Egy újabb év kezdődött a Roxfortban. A nagyterem ajtajai ismét kitárultak a betóduló diákok előtt. Az egészen fiatal, hangoskodó másodévesektől kezdve, egészen a fiatalabbak által tekintéllyel övezett végzősökig mindenki örömmel tér vissza évről-évre erre a helyre. Köztük volt Draco Malfoy, és gyűlölt ellensége „Potter és az ő kis bandája” (ahogy Draco hívta a triót) is. Mindenki leült a helyére, és várták, hogy a szokásos beosztási ceremónia elkezdődjön.

Ki is nyílt a Nagyterembe nyíló kis szoba ajtaja, ahol az első évesek várakoztak. McGalagony professzor vezetésével be is vonultak az esetlen kis gólyák. Voltak, akik csodálattal bámulták az elvarázsolt mennyezetet, ami most a csillagoktól ragyogó fekete eget tükrözte, de voltak, akik inkább a többi diákot szemrevételezték. Draco a bevonuló kis csapatot figyelte. Volt köztük olyan, akiről az első pillantásra megmondta, hogy a Mardekárba fog jönni, volt, akit már kiszemelt legfrissebb kegyetlenkedései célpontjául. Megállapításai helyesek voltak. Azok, akiket biztosra vett, hogy a Mardekár házát fogják népesíteni, tényleg oda kerültek, és akiket kísérletei alanyának szánt, a Griffendélbe osztott be a Teszleksüveg. Miután a legutolsó gyerek is elfoglalta helyét, Dumbledore professzor ünnepélyesen felállt, hogy bele kezdjen a hagyományos évnyitó beszédébe, amikor hirtelen kicsapódtak a Nagyterem ajtói, és egy köpcös, sötét ruhába öltözött férfi vágtatott be rajta, bár járása elég esetlennek tűnt, ugyanis mind két lábára sántított. Útja egyenesen a tanári asztalig vezetett, ahol halkan mondott valamit az igazgatónak. Minden figyelme összpontosításával se tudta Draco leolvasni a szájáról, hogy mit közöl oly titkolózva. Bármi is lehetett, nem lepte meg az igazgatót, bár egy pillanatra Draco látni vélte, mintha halvány aggodalommal nézett volna a Mardekár asztala felé… egyenesen rá. De ezt a tekintetet már a képzelete játszadozásának ítélte. Ezek után Dumbledore sokat mondó pillantást váltott McGalagonnyal, mire a professzorasszony sietős léptekkel távozott a Nagyterem tárva maradt ajtaján a köpcös varázslóval. Minden tekintet az ajtóra szegeződött, de nem sokáig, mert az igazgató egy köhintésére hirtelen mindenki visszafordult. Draco nem figyelt oda a beszéd közben, mert gondolatai egészen máshol jártak… Egyszerűen nem bírta ki, ha valamiről nem tudhat, ami előtte zajlik… de megválaszolatlan kérdéseire gyorsabban érkezett válasz, mint azt remélte. Gondolataiból a kíváncsiskodó diákok morajai zökkentették ki. Immár senki se figyelt Dumbledore-ra, mindenki az ismét feltárult ajtó felé nézett. Gyorsan, nehogy lemaradjon valamiről, ő is oda fordította a fejét. Az ajtóban McGalagony, és egy csuklyát viselő, Draconál egy fejjel alacsonyabb alak jelent meg. A professzorasszony az újonnan érkezővel, az értetlenkedő diákok tekintetétől kísérve, a tanári asztalhoz ment. Az alak, háttal a diákoknak, levette a csuklyáját, és felnézett az igazgatóra. Majd egy biccentéssel köszönt neki. Immár egyértelmű volt, hogy a jövevény egy lány. Hosszú, copfba fogott, szőke haja volt.

-Egy kis figyelmet kérek!- szólt teljesen feleslegesen McGalagony, mivel már így is minden szem rájuk szegeződött. A lány időközben megfordult, de Draco nem látta az arcát. Túl messze volt.

-Ez a hölgy itt mellettem egy új diákunk. Eddig egy másik iskolába járt, de személyes okok miatt az utolsó évét itt fogja elvégezni a Roxfortba. A Teszleksüveg nem tudja beosztani, mert ahhoz már túl idős, de mivel idén kevesebb tanuló került a Mardekár házba, én oda osztom be.

A lány elindult a Mardekár asztala felé. Draco immár tisztán látta az arcát. A lány szőke haja kifejezetten jól ment a nagy, barna, szomorú szemeihez. Az arca finom, nemes vonású volt. Draco biztosra vette, hogy van benne véla vér. Semmi különös nem volt a lányon és mégis… Magával ragadó látványt nyújtott… Draco nem tudta levenni róla tekintetét. Nem messze tőle ült le, a vele szembe lévő oldalon, így tovább nézhette a lány szépséges arcát. A lány viszont nem tekintett fel, csak mereven maga elé bámult. Nem zavarta, hogy mindenki őt nézi…

• Most, hogy mindenki megérkezett, és elfoglalta a helyét, nem is kívánom tovább rabolni az időtöket, jó étvágyat mindenkinek!- fejezte be a mondandóját Dumbledore, és mindenki előtt megjelent az ünnepi vacsora.

Mindenki hozzá látott, mivel már nagyon éhesek voltak. Draco is csak most jött rá, hogy rettentő rég evett utoljára, és már szinte émelygett az éhségtől. Ígyhát, tekintete a lányról egy másik vonzó dologra emelte… az előtte gőzölgő rántott csirkecombra, és krumplipürére… Miközben éhségét csillapította, tekintete önkénytelenül is a lányra sodródott. őszinte meglepetésére ő nem evett… Csak bámulta az asztal alatt összekulcsolt kezét… A lány körül nézett. Most hogy már senki sem vele volt elfoglalva, nem kellett attól tartania, hogy összenéz valakivel. De tévedett. Nem számított rá, hogy Draco épp őt nézi… Ahogy tekintetük találkozott, Dracot hirtelen semmi más nem foglalkoztatta, csak, az hogy ez a pillanat örökké tartson… A lány gyönyörű szemeibe nézni jobb volt, mint bármi más a világon. Hirtelen melegség áradt szét a lábaiban, majd a mellkasában érzett egy furcsa csiklandozó érzést… Tagjai bizseregni kezdtek, és úgy érezte, hogy ha most fel kell állnia, azonnal összeesik… Még az éhségről is megfeledkezett, olyannyira, hogy a falatot bekapni készülő szája is tátva maradt. Átfutott az agyán, hogy most roppant idióta látványt nyújthat, de még ez se érdekelte… Aztán még egyszer belegondolt, és egy gyors fejrázással felocsúdott ábrándozásából. A tekintélye megtartása sokkal fontosabb tényező volt, mint az ábrándozása, bár szívesen maradt volna még egy percig abban a csodás tehetetlenségbe… Csak egy percet még… Nem bírta… Gőgjén felül múlt vágyódása. Ismét a lányra nézett. De megbánta. Az előbbi melegség már nem öntötte el ismét… Helyette jeges félelem töltötte el… őt? Egy nemes vérű Malfoy-t, meg rettenti egy nála, rangban is alacsonyabb lány tekintete? Igen… Akármennyire is nem akarta, be kellett ezt vallania magának. A lány tekintetében, nyoma se volt gyengédségnek, vagy szeretetnek. Szemeiben határtalan gyűlölet lángolt. A jég hideg pillantás annyira kizökkentette Draco-t az eddig érzett, és most is várt melegségből, hogy szinte kiejtette a villát a kezéből. Most meg miért néz így rá? Az előbb megbabonázta szépségével, most meg azt kívánja, bárcsak soha többé ne látná ezt a tekintetet… Gyorsan elkapta a fejét. Megint elment az éhsége, de most nem a bűvölettől, hanem a hirtelen változástól. Annyira hirtelen érte, és megdöbbentette… Nem tudott több falatot magába erőltetni, ezért letette a villáját, és maga elé bámulva az előbb történteken gondolkozott… Addig gondolkozott rajta, hogy Dumbledore felállt, és jó éjt kívánva elbocsátotta a diákokat hálókörletükbe. Mivel Draco volt a Mardekár egyik prefektusa, felkelt, és Pansy Parkinsonnal együtt a pincében található Klubhelységbe vezette a diákokat. Tervezgette, hogy jól megszívatja az elsőéveseket, de most túlságosan is élt benne az a tekintet ahhoz, hogy ilyenekre vetemedjen. Amikor Parkinson felvezette a gólyákat a lányok hálótermébe, Draco tekintetével követte az új lányt… Senkihez se szólt, és egyedül kullogott a sor végén… Megint olyan gyöngének tűnt… és sebezhetőnek… De ő már tudta, hogy a törékeny külső, hihetetlen erőket rejt…

