És innentől kezdve csak álmodott és álmodott, de nem volt éppen egy mesés álom. Ugyanolyan valós volt mint amikor Lianával találkozta így Voldemorttal. És most is ott volt és Bellatrix Lestrangedzsel megakarták ölni. Az ő jó voltukból Harryneknem is volt pálcája. Közben Liana már elkészült, vagy félóráig tartott és lement a konyhába megmutatni, hogy milyen amit összehozott. A konyhában nem találta ezért bement a nappaliba. Még a lélegzete is elakadt, s mosolya is lehervadt attól amit látott. A fiú először mozdulatlanul feküdt a földön arccal felfele, majd ismét elkezdett vergődni és rángatózni. Odarohant hozzá.
-Harry!!!! Mi van veled?! Vagy… ébredj fel!!!!!!!- megpróbálta úgyis, hogy a fülébe ordította, de úgy sem ment.- Istenem… most mit csináljak?- elkezdett fel alá járkálni. Aztán egy visszafordulásnál megakadt a tekintete a fiún. Annak arckifejezés egyszerűen borzalmas volt. Olyan mintha az ember már inkább a halált kívánta volna. Aztán egyszerre csak abbahagyta és arckifejezése is semmilyen lett.- Nem… az lehetetlen…- lehajolt hozzá, de az csak hideg verítékben úszott. Lélegzete lassú volt és a pulzusa nagyon gyors. Aztán ismét rákezdett, de olyan arckifejezéssel, mint aki nem bírja tovább… kész, mindjárt meghal.- Harry, nem adhatod fel!!!- hajolt fölé, majd támadt egy ötlete. Felállt. Két karját párhuzamosan a fiú fölényújtotta ki. Ujjai nem összezárva, hanem szétnyitva voltak és tenyere is a fiú felé fordult, majd elszántan elkezdett motyogni valamit, amitől tenyerében egyre nagyobb fényesség jelent meg. És ez egyre csak nőtt, de ő nem törődött vele. Már lassan egy gyűrűként ölelte körbe őket. Ekkor kicsapódott a bejárati ajtó. Ang rontott be. Odafutott és elkapta a lány derekát, majd kirántotta a gyűrűből, de Liana még akarta, hogy az hallja az utolsó szavait ezért a befejező szót még rántás közben kiabálta.
-… DREAM!!!!!- ekkor a fénygyűrűből óriási fényesség tört ki, ami beterítette az egész szobát egy néhány percre. Mikor eltűnt a fény, minden a régi volt azzal a kivétellel, hogy Ang és Liana a földön feküdtek. Ang magához térve rögtön a lánnyal törődött.
-Liana! Ébredj! Mondd, hogy nem sikerült! Kérlek!!!!!- de persze amaz nem ébredt fel. Olyan volt mintha meghalt volna. Olyan semmilyen módon feküdt ott mozdulatlanul.- A, francba! Miért kések el mindig mindenhonnan?! Na jó… mi az ami hibádzik onnan?! Hát persze!- csapott homlokára. Összecsukott tenyerét kinyitotta és abban ott volt Harry pálcája. -Néha jól jönnek a trükkök. Még a legegyszerűbb is. Neked pedig, az álomban van a helyed, a gazdád mellett! - mondta a pálcának. Mintha az megelevenedett volna, úgy szökkent „talpra” és belecsúszott Harry kezébe. A lány ugyanazt csinálta mint Liana, csak a kispálcára mutatott, ami hamarosan elvileg ott kellett, hogy legyen Harrynél.- Nem fárasztom az agyam. Inkább nézem ebben a tévében vagy miben. Lily!- Liana baglya Ang kezére telepedett. A lány valamit odasúgott a tévének, majd leült a kanapéra és behunyta szemét. Egy percen belül ki is nyitotta, mert ott volt, hogy mi történik éppen az álmukban. Éppen Harry repült neki egy sírkőnek. Liana pedig még nem volt ott.
-Crucio!- mondta Bellatrix, mire Harry ismét szenvedni kezdett. Úgy ordított mint még soha. Elkezdett rángatózni is. Ang arra a Harryre nézett aki most per pillanat álmodott. Tehát ilyenkor így szenvedett.- Fáj, Potter? Vagy nem?- abbahagyta, hogy az válaszolhasson, de mikor megtette volna, helyette elkezdett vért felköhögni.- Tudod, az- az igazság, hogy te több ideig írod mint Longbottomék bírák együttvéve. Én csak tudom.- és itt nevetett, miközben Voldemort csak unottan nézte. Mikor Bellatrix ismét felemelte pálcáját, Harry már készült, hogy kikerüli.
