Kvintesszencia - G-Portál

- De csak mert a szeretője tőrbe csalta őt! - tört ki Hermione. - Harry egyáltalán nem tudta mit tesz! Az a nő megbabonázta őt! - a bájitaltan tanárnőre mutatott.

- Muszáj volt - mondta hűvösen Tatyana. - Máskülönben nem hált volna velem.

- Hallottad ezt? - kiabálta Ginny, miután visszanyerte a hangját. - Nem kellett neki a szajhád! Mégis megbüntetted! Hozd rendbe, de azonnal!

- Hozzam rendbe? - Anor rikácsolva nevetett. - Édesem, ez lehetetlen! Ez egy visszafordíthatatlan varázslat! Már örökre így marad! Ó, azt mondtam volna örökre? - szája ördögi mosolyra húzódott. - Örökre…? Haha… a férjed olyan öreg, hogy legföljebb két, három hónapig húzza még.

- Jól van – mondta Ginny és kihúzta magát. - Nevezd meg az árat. Bármit. Mondd meg, mit kell tennem, hogy életben tartsam, és én megteszem!

A gonosz varázsló odalépett hozzá és megcirógatta a nő arcát. - Elbűvölő. Egyszerűen elbűvölő. Semmi sem olyan elbűvölő, mint egy szerelmes asszony… egy asszony, aki bármit megtenne a férfiért, akit szeret… - oldalpillantást vetett Tatyanára. - Mindazonáltal, nincs rá garancia, hogy az asszony meg is kapja, amit akar… Egyáltalán nincs biztosíték, még az én Natasámnak sem.

Tatyana sápadt arccal ereszkedett le a trón lépcsőjén. - Hogy érted ezt Anor?

- Úgy értem drágám, hogy nem számít, mekkora áldozatot hoztál értem, nincs rád szükségem többé. Sem mint feleségre, sem mint szeretőre, még mint szolgára sem. Megtetted értem, amit tudtál és ezzel vége a pályafutásodnak. Megtartottalak volna szeretőnek, ha nem találtam volna más jelöltet a helyedre, kedvesem. - ezzel kinyújtotta a karját, és magához húzta Ginnyt.

- Nem! - kiáltotta kórusban Harry és Tatyana.

- De igen - felelte Anor. - A kis vörös az enyém.

- Szó sem lehet róla! - Ginny olyan erővel lökte el magától Anort, hogy a férfi majdnem elesett. – Harry! – lehelte, és karjaiba zárta a férjét.

- Micsoda kedves jelenet - tapsolt Anor. - Csodás. Tudod mit, édesem? Kegyes leszek. Segítek, hogy a férjed sok-sok évig éljen… de csak azért, hogy itt maradjon, és tanúja legyen, amint a jobbomon ülsz… mint a szeretőm.

- Inkább meghalok! - kiáltotta Harry.

- Tényleg? - vonta föl szemöldökét Anor. - Ám legyen… - felemelte pálcáját az “öregemberre” és fehér fénynyalábot bocsátott ki belőle, amely meglepő módon nem találta el Harryt. Találkozott ugyanis egy másik fénysugárral, és a levegőben eredeti irányától eltérve egyenesen McGalagony felé süvített. Mielőtt azonban eltalálhatta volna Minervát, Aberforth eléje ugrott, így az átok őt kapta telibe.

- Aberforth! - sikította McGalagony, és térdre hullott Dumbledore mellett.

A többiek mégsem rájuk figyeltek - minden szem az egyik ajtóra szegeződött, és az azon belépő öt alakra.

- Ron! - kiáltotta Hermione a férjének, aki az Anorét eltérítő átkot küldte.

- Apa! - kiáltotta Draco és Ginny.

A következő pillanatban elszabadult a pokol. Arthur Weasley és Lucius Malfoy kábító-átkokat szórt a legközelebb állókra, míg Ron, George és Fred fedezte őket. Az újonnan érkezettek keltette zűrzavar lehetőséget adott rá, hogy Aaron, Hermione, Krum, Ginny, Draco, Dennis, Mileta és Guillaume akcióba lépjen. Felemelték pálcáikat és kezdték elkábítani maguk körül az embereket.

Anor szolgái azonban még mindig egy közös tudattól vezérelten működtek. Amikor egyikük észlelt egy bármilyen irányból érkező átkot, az összes többi is azonnal tudomást szerzett róla, így az átok kibocsátójához legközelebb álló varázsló háríthatta el a támadást.