…

Másnap reggel várta már az órákat, ugyanis az első órájuk bájitaltan volt. Bár volt egy hatalmas hátránya is. Idén is a Griffendélesekkel kellett együtt lenniük, és bámulhatta Potter abnormális fejét, és hallgathatta Granger okoskodását… Reggeli közben látta az új lányt, és gondolta megkérdezi miért nézett rá úgy tegnap, de nem tette, mert azt a reményt táplálta magába, hogy a lányra csak a hirtelen környezetváltozás volt ilyen hatással…

Becsöngettek az első órára, és elindult a bájitaltan-terem felé. Önelégült tekintettel figyelte a Griffendéleseket. Meglátta Potter-t és a barátait. Hogy feljavítsa hangulatát, gondolta megint megalázza a kis csapatot. Látta, hogy Potter cinikusan szemléli őt, és az őt körül rajongó lányokat.

- Hé, Potter! Majd ha egyszer normálisan fogsz kinézni, már amennyiben ez veled megtörténhet, majd neked is lesz egy barátnőd, nem aggódj! Ha másért nem szánalomból találsz egyet. „Szegény kicsi Potti fiú, babusgassuk egy picit!”- gügyögte Draco, és kifejezetten jobb kedvre derítette, hogy Potter felkapta a vizet, és a körülötte lévő társai jót kacarásztak poénján. Ahogy körül nézett, hogy nyugtázhassa teljes sikerét, észre vette, hogy az új lány egy sötét sarokból figyeli a jelenetet, és ő is halkan kacag. De amint észre vette, hogy Draco figyeli egy köhintéssel elnyomta, és elfordult. Nem tudta mire vélni ezt Draco, de nem is tudott mélyebben belegondolni, mert ekkor megjelent Piton professzor. Abban a pillanatban csönd lett, és mindenki bement a terembe. Draco az második sorban foglalt helyet Crack mellett. A lány közvetlen előtte ült. Mellette senki… Draco sajnálta egy kicsit a lányt, de nem mutatta ki. Milyen lenne már, ha látnák rajta az érzelmeit?

• Üdvözlök mindenkit az idei év első bájitaltan óráján. Nyissák ki a köny… Ááh… Az új hölgy… Üdvözlöm.
• Professzor… -köszönt a lány. Draco csak most hallotta először beszélni az „új hölgyet”… hangján olyan tisztán érződött a fájdalom, hogy Draco bele remegett… szép csengésű hangját hallgatni is jó volt. Csodálattal nézte a lány haját, amely ezúttal ki volt engedve, és ha lehetett, még szebb látványt nyújtott, mint a tegnapi vacsora közben. Ahogy a bólintástól megrezdült… Szépen csillogott… csodás volt… Egészen hatalmába kerítette a gyönyörű hajzuhatag émelyítő illata. De ekkor olyan történt a mit a legkevésbé akart, hogy megtörténjen… Oldalra nézett, és észre vette, hogy Granger látja milyen kábulattal nézi a lány haját. Ijedt tekintettel nézett a lányra… El ne mondja, Potternek vagy a kis Weasley kölyöknek… Granger arcán először a bosszú édes vágya jelent meg, de ekkor érte a legnagyobb meglepetés Draco-t… a lány arcán gondolkodás látszott, majd hirtelen bíztatóan nézett a fiúra, mintha meggondolta volna, és nem akarna ártani neki… de miért teszi? A lány némán oda tátogta: „Ne aggódj… hallgatok!” Draco nem tudta mit tegyen… mondja azt, hogy nincs miről hallgatnia, és tagadja, vagy köszönje meg a lánynak együttérzését? De mivel érezne együtt? Nem érez semmit a lány iránt. Csak nézte a haját. Egyébként is a lány nem kedveli őt. Tényleg miért nem? Az évnyitó óta most jutott először eszébe ez a kérdés. Ekkor megtette azt, ami később megváltoztatta az egész jövőjét. Önkénytelenül biccentett egyet Granger felé, köszönet kép. Nem akarta, de megtette… Ezzel láthatatlan szerződés jött létre köztük… Mikor kicsöngettek, direkt bevárta az új lányt a terem kijáratánál. A két testőrét elküldte, mondván, hogy beszélnie kell Pitonnal. Mikor a lány megjelent az ajtóban, észrevehetetlenül mögé surrant, és hátulról vágott elé.
• Mi a neved? - kérdezte minden bevezetés nélkül.
• Miért érdekel? - kérdezte agresszívan a lány.
• Miért ne érdekelne? – értetlenkedett Draco

De a lány nem válaszolt, csak egy lesújtó pillantást vettet rá, majd kikerülve Draco-t tovább ment. Draco ezt nem hagyta ennyiben. Utána ment.

- Hé, most meg miért nem tudsz válaszolni?

- Szállj le rólam Malfoy…

Mondta, és sietős léptekkel távozott… Draco értetlenül nézett utána… Már megint úgy viselkedett vele a lány… De miért?? Nem tett ellene semmit!! De mit is foglalkoztatja őt pont ennek a lánynak a véleménye, mikor bármelyik lánnyal járhatna? Kiakadt saját ostobaságán… Miután egész szüneten keresztül ezen gondolkozott, úgy döntött, enged hiúságának, és elvegyül a Mardekáros lányok közt, hogy bebizonyíts magának elméletét.

Igaza is lett…

Később, már a klub helységben Draco a kandalló előtti fotelben terült el, és élvezte, hogy minden lány körülötte lebzsel, és hallgatja áradozását… aminek tárgy természetesen önmaga volt… Minden lány élvezettel hallgatta a beszámolót a legutóbbi kviddics meccsről, amit (természetesen) Draco nyert meg a csapatnak.