-Cru…
-Ne Bella! Hagyd egy kicsit!- szólt Voldemort, mire Lestrange leeresztette a pálcáját és engedelmesen meghajolt.
-Igenis Nagyuram!
-Ez nagyon fájt már, igaz Harry? Már százszor is megbánhattad, hogy megölted az egyik leghűségesebb halálfalómat! Vagy tévednék?- Harry megpróbált felnézni, de feje még itt is fájt, Voldemort hangja lüktetett fejében és nem akart már semmit, csak meghalni. Aztán mégis csak erőt gyűjtött és felállt, de úgy hogy a sírkőbe kapaszkodott. Egyenesen Voldemort vörösen izzó szemébe nézett. A fájdalom ami sebhelyébe ekkor belehasított, teljesen elvakította.
-Nem bántam meg semmit! Malfoy megérdemelte!- hang csak alig jött ki torkán, de ezt mind jól hallhatóan, ugyanakkor hörögve mondta.
-Valóban? Akkor egyszer s mindenkorra bánni fogod. Imperio!- Harry ismét érezte a felemelő érzést, mikor nagyon boldog és egy hang azt súgta neki, hogy mondja ki, igenis megbánta… De nem mondhatja ki… csak tedd meg! Meglátod nem lesz semmi baj!... de nem lehet! Nem teheti! Akkor valami nagyon rossz fog történni!... De nem! Bízz bennem! Mondd csak ki! Meglátod megenyhülsz! Talán nem fogsz meghalni… és ekkor egy újabb hang férkőzött fejébe… egy emlék…” Ahogy akarod, Harry… Gyere elő… gyorsan túl leszel rajta… talán nem is fog fájni… habár nem tudom, még sosem haltam meg…” Hogy mondhat ilyet, hogy engedelmeskedik Voldemortnak?! Soha!!! Inkább a halál!
-Valóban? Inkább a halál minthogy kimondd… pedig muszáj lesz! Utána segíthetek meghalni, ha gondolod! Ennyi szívességgel tartozom neked! Imperio!!! Gyerünk, csak mondd ki! Igazán nem nagy dolog bocsánatot kérni! Ez egy felemelő érzés, vagy erre nem tanított meg Dumbledore? Nem mondta el, hogy milyen boldogító bocsánatot kérni?
-Soha nem fogok bocsánatot kérni!!!- lassan, szavanként kiabálta, de közben be kellett fognia fülét.
-Valami baj van? Talán fáj a fejed? Vagy még nem eléggé?- arcán egy gonosz mosoly futott végig. Csak intett egyet a pálcájával, mire Harry hirtelen a füléhez kapott.- Csak nem zúg a füled?- egy ördögi kacaj, ami még a halálnál is rosszabb. Közben sorra halálfalók jelentek meg, akik mind rajta, az ő szenvedésén nevettek. Aztán abbamaradt a hang.- Megdöbbentő, hogy az embernek mennyi minden tud fájni egy egyszerű mugli italtól. De nem bánom, megígértem, hogy megszabadítalak, igaz Harry? És én betartom a szavam bár te nem tartottad magad hozzá. Hátha lesz olyan szerencséd mint nekem és nem halsz bele. Adava Kedavra!- az átok repült Harry felé, aki azóta újra összeesett és elkerekedett szemekkel nézte az átkot. De közben egy nagy sikító valami zuhant lefelé… csakhogy Voldemort nyakában kössön ki. Persze Voldemort összeroskadt alatta. Harry pedig egyszerűen lemerevedett, majd az utolsó pillanatban eldőlt oldalra, így az átok a kőbecsapódott hatalmas porral és robajjal. Hajszál híja volt, hogy nem őt érte.
-ÚGY UTÁLOM A REPÜLÉST!!!!!!!!! És… és…Fúj de büdös ez a rongy!- egy ismerős hang. Harry megpróbálta kinyitni szemét, de az szó szerint összeragadt és nem akarta, hogy magához térjen. Erőt vett magán és kinyitotta. A por lassan elszállt és megpillantotta Lianát Voldemorton aki úgy nézett ki mintha eszméletét vesztette volna. A halálfalók nem tudták mi történhetett, mert sosem látták még a lányt.