Hamarosan az újonnan érkezettek is észrevették, hogy valami nincs rendben – az ellenség túl szervezetten dolgozik.

- Apa! - kiáltotta Draco, amint egy Beauxbatonos diák Luciusra szórt egy átkot.

Lucius ellépett előle. - Draco! Mi történt ezekkel az emberekkel? - kiáltotta át a tömegen.

- Megbűvölték őket, hogy egy tudatként gondolkodjanak és cselekedjenek! - kiáltotta vissza a fia.

- Aha! Ezt a varázslatot ismerem! - kiáltotta Lucius, és egy kábító átkot küldött Natalie McDonald felé, aki éppen Arthur Weasleyre támadott.

- Köszönöm, Malfoy!

- Szívesen, Weasley!

Fredet sarokba szorította Ivanovics professzor, a Durmstrang bűbáj tanára. George hátulról megátkozta Ivanovicsot, minek következtében egyszerre öt Durmstrangos ugrott a professzor elé. - Vingardium Leviosa! - kiáltott az öt diákra George - felemelte őket a földről, és rádobta másik négy diákra, akik éppen Ginny felé céloztak a pálcáikkal.

- Köszi, Fred! - intett neki Ginny, és hasba rúgta Sztahanovot, a Durmstrangos gondnokot.

- Hűha, Ginny! Pont, mint a karate kölyök! - kiáltotta Dennis, mielőtt két Beauxbatonsos hátulról elkábította. Guillaume elbotlott a hason fekvő Dennisben, és ráesett a fiúra, mire a pálcája kicsúszott a kezéből. Mileta felkapta a leesett pálcát és mindkét kezében egy-egy pálcával gumiláb rontásokat szórt az osztálytársaira.

- Ha ismered ezt a bűbájt, miért nem csinálsz valamit, apa? - kiabálta Draco Luciusak.

- Próbálom felidézni a varázsigét! - morogta az idősebb Malfoy.

- Hermione, vigyázz! - kiáltotta Ron, amint Graham Pritchard a feleségére szegezte a pálcáját. Hermione éppen időben ugrott be egy oszlop mögé, és látta, hogy egy Durmstrangos diák felemelt pálcával szalad Ginny felé. Hermione éppen el akarta kábítani, amikor egy másik oszlop mögül feltűnt egy láb, és elgáncsolta a diákot.

- Szép volt, Harry! - kiáltott oda neki.

- Szép volt? - süvöltötte Anor, pálcáját Harryre szegezve, de az ’öreg’ újra beugrott az oszlop mögé, s a visszapattanó átok szétzúzott egy közelben álló jégszobrot.

- Ó! Megvan! - kiáltotta hirtelen Lucius, és a tömegre szegezte pálcáját. - Finite unio cerebrum!

Mintha bomba robbant volna a csarnokban. Egy csendbomba.

Hirtelen minden zaj elhalt, és több száz pálca hullott a jégpadlóra.

A tudat-kapcsolat megszakadt, a megbabonázott diákok és tanárok pedig “felébredtek”. Pislogtak, szemüket dörzsölték, és álmélkodva néztek körül.

- Mi történt itt? - kérdezte elsőként egy Beauxbatonsos lány.

- Megbűvöltek titeket… hogy engedelmeskedjetek neki! - kiáltotta Krum Anorra mutatva, aki abban a pillanatban mintha zsugorodni kezdett volna. Arca halottsápadtra vált és fekete szeme üvegesen csillogott.

A következő pillanatba eltűnt.

- Hova lett? - kiáltotta Draco.

- Megszökött! - sikította Ginny.

- És Tat… - Hermione körülnézett, de sehol sem látta a bájitaltan tanárnőt. - Hol van az a nő?

- Mindketten megszöktek! - kiáltotta Harry.

- Azt hiszem, én tudom, hol van a fivérem – jelentette ki Aaron. - Bízzátok rám. - Ezzel ő is eltűnt.

Egyre erősödő mormogás futott át a termen. Senki sem tudta mi következik, sem pedig, hogy biztonságban vannak-e vagy még veszélyben az életük?

- Apa, miféle varázslat volt ez? – kérdezte Draco, odalépve Luciushoz.

- Á, nagyon ravasz kis sötét varázslat - vont vállat Malfoy.

- És te honnan ismered? – vonta kérdőre Arthur.

- Jaj, ugyan már, Weasley, ne kezdd megint ezt a “Elkaptalak csúnya halálfaló” dolgot! - morogta Lucius. - Csak hogy felfrissítsem az emlékezetedet, megmentettem a nyavalyás irhátokat!