Ekkor belépett a terembe Ice is (Draco hívta így az új lányt, mert megállapítása szerint; hideg volt, mint a jég). Draco rögtön észre vette, de nem hagyta abba a kommentálást. Észre vette azt is, hogy a lány leül az egyik félre eső fotelhez, és előveszi a bájitaltan könyvét. Sértve érezte magát, amiért Ice nem csatlakozott a lányok köréhez, sőt mitöbb, még oda se nézett hozzájuk. Draco a történet végéhez ért. És valahogy nem dobta fel a sok lány, akik dicsérték, és kérlelték, hogy kezdje elölről. Neki annak az egy lánynak a figyelme kellett… De miért? Mire ezeket végig gondolta, azon vette észre magát, hogy felállt, és a sok lányt hátra hagyva Ice felé tart. A lány feltekintett, és értetlen arccal nézett rá.

• Hát te meg? Csak nem meguntad a kis “rajongóidat“?
• Öööh… Nem. Csak láttam, hogy nem érted a bájitaltant, gondoltam segítek, ne szerencsétlenkedj itt. – később megbánta, hogy az utolsó 3 szót is kimondta…
• Kösz, de boldogulok, és semmi kedvem a hencegésedet hallgatni, szóval örülnék, ha magamra hagynál.
• Miért vagy ilyen ellenséges velem? – fakadt ki belőle a kérdés, ami oly rég nyomasztotta.
• Hogy miért? Hosszú lenne felsorolni, és nincs kedvem rád fecsérelni az időmet.
• Mondjad csak.
• Oké, mert: öntelt vagy, azt hiszed mindent , megtehetsz, azt hiszed mindenki fölött állsz, aki nem hallgat rád, azt megvereted, vagy rettegésben tartod, egy tenyérbe mászó kis kretén vagy, és nem vagy annyira jóképű, mint azt gondolod… És most ha megbocsátasz…

Mondta, és azzal felállt, majd távozott a lányok hálótermei felé. Draco-t olyan hirtelen érte ez a kritika, hogy nem tudott felocsúdni a döbbenetből… Még hogy ő tenyérbe mászó? És öntelt? ő csak az igazat mondja! De egy mondat még sokáig a fülében csengett: „És nem vagy annyira jóképű, mint azt gondolod…”. Vagyis egy kicsit jóképűnek tartja! Nem tudta miért dobta fel ennyire ez a tény, de aznap éjjel ez a mondat éltette…

…

Másnap reggel az első órájuk átváltoztatástan volt. McGalagony feleltetett…

• Crack, hogyan változtatna át egy békát, kancsóvá?
• Öööhh… Talán… Lumos?
• Crack fiam, jobb ha elkezd barátkozni a fiatalabbakkal, mert az biztos, hogy idén meg fog bukni…

Draco halkan felnevetett. Milyen ostoba…

• Rendben, egy másik kérdés: hogyan változna át egy állattá, teszem azt, egy macskává? … Gother kisasszony?

Draco értetlenül nézett. Gother? Nincs is ilyen nevű lány az osztályban Se a Mardekárban… Csak nem…? Sejtése bebizonyosodott. Egy hang hallatszott közvetlen előtte:

• Nem lehetséges, mert azt évekig kell tanulni, és utána be kell jelentkezni a Mágiaügyi Minisztériumba, mert a bejegyzetlen animásusokat büntetik, tanárnő.

Draco nem hitt a fülének. Ez a lány úgy hadarta a szabályt, mintha ő maga teremtette volna meg… és a neve… Gother… Ezt a nevet már hallotta… De hol?

• Helyes válasz. 10 pont a Mardekárnak.

Egész órán azon gondolkozott, hogy hol hallotta a nevet. De nem tudta. Óra végén ismét bevárta “Gother kisasszonyt“.

• Gother? Mit dolgozik az apád?
• Nem mindegy? Malfoy, szállj már le rólam!

Megint ott hagyta. De miért? Viszont az apja nevének említésére Draco látni vélte, mintha megrezzent volna a lány válla. Viszont az is feltűnt neki, hogy nem néz az óta a szemébe mióta felsorolta hibáit. De miért? Egyszerűen nem értette. De volt egy ötlete…

Tanítás után elment Piton professzorhoz, akármennyire is nem kedvelte kénytelen volt a segítségét kérni. (Apja sokszor említette, hogy Piton elárulta a Halálfalókat, és hogy a lehető leghamarabb bosszút fog állni rajta.)

Bekopogott az irodája ajtaján.

• Igen?

Hangzott a felelet. Draco benyitott.

• Tanár úr, elmondaná az új lány, Gother, keresztnevét?
• Hogyne Draco. Egy pillanat… Áh, meg is van.

Igen, most végre kiderül Ice valódi neve.

• Snaylin Gother. Apja Frederic Gother, a Mágiaügyi Minisztérium volt dolgozója, de két hónapja meghalt. Anyja és testvére szintén. Szegény kis lány… -mondta gúnyosan Piton.
• Köszönöm tanár úr! Elnézést, most mennem kell. Viszlát.
• Viszlát Draco, szólj, ha bármiben segíthetek.

Snaylin Gother…

Majd megkérdezi az apját, hogy ki az a Frederic Gother, hátha ismeri…

Amint visszaért a klubhelységbe, azonnal levelet írt apjának:

Apám!

Bocsáss meg, hogy munkád közben zavarlak, de szeretnék kérdezni valamit:

Nem ismersz véletlenül egy Frederic Gother nevü varázslót? Fontos lenne, kérlek amint tudsz, írj!

Üdvözöl: Fiad, Draco

Átolvasta a levelet, majd lezárta egy pecsét-bűbájjal, és rohant a bagolyházba, hogy feladja a levelet. Útközben végig azon gondolkozott, honnan ismerős neki ez a név? Gother…

A bagolyházban aztán rögtön a gyönyörű baglyához rohant, rákötötte a levelet, és már indult is volna vissza, de még mielőtt kért volna, szembe jött vele Granger. Nem tudta mit tegyen… Most beszéljen vele a múltkoriról? Vagy hagyja? A gondja magától megoldódott, mert Granger megszólította.

• Rendben Malfoy… Ööh… Figyelj, tudom, hogy nem kedveljük egymást, de ami a múltkor történt… elmondanád mi is volt az?
• Ah… azt hittem elkerülhetjük ezt… Szóval, az a helyzet, hogy nem tudom. – bár Granger-t utálta, de a szavak maguktól jöttek.
• Nem csak nem akarod nekem elmondani?
• Nem, most nem erről van szó… Nem tudom, mit gondoljak… - őszinteségén még maga is meglepődött.
• Szereted azt a lányt? – kérdezett rá nyíltan Hermione.
• Snaylint? Hát, nem tudom. Nem hittem hogy pont veled fogok erről beszélni, dee…
• De? – Jajj, Malfoy maradj már! Most kinek beszélnél erről? Parkinsonnak? Ugyan már!

Igaza volt a lánynak. Draconak nem volt olyan barátja, akivel tudna erről beszélni. Egy fiúval ciki lenne, ehhez lány barát kell. De nincs olyan lány, aki barátkozni akarna vele. Pontosabban, olyan nincs, aki csak a barátja akar lenni… De miért pont Grangerrel kéne erről beszélni? Azzal a kis sárvérűvel? De senki sincs, akinek elmondaná, és ez se rajta múlt, hogy Granger megtudta… Most már nincs mit tenni. Beszélnie kell valakivel erről, és most Granger van itt.