-Azt hiszem levetted a lábáról.- mondta halkan Harry és egy mosolyt erőltetett az arcára.
-Te még élsz?- nézett rá a lány.
-Baj?- kérdezte halkan amaz, még mindig mosolyogva és még mindig oldalra kidőlve.
-Dehogy baj!- legyintett a lány boldogan.- Egyébként egész kényelmes amire estem, de ki ez?
-Azt akartad mondani, hogy mi ez, ugye?
-Biztos. Szóval?
-Meg sem ismered Voldit?- lepődött meg őszintén Harry.
-Jé, tényleg. Tökre meglepődtem. Nem tudtam elképzelni, hogy melyik álomban vagy. Jártam a legutóbbiban is és a legelsőben is, amiben találkoztunk… öhm… ezzel itt… a Baziliskus üdvözletét küld és üzeni, hogy kiolvasta a könyvedet.
-Tudtam, hogy valahol elhagytam…
-A Baziliskust vagy a könyvet?
-Végül is mind a kettőt. De legalább az egyiket tudtam, hogy hol. Hála neked, most már a másikat is.
-Mindig számíthatsz rám.- mosolygott és kacsintott.- Jól érzed magad a földön, vagy még ma felkelsz.
-Hát… jól elvagyok itt, de célszerű lenne felkelni…- fejezte be, de mikor elkezdett felülni, egy csöppet sem mosolygott. Közben újabb vért köhögött fel. A lány ezt nem láthatta onnan. Harry lassan belekapaszkodott a romokba és felállt. Egy kicsit szédelgett, úgyhogy ráült a sírkő romjaira. Liana is feltápászkodott, bár szomorúan hagyta ott ülőhelyét. Odament, hogy megvizsgálja Harryt. Annak arca falfehér volt, de néha köhögött még. Egyre ritkábban szerencsére, míg végül abba is hagyta.
-Tudod,- kezdte Liana.- egész kényelmes fotel lehetne…
-Szerintem lenne ellenvetése.
-Meglehet, de az senkit sem érdekel.- kacsintott, aztán lehervadt arcáról a mosoly. Meglátta a vérnyomokat.- Te vért köhögtél fel?
-Semmiség…
-Ez nem semmiség! Régen ebbe… - innentől kezdve nagyon halkan motyogott, így csak Harry érthette amit mondott, mert a fejében még ez is visszhangot vert. -nagyon sokan belehaltak…- Mikor befejezte, rádöbbent valamire, amire eddig nem jött rá.
-Miért?
-Mi miért?- kérdezett vissza amaz szórakozottan.
-Amit mondtál az előbb.
-Mondd csak, nem akarsz már józan lenni? Nem jó ez a másnaposság. Nekem nagyon nem tetszik.
-Pedig én jól elvagyok… na jó. Menjünk amíg lehet.
-Itt hagynád szegény Voldit?
-Most?
-Nem is holnap.
-Nincs túl jó szívem tehát teljes lelki nyugalommal itt hagyom. Csak az a kérdés, hogy hogyan is.
-Szerintem menjünk, illetve fussunk aztán útközben.
-Aha… ez reálisnak tűnik…
-Nem mentek ti sehová!- lépett elő Bellatrix szikrázó szemekkel.- Először végzek Potterrel. Nem bánom te még elmehetsz. Nem… mégsem! Jól figyelj Potter! Crucio!- Harry félrelökte Lianát, így már megint őt találták el. És ismét csak vergődött és kínlódott. Nem akart ordítani, nem akarta ezt az élvezetet is megadni neki, de nem volt elég erős hozzá. Mégis egyik kezében hirtelen valami hideg dolgot érzett, ami mégis életmentő lehetett. Kihasznált egy ordítást és helyette ordítva beszélt.
-Capitulatus!!!!!!!!- és a kínok abbamaradtak, Bellatrix pedig hátrarepült egy hatalmasat. Aztán óriási csapódás jelezte, hogy megérkezett egy sírkőre. Liana ledöbbenve nézte a Harry kezében levő pálcát és Harryt. Lehajolt hozzá, de a fiún ez már nem segített, mert Harry letette fejét a fűre és végleg elsötétült előtte minden. Talán örökre. Egy hatalmas szél keletkezett és valami nagy leszállt a földre. Harry már csak egy alakot és annak vonásait látta. Motyogott még valamit, aztán minden elsötétült és ő nem volt magánál többet.