- Ez igaz. De attól függetlenül még kíváncsi vagyok – tette karba a kezét Arthur.

- Nos… mondjuk, hogy ezt a kis varázslatot autodidakta módon tanultam. Egy nagyon régi kínai pergamenen találtam.

- Kínai? - csodálkozott Ron. - El tudja olvasni azokat az írásjeleket?

- Nos igen, mivel elég művelt vagyok… nem úgy, mint egyesek… - Malfoy egy pillantást vetett a Weasley ikrekre, akik ölelkeztek és gratuláltak egymásnak, amiért megmentették egymás életét. – Mindig is vonzott a kínai varázsló kultúra… mit gondolnak, miért neveztem Dracónak a fiamat?

- Nem is tudtam, hogy a kínai gömblángsárkányról neveztek el, Malfoy - vigyorgott George, amint elengedte ikertestvérét. - Nem is úgy néz ki, mint egy sárkány, ugye, Fred?

- Nem igazán… - somolygott Fred. - Azt hiszem, inkább görényre hasonlít.

- Méghozzá egy pattogó görényre - bólogatott George, és mindketten nevetni kezdtek.

Ginny megkönnyebbülve felsóhajtott, látva, hogy Fred és George végre kibékült. A veszélyes helyzetek vagy a legjobbat vagy a legrosszabbat hozzák ki az emberekből, és az ikreknél láthatóan a legjobbat hozták ki. Most majd talán adnak egymásnak egy második esélyt…

- Óó… nézzék! – Ginny hirtelen levegőért kapott, és egy fekvő emberre és a fölé görnyedő alakra mutatott: Aberforthre és McGalagonyra. Minerva a karjaiban tartotta az öregembert, és ráncos arcát könnyek áztatták.

- Vajon… meghalt? - kérdezte Harry elfúló hangon.

- Nem… még nem, kölyök - Aberforth gyengén rámosolygott. Még a halál küszöbén sem vesztette el a humorérzékét. Komoly helyzet ide vagy oda, Harry érezte, hogy az ajka mosolyra húzódik. Jó öreg Aberforth… kölyöknek szólította őt, amikor öregebbnek látszik, mint ő…

- Rendbe jössz - mondta Harry és letérdelt Dumbledore mellé.

- Köszönöm… a bizalmat… kölyök… de meg fogok halni… Anor egy lassan ölő átokkal talált el… - lehelte Dumbledore, és kinyújtotta ráncos kezét, hogy megfogja Harry hasonlóan ráncos jobbját. - Jó barát voltál… nagyszerű barát… és remek… horgász.

- Ó, Aberforth! - Harry sírt és nevetett egyszerre. - Rendbe jössz, hidd el. Felépülsz.

Hirtelen újabb ötszáz diák özönlött be a terembe: az elrabolt Durmstrangosok másik fele. Mindannyian kissé álmosnak tűntek, de tudatuk újra tiszta volt. Miután Lucius elvégezte a bűbájt, a tudat-kötelék nemcsak a jelenlévő diákok körében szűnt meg, hanem a többiek is felszabadultak a hatása alól.

Harry látta, hogy a Durmstrang iskolai ápolónője belép, így hát lábra állt - amilyen gyorsan jelen állapotában tudott -, és odavonszolta a nővért Aberforthhöz. - Kérem, segítsen rajta!

A nővér letérdelt és megvizsgálta az öreg varázsló sérülését. - Nem sok esély van - suttogta Harrynek.

- Ezt hallottam! - vigyorgott Aberforth - Felesleges suttogni.

- Ha vissza tudnánk vinni a Durmstrangba, talán meggyógyíthatnám a fekete havasi gyopár kivonattal - vélekedett a nővér.

- Visszavinni? - McGalagony elsápadt. - Mozogni sem tud, nemhogy hoppanálni!

- A szán… nyissanak ablakot… - motyogta Aberforth, és kinyújtotta remegő kezét, a gallérját babrálva. Harry és Minerva figyelték, pedig fogalmuk sem volt, mit akar. Dumbledore végül a ruhája alól előhúzott egy láncot, melyen egy síp függött. Utolsó erejével letépte a láncot a nyakáról és átadta Harrynek. - Fújj bele… Rudolf és a többiek eljönnek… visszavisznek engem... a Durmstrangba

* * * * *

Anor Azgard legmagasabb tornyába hoppanált. Ez a torony volt a kedvenc helye az egész kastélyban. Itt volt a szobája, telezsúfolva a fekete mágia kellékeivel, sőt még olyan mugli fegyverekkel is, mint szekercék, kardok és lándzsák, takarosan elrendezve a falakon.