• Rendben. Egyszerűen nem tudom, mit érzek. Meglátom, és mintha megszűnne körülöttem a világ, és csak ő van… na és persze én… Megfeledkezek mindenről, és csak rá tudok gondolni. Ilyet még soha nem éreztem…
• Draco… Te szerelmes vagy. – először hívta Granger Draconak Malfoy-t, és arcán egy lágy mosoly terült el.
• Dehogyis! Az nem lehet! Én… hát… lehet, hogy mégis…

Granger úgy nézett rá, mintha a saját fia vallaná be, hogy szerelmes valakibe.

• Most meg miért nézel így rám? - kérdezte Draco.
• Csak csodálkozom, hogy képes vagy emberi érzelmekre.
• Hahaha… nagyon vicces…

Draco először érezte úgy, hogy van egy igazi barátja. Aki nem a hírneve miatt barátkozik vele. Mert Granger emiatt barátkozna vele utoljára.

• És miért nem mondod el neki?
• Először is, mert eddig nem tudtam, mit érzek, másodszor: Mert ő gyűlöl engem.
• Mit mondtál neki? – kérdezte fáradtan Granger.
• Semmit! Épp ez az! – Draco beszámolt neki az évnyitón történtekről.
• … és amikor a klubhelységben akartam beszélni vele, sértéseket vágott a fejemhez, és ott hagyott…
• Fú… - csak ennyit tudott mondani Granger a hallottak után – Hát, ez… Érdekes. És azért jöttél most ide, hogy feladd azt a levelet apádnak?
• Igen.
• Figyelj… ha akarod, esetleg… beszélhetek vele.
• Tényleg megtennéd? – Draco elcsodálkozott az önzetlen segítőkészségen. Még soha, senki nem volt ilyen kedves hozzá.
• Persze.
• Ööh, hát, kösz. – nem tudta mit mondjon.
• Nincs mit. Nekem most mennem kell. Harry-nek csak azt mondtam, feljövök küldeni egy baglyot. Majd kitalálok valamit. Mondjuk hogy nem találtam vagy valami. Hát akkor, szia!
• Ööh... Figyelj, igazán örülök annak, hogy ilyen kedves vagy hozzám, de a többiek előtt…
• … minden ugyan úgy marad. – fejezte be a mondatot Granger Draco helyett.
• Kösz… - hihetetlen hálás volt Granger-nek ezért.
• De egy valamire megkérnélek: Ha csak ketten vagyunk, ne hívj kérlek Granger-nek…
• Azt hiszem ez menni fog- Hermione. – mosolygott a fiú a lányra.

Hermione visszamosolygott, majd hátat fordított Draco-nak, és eltávozott. Draco még sokáig ott maradt. Ennyi minden még nem történt vele egyszerre. Talált végre egy igazi barátot, aki még úgy is segít rajta, ha a fiú cserébe semmit se ad, sőt, a többiek előtt még mindig ellenségeknek tettetik magukat. És pont Hermione… Ezt soha se gondolta volna… És nem is olyan ostoba, mint ő azt gondolta… Sőt, kifejezetten kedves, és jó fej…

Negyed óra múlva boldogan ment le a bagolyházból. – Végre van egy igazi barátja…

…

• Draco, jössz velem vacsorázni? – kérdezte Pansy, a kandalló előtt ücsörgő Draco-t.
• Most? Hány óra van?
• 6 óra.- vacsoraidő. Draco mi van veled?
• Ja, semmi, csak máshol járt az agyam… Igen, persze menjünk.

Mikor felértek a Nagyterembe, Draco körülnézett a Mardekáros asztalnál. Ott ült. Direkt úgy ült le, hogy rá lásson. Oldalra pillantva észre vette Hermione-t is. Magában elmosolyodott. Vacsora után, miközben Draco ment kifelé, egy szőke lány rohant el mellette. Az arcát nem látta, de az illatát felismerte; Snaylin. Már rohant volna utána, de prefektusi kötelessége miatt nem szakadhatott el a csoporttól. De ekkor eszébe jutott valami…

• Pansy, láttam az új lányt kirohanni, utána megyek, ne higgye azt, hogy rá nem vonatkoznak a szabályok.
• De Draco! Prefektus vagy, és kötelességed…
• … kötelességem utána menni, és nem hagyni, elkeveredni! – fejezte be Draco, majd válaszra se várva ott hagyta Pansy-t.

Miközben utat tört magának a tömegben, szem elől tévesztette a lányt. Pedig magas termetének köszönhetően, jól átlátott a tömegen. Ekkor meglátta Hermione-t az ajtóban. A lány szemmel láthatóan Draco tekintetét kereste, és amint találkozott vele alig észre vehetően a főkapu felé biccentett. A fiú egy intéssel megköszönte, majd rohant ki a kapun. Amint kiért, körülnézett az udvaron. Meg is látta a lányt. A tó partján ült, a fűzfa alatt, és a vizet bámulta. Draco halkan mögé ment, és lenézett rá.

• Mi a baj? – kérdezte együtt érzően.

A lány ijedten kapta fel a fejét.

• Hát te? Nem Parkinsonnal kéne lógnod? Vagy a háremed társaságában?
• Nem, miattad jöttem ide, és nem érdekel a „háremem” főleg, hogy nincs is…
• Miattam? Nahát, téged érdekel más is magadon kívül?
• Igen, képzeld, még én is képes vagyok emberi érzelmekre – ismételte Hermione szavait.

A lány erre halkan fel kuncogott.

• Nos, ha így van, akkor úgy látszik, ebben különbözöl apádtól… – mondta keserűen.

Draco-t lelombozta ez a mondat. Ha bárki más mondta volna már rég a gyengélkedőn, feküdne egy gyufás dobozban, de a lányra nem tudott haragudni, és végkép nem tudta volna bántani.

• Mi bajod apámmal?
• Csak annyi, mint még sok más embernek is… - mondta, és eltett egy fényképet a táskájába.
• ők a családod? – kérdezte Draco, de azonnal meg bánta ostobaságát – mit kérdezel te idióta? Tudod jól, hogy a családja halott!!!
• Igen. – mondta a lány és a hangjában mély fájdalom hallatszott.

Draco leguggolt Snaylin mellé. A lány válla fölött nézte a képet. Egy vidám, bajuszos férfi, egy kontyos, kedves tekintetű nő, és egy másik fiatal, hosszú vörös hajú lány nézett vissza rá. A vörös hajú lány nagyon szép volt. Hasonlított a húgára. Draco elszomorodott… Neki soha nem volt ilyen boldog családja. Náluk nem szereteten alapszik a család, hanem tiszteleten… az apja iránt.

• Gyere, vissza kéne jönnöd a klubhelységbe, mindjárt besötétedik.
• Menj csak előre, mindjárt megyek én is.
• A kapuban megvárlak.

Draco még sokáig nézte a távolból a lányt. Ahogy a szőke haját meglobogtatta a szél, majd megcsillant a lemenő nap fényében, és a víz sima felületén tükröződött a lány képe… a fiú arra gondolt, nála szebbet még soha se látott… egyszer csak megtört a tó tükre. Draco először azt hitte a polip jön elő… de nem… a lány könnyei törték meg a tó nyugalmát… Látta, hogy a lány felkel, tehát gyorsan elfordította a fejét. Nem akarta zavarba hozni. Ahogy felnézett az Északi-toronyba, meglátta Hermione-t az ablakban. A lány intett neki, majd eltűnt a homályban. Draco-nak megint eszébe jutott a bagolyházi beszélgetésük. Ez megint boldogsággal töltötte el.

• ő a barátnőd?

