Harry az utóbbi 3 hétben önmaga volt, és nem történt semmi érdekes, azt leszámítva, hogy volt egy dupla bájitaltanuk, mikor Piton megint megakarta szívatni, de Harrytől két órán át kérdezgetett, cselesebb és irtó nehéz kérdéseket, sőt, a végén már csak olyan anyagból kérdezett, amit  vagy csak tanul korosabb varázslók tudhatnak, vagy feketemágusok, akik nagyon értenek a bájitalokhoz. Harry mindenre kiváló választ adott- Piton nagy sajnálatára. Most, a Griffendél történelmében (amióta Piton tanít), szereztek két pontot,  és ezek közül egyik sem volt mínusz. Harryt ezek után ünnepelt hősként fogadták a Griffendél klubhelyiségében. Még McGalagony is benézett, hogy gratuláljon Harrynek aki nem igazán értette, hogy mire ez a nagy felhajtás.

 Éppen a folyosón sétáltak ahol senkise volt rajtuk kívül, csak Piton közeledett feléjük. Hermione csak mesélt és mesélt Ronnak minden féléről, mikor Harry nekiment a falnak.

-Jaj…jól vagy Harry?- kérdezte Hermione, és Ron megfogta Harry karját, hogy felállítsa. Így mentek tovább, mikor néhány lépés múlva Harry megint neki ütközött a falnak.

-Harry…ha ezt csinálod, sose fogunk eljutni bájitaltanra!- mérgelődött Ron, miközben felhúzta barátját. megint elindultak, de Harry harmadszorra is nekiment a falnak. Most már Hermione is segítet felállítani.

-Harry…valami baj van?- és ránézett a fiúra.

-Nem vagyok Harry!

-Ne… már megint csinálja!- szólt Ron sajnálkozva, de egyik barátja se engedte el közben Harry karját, akinek ez viszont nem tetszett.

-Engedjetek el!

-Azt már nem!

-Gyerünk, vigyük Dumbledore- hoz.

-Rendben.

-Engedjetek el!!

-Maradj nyugton és ne ellenkezz már!- nyögte Ron, miközben Hermionéval elkezdték húzni Harryt, aki kapálózott és menekülni próbált. Végre sikerült kiszabadítania magát barátai fogásából. Piton már mikor másodszorra ment neki a falnak, megállt és csak némán figyelte  jelenetet.

-Harry! Ne csináld ezt!

-Mondtam, hogy nem vagyok Harry!!

-Jaj…Ron! Ne állj már olyan némán és csendben! Csinálj már valamit!

-Mégis mit?

-Akármit! Nem tud varázslattal védekezni, mert nem emlékszik semmire, emlékszel?

-Ez biztos…én nem akarom…

-Harry nekem is a barátom, de így nem tudunk rajta segíteni!- az említett, most épp csak mereven állt és mosolyogva nézte ahogy vitatkozik a két barátja.- Akkor majd csinálom én!- Ron megfogta Harryt, hogy ne rohanhasson el.- Petri…

-….

-….- mikor Hermione megtámadta, a fiú, nem vett elő pálcát se semmit, mégis, mintha a puszta nézésével némította volna el barátait, akik megrökönyödve néztek egymásra. Közben Harry elfutott. Ron megvonta vállát, jelezve, hogy nem tudja mit csináljanak. Hermione viszont Harry után eredt, és Ron is követte példáját. Az egész kastélyt átkutatták utána, de semmi híre sem volt. Már ebéd idő volt, és ők elhatározták, hogy odamennek a tanári asztalhoz, és beszélnek Dumbledore- ral. Bementek és a tanári asztal felé vették az irányt, mikor odaértek egymás szavába vágva mondták el, hogy mi történt.

-Ha Harry eltűnt,- kezdte halkan Dumbledore, hogy senki se hallja szavát a két gyereken kívül.- akkor ki az ott az ajtóban?- kérdezte, s mintha egy kis mosoly is megjelent volna idős arcán. Hermione és Ron odanéztek, s valóban. Harry ott állt az ajtónak dőlve, és a fejét masszírozta. A két barátja nem vesztegette az időt, rögtön odafutottak hozzá. Felmentek beszélgetni a klubhelyiségbe, majd a délutáni órák kezdetével, lementek a könyvtárba. Dumbledore azt mondta, hogy ilyen alkalmakkor igazoltan hiányozhatnak. Úgy nézett ki, hogy Harry rendbe jött és nyugodtan, ráadásul vidáman mentek le vacsorázni később. Vacsora közben:

-Szóval, most már elmondhatjátok mit csináltam.- mondta Harry, miközben bekapott egy falatot a sült húsából. Barátai egymásra néztek.