Anor egy ládához futott és kezdte kiszórni belőle a holmikat. Felkapott néhány fiola bájitalt és pár kristálygömböt a polcokról, és mindet belegyömöszölte a ládába.

- Mész valahová, drágám? - szólalt meg mögötte egy női hang.

- Ó… Natasa… - lehelte a férfi. - Szerelmem…

- Hogy… micsodád is pontosan? - vonta föl szemöldökét a boszorkány, a pálcáját a varázsló szívére szegezve.

- Ugyan, ugyan, Natie… ne játssz velem, nincs most erre időm.

- Igenis - lesz - időd - rám! - kiáltotta a boszorkány. - Nekem volt időm rád, Anor! Azzal töltöttem az elmúlt tizenegy évszázadot, hogy újra és újra reinkarnálódtam… vártam, hogy eljöjjön az idő… az az idő, amikor feléleszthetem az egyetlen szerelmemet! - Olyan undorral köpte a “szerelmem” szót, hogy Anor arca megrándult. - És tessék, mit kaptam tőle cserébe? Azt mondta, hogy többé már nem kellek neki!

- Natasa… beszéljük meg…

- Éppen most beszéljük meg! - kiabált a nő. Pálcája megremegett a kezében. - Mondd csak Anor, szerettél te engem? Szerettél engem valaha is?

- Én… persze, hogy szerettelek! - csattant fel a férfi.

- Igazán? - a boszorka szeme villogott a méregtől. - Szerettél, amikor a fivéred felesége után kajtattál? Szerettél, amikor a kis vörös után vágyódtál? Szerettél, amikor azt mondtad, hogy haszontalan vagyok számodra? SZERETTÉL?

- Natasa… - kezdte a varázsló elhaló hangon. - Nem gondoltam komolyan, amit a vörösnek mondtam… egyáltalán nem gondoltam komolyan.

- Ne hazudj a szemembe! - kiabálta a nő, és egyre közelebb lépett a férfihez, kinyújtott kezében pálcájával, arcán könnyek valóságos kis patakjaival.

- Nem hazudok - suttogta a varázsló, amikor már csak karnyújtásnyira voltak egymástól - Nem hazudok. - ismételte, s tekintete a nő szemébe mélyedt.

- Nem? - kérdezte amaz rekedten.

- Nem - mondta a varázsló, és gyengéden kivette a pálcát a nő kezéből. - Szeretlek - mondta olyan halkan, hogy a boszorkány alig hallotta, és hagyta, hogy átölelje. - Szeretlek. – Anor egyik kezével simogatta Tatyana fejét, míg a másikkal a nő hátára szegezte pálcáját. - Avada Ke...

- Állj! - a szoba ajtaja kicsapódott, és Aaron tűnt fel a küszöbön.

- Aaron! - sikította Tatyana, és hátraugrott Anor öleléséből.

- Stupor! - kiáltotta Anor, fivérére szegezve pálcáját, Tatyana pálcáját pedig a nőre magára.

Az asszony eszméletlenül zuhant a padlóra, de Aaron bátyjával egy időben Capitulatust kiáltott, és kikapta a pálcát annak jobb kezéből.

- Ez nem fair, kisöcsém - morogta Anor. - Most már két pálca van nálad.

- Akkor teszünk róla - felelte Aaron, elhajítva bátyja pálcáját. - Most egyenlők az esélyek.

- És? Most megölsz, vagy mi lesz? - vonta föl szemöldökét Anor. - Túl gyenge vagy te ahhoz kisöcsém. Soha sem voltál képes ölni.

* * * * *

Lucius Malfoy megdermedt.

- Apa, jól érzed magad? - kérdezte Draco. látta, hogy apja lélekben messze jár.

- Tudom, hol vannak - lehelte Lucius. - Én… oda kell mennem…

- Micsoda? - pislogott Draco, de apja nem figyelt rá, és a következő pillanatban dehoppanált.

* * * * *

Aaron kihúzta magát. - Meglátjuk, testvér.

- Meglátjuk? - rikácsolt Anor. - Crucio!

Aaron úgy érezte, hogy a testét szétmarcangolja a fájdalom, de nem kiáltott fel. Nem adhatta meg bátyjának azt az elégtételt, hogy gyengének lássa. Soha.