Snaylin állt mellette, a torony felé nézve. Draco észre vette, hogy gondolatai kiültek az arcára.

• Ki? Granger? Dehogy…
• Pedig szép. Na, nem jössz?

Mondta a lány, és elindult befelé. Draco elgondolkozott. Igen, tényleg szép…

…

Miután visszatértek a klubhelységbe, Draco ránézett a lányra.

• Miért nincs itt senki?
• Honnan tudnám? Veled voltam, Malfoy!

Hangjában ismét undokság csendült. Draco nem értette az egészet. Most meg, már megint, miért ilyen vele? Nem tett semmi rosszat amióta visszajöttek a parttól, márpedig ott egy pillanatra még az az érzése támadt, hogy végre minden rendben kettejük között.

• Most meg hova mész? – kérdezte a távozó lánytól Draco.
• Ó, bocsáss meg, hogy nem kértem engedélyt, elmehetek lefeküdni?
• Ja, igen persze, vagyis, nem kell engedélyt kérned, csak megkérdeztem…
• Hát ennek nagyon örülök… - mondta, és eltűnt a lányok hálótermei felé vezető lépcsőn.

Draco elgondolkozott… Tényleg olyan lenne, mint amit a lány is mondott? Engedélyt kell kérni tőle, még a lélegzetvételhez is? Tetszett neki, hogy mindenki fölött áll, de így hogy jobban belegondolt… Ezen gondolkozva már épp indult a hálótermébe, amikor rohanó léptek zajára lett figyelmes a lány körlet felöl. Hátra pillantott a lépcsőről, és meglátta, hogy Snaylin rohan le. Már épp indult volna megkérdezni hova rohan, amikor meglátta, hogy Pansy és még egy pár végzős lány futnak utána, egy albummal a kezükben.

• Na mi van, új kis lány?
• Fényderült a kis titkodra?
• Ti meg mit csináltok itt? – Draco lelépett a lépcsőről.
• Áh, Draco, de jó, hogy pont téged találtunk itt…
• Miről beszélsz Pansy?
• Erről!!! – mondta, és átnyújtotta a fiúnak az albumot.

Draco-nak leesett az álla. Egy magas, szőke, szürke szemű, gonosz mosolyú és -tekintetű, helyes, fiatal fiú nézett vissza rá…

• Egész jó kép rólad… - mondta Pansy, és kíváncsian várta Draco reakcióját.
• Igen, nem rossz. – Draco-nak már megvolt a stratégiája.
• Na, mi az? Meg se lepődsz azon, hogy képeket tart rólad magánál? – Pansy hangjában a csalódottság élesen hangzott.
• Nem, miért lennék? Ki másról tartana képeket?
• De hát… Ezt nem értem…
• Szerintem, ha átkutatnád az összes lány fiókját, egy képet rólam biztos találsz mindegyiknél… Vagy nem így van?
• Hát… de. – pirult el Pansy.
• Tudom. – mondta önelégült fejjel Draco. Valójában meglepődött, mert nem hitte, hogy ez a csel beválik, de most az egyszer jól jött, hogy mindenki önteltnek, és hiúnak tartja.
• Akkor hát, jó éjt Pansy.
• Neked is Draco. Lányok, gyertek. – Pansy-t ilyen zavarban még nem látta Draco. De tetszet neki, hogy így meg tudta védeni Snaylin-t. Megfordult, a lány mögötte állt.
• Ezt meg miért tetted? Tudod jól, hogy nem igaz, amit mondtál.
• Dehogy nem, tudod, az önteltségem… – mondta undokul Draco, és visszaadta az albumot.
• Nem, nem arra gondolok, tudod jól! Miért nem űztél belőlem gúnyt? Tudod, hogy nem a szépséged miatt van nálam az a fotó…
• Igen, ezt sejtettem… Nem akartalak lejáratni. De most elmondhatnád, miért is van nálad egy fotó rólam?
• Azért mert… Nem mindegy? – a lányon látszottak gondolatai… érezte, hogy most igazán nem kéne undoknak lennie Draco-val, de valamit nem akart elmondani neki…
• De mindegy. - mondta indulatosan a fiú – Akkor jó éjt.

Sietős léptekkel elindult a szobája felé. Ez a lány!!! Hogy lehet vele ilyen undok, azok után, hogy megvédte a nyilvános megaláztatástól?!

Miközben ezen dühöngött a szobájában, a lány lent magányában üldögélt a kandalló előtt, s halkan így szólt; Bocsáss meg Draco…

…

Másnap reggeli közben Draco még mindig dühös volt. És ezen cseppet sem javított Pansy Parkinson, mikor a bocsánat kérés szándékával, oda ment hozzá.

• Figyelj, Draco, ha a miatt vagy dühös, hogy tegnap nagy számnak tartottam, hogy egy lány magánál tartja a képed, bocs, tudom jól, hogy minden lánynál van képed, nálam kettő is…
• Mi? Dehogy is, hagyjál már! Nem kell, hogy mindenki rajongjon értem, és hogy minden lány odáig legyen értem! Semmi szükségem erre, érted? Dobd csak ki nyugodtan azokat a képeket!

Draco dühösen felpattant az asztaltól, és kirohant a Nagyteremből. A lépcsőnél aztán megállt, és dühösen elkezdett járkálni fel-alá.

• Draco, mi történt?
• Mondtam már Pansy, hagyjál békén! – mondta hátra se fordulva.
• Ne sértegess, kérlek…

Draco hátra fordult, és Hermione állt mögötte.

• Jaj, bocs, azt hittem Pansy vagy… Gyere. – mondta, és megfogta a lány karját, hogy levezesse a pincébe. Ott aztán egy sötét, félre eső sarokba húzódtak.
• Na, itt már nem lát senki, mondhatod!

Draco részletesen beszámolt a tegnap estéről.

• És ez mind az után történt, hogy az udvaron voltatok?

Hermione abszolút össze volt zavarodva.

• Veled mindig akkor történik valami, ha én nem látlak?
• Hát, úgy tűnik – mosolygott Draco.

Draco-t hihetetlenül megnyugtatta a lány jelenléte.

• És komolyan egy ilyen dumával ráztad le Parkinson-t? „Ha átkutatnád az összes lány fiókját, egy képet rólam biztos találsz mindegyiknél”… Draco… Hihetetlen vagy! – mosolyodott el a lány.
• Hát igen… na jó, csak jobb nem jutott eszembe… Ezt hallgatom tőled is, Snay-től is már lassan 3 napja…
• Legalább neked nem beszélek fölöslegesen!

Draco hihetetlenül jól érezte magát a lány társaságába. Ekkor megszólaltak a harangok, az első óra kezdetét jelezve.

• Mi az első órátok? – kérdezte a fiú.
• Itt lesz bájitaltan.
• Akkor jobb lesz, ha előbb megyek be a terembe, velünk lesz órátok. Majd még beszélünk, szia!

A pillanat hevében Draco egy puszit nyomott Hermione arcára. A lány erre teljesen elvörösödött, és zavarában csak ennyit tudott kinyögni:

• Sssz… szia…

Draco besietett a terembe, de mivel még nem volt ott Piton, mindenki a terem előtt várakozott. Gyorsan oda ment Crack-hoz és Monstro-hoz. Látta, hogy Hermione is csatlakozik a Potter-Weasley pároshoz. Ekkor Pansy éles hangjára lett figyelmes.