-Rendben, látom, hogy megint rám a feladat. Szóval ezúttal…- és elmesélte mit csinált Harry, akinek kiesett kezéből a villa, miközben hallgatta.

-Hermione, nem tudsz valamit, aminek segítségével kiderülhet mi történt … időpontban?

-Hát…- kezdte habozva a lány.- Talán.

-Hermione, muszáj megoldást találnunk. Ha nem derítjük ki, akkor nagy baj is történhet. Ne szóljatok Dumbledore- nak!- hangsúlyozta Harry.

-Az előzőről sem szóltunk.- állította Ron.

-Nem kell letagadnotok.- válaszolta Harry.- Elfelejtettétek, hogy mit mondtatok el Dumbledore- nak? Nem akarom, de… ez van.

-Sajnáljuk! Megígérjük, hogy nem mondjuk el többet.

-Igen.

-Rendben, tehát mi az a megoldás?- Hermione sóhajtott.- Hermione, ennél már csak rosszabb lehet… - itt valamiért mosolygott, és hozzátette- illetve, ebben a… témában.- a lány még egyet sóhajtott, de már nem bírta tovább.

-Olvastam az idén a könyvtárban a zárolt részlegben, hogy van egy megoldás, amivel betudunk hatolni percre pontosan az ember tudat alattijába, csak akiken megcsinálták, mind belebolondultak! Ih!- és az arca elé kapta a kezét. Harry megpróbálta megnyugtatni a lányt, mert az majdnem sírt, hogy elmondta.

-Köszönöm.

-Na…várjunk csak! Nem csinálhatod ezt! Ez egyenlő az…- Ron itt halkabbra fogta, mert Dumbledore és Piton így is őket figyelték egész idő alatt, de most hallhatták is.

-Rendben, nem kell segítenetek, de én nem fogom végig csinálni mindezt.- szólt Harry, s remélte, hogy ezt a két felnőtt nem hallja.

-Lehet, hogy javulni fog.- mondta reménykedve Ron, és Hermionéra nézett, aki lehajtott fejjel ült.- Neked mi a véleményed?- kérdezte a lányt, aki majdnem sírt.

-Ron,- kezdte, és lassan fölemelte a fejét.- vettem egy könyvet az Abszol úton. Az elmével foglalkozik, és ebben van az a varázsige is.- becsukta a szemeit, látszott, hogy nehezére esik kimondani amit akar.- Ha, Harrynek az a baja, valóban, akkor, az visszafordíthatatlan, és csak egyre rosszabb lesz. Ha nem teszünk valamit, akkor…

-Rendben, köszönöm Hermione.- nem akarta kényszeríteni a lányt, hogy kimondja.- Szóval, nekem, mindenképpen végem, legalább derítsük ki miért. Rátok bízom a döntést, hogy segítetek- e. Tudjátok hol leszek.- mondta, és kiment a teremből. Barátai előre meredtek.

-Ron?- szólalt meg először Hermione.

-Igen, Hermione?

-Harry a barátunk, igaz?

-Igen.

-Akkor meg kell tennünk neki.

-Őrültség. Mi lesz Harryvel egy idő után? Meghal?

-Nem. Élni fog. Csak a személyisége lesz más.

-De hisz ez nagyszerű! Akkor nem kell megcsinálnunk, hisz élni fog, és nem is változik meg nagyon…

-Ron, fogd már fel. Harry rögtön megértette. Nem az lesz a legszörnyűbb dolog, hogy nem fog emlékezni ránk, hanem nem fog emlékezni ki is valójában, nem emlékszik majd semmire a múltjából, ennek következtében egy új személyisége lesz, akinek még Voldemortnál is nagyobb hatalma lesz. Iszonyú dolgokat fog csinálni, érted? Talán mindenkit meg fog ölni aki az útjába kerül. Vagyis Harry meghal.

-Nem… eddig azt gondoltam, hogy Harrynek nagyon jó, de tévedtem.

-Ahogy én is.

-Te…miben?

-Nem ide tartozik. Akkor eldöntöttük, igaz?

-Igen.

-Akkor menjünk Harry után.- mondta Hermione, mire mindketten fölálltak, és elindultak ki a nagyteremből. Felmentek egyenesen a Szükségszobájába, ami ismét ugyanúgy nézett ki mint legutóbb, de most Harry a függöny mellett, a falnak dőlve állt, miközben karjait összekulcsolta, és mereven bambult a padlóra. Ebből barátai zökkentették ki, akik hangosan csukták be az ajtót.

-Tehát… miről is akartunk beszélni?

