mosolygott komoran Lucius. – Különben is, mire lenne jó, ha lezárnám a kaput? Nem akarok egyedül szembenézni az ismeretlennel, amikor itt vagytok, és meghalhattok helyettem.

- Ezt inkább fordítva szeretném látni – jegyezte meg Fred. – Hogy maga hal meg helyettünk.

- A gyerekeid igazán elbűvölők – vicsorgott Malfoy Arthurra. – Gyerünk, nem zárom le a kaput és eljuttok a Durmstrangba, megígérem.

A többiek vállat vonva figyelték, amint Lucius belép a négyszögbe, és eltűnik.

- Te jössz, Ron – mondta Arthur.

Ron után Fred következett, aztán George, végül az apjuk.

- Öö… nem is rossz – mondta George, körülnézve a Durmstrang hatalmas előcsarnokában, miután a zsupszkulcs “kiköpte” őket.

- Rossz vagy sem, szállj le rólam! – morogta Fred, lelökve magáról ikertestvérét.

- Nem tudnád kicsit gyengédebben? – nyögte George, miközben a fenekét masszírozva felállt.

- Nem leszek gyengéd ahhoz, aki felcsinálta a barátnőmet! – sziszegte Fred ökölbe szorított kézzel.

- Mondtam már, hogy valaki másnak néztem! Túl részeg voltam, hogy felismerjem! – vágott vissza George.

- Hagyjátok abba, hagyjátok abba, fiúk! – húzta vissza Arthur Fredet.

Malfoy lekicsinylően mosolygott rájuk. – De tényleg. Ti Weasleyk két percig sem tudtok normálisan viselkedni?

- Ezt meg se hallottam – felelte Arthur, körülnézve az előcsarnokban. – Hm, tényleg nem rossz. Bár a Roxfort azért jobban néz ki. A Roxfort előcsarnokában nincs ilyen csúf holmi, mint ez – mutatott Natasa Janszka hatalmas szobrára.

- Csúnya? Szerintem jól néz ki – George elismerően füttyentett.

- Szóval ezért dugtad meg Angie-t? – ráncolta szemöldökét Fred. – Mert jól néz ki? Azt mondtad magadban, ó, ez a csaj jól néz ki, gyerünk, fektessük le? Így volt?

- NEM TUDTAM, HOGY Ő AZ! – kiabálta George. – Mondd, semmi másról nem tudsz beszélni?

- Nem! – vágott vissza Fred.

- Hagyjátok már abba, srácok! – kiáltott rájuk Ron. – Ez a dolog Angelinával kezd nagyon idegesítő lenni!

- Ni csak ki beszél! – Fred Ronra mutatott. – Mr. Szeretem-a-feleségemet-és-soha-nem-haragszom-rá!

- Az… nem a te dolgod! – tört ki Ron.

- Nyugodjatok le mindannyian! – kiáltotta Arthur. – De igazán! Úgy viselkedtek, mint a majmok az állatkertben!

- Csak úgy viselkednek? – vonta föl szemöldökét Lucius.

A Weasley fiúk mérgesen néztek egymásra, aztán követték Mr. Malfoyt az emeletre.

- Furcsa, hogy senkit sem találtunk itt – jegyezte meg Arthur. – Hol vannak? Rejtőzködnek?

- Ja, Weasley, biztosan bújócskáznak – grimaszolt Lucius. – Tényleg. Elrabolták őket. Világos, nem?

- De hol vannak?

- Fogalmam sincs – szólalt meg egy hang pont felettük.

Felnéztek és látták, hogy egy kísértet függ a mennyezetről.

- Ki maga? – kérdezte Fred.

- Jevgenyíj Anyegin, szolgálatára – felelte a szellem. – És nem tudom, hogy hol vannak. Egy órája még itt voltak, aztán felszálltak a szánra és elmentek.

- Szánra??? – hördültek fel Weasleyék.

- Tudják, egy olyan dobozféle olyan sílécszerű holmikon… hét vagy nyolc ember fér el benne, és rénszarvasok húzzák… elég jól körülírtam a szán fogalmát?

- Rénszarvasok? Mint a Mikulással? – kerekedett el Arthur szeme.

- Pont olyan.

- Azt mondta hét, vagy nyolc ember fér el rajta – vágott közbe Ron. – De itt legalább hétszáz ember tűnt el. Hol vannak a többiek? És kik voltak azon a szánon?

- Azok a szánon… nos lássuk csak… - Anyegin számolni kezdett az ujjain. – A beképzelt szőke, Bozontos szemöldök kisasszony, a pöttöm, a sárkány fickó, a vörös hajú, a fekete szakállú és az öregapó.

- Kik??? – pislogott Ron.

Két óra telt el, mióta megérkeztek a kastélyba, de nem tudtak sokkal többet, mint korábban. Nos azt legalább megtudták, hogy Draco és Ginny életben volt, amikor elhagyta a Durmstrangot, de Anyegin nem tudta megmondani, hová mentek.