-Sirius…- mikor felébredt, homályosan látott. Mikor kinyitotta szemét, valami puhán feküdt. Egy ágy volt az.
-Tessék, a szemüveged Harry.- egy nagyon ismerős hangot hallott. Lassan elvette a szemüvegét és feltette, majd a közben becsukott szemét kinyitotta. Nem hitt a szemének. Olyan valakit látott, akire végképp nem számított, de nagyon hiányzott neki. A férfi ápolt volt és újra úgy nézett ki, ahogyan egy képen látta azt. Nem más volt, mint Sirius Black.
-Sirius?- kérdezte ledöbbenve, mire a férfi bólintott. Harry akaratlanul is átölelte és a férfi hagyta magát. Sőt, ő is átölelte Harryt. Sirius intett neki és ő felkelt az ágyról. Meglepődve vette észre, hogy semmi baja sincs. Még a feje se fájt. Sirius és ő némán sétáltak a Black házban. Harrynek még mindig felállt a szőr a hátán a ház láttán… főleg mikor bentről kellett szemlélnie. A földszintre érve nem a szokásos kép tárult szeme elé, hanem a roxforti birtok. Annak udvarán sétálgattak, miközben a nap lemenni készült.
-Sirius?
-Tessék, Harry.
-Mi történt mi után… mi után… Bellatrix az én hibámból… hát…
-Megölt?
-Igen. Azt láttam, hogy te átesel a függöny másikoldalán, de…
-Tudom, hogy nem jöhettél utánam. James és Lily mesélték, hogy utánam akartál jönni, de jól figyelj rám Harry és jegyezd meg!- Sirius most leguggolt, -így egy szintbe került Harryvel- és a fiú szemébe meredve folytatta.- Nem a te hibád volt! Nem te tehetsz róla, hogy ez történt!
-De ha nem dőlök be Voldemort csapdájának, ha nem hiszem azt… akkor most is… még most is…
-De megtörtént és megváltoztathatatlan. A lényeg az, hogy nem tudhattad, hogy a Jóslatok termébe akarnak csalni téged és éppen ezért nem vagy felelős a történtekért. Érted?- Harry bólintott, bár nagy nehezére esett. Most pedig egy iszonyatosan nagy teher esett le szívéről.
-Anya és Apa mesélték?
-Igen.- Sirius felállt és újra elkezdtek sétálni, közben lelkesen mesélte.- Amikor átestem a függöny másik oldalára, nem éreztem semmit. Csak sötétséget és hideget, de utána egy álombeli világra találtam. Ott volt mindenki akit ismertem. Lily és James rögtön megtaláltak. Elmesélték, hogy mi történt és azt is, hogy állandóan figyeltek téged, lankadatlanul. És hogy mennyire büszkék rád, amiért már két évvel ezelőtt felvetted a harcot Voldemorttal és elmesélték, hogy milyen derekasan harcoltál. Lily megállapította, hogy egyre jobban hasonlítasz apádra. James pedig, hogy a szemed egyre inkább Lilyére hasonlít. Hogy egyre zöldebb.- Harry elmosolyodott, és alig láthatóan egy örömkönny folyt végig arcán.- Aztán évközben én is figyeltelek már. Tudtam, hogy egyszer találkozni fogunk, hogy elmondhassam neked, hogy ne ezen járjon az eszed folyton. És ne is a bosszún.
-Miért?- nézett keresztapjára Harry.
-Mert nem mindig kifizetődő. Nem tudom, hogy emlékszel- e még arra amit elmeséltem, hogy hogyan is kerültem Azkabanba.- Harry ismét bólintott, hogy emlékszik.- Akkor az is eszedbe jutott már, hogy én csak bosszút akartam állni Peterön amiért elárulta a szüleidet de ő kifogott rajtam és engem hibáztattak mindenért. Igaz nem számít, de emlékszel, hogy a bíróságon milyen „szerencsém” volt, mert nem is védekezhettem?
-Igen, emlékszem. Mr. Kupor vezette ezt be akkoriban. Ezt mondtad.