-A…- kezdte Ron.

-Ja, igen. Szóval, hogy döntöttetek?

-Segítünk.- válaszolt a lány.

-Akkor mehetünk is.- válaszolta Harry.

-Hová?- kérdezte Ron.

-A klubhelyiségbe, még is hová? -kérdezte Harry. Elindultak kifelé. Nem tudhatták, hogy mögöttük ott volt Dumbledore és Piton is, csak láthatatlanul. Harry nem akarta, hogy egész úton ilyen komorak legyenek. Valami témát ki kellett eszelnie, de mit? Ha azt mondja „emlékeztek”, még a végén, Hermione elbőgi magát.

-Ron, kik kviddicseztek a nyáron?

-Hát…asszem a Bulgárok- itt megnyomta ezt a jelzőt, és Hermionéra nézett- és a Magyarok.

-Láttad?

-Aha…tök jó volt!- kezdte mesélni Harrynek Ron, és már mosolygott, aminek a fiú megörült, és ő is mosolygott. Ron elkezdte mesélni mi volt a meccsen. Nem akart Hermionéra nézni és gondolni se akart rá, de a lánynak hirtelen beugrott valami a gondolatai közé, és Harry nem tudta, hogy honnan tudhat Hermione Lianaról. Még csak néhány méterrel hagyták el az ajtót, de Harry megállt. 

-Nem írtam neki azóta.- jelentette ki, mire Ron értetlenül nézett rá. Hermione viszont szemébe nézett. Mintha beszélgettek volna. Hermione gondolt, mire Harry válaszolt.

-Miért érdekel? Honnan tudod?- kérdezte Harry. „Hát…kérlek ne kapd fel a vizet, de Ginnyvel elolvastuk a levelet amit küldött. Nem akartunk kíváncsiak lenni, de… ott hevert a földön… biztosan leverted. Csak felvettük, és nem tudtunk ellenállni. Úgy sajnáljuk…”

-Aha.- „Tudom, hogy nem hiszed el, de ez az igazság!”

-Bocsi, még én is itt vagyok.- „Sajnos Ron, hallom, csak egyszer bírnád ki, hogy ne szólj bele valamibe?!”

-Öhm…nem hall téged.- mondta Harry a plafonra meredve, miközben próbálta elfojtani a nevetését.

-És neked, muszáj, mindent meghallanod?

-Nem direkt, még csak nem is élvezem…- mondta Harry.

-Persze, azért fulladsz bele mindjárt a nevetésbe igaz?- morogta Hermione, mire a két fiúból tényleg kitört a nevetés. Erre Hermione dühösen fújt egyet, és ő is elkezdett nevetni. Így mentek föl aludni. A két fiú legalábbis aludni ment, de Hermione leült a kedvenc foteljébe, és mereven meredt a tűzbe.

-Jól vagy?- kérdezte egy hang Hermionét, aki félálomból riadt föl.

-Te- tessék? Jaj, Ginny te vagy?

-Igen. Valami baj van?- aggodalmaskodott Ginny.

-Nem semmi…

-Tudok Harryről…

-Honnan?

-Dumbledore- tól. Ma, átváltoztatástan óráról hívott az igazgatói szobájába. Elmondott mindent, és még azt is, hogy rajtunk kívül egy felnőtt se tud a dologról.

-Ja… hogy ezt tudod…hogy- hogy egy felnőtt se? A Rend tagjai sem?

-Nem…nem akarta, hogy sajnálkozó leveleket küldjenek Harrynek…és ilyenek… miről is nem tudok?

-Semmi csak…

-Hermione?

-Rendben, de ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek!

-Eskü!

-Rendben, szóval amikor Harrynek kiderült ez a gondolatos dolga, hogy tudja éppen mit gondolsz…

-Igen…?

-Szóval, az nálam derült ki, és utána egymás szemébe néztünk, és engem teljesen elvarázsolt a puszta tekintetével…

-Milyen átkot szórt rád?

-Semmilyet! Tetszik Harry!- fakadt ki Hermione, csak épp rosszkor, mert Ron épp akkor ment le az egyik lent felejtett leckéjéért. Ledöbbenve állt.

-Ron!- sikkantott Hermione.- Azt hittem alszol…

-Úgyis volt, csak elfelejtettem, hogy lent hagytam a leckém, és lejöttem, de már megyek is fel.

-Ron! Várj!- próbálkozott Ginny, de Ron visszarohant, s még a leckéjét is ott hagyta.

-Hermione? Ez a te napod?

-Nem igazán…bár… Harry csak néhányszor karmolt belém, jaj nem, ezek közül egy harapás.