• Na mi van, Granger? Lassabban mozogsz, mint a többiek? Csak nem a sárvéred lassítja a tempód?
• Szállj le rólam Parkinson.
• Igen? Mert különben hívod Potty-babát, és jól megver? Szerintem nem is lát engem azzal az idióta szemüvegével.
• Jobb is így neki, hidd el… - vágott vissza Hermione, és Draco halkan megmosolyogta a dolgot.
• Ne kötözködj velem Granger, mert nagyon megbánod!
• Hűha, szólj, ha félni kell…
• Most, Granger! – mondta, és a lánynak rontott.

Draco ezt látva, gyorsan közéjük állt. Nagy termetével nem volt nehéz szétválasztania a két nála másfél fejjel alacsonyabb lányt. Pont úgy állt meg, hogy kezeit széttárva Hermione-t védte. Mikor viszont látta, hogy a többiek értetlenül néznek rá, megint rögtönzött, és be is jött.

• Ne mocskold be a kezed Pansy! – mondta gonoszul.
• Igazad van Draco! – vigyorgott a róka képű lány, és elindult a barátnői felé.
• Mi folyik itt? Draco, megmagyaráznád?
• Igen tanár úr, rendet tartok!
• Akkor jó. Most mindenki befelé.

Draco is elindult a tanterem felé, és miután elfoglalta helyét, tekintete találkozott Hermione-val. A lány egy mosolyt villantott felé, köszönet kép, és gyorsan visszafordult Potter-hez.

Óra után miközben mentek kifelé, Hermione finoman meghúzta a talárját ezzel jelezve, hogy menjenek vissza a sötét sarkukba. Miután kiértek, Draco biccentet egyet, mintha csak a levegővel kommunikálna, és megállt az ajtóban. Hermione valamit mondott a barátainak, és elindult a sarok felé. Miután az utolsó Mardekáros is elhagyta a termet, Draco követte a lány.

• Beszélni akartál?
• Igen, kösz, hogy megvédtél.
• Igazság szerint Parkinson-t védtem…

A lány értetlen tekintetét látva kiegészítette a mondatot.

• Emlékszem még, harmadikból, milyet ütsz… Parkinson már a gyengélkedőn lenne…

Hermione-nak leesett miről beszél a fiú.

• Jaj, Draco, ne haragudj a miatt, iszonyat dühös voltam.
• Semmi gond, megérdemeltem. – mosolygott Draco.

Ekkor hirtelen oldalra nézett, és hangsúlyt váltott.

• És ha még egyszer akárcsak meglátlak Pansy közelében, nem úszod meg, mocskos kis sárvérű.

Hermione nem értette, miről beszél Draco. Aztán, meglátta a közeledő Mardekáros fiút, és megint kapcsolt.

• Idefigyelj Malfoy, engem nem tudsz megrémíteni. És nehogy azt hidd, hogy előbbre való vagy! Inkább származok mugli családból, mint egy olyanból, mint te! – mondta gyilkos pillantást vetve a fiúra. Majd mikor sietős léptekkel távozott, a hatás kedvéért, még bele is ment Draco-ba.

Draco nagyon büszke volt magukra, ezért a kis színjátékért. Hermione elég intelligens volt ahhoz, hogy elsőre átlássa, és átélje a dolgokat.

Mikor kifelé tartott a kastélyból a (szintén Griffendélesekkel együtt tartott) legendáslények-gondozása órára, valaki elkapta a kapuban, és berántotta a kapualjba. Ezen igen erősen meglepődött, mert nem volt olyan könnyű őt csak úgy, ide-oda ráncigálni. A hátát a falnak vetették, és gallérjánál fogva fejét is a falnak nyomták. A hirtelen döbbenettől, és az ütés erejétől, egy ideig nem látta támadóját, de aztán kiélesedett előtte a kép.

• Potter? Te meg mi a fenét csinálsz?!
• Idefigyelj Malfoy, ha nem szállsz le Hermione-ról, nagyon megbánod!
• Engedj már el Potter – mondta, és ellökte magától a fiút. – Ne aggódj, nem fogom bántani a kis barátnődet! Csak elbeszélgettem vele.
• Ha csak egy ujjal is hozzá mersz érni én esküszöm neked… - már soha nem tudjuk meg mire esküdött volna Potter, mert ekkor Hermione jelent meg az ajtóban,
• Harry?! Te meg mit csinálsz?
• A drága kis barátod félt téged Granger. És ha nem száll le rólam, akkor lesz is mitől…
• Én szóltam Malfoy…
• Miért bántanám Granger-t? Nem mocskolom be vele a kezem! – mondta, és lesújtó pillantást vetett Hermione-ra. – és most mielőtt bárki meglát veletek… viszlát Potter. Majd ha a kis barátnőd nem lesz jelen, hogy megvédjen, még beszélgetünk…

Azzal elment. Hátra pillantva látta, hogy Hermione Potter-t szidja. Komolyan azt hitte az a kis „túlélő”, hogyha akart volna, nem tudott volna már rég ártani a lánynak? Nagyon kevésre tartja.

Mikor oda ért az erdő szélére, a barátai már izgatottan várták.

• Draco, végre itt vagy! Képzeld, az új lány elájult az erdő szélére nézve!
• Tudtam én, hogy bolond az a lány, de hogy ennyire… - mondta Pansy, dicséretet várva – össze-visszanyögött mindenféle lovakról, meg halálról, és elájult.
• Elájult? És most hol van? – kérdezte Draco leplezetlen aggodalommal.
• Ott fekszik. – mutatott Pansy az erdő szélére.
• És senkinek se jut eszébe esetleg felvinni a gyengélkedőre?! Áh… - dühöngött Draco.

Oda sietett az ájult testhez, és térdelt mellé. Óvatosan megemelte a fejét, és az ölébe tette.

• Snaylin? Snaylin, jól vagy?
• Lovak… ne… hagyja őket… apu… anyu… Cornelia… ne… mit tett…
• Látod? Erről beszéltem.
• Engedj, felviszem a gyengélkedőre! – mondta Draco, és az ölébe vette a lány ernyedt testét.

Úgy kapta fel, mint egy tollpihét. Ugyan akkor vigyázott, nehogy túl erősen szorítsa a lányt. Gyorsan elindult a kastély felé, de félúton a lány résnyire kinyitotta a szemét.

• Mi… mi történt? – kérdezte a lány.
• Elájultál. Maradj nyugodt, felviszlek a gyengélkedőbe.
• Köszönöm… - mondta a lány, és a fiú nyakába tette a kezét. – nem érdemelem meg, hogy kedves legyél hozzám…
• Dehogy nem… De most pihenj, ne erőlködj. – mondta aggódva Draco.

A lány közelebb húzta magát a fiú mellkasához, és teljesen rásimult. A lány finom teste annyira összhangba került a fiú izmos alkatával, hogy Draco úgy érezte, nincs többé ő vagy a lány. Már egyek…

Mikor felérkezett a gyengélkedőbe, lefektette egy ágyra.

• Malfoy fiam, mit csinál itt? Mi történt?
• Elájult, Madame Pomfrey. – fordult a fiú a javasasszonyhoz.
• Te jó ég… Mi történt?
• Épp az erdőnél volt óránk, amikor meglátott valamit az erdő szélén, és elájult. Beszélt valamit lovakról, meg a családjáról, de az egész olyan zavaros volt.
• Thesztrálok…
• Mi? Ja azok a lovak? De azokat csak az látja, aki már… ilyen nincs…

Draco-ba a felismerés jeges fájdalma vágott… A lány látta meghalni a családját… Valaki megölte a családját és ő ezt végig nézte… Hát még csoda, hogy ilyen szomorú szemei vannak? De ki lehet ilyen könyörtelen, hogy hagyja ezt a fiatal lelket így megsebződni?