-Pontosan. Tehát nem mondhattam el az igazamat. Aztán mikor megszöktem és ismét bosszút akartam állni, akkor meg te álltál az utamba.- Harry akaratlanul is elmosolyodott. Visszagondolt, hogy mit feltételezett keresztapjáról. Igaz, hogy nem volt vicces, de akkor is egy emlék, hogy milyen bolond volt. Nem is volt baj, mert mikor Sirius látta, hogy keresztfia mosolyog, akkor ő is elmosolyodott.- Nemes szívre vallott, hogy nem engedted Petert megölni. Nem akartad, hogy Remus és én gyilkosok legyünk. Én viszont el akartam követni azt a bűnt, amiért végtére is börtönben ültem. De nem tehettem meg, hála neked. A tanulság mégis az, hogy nem szabad bosszút állni, mert aki bosszút esküszik, az nem elég erős. Hagynod kell, hogy hadd múljon úgy minden ahogyan kell. Amíg ezt kívánod, nem lesz nyugodt életed. És ha eljön az ideje, akkor, de csak akkor tedd meg! Addig amíg nincs szükség rá, ne akarj ölni!
-Én nem akarok és nem is akartam megölni Malfoyt. Egyrészt azt sem tudtam, hogy ki ő, és azt sem, hogy mit küldök rá, csak ez élt bennem erősen, hogy erre ezt kell reagálni.
-Jut eszembe. Malfoy üdvüzletét küldi, nagyon lentről. Igaz nem egy kellemes és boldog üdvözlet, de mégis csak gondolt rád…
-Mit üzent?
- Üzenem Potternek, hogy amint idekerül, azonnal megölöm! Aláírás Lucius Malfoy. Persze rögtön gondoltuk, hogy nem Jamesnek üzeni, de szerintem még mindig nem fogta fel, hogy hova került. Ha nem akarsz bosszúból ölni, csak a végszükség esetén teszed ezt, akkor nem fogod többet látni Malfoy bosszús képét. Egyébként amikor megszöktél otthonról és megláttál engem, akkor nem jutott eszembe, hogy én is ugyanezt tettem.
-Csak követtem a példád.- és Harry nagy örömére, most újra hallhatta azt az ugatós nevetést, amit már régen hallott.
-Rossz példát követtél.- mosolygott a varázsló.- Ugyanakkor Lily mesélte, hogy amikor az unokatestvéred és bandája elment melletted és te meggondoltad magad és mégsem provokáltál ki semmit, hanem csak hagytad hadd menjenek el, az útjukra, akkor az én tanácsomat fogadtad meg és rám gondoltál. Gondolom, hogy idegesítő lehetett egész idő alatt azt hallgatni, hogy ne csinálj semmit és maradj nyugton.
-Igen, az volt. De ha még emlékszel, akkor utána Hermionén és Ronon töltöttem ki a dühömet.
-Igen, emlékszem. Még a gyűlésen is hallani lehetett lent, hogy mit mondasz nekik és mit vágsz a fejükhöz. Sajnáltam is őket. Ezeket mindenképpen elakartam mondani neked, de van még néhány dolog.
-Mi?
-Az egyik, hogy a szüleid nagyon szeretnek és üdvözölnek. Azt üzenik, hogy ne aggódj, fogtok találkozni, ha eljön az ideje. Én hozzá fűzném, hogy akkor nem csak velük, hanem velem is fogsz még találkozni.- Harry elmosolyodott, mert ez a hír nagyon sokat jelentett neki.- A lánykéréshez pedig csak annyit fűznénk hozzá, hogy jobb választásod nem is lehetett volna.- Harry boldog és hálás tekintetével szinte megköszönte ezeket a szavakat.- A másik, hogy szeretnék átadni neked két képet.- és előhúzott két fényképet, majd át adta Harrynek. Harry megnézte őket. Az egyiken a szülei és keresztapja integettek neki vidáman, míg a másikon szintén vidáman ő és Sirius van rajta, tavaly előtti karácsonykor.- Ez a kép most készült nemrég.- mutatta Sirius azt a képet amin hárman vannak, de ekkor elővette pálcáját és megkoppintotta, mire azon hármuk között megjelent Harry, mostani valójában.- Ezt pedig mindig magamnál tartottam, de most neked van rá nagy szükséged. Harry hálásan mosolygott. Szívét mardosta valami.
-Köszönöm!- bökte ki végül.
-És a harmadik amit elszerettem volna még mondani, egy trükk, amit akkor alkalmaztam, amikor túl sok vajsört ittam.- és Harry fülébe súgott valamit, amitől a fiú elhúzta a száját.
-És bevált?