-Ennyire nehéz a másik énjével bánni?

-Eléggé…

-Mit fogsz csinálni?

-Szeretem Harryt, és ez a hetekben nyilvánvalóvá vált.

-De Harry nem fog beléd szeretni soha, mert szerelmes Lianaba.

-De azóta nem is írt neki!

-Honnan tudod?

-Véletlenül…megkérdeztem! De tényleg, ez csak költői kérdés volt, és a gondolataimban! Honnan tudhattam volna, hogy akkor is hallja?!

-Elmondtad neki?

-Nem, és nem is fogom!

-Tudod…- kezdte habozva Ginny-…azzal a mugli lánnyal, Harry nagyon boldog volt…annyira, hogy haza se akart menni, pedig a rokonainál volt…

-Ez a gond, tudod? Lelkiismeret furdalásom lenne, ha miattam szakítanának.

-Mi van Ronnal…hisz tetszik neked… vagy nem?

-De igen!

-Szerintem sose jöhetnél össze Harryvel, viszont Ron szeret téged, és én a helyedben nem veszíteném el, ha ő, viszont szeret.

   -Igen, ez lesz a legjobb… el kell felejtenem Harryt.

-Menni fog?

-Remélem… nem tehetem tönkre az életüket…mindegy. Mi van veled és Nevillel?

-Nem t’om… tényleg megváltozott a múlt évi események óta…

-És…???

-Hát… nem hiszem, hogy tetszem neki. Parvati kerülgeti, de nagyon. Folyton rákacsint…és…

-Ginny!- kezdte Hermione, a jól ismert oktató szövegét.- Egy csomó könyvben benne van, hogy…- , de Ginny keserves pillantását látva, leállította magát, és átváltott megértő legjobb barátnővé.- Szóval. Mikor negyedikesek voltunk, te mentél el a bálba Nevillel, igaz?

-Igen.

-Parvati Harryvel ment, igaz?

-Igen.

-Kinek lesz nagyobb esélye?

-Parvatinak.

-Nem!!!- válaszolta Hermione, egy gyilkos pillantás kíséretében.- Neked, mert te vetted őt észre előbb!!!

-De én csak azért mentem el vele, mert másképpen nem jutottam volna el a bálra.

-De elmentél vele! Barátként viselkedtél egy csomószor, míg Parvati nem is szólt hozzá. Csak azért megy rá, mert részt vett egy kalandban és, mert nem olyan béna már mint volt! Így van?

-Igen.

-Na látod!- szólt megenyhülve.- Ugyanakkor neked is tenned kell érte, nem engedhetsz szabad utat Parvatinak.

-Igazad van!- lelkesült fel Ginny.- Köszi! Nem jössz aludni? Én mindjárt alva esek össze.

-De… megyek.- még vetett egy utolsó pillantást a tűzre, majd felkelt, és Ginnyvel együtt mentek fel a hálókörleteikbe.

<!--[if !supportEmptyParas]--> <!--[endif]-->

Másnap reggel, az asztalnál:

-Jó reggelt!- köszönt egyszerre Ginny és Hermione, miközben leültek Harry és Ron mellé.

-Jó reggelt!- köszönt vissza a két fiú, akik, mintha az előbb még tanakodtak volna.

-Miről beszélgettetek az előbb?- kérdezte gyanakodva Hermione.

-Nem fontos.- vágta rá Harry, még mielőtt Ron megszólalt volna. Hermione még vetett egy gyanakodó pillantást, aztán témát váltott.

-Hoztam a könyvet…tessék!- és előhalászott egy színarany kötésű könyvet a táskájából, majd átnyújtotta Harrynek.

-Már nincs rá szükség, köszönöm.

-Végre észhez tértél!- ujjongott Ginny, és tapsolt egyet örömében, viszont Hermione ismét elkezdett gyanakodni.

-Mi történt tegnap?- kérdezte Harryt.

-Rendben…- kezdte Harry, mikor hirtelen megszédült.- Azt hiszem jobb lesz ha felmegyek és lefekszem aludni…

-Megint kezdődik?

-Igen…, de…

-Akkor nekünk is melletted kell lennünk!- jelentette ki határozottan Ron.

-Nem… nem keverlek titeket bajba. Ha időben felérek, onnan nem jutok ki…, mert nem fogom tudni a kijáratot.

-Rendben, de siess! Szünetben benézünk…

-Nem szükséges… ezt még túl élem!- döntött Harry, és mosolyogva próbált kimenni, de nem igazán jött össze neki, mert már eléggé szédült.

-Menjü…- kezdte Ron, de Ginny leintette.