• Soká tart mire felépül?
• Nem, ma már elmehet, csak egy kis lelket kell önteni bele.
• És… esetleg itt maradhatnék vele?
• Maradj fiam, ha felébred szüksége lesz egy barátra.
• Köszönöm. – mondta Draco, és Snay ágyához húzott egy széket.

Délután Hermione is látogatást tett. Az arcán karmolás nyomok látszódtak.

• Jobban van már?
• Hát, azóta nem ébredt fel. Veled meg mi történt? – kérdezte Draco a lány arcán lévő sebek láttán.
• Reggelinél még a baglyok érkezése előtt elmentél. Jött egy leveled, de mivel a baglyod nem talált ott, felvitte magával a bagoly házba. Tanítás után ott jártam, és elhoztam a leveled… csak a baglyod nem kedvel…
• Ezt tette veled? Megkínzom azt a baglyot…
• Ne, ne tedd! Csak megvédte a gazdája tulajdonát. Itt a levél.

Draco átvette a véres kézből a pergamentet.

• Kösz. Menj, mutasd meg a kezed és az arcod Madame Pomfrey-nek.
• Rendben, mindjárt jövök.

Draco ránézett a levélre. A Malfoy család címere volt a pecséten. Izgatottan bontotta ki. Eszébe jutott apjának írt levele. Most végre megtudja ki az a Frederic Gother.

Draco!

Remélem nem a tanulásra szánt idödet pazarlod levélírásra. Gother még régebben a Minisztérium embere volt. Két éve viszont egy “tragikus balesetben“ meghalt családjával. A halálfalók útjában állt. Tettem hozzá egy látogatást… Azt hiszem egy lányuk túlélte, de nem biztos… De miért érdekel ez téged? Ne ezzel foglalkozz, hanem tanulj.

Üdvözöl: Apád

Draco rosszul lett. A fájdalmas felismerés annyira hirtelen érte. Gother, hát persze, már emlékszik, hol látta ezt a nevet… Az apja likvidálási listáján. Az ő Apja… Megölte annak a lánynak a családját, aki mindenkinél fontosabb számára… Nem tudta mit tegyen. Legszívesebben kirohant volna a világból. A dühtől szaporán verő szíve szúrt a fájdalommal vegyes gyűlölettől… Ha most itt lenne az apja, olyat tenne vele, amit soha máskor még csak nem is gondolt… még akkor se, amikor megkínozta az anyját, és hónapokig emberi roncsként feküdt csak… még akkor se gyűlölte ennyire apját… A fantáziája csak úgy szárnyalt, és szörnyűbbnél szörnyűbb tetteket képzelt el… Senkit se gyűlölt még ennyire… még Potter-t se…

Ekkor megérkezett Hermione. A fiú feldúlt arcát látva, rögtön oda rohant hozzá.

• Te jó ég, Draco! Mi történt?

Draco átnyújtotta a levelet. Mikor Hermione a végére ért, döbbenettel a szemében emelte fel a fejét.

• Snaylin vezeték neve… - Gyorsan az ágy melletti éjjeliszekrényhez rohant. Ott a beteg-lapon elolvasta a lány teljes nevét. – Gother… - suttogta fojtott hangon.

Draco csak szótlanul bólintott…

• Ó, Draco, én annyira sajnálom…
• Ne tedd… - mondta ingerülten a fiú. Keze ökölbe szorult.
• Jobb, ha eszel valamit, nem ebédeltél, és már mindjárt vacsoraidő…

Draco gyomra görcsben volt a feszültségtől.

• Hogy tudsz te ilyenkor evésre gondolni?! – harsogta – Megölte, érted? Megölte! És ő végig nézte! – mutatott az ájult lányra.
• De erről nem te tehetsz! Azt se tudtad ki az a Frederic Gother!
• De az apám… ő megtette… Könyörtelenül megölte az egész családját, szemrebbenés nélkül, és meg azt is hagyta, hogy Snay végig nézze! És volt szíve életben hagyni utána! Hogy örökké ezzel a képpel éljen!

Draco halkabbra vette a hangját, szinte már suttogott.

• Az apám egy… szörnyeteg. Egy kegyetlen érzelmek nélküli korcs… gyűlölöm.
• Jajj Draco…

Hermione a fiú vállára tette a kezét. Draco felállt, így már sokkal magasabb volt, mint a lány. De az idegességtől remegő térdei nem bírták a hirtelen mozdulatot. Visszahuppant a székre.

• Gyere, jobb, ha most kimegyünk a levegőre. Már mindenki a klubhelységében van. Nincs senki a parkban, és az ablakból se látszanánk, sötét van kinn.
• Az se érdekel, ha meglátnak, Hermione! Hozzám soha, senki nem volt még ilyen kedves. És ezt nem tudom meghálálni… Nem akarom, hogy még titkolnod is kelljen. És bocsáss meg kérlek, minden szemétségemért…
• Ugyan Draco, ne emésztd magad ezen is!
• Nem, Hermione, komolyan mondom! Nem akarok hasonlítani az apámra… semmiben se…
• Draco, én nem haragszom rád! Gyere, menjünk ki! – ne aggódj, ma már nem ébred fel! – tette hozzá a lány, látva, hogy Draco aggódó pillantást vet Snaylin-re.
• Rendben. Köszönöm.

Kimentek a parkba, és leültek a tóparthoz, a fűzfa alá.

• Itt sírt a múltkor… az apám miatt.
• Draco, szeretném, ha valamit megértenél. Nem te tehetsz az apád tetteiről! Ne te bűnhődj miatta.
• Mindig is olyan akartam lenni, mint ő. Tiszteltem, felnéztem rá. Bármit tettem, azért tettem, hogy büszke legyen rám. ő volt a példaképem… - hangja elcsuklott – ő, akit most mindenkinél jobban gyűlölök. Életemben először szégyellem a nevem. Nem akarok olyan lenni, mint ő! – fakadt ki – Nem akarok érzéketlen gyilkos lenni, és nem akarok másoknak ilyen mértékű fájdalmat okozni.

Draco szép arcán egy könnycsepp futott végig. Majd életében először zokogásban tört ki. Hermione magához ölelte a fiút. Ez a fiú, aki mindig olyan erősnek tűnt, akiről minden lepergett, aki úgy tűnt képtelen érezni, most ott zokogott volt ellensége karjaiban. Volt ellensége legjobb barátja lett, és erre soha se gondolt volna. Már korábban is észre vehette volna, de apja elvakult elveit követve nem figyelt senkire, aki nem tiszta varázsló vérrel született… Úgy érezte, apja elvette életének egy fontos részét. A gyerekkort. Amikor barátokat gyűjthetett volna, és új ismeretségekre tehetett volna szert. De elvakultsága miatt nem tette. Apja befolyásából mindenkit megvetett, aki meglátása szerint nem érdemelte ki barátságát. És erre már nem lesz több esély. Ez az utolsó éve a Roxfortban, és utána valószínűleg halálfaló lesz. Nem szerezhet barátokat, és egyedül fog csatába menni. Egyedül fogja leélni hátra lévő életét, és egyedül fog meghalni… barátok nélkül. És erről apja tehet. Nem, nem lesz halálfaló! Ezek után képtelen lenne ártatlan embereket halálra kínozni, érzéketlenül, lelkiismeret-furdalás nélkül…

• Te nem vagy olyan, mint apád. Te nagyobb vagy nála! – mondta Hermione
• Ezt meg hogy érted? – kérdezte a lány öléből Draco.
• Te képes voltál bocsánatot kérni, szívből jövő bocsánatot. Képes voltál aggódni, azért akit szeretsz. Képes vagy szeretni, és képes vagy sírni. Képes vagy szerelemre, és képes vagy fájdalomra. Képes vagy érezni, és ez tesz nála nagyobbá.