-Nekem igen és neked is be fog szerintem, de én a helyedben a jövőben tartózkodnék minden ilyesmitől.
-Ez sem állt szándékomban!- tiltakozott.
-Tudom.- a varázsló megnézte óráját.- Nekem most mennem kell és ti se maradjatok itt. Rá fogsz jönni, hogyan is menjetek ki, de jegyezd meg amiket mondtam és azt is, hogy még találkozunk. Erre megesküszöm, ha nem hiszed el!- Harry megölelte Siriust és elköszönt tőle. A varázsló pedig integetve semmivé vált. Harry pedig ott állt és meredt arra pontra ahol az imént keresztapja állt. Hát újra elvesztette!!! Már megint ez járt fejében, de ekkor eszébe jutott, hogy Sirius megesküdött, hogy még találkozni fognak!!! Vagyis nem vesztette el örökre!!!! Hirtelen melegség járta át szívét és elkezdett forogni előtte minden. Ő összeesett és ismét elsötétült előtte minden. Mikor kinyitotta a szemét, ugyanott feküdt, ahol akkor mikor megjelent kezében a pálca. Körülötte nem volt senki. Teljesen egyedül volt. De valahonnan a közelből hallotta egy lány sikolyát. Elkezdett futni mikor már felfogta, hogy az imént, meghalt!!!Csak ezért találkozhatott Siriussal! Nem ment nagyon közel, csak egy dombon állt ahonnan le lehetett látni. Látta, hogy a lányt is ugyanúgy kínozzák mint őt. Mivel más nem jutott eszébe, Voldemortra szegezte pálcáját, miközben gyorsléptekkel elindult.
-Crucio!- szinte motyogta, hogy idő előtt senki se hallhassa meg… persze lehet, hogy csak lihegett. Mikor Voldemortot elkezdte kínozni, Bellatrix rögtön abbahagyta a másik kínzását és Nagyurát nézte. Miután már nagyon közel volt, megállt és leeresztette pálcáját. Voldemort gyorsan kelt fel, de csak maga elé motyogott valamit.
-Potter!
-De Nagyuram, Harry Potter meghalt és… minden Potter meghalt végre.
-C- c- c… Tévedés!- mondta gúnyosan, mosolyogva és tiszta derűvel Harry. Közben a halálfalók utat nyitottak neki.
-Ez lehetetlen! Én magam ellenőriztem!
-Rendben, Rendben! Nem tagadom, hogy meghaltam, de élek.
-Hogy?- értetlenkedett Liana.
-Több szerencsém lehetett, mint bárkinek együttvéve egész életében.- Harry szenvtelenül Voldemortra szegezte tekintetét.
-Te megőrültél!- fakadt ki Liana.
-Könnyen meglehet, de szerintem már régen megtörtént. Most pedig, igazán nem akarunk senkit megbántani, de sajnos mennünk kell.- közben lehajolt és felállította a lányt.
-Elárulnád hogyan?
-Úgy ahogyan te is jöttél.
-Jé… tényleg! Hogy ez nekem eszembe se jutott!- csapott homlokára egy nagy mosoly közepette.
-Na látod… most vitatkozhatnánk, hogy kettőnk közül ki is őrült meg valójában.
-Á,- legyintett.- nincs értelme. Úgyis te nyernél.
-Ó, köszönöm ezt a hatalmas bizalmat!
-Szívesen! Most pedig… A soha viszont nem látásra!- Liana motyogott valamit, így Voldemort átkai nem értek semmit, mert átrepültek a két fiatalon, akik lassan eltűntek, de előtte átlátszóvá váltak. Majd hirtelen minden elkezdtek forogni, és elszédülve ébredtek fel hirtelen.
-Na végre. Már kezdtem aggódni, hogy rossz irányba mentetek.
-Nem, most egyenesen idejöttünk.
-Köszi, hogy utánam jöttél.- köszönte meg Harry a lánynak, majd felállt és kiment. Még most is vidám volt.
-Hát… szívesen… de ez meg hova ment?- kelt volna fel, hogy utána induljon, de Ang elkapta a karját.
-Hagyd békén!
-Megint kezded?
-Nem, most nem az… csak hadd legyen most egy kicsit egyedül…
-Utálom mikor ezt csinálod!
-Nem baj. Erre szüksége van.
-Te már megint tudsz valamit amit én nem! Halljam!