-Harrynek igaza van. Nem lehetünk mindig mellette, és nem akar gondot jelenteni…

-Ginny…

-Ron! Harry nekem is a barátom, de… ha most utána megyünk, joggal lehet mérges. Nem feltételezhetjük róla, hogy egyedül semmire sem képes…

-Mi volt az,- vágott közbe Hermione- amit elakart mondani, mielőtt elkezdődött?

-Hát…- kezdte habozva a fiú.- Ezt neki kéne elmondania… és amúgy sem tudom..., mert nem volt ideje elmondani miattatok!

-Mennyit mondott?- faggatta tovább Hermione.

-Annyit mondott, hogy az éjjel, Tudodki álmot küldött neki, megint.

-Milye…- kérdezte volna, de Ron közbevágott.

-Ha hagynál szóhoz jutni, elmondanám. Szóval…- és itt egy nagy levegőt vett.- azt az álmot küldte el, ami történt az állomáson.

-Amikor Harry eltűnt egy csomó ideig?- kérdezte döbbenten Ginny.

-Igen.

-Gondoltam, hogy Voldemortnak köze van hozzá…- a név hallatára, többen is odafordították a fejüket, és hallgatóztak.- …, de vajon miért nem ölte meg? Hisz ott volt… végtelenül…

-Talán sokan voltak.

-Ugyan már, hisz a muglikat simán megölik. Nem, nem Ron… valamit nagyon akartak, és én már tudom is, hogy mit.

-Mit?- kérdezte egyszerre a két testvér.

-A jóslatot.

-Ez badarság Hermione!- jelentette ki Ron.

-Ez igaz… még Neville is tanúsíthatja, hogy a jóslat összetört…- bólogatott Ginny.

-Nagyon tévedtek. Én biztos vagyok benne, hogy Harry tudja a jóslatot, csak nem mondta el egyikünknek sem.

-Miért tette volna?- hangzott a nyilvánvaló kérdés.

-Mert nem akarta, hogy rágódjunk rajta, elég volt ez neki is… meg aztán ott van Sirius is…

-Szerintetek elmondja, ha megkérdezzük?

-Nem valószínű… és ha igaz amit gondolok,- és itt fájdalmas arckifejezésre váltott- akkor Voldemort már tudja.

-Ha ez igaz, akkor érthető lenne minden.- válaszolta Ginny, ugyanolyan arckifejezéssel.

-Mi minden?- kérdezte értetlenül Ron.

-Ron, ismered Harryt, igaz?

-Igen… hisz a legjobb barátom!- méltatlankodott.

-Akkor azt is tudnod kell, hogy önszántából nem mondott volna el semmit, főleg nem Neki.

-Szerinted…- ekkor Ron is megértette.

-Fel kell mennünk hozzá.- jelentette ki Hermione.

-De Hermione…- kezdte Ginny.

-Figyelj Ginn…- de a lány durván közbevágott.

-Most, egy darabig nem tudunk HARRYvel beszélni.- hangsúlyozta, és nézésével nyomatékot adott szavainak.

-Igaz…- sóhajtotta.-, de ebédidőre már biztos tudunk VELE beszélni. Gyertek, menjünk órára!

   Az órákon egyikük sem tudott figyelni, hiába voltak egészen más órákon, mint a másik. Ugyanakkor bájitalon, Piton furcsán viselkedett, nem szekírozott senkit, egyetlen egy griffendélest sem. Eljött az ebédidő, és felmentek beszélni Harryvel. Utóbb említett személy, nem volt sehol… na jó…lehet, hogy volt valahol, de a szobájukban bizti nem! Ezt elhihetitek! Szóval… már majdnem elmentek, sőt el is indultak Dumbledore- hoz, mikor Neville jött oda hozzájuk futva.

-Már mindenhol kerestelek titeket!- mondta lihegve.

-Igazán?- kérdezte Ginny elpirulva.

-Miért?- kérdezte Hermione.

-Harryről van szó!

-Mi van vele?- kérdezte ijedten a hármas.

-Mikor visszajöttünk a szobánkba, Deannel és Seamussal, Harry ott hevert a földön!

-Mi…mi van vele?- kérdezte ijedten Ginny.

-Nem igazán tudjuk… először azt hittük meghalt…- erre Hermione felsikított, mire a fiú gyorsan folytatta- de jól van! Illetve nem t’om, hogy van… mert nem lehetett felkelteni, és alig volt pulzusa és alig lélegzett néha, ha pedig rendesen lélegzett, akkor kapkodva vette a levegőt… mintha fuldokolna.

-Hol van?- sürgette Ron.

-A gyengélkedőn…

-Mikor történt ez?