A lány szavai úgy estek neki, mint a hűvös fuvallat a forró nyárban. Úgy érezte ezek a szavak, visszaadták elvesztegetnek hitt éveit. Reménysugár volt, sötét lelkében.

• Komolyan mondod?
• Igen Draco! Nem hittem volna, hogy bármiben is különböznél apádtól, de amióta ismerlek, ez a véleményem szertefoszlott.
• Hermione…
• Igen?
• Köszönöm…

A lány egyik kezével simogatta a fiú karját, a másikkal fogta a hideg, sápadt kezét. A fiú elgondolkozva nézte a tó tükrét. Hálás volt a lánynak, hogy vele van. Ha most egyedül lett volna, biztos magába rokkan. Sokáig ültek így a sötétben. Nem szóltak többet egymáshoz. Csak nézték a tavat, és hagyták, hogy a szellő simogassa arcukat.

…

• Neee!! Segítség, valaki segítsen! Ne! Apu! Mit csinál? Hagyja békén! Anyu! Hol van Cornelia? Cornelia! Corn… Ne… Ez nem lehet! Cornelia… Apu… Anyu… Gyűlölöm magát!!! Öljön meg!! Öljön meg engem is!!
• Nem, nem foglak. Szenvedj csak, mocskos kis pondró…

…

• Neeeeeeeee!!!!!
• Nyugodj meg, Draco! Csak álmodtad!

Draco még mindig Hermione ölében feküdt, de ezek a szörnyű emlékszerű hangok felébresztették.

• Mennyi az idő?
• Most… te jó ég… 3 óra.
• Ideje lenne vissza menni mielőtt észre vesz valaki.

Elindultak a kapu felé. A csarnokba érve, Draco Hermione felé fordult.

• Köszönöm, hogy mellettem állsz. Nem is tudod, mennyit jelent ez nekem. És még egyszer, bocsáss, meg kérlek! Nem érdemlem meg, hogy ilyen jó legyél hozzám, én…
• Draco Malfoy! Ha még egyszer bocsánatot kérsz, esküszöm, hogy haragudni is fogok! – mosolygott Hermione.
• Rendben. Akkor, jó éjt.
• Neked is.

Elköszöntek, és Hermione elindult a lépcsőn felfelé. Draco a Mardekár klubhelységébe. Mikor lefeküdt, még gondolkozott azon, ami tegnap délután történt. Ránézett az órájára. 5 óra… egy óra múlva amúgy is felkelne. És az álmatlan forgolódásnál értelmesebb dolgot is el tudott képzelni magának. Mondjuk, hogy meglátogassa a gyengélkedőt. Fel is kelt az ágyból, és elkezdett öltözködni. Mikor felöltözött, gyorsan elindult, le a lépcsőn, és mikor már majdnem elérte a klubhelységből kivezető kőfalat, valaki megszólalt mögötte.

• Mi van közted és Granger közt?

Draco ijedten fordult hátra. Azt hitte ilyenkor csak ő van fenn.

• Miről beszélsz Pansy?
• Ne add itt az ártatlant! Tudom, hogy vele voltál egész éjjel. És most is hozzá mész.
• Igen, vele voltam, és most a gyengélkedőre megyek. És nincs köztünk semmi. Nem, ez nem igaz… nem járunk.
• Jajj, de aranyos, és azt hiszed, hogy én ezt elhiszem?
• Nem érdekel, mit hiszel. – mondta, és indult volna ki az ajtón.
• Rendben van Draco. De pokollá fogom tenni a kapcsolatotokat! Mindenkinek elmondom, hogy fél 4-kor értél haza…
• És azt hiszed, el fogják hinni? Olyan valószínű, hogy én egy sárvérűvel voltam egész éjjel? Senki se fog neked hinni. – mondta, és hátat fordítva a lánynak kilépett a folyosóra.

Mikor felért a gyengélkedőre, csak egy ágy volt lefüggönyözve. Oda lépett, és elhúzta. A lány ott feküdt. Gyönyörű szőke haja úgy omlott le vállára, mint a hajnal napsugarai a zsenge pázsitra. Olyan nyugodtan feküdt ott, hogy Draco, ha nem tudja, el se tudja képzelni, milyen kínokon ment keresztül ez a lány. Ekkor kinyitotta a szemét.

• Draco? Te vagy az?
• Igen… - nem tudott a lány szemébe nézni.
• Mi… mi a baj?
• Semmi. Semmi…
• De látom, mond el, kérlek!

A lány felült. Nagy, barna szemeivel annyira szépen nézett Draco-ra, hogy a fiú nem tudott ellen állni.

• Most már tudom, miért gyűlölsz… és én is gyűlölöm magamat…
• Most már tudod? Eddig nem tudtad? – értetlenkedett a lány - Nem gyűlöllek. Pontosabban nem téged gyűlöllek.
• Bocsáss meg, kérlek, nem tudtam, hogy apám mit tett ellened…
• Ne te kérj bocsánatot apád bűnei miatt. Most már látom, hogy te nem olyan vagy, mint ő.
• Nem akarok olyan lenni. Undorodom apámtól, és a tetteitől… - szemében harag gyúlt.

  Hosszú csend állt be. Végül Snay törte meg.

  • Miért jöttél fel hozzám?
  • Mert látni akartam, hogy jól vagy-e.
  • Te aggódtál értem?
  • Igen. Jobban, mint valaha bárkiért…
  • Draco, be kell, valljak valamit.
  • Hallgatlak.
  • Nem vagy teljesen közömbös számomra. Mondhatnám úgyis, hogy… szeretlek.

  Draco-t meglepte a vallomás. Snay? Szereti őt? Erre vágyott mióta először látta…

  • Snaylin, én… az első pillanattól fogva, hogy láttalak… elvarázsoltál, és nem bírom levenni rólad a szemem, akár hányszor csak meglátlak… és…
  • Draco… - szakította félbe Snay.
  • Igen?
  • Egy egyszerű „én is” is megtette volna. – mosolygott a lány.
  • Oh… Akkor; én is. – mosolygott vissza a fiú.

  Snaylin megfogta a fiú kezét, és magához szorította.

  • Kérlek, állj mellettem továbbra is! Szükségem van valakire, akit szerethetek, és aki viszont szeret. Ne hagyj el soha, kérlek!
  • Ez a legkevesebb, amit tehetek érted! Ez természetes. És megpróbálom, bár tudom, hogy soha nem fog sikerülni, enyhíteni a fájdalmat, amit apám okozott.
  • Köszönöm…- mondta a lány.

  Draco lehajolt hozzá, és adott egy puszit az arcára. A lány a szabad kezével megfogta a fiú derekát, maj