Nagy nehezen felemelte varázspálcáját. - Locomotor Mortis!

Anor is elesett.

- Most megint egyenlők vagyunk - pihegte ikertestvére.

- Nem sokáig! - morogta Anor, és megpöccintette pálcáját. Az egyik falon függő kard Aaron felé zúgott. Aaron suhintott a pálcájával, mitől a kard megállt a levegőben, majd irányt változtatott és zúgva Tatyana testébe csapódott.

Aaron elsápadt, amikor látta, mi történt. Csak azt akarta, hogy a kard eltérjen eredeti irányától, és nem azt, hogy felnyársalja Tatyanát…

- Nagyszerű… Megölted - vigyorgott Anor. - De ne legyen lelkifurdalásod… megérdemelte.

Saját lábára mutatott a pálcájával és Finite Incantatem-et kiáltott, hogy újra fel tudjon állni.

Aaron is lábra állt. Pálcája a bátyjára mutatott, de remegett a keze. - Isten látja lelkemet, nem akartam megölni… csak téged akarlak megölni.

- Nem fogsz te megölni. Nem vagy rá képes. Ismerd el - somolygott Anor, és akcióba lendített három fejszét.

Aaron könnyedén elkerült kettőt, amelyek a háta mögötti falba csapódtak. A harmadik azonban még mindig a bátyja irányítása alatt volt és feléje röpült, kiütve a pálcát a jobbjából, és megsebezve a kezét. Amikor fájdalmában felkiáltott, és bal kezét súlyosan megsérült és vérző jobbjára szorította, Anor nem habozott. Pálcája suhintásával a levegőbe emelte Aaron testét, a mennyezethez vágta, aztán hagyta lezuhanni.

- Ez fájt, ugye? Pedig Szeretsz repülni, nem? - rikácsolta. - Mit szólnál még egy kis repüléshez? – Ezzel kikormányozta öccse testét az erkélyre, és a korlát fölött lebegtette. Anor pálcáját pattogtatva, “táncoltatta” Aaront a mélység fölött. - És most… bármenyire fáj is a szívem… búcsút kell mondanunk egymásnak, drága öcsém.

Anor lefelé mozdította a pálcáját, s megszüntette a mágikus összeköttetést Aaron testével. Aaron átesett a korláton, de megragadta a rácsot a kezével.

- Kicsit nehéz tőled megszabadulni, nem igaz? - somolygott Anor, letekintve testvérére. - Hmmm… mindig is szerettem az ilyen függő játszmákat. - Álmodozó kifejezés jelent meg az arcán, amint felnézett a látóhatárra. A felkelő nap első sugarai kékeszöld és bíborszínű sávokat festettek a tinta-kék égre. - Az apánk… mindig kivételezett veled. Te voltál a szeme fénye… az ő kis Aaronja… az okos, nagylelkű fiú… Engem sohasem szeretett… állandóan csak kritizált… mindent kritizált rajtam, még a csizmát is, amit viseltem… Mit gondolsz Aaron, milyen a csizmám? - Jobb lábával rálépett testvére bal kezére. Látva, hogy Aaron arca eltorzul a fájdalomtól, felemelte a lábát és folytatta. - Szóval neked sem tetszik a csizmám? Csak nem okoz fájdalmat? – Ezzel teljesen erőből rátaposott a bal lábával fivére amúgy is sérült jobb kezére. - Tudod, hogy amikor fölemelem a lábam, te le fogsz esni? Ugye tudod?

- Csak szeretnéd… - szólalt meg egy gyenge hang a háta mögött, és Anor érezte, hogy a pálcáját kitépik a kezéből és teste felröpül a levegőbe. Csak egy utolsó sikoltásra futotta tőle, amint az alattuk elterülő Barents tenger jéghideg vizébe zuhant.

Lucius Malfoy berontott a szobába, és megpillantotta a halottsápadt Tatyanát a földön ülve, pálcájával a kezében.

- Bosszú – lehelte a nő és újra összerogyott.

- Segítség! - kiáltotta Aaron, aki már csak bal kezével markolta a rácsot, és csupán csak pillanatokig tarthatta még magát, mert ujjai síkosak lettek az izzadságtól, és kezdtek lecsúszni a rácsról.

Lucius megpöccintette a pálcáját, felemelve Aaront az erkélyre. - Jól van?