-Azt nem tudom mikor esett össze, de mi délelőtt, nem sokkal a második óránk után találtunk rá.

-Gyertek!- szólt Hermione, miközben elfutott.

-Hermione! Várj meg minket!!!- a kis hármas csapat, ijedten rohant a gyengélkedőre. Mintha érezték volna, hogy valami nincs rendben, hogy történt valami… Mikor a gyengélkedőre értek, nem törődtek Madam Pomfrey- vel és berontottak Harryhez. Érdekes módon, mikor a javas asszony utolérte őket, nem parancsolta ki őket azzal, hogy pihennie kell, ezúttal megértő volt…

-Harry?- szólongatta Hermione, de hiába, mert a fiú nem tért magához, csak aludt, mélyen… egyre mélyebben… néha még a legcsekélyebb életjelet sem mutatta (persze nem halt meg, csak úgy tűnt egy tapasztalatlan ember számára). Végül a Madam ott hagyta őket, mert nem bírta tovább nézni, így ők nyugodtan beszélgethettek.

-Oh, bárcsak nem tétováztam volna, hanem rögtön elmondtam volna amit sejtettem és olvastam…- kezdte Hermione a beszélgetést.

-Hermione, te csak jót akartál…- nyugtatgatta Ron.

-Te ezt nem érted! Tudtam, hogy ez lesz! És ezt nagyon kevesen élik túl!

-Miért…mi van vele?

-Nekünk úgy tűnik mintha aludna, de nem alszik…, mert a lelke most nincs köztünk.

-HOGY- HOGY NINCS ITT A LELKE????!!!!!- kérdezte egyszerre Ginny és Ron, magából kikelve.

-Valahol máshol jár… és valaki hatására átéli valamelyik emlékét…, de ha az emlék olyan súllyal vagy teherrel bír, hogy az a személy képtelen újra átélni, akkor meg is halhat.

-A saját érzelmeibe?!- hitetlenkedett Ginny.

-Igen, és Harrynek ebből épp elég kijutott az utóbbi időkben…

-Ne legyetek már ennyire pesszimisták!!!- szólt rájuk Ron, de ezzel csak magát akarta hitegetni.

-Gratulálok, tényleg remek munkát végeztél Hermione, és még az elméletet is alkalmazni tudod, ez tényleg csodás!- szólalt meg Dumbledore, aki egy ideje a gyerekek mögött állt, és hallgatta mit beszélnek. Hermione erre nem válaszolt.

-Professzor úr… nem tudna segíteni Harry?- kérdezte reménykedve Ginny.

-Sajnos nem.- szomorodott el Dumbledore.- Én, eddig nem tudtam, hogy mi baja lehet Harrynek, csak találgattam, de ez tényleg nyilvánvalóvá tesz mindent, egyrészt azt, hogy ez Harry harca, másrészt, hogy nem tudunk segíteni neki semmiképpen sem.

-Az igazgató úr is itt van?- kérdezte a Madam, mert látszott, hogy beszélni akart vele.

-Igen, Poppy. Meglátogattam Harryt, hátha javult az állapota.

-Nem tudom mi lesz szegény fiúval. Már mindent kipróbáltam…- válaszolta szinte összetörve a javasasszony.

-Igen…- sóhajtott az igazgató.- Gyerekek, azt hiszem, nektek jobb lesz, ha lementek vacsorázni, mert nem tehettek érte semmit.- a három gyerek bólintott, és elindultak a professzor mellett, de ekkor Madam Pomfrey felsikított, mire a többiek is megfordultak. Még épp láttak annyit, hogy Harry teste hatalmas gyorsasággal kirepül az ágyból egyenesen a fal felé, miközben csinált néhány bukfencet. Mindenki odarohant, mikor nekicsapódott a falnak, és leesett a földre.

-Harry!- kiáltotta ezúttal Ron.

-Szerintem nem ébred föl.- mondta Hermione, de tévedett. Harry, lassan ugyan, de kinyitotta a szemeit, és arcát két kezébe temette.

-Felébredt!- örvendezett Ginny.

-Jól vagy?- kérdezte Hermione.

-Igen… csak… elaludtam…

-Még csak nem is tudod, hogy!- mondta nevetve Hermione, és átölelte Harryt.

-Nos, Harry. Örömmel látom, hogy jobban vagy. Szerintem nem ártana még egy kis pihenés.- mondta Doumbledore, és Harry belenézett a két ismerős szempárba, melybe ha belenézett, mindig biztonságot érzett. Nem volt nehéz megértenie, hisz hallotta, mit gondol az igazgató. Szerette volna, ha ő, Harry, ott marad még a gyengélkedőn legalább egy estére. Valamiért nem volt ellenére. Teljes biztonságban érezte magát itt, és lassan, már több időt töltött itt, mint saját ágyában.