Anna Karenina szelleme eligazította Ront Hermione szobája felé. Ron, bár maga sem értette miért, úgy döntött megnézi. Találni akart valamit abban a szobában… valamit, ami bizonyítja felesége bűnösségét… vagy inkább valamit, ami az ártatlanságát bizonyítja. Amint körülnézett a szobában, hirtelen nagyon ostobának érezte magát. Mit reméltem, hogy mit találok itt? gondolta, ledobva magát az ágyra. Hogy szerelmes levelek hevernek szerte szét Hermione asztalán? Vörös rózsák kártyákkal “Hermijjóninak Vikitől” szöveggel? Szégyenkezve beletúrt rézvörös hajába. – Miért is kérdőjeleztem meg a hűségedet, Hermione? – suttogta. – Soha nem szeretted Krumot, ugye? – Hirtelen támadt egy ötlete: mi van, ha mégis van szerelmes levél, az egyik fiókban elrejtve?

Felállt és odament Hermione asztalához, majd kihúzott egy fiókot. Mardosó bűntudatot érzett, amint beletúrt a papírok és pennák közé. Semmi gyanúsat nem talált. A következő fiókhoz ment, kirántotta, kihajigálta a pergameneket és jegyzettömböket, aztán… szeme megakadt egy kis piros könyvecskén, amely a fiók alján hevert. Remegő kézzel nyúlt érte és kinyitotta.

Hermione Weasley naplója, olvasta. – Ó, - becsapta a könyvecskét. Rossz érzéssel töltötte el, hogy beleolvas más naplójába.

Olyan gyorsan dobta vissza a fiókba, mintha a könyv égetné a kezét, és úgy sietett el az asztaltól, mintha az valami veszélyes, vérengző vadállat lenne.

Ron az ajtó felé fordult, de egyszerűen képtelen volt elmenni. Mintha valami mágneses mező tartaná fogva…

- Őrület… - suttogta és visszafutott az asztalhoz, megragadta a könyvecskét és valósággal feltépte.

Hermione Weasley naplója

1998. december 26.

Elhatároztam, hogy naplót fogok vezetni. Amikor kislány voltam, az életem olyan unalmas volt fogorvos szüleim mellett, hogy nem volt semmi írnivalóm. A Roxfortban az életem annyira tele volt meglepetésekkel és veszélyekkel, hogy nem lett volna okos dolog leírni, az ember sosem tudhatja, ki pillant bele a naplójába…

Ron nyelt egyet zavarában.

Mióta a Sötét Nagyurat legyőzték, kezdem az hinni, hogy semmi veszélyes nem történhet, amit titokban kell tartani… így hát elkezdem ezt a naplót, egy nappal életem legcsodálatosabb napja után.

Igen, tegnap hozzámentem Ronald Weasleyhez, a sráchoz, akibe a negyedik roxforti évem óta szerelmes vagyok. (Még mindig kuncognom kell, amikor eszembe jutnak azok az idők: Ron kiabált velem a karácsonyi bál után, mert Viktorral mentem, én kiabáltam vele, mert nem vette észre bennem a lányt… Bárcsak ne múltak volna el azok az idők! Bár, akkor még csak tizennégy éves lennék, és nem mehettem volna feleségül hozzá, az pedig nagy kár lenne, nem igaz?)

Ron átlapozott pár oldalt, amelyen Hermione az iskolai munkájáról írt, aztán Harry születésnapjáról, kifejezve együttérzését Harrynek és Ginnynek a Daniel kvibli volta miatt. Tovább lapozgatta a naplót, míg elért 1999. karácsonyához.

Végre itthon vagyok szeretett férjemmel! El se tudom mondani, milyen boldog vagyok! Tegnap, mikor megérkeztem, öt percig tartó csókkal üdvözölt! Utána alig kaptam levegőt! Ron olyan aranyos! És ahogy megcsókolt… aztán ahogy szeretkezett velem háromszor egymás után… HŰHA, csak ez a megfelelő kifejezés rá!

Ron elpirult a karácsony esti emlékektől és tovább lapozott az Újév napjához.

El se hiszem! 2000 van! Épp most ünnepeltük, Ron és Sirius persze berúgott. Ron azt mondta, kívánt valamit az új évre, és be kell vallanom, én is kívántam: kisbabát szeretnék!

Ron szíve elszorult. – Ez volt az ÉN kívánságom is!

Csak nézem Lilyt és Dannie-t, és egyszerűen elvarázsolnak engem! Alig várom, hogy legyenek saját gyerekeim, örökölve Ron haját, de Ron temperamentumát NEM!

Ron azon kapta magát, hogy mosolyog. Aztán megrázkódott… ezek a sorok nem olyan valaki gondolatainak tűntek, aki megcsalja a férjét! Egyáltalán nem!

2000. február 14.

Életemben nem éreztem ilyen nyomorultul magam. Semmi hír Rontól. Azt hiszi, megcsalom őt Viktorral! Hogy lehet valaki ilyen hülye??? Kedvem lenn jól felpofozni, de nincs itt. Gyűlölöm a Bálint napot!

- Tényleg? – vonta föl szemöldökét Ron, aztán tovább olvasott.

Még mindig Bálint nap, csak este 11 óra - írta Hermione, de a mindig oly takaros kézírása megváltozott, inkább macskakaparásnak tűnt. Nyilván remegett a keze írás közben.

Csak most jöttem rá valamire… először nem voltam biztos benne, de a rosszulléteim mind erre utalnak… Megnéztem a naptáramat, és ez megerősítette a gyanúmat: terhes vagyok.

A könyvecske kiesett Ron kezéből.