- Igen - bólintott a fekete szakállú férfi a korlátnak dőlve. Könnybe lábadt szemmel nézett le a mélységbe. - Igazad volt… nem tudtalak megölni - suttogta. - Isten veled, testvérem.

- Úgy néz ki, orvosi segítségre van szüksége – jegyezte meg Mr. Malfoy. – Le tud menni? Gondolom, a durmstrangos javasasszony tud majd segíteni. Odalent van, a sebesülteket kezeli. Megnézem, mit tehetek ezért az asszonyért… bár úgy tűnik, már nem segíthetek rajta.

- Rendben - bólintott Aaron. - Köszönöm.

- Szívesen - szólt Lucius és figyelte, amint a férfi távozik. Malfoy, Malfoy egyre gyengébb vagy… megmenteni valakit… jajj!

De ez szükséges gyengeség, Lucius.

Ezzel idősebb Malfoy lehajolt, hogy megvizsgálja a vértócsában heverő nőt, aki még mindig kezében szorongatta a pálcáját.

* * * * *

Amikor Aaron az előcsarnokba ért, látta, hogy tucatnyian fekszenek a földön, míg a többiek összegöngyölt talárokat gyűrtek a sebesültek feje alá, vagy éppen itatták őket.

- Aaron! - Mileta futott oda hozzá. - Hol van a fivére?

- Meghalt - hangzott a válasz.

- És Fjodrovna professzor? - kérdezte Madame Maxime, aki meglehetősen kimerültnek tűnt.

- Haldoklik, vagy már meg is halt - felelte Aaron bűntudatosan. Soha nem kedvelte Natasát, de nem kívánta a halálát. - Halálosan megsebesítette egy kard.

- Visszamegyünk a Durmstrangba - vágott közbe Draco. - Aberforth Dumbledore haldoklik… a nővér szerint nagyon kevés az esélye a túlélésre, de a gyengélkedőn gondosabb ápolást kaphat... Bár én nem hiszem, hogy túléli. Potter már idehívta a rénszarvasokat, beszéli a nyelvüket, vagy mi… berakták Aberforthöt a szánba Ginnyvel és McGalagonnyal. Perceken belül indulnak

- Hoppanáljunk Szentpétervárra, rendben? - kérdezte Athur Weasley. Idefelé jövet ugyanis Weasleyék és Malfoyék az iskolából hopp porral a Táncoló Medvébe mentek, aztán Szentpétervárról hoppanáltak Azgardba. Szégyen, hogy a hoppanálás ennyire körülményes volt a Durmstrang közelében.

- Nem - rázta fejét Draco. - A sárkányon fogunk lovagolni. Az kevésbé fárasztó, mint Szentpétervárra hoppanálni aztán hopp porral visszamenni az iskolába… és kevésbé időigényes.

- Miféle sárkányon?

- Vladin - felelte Mileta. - A bátyám és Ivanovics professzor végeztek rajta egy kis módosítást.

- Módosítást? - vonta föl szemöldökét Arthur. - Hogy érted ezt?

- Mindjárt meglátja - felelte a lány mosolyogva.

- Hol van Ron és Hermione? - kérdezte Draco.

- Kiszabadítják a házimanókat, gondolom - válaszolt a lány. - Tudja, a házimanókat is elrabolták.

- Hermione… - szólalt meg Ron, amint lefelé mentek a földszintre, hogy megkeressék a konyhát, ahol az elrabolt manókat sejtették. - Én… én sajnálom, ahogy viselkedtem, amikor elváltunk. Olyan hülye voltam.

- Igen, az voltál - bólintott a felesége, rá sem nézve.

- Tudom, hogy nem csaltál meg Krummal.

- Ezt örömmel hallom - felelt a boszorkány hűvösen.

- Herm… - Ron kezét a nő vállára tette. - Bocsáss meg nekem, kérlek. Tudom, hogy nem érdemlem meg…

- Így igaz, nem érdemled meg - válaszolta amaz.

- De mindenki megérdemel egy második lehetőséget… még Piton is, akkor nekem is jár, nem gondolod?

Hermione halványan rámosolygott - Megérdemelsz egy próbaidőt. Aztán majd eldöntöm.

- Mégis, milyen hosszú lesz a próbaidő? - somolygott a fiatalember.

- Lássuk csak… egy év…?

- Micsoda? - kerekedett el Ron szeme. - Ez nem igazság! Túl hosszú!

- Akkor fél év - mondta az asszony.

- A végére megszületnek a gyerekeink - szögezte le Ron.