-Rendben.- válaszolta eltökélten, és övé volt ezúttal a mindent eldöntő szó. A barátai elköszöntek tőle, és megnyugodva mentek le vacsorázni. Az igazgató is kiment, Madam Pomfrey pedig annyira örült , hogy Harry jobban lett, hogy mindenféle finomsággal, finomabbnál finomabb ételekkel látta el Harryt. Persze a délután folyamán már mindenki tudomást szerzett Harryről, és ők is fellélegeztek mikor McGalagony bejelentette a vacsoránál, a griffendéleseknek, hogy Harry jobban van. Dobby is meglátogatta Harryt, de… mit szépítsünk a dolgon? Igazi házimanóként viselkedett. Ellátta Harryt, minden parancsát teljesítette (ami tulajdonképpen csak egyetlen egy volt), csak azt az egyet nem, hogy hagyja békén. Mikor Harrynek végre volt egy kis nyugisabb ideje, akkor esze ágában sem volt aludni, mint azt egy két ember akarta. Nem, ő inkább írt egy levelet Liananak. 

<!--[if !supportEmptyParas]--> <!--[endif]-->

Kedves Liana!

<!--[if !supportEmptyParas]--> <!--[endif]-->

 Sajnálom, hogy sokáig nem írtam, de… nem volt időm!

 Remélem, hogy jól vagy! Én is jól vagyok! Tényleg! Minden rendben van, csak közölnöm kell egy sajnálatos hírt. Tudom, hogy azt írtam, ráérek a téli szünetben, de nem mehetek…bizonyos okok miatt. Nem tudsz meggyőzni, és mielőtt még megkérdeznéd nem lehet megoldani sehogy azt amire gondolsz!

 Egyre többet tudsz a varázsvilágról, legalábbis a leveleid alapján. Pedig nem is írtam róla semmit, honnan tudsz mégis ennyi mindent? Mindegy… inkább ne válaszolj!

 Ja, és az új sulidról még nem is kérdeztem! Milyen? Történt valami érdekes?

Öhm…gondolom nagy kérés, de nem tudnál beszerezni egy naplót, és elküldeni? Visszafizetem meg minden, csak itt nem igazán van lehetőségem… nem t’om neked mennyire van… légyszi! 

Van valami híred Dudleyról? Tudom, hogy undok és megkeserítette az életem, és persze utálom is…, de mégsem szép dolog így kiszúrni vele… szóval?

<!--[if !supportEmptyParas]--> <!--[endif]-->

Üdv: Harry

<!--[if !supportEmptyParas]--> <!--[endif]-->

U. i.: Tudom mit gondolsz, de nem mehetek!

<!--[if !supportEmptyParas]--> <!--[endif]-->

U. u. i.: Nem!!!

 Harry bezárta a borítékot, melybe az eléggé rövid levelet belerakta, majd gondosan lezárta, és letette az ágya mellett álló kicsi éjjeliszekrényre. Mivel nem volt mit csinálnia, úgy döntött tényleg pihenni fog. Hátradőlt az ágban, bevette az altatót, amitől elvileg nem lett volna szabad álmainak lennie, s alig kortyolt bele, már valami hatalmas erő kezdte el nyomni egyre jobban felülről, míg végül már feküdt és nem ült. Szemhéjai ólomsúlyúak lettek, és észre sem vette, de már aludt. A pohár, melyben az altató ital volt, elegánsan kicsúszott kezeiből, majd a földön hangos csörömpöléssel összetört. Aludt és aludt, nem törődve semmivel, hogy közben barátai ismét megpróbálták felébreszteni, de Madam Pomfrey kiküldte őket, mondván „úgysem tudják felébreszteni, mert álomitalt vett be!”. Barátai kelletlenül kimentek a kórteremből. Még később, egész griffendéles áradat özönlött be a kórterembe, akiket a javasasszony, majdnem seprűvel kergetett ki, mert akkora zajt csaptak. Harry mindebből nem érzékelt semmit, mert álmodott, de nem olyanokat mint az utóbbi időben, hanem egy kellemes és szép álmot. Minek köszönhette? Arról fogalma sem volt. Élete legszebb karácsonyát töltötte a Roxfortban. Persze itt voltak mellette a barátai, Liana, a Rend tagjai, Doumbledore és az egész Weasley család. Eddig minden rendben is lett volna, de Harryt az anyukája ébresztette fel, és ágyba vitte neki, a saját kezűleg készített reggelijét. Harry nagyon boldog volt, mert mikor felöltözött és megreggelizett, az apja, felvetette azt az ötletet, hogy gyakorolhatnának egy kicsit, meg versenyezhetnek is, ki kapja el előbb a cikeszt. Lementek a pályára, ahol elkezdtek gyakorolni. Mikor Harry ismét sikeresen elkapta a cikeszt, egy nagy fekete kutya rohant a hóban feléjük, miközben vidáman ugatott. Harry és James leszálltak a földre, hogy jobban megszemléljék az állatot, de mikor találkoztak, az rögtön visszaváltozott Siriussá, s felhangzott egy ugatós nevetés, a dicséretek közepette. Immáron négyen mentek vissza a kastélyba, ahol Lupin, egy hatalmas fát díszítgetett, arany és ezüst gömbökkel, boával és díszekkel. Ebédidőben, mindenki együtt ebédelt, hisz ünnepi ebéd volt. Harry nagyon jól érezte magát, talán mint még soha… annyira vágyott egy tökéletes karácsonyra, melyben együtt lehetett szeretteivel, hogy észre sem vette, ez csak egy ábránd. Szüleivel és Siriussal beszélgetett teljesen belemerülve, mikor az álombéli óra éjfélt ütött. Hirtelen minden elhomályosult, a szerettei vidáman integettek neki, és bíztató szavakkal köszöntek el tőlük. Az a határtalan boldogság, melyet ugyan egy csekély időre érzett is, teljesen átjárta lelkét és szívét. Mikor felébredt, nem tudta ugyan, hogy miért, de nem volt csalódott. Hiába nem volt igaz az álom, hiába veszített el ismét mindenit, ha legalább arra a rövid időre ismét velük lehetett. Ránézett az órájára. Este kilenc múlt… legalább 3 és fél órán át lehetett velük együtt, és ez mindennél többet ért számára. Már csak azt nem értette, hogy Liana miért nem szólt hozzá… miért… hisz mindenki beszélt vele, még Neville szülei is a tudatuknál voltak, mintha sose érte volna őket az átok. Ugyanakkor Lianaval még beszélgethet eleget… nem sokkal később, hogy felébredt, Dobby jelent meg ismét.

-Harry Potter uram, már jobban van?- kérdezte a házimanó.

-Igen Dobby, köszönöm.

-Dobby, mostmár segíthet Harry Potter- nek?

-Ne…igen.- gondolta meg magát Harry, mire a manónak felragyogott a szeme… már mennyi kilátszott Hermione múlt évben kötött sapkái közül.

-Miben segíthetne Dobby?- Harry felemelte a levelet, és odanyújtotta Dobbynak.

-Kérlek vidd el ezt a bagolyházba, és kösd rá Hedvig lábára, majd küldd el vele a címzettnek! Ugye, tudod melyik az én baglyom?- kérdezte Harry egyszerűen, mire a házimanó vidáman felelte, és még füleit is megmozgatta egy kicsit.

-Dobby tudja uram, tudja! Egy nagy fehér bagoly! Dobby ismeri, uram!

-Akkor köszönöm szépen Dobby!

-Ennyi?

-Igen.- Dobby még integetett egyet Harrynek, majd köddé vált. A fiú eldöntötte, megpróbál ismét pihenni, hátha megint álmodik. Éppen hátradőlt volna, de ekkor léptek zajára lett figyelmes. A hang irányába fordult. Az alak lassan közeledett, és lassan bontakozott ki formája is. Egy magas varázsló lehetett… biztos léptekkel közeledett, és Harry nem érzett semmilyen veszélyt. Meggyújtott egy gyertyát, pálcája segítségével, majd vissza rakta a tartójába. Az a kis fény is bevilágította szinte az egész termet… az alak csak néhány ágynyira volt tőle… már közeledett a gyertyafényébe, de még árnyékban állt. És besétált a fénykörbe. Talárja hosszú és kevésbé díszes, de nem sima fekete volt. Hosszú, fehér szakálla mögül, rámosolygott Harryre, mire a fiú megkönnyebbült, hisz Dumbledore volt az.

-Jobban vagy, Harry?- kérdezte.

-Igen, köszönöm… mikor az este felébredtem, ön azt  mondta szeretne elmondani valamit.

-Igen, Harry… el kell mondanom néhány dolgot, amit már a tanév kezdetekor meg akartam tenni, csak történt néhány zavaró tényező.- a fiú értetlenül meredt az idős professzorra. Mit akarhat elmondani neki Dumbledore? Hisz… már mindent elmondott tavaly… vagy talán mégsem? Még mindig titkol valamit.

Kövi fejezet....