-Nem, Liana. Ehhez semmi közöd. És nekem sincs! Egyedül Harrynek van joga ezt elmondani.- nem is inkább jókedvűen, hanem együtt érző szeretettel mondta mindezt.
-De ő nem fogja.
-Ennyire nem bízol benne?
-De bízom!
-Akkor hagyd rá. Ez nem az én feladatom. Nekem csak az volt, hogy megfigyeljem amit csinálsz. Illetve csináltok. Sajnos a kíváncsiságom nagyobb volt és egyszerre néztem, féloldalasan, hogy veled mit csinálnak és vele m történik.
-Tényleg meghalt? Mikor lehajoltam és odaültem mellé, hogy megnézzem mi van vele… azt éreztem, hogy egyszer csak feladja valamiért az egészet és vége. Nem csak a légzése, de még a szíve is leállt Ang. Ez lehetetlen, hogy valaki ezt túlélje!
-Igen tényleg meghalt és túlélte.
-Akkor üljünk le, és elmondasz nekem mindent amit csak tudsz! Most! Nem akarom ezzel rontani a hangulatát, de olyan volt mintha megőrült volna… vagy én őrültem volna meg! Lehet, hogy megőrültem és belehaltam és észre sem veszem a különbséget?!- merengett a semmibe.
-Nyugodj meg! Nagyon is élsz! Bár, hogy az agyad a helyén van- e abban nem vagyok biztos.
-Köszönöm!
-Szívesen! Egyébként ő nem vette észre mikor meghalt.
-Ez meg hogy lehet?
-Úgy, hogy nem vette észre!
-Nem vette észre, hogy meghalt?
-Nem, csak mikor… hát…öhm… mugli szóval hogy is van ez? Ja igen, szóval csak akkor vette észre mikor feltámadt és elgondolkodott mindenen.
-De hogy halt meg?!- közben Harry szólt, hogy felmegy egy kicsit pihenni és egy bögre valamit is magával vitt. Nem tudta, hogy csak álmodta- e az álmában vagy ténylegesen megtörtént, hogy találkozott keresztapjával. A lényeg az volt, hogy azt hitte. De fent, amint megitta azt a valamit, ami valószínűleg Sirius utasítása szerint készült, rögtön álomba merült.
-Liana!- leültek és a lány vállára tette a két kezét.- Most gondolj bele! Senkise képes arra, hogy ennyi mindent kibírjon! Mikor akik eddig támogatták ellene fordultak, ismét, mikor elvesztette azokat akikre szüksége lett volna, de legfőképpen a legrosszabb mégis az, hogy ha az ember úgy érzi nincs miért élni. Ilyenek mellett, még meg is kínozzák, nem is egyszer, nem is akárhogyan, nem is rövid ideig. Gondolj bele! Ilyet senki sem bírna ki ép ésszel! Még szép, hogy inkább a halált választja! Te se szenvednél örökre, ha egy perc alatt minden szenvedésednek véget tudsz vetni!
-De én ott voltam, hogy segítsek…- nyögte fájdalmasan.
-Biztos, hogy szeret téged, de ez nem segíti át mindenen.
-Szóval, tudatosan akart meghalni?- közben lehajtotta a fejét.
-Igen.
-Akkor jobb lett volna ha meg is hal!!!- kiabálta, miközben felemelte fejét. Látszott, hogy ismét sír. Mint a nyári zápor, úgy potyogtak könnyei.
-Tényleg? Ugyan ki akart ezek után szintén meghalni? Ugyan ki is lehetett az, aki mikor rájött, hogy meghalt, nem harcolt többé? Vajon ki is volt az? Nem emlékszem a nevére… ja várj! Már rémlik valami… hát persze! Lara Elizabeth Megan volt az. Ismered?
-Nem. Mondd el, hogy hogyan tudott feltámadni!
-Azt nem tudom. Talán nem volt még itt az ideje.
-Mi történt azután, hogy végül is… öngyilkos lett?
-Nem lett öngyilkos! Csak feladta a reményt és mindent!
-Szerinted az nem egyenlő az öngyilkossággal?!
-Nem. Neked fogalmad sincs, hogy mi az- az öngyilkosság!!!!- pattant fel Ang. Szeméből most először, könny csordult ki.
-Akkor meséljen tanárnő!!!! Azt hiszed én talán nem próbáltam meg?! Nem is egyszer!!!! Ha akartam volna, simán elugorhattam volna az elől a busz elől, például!!!
-Az nem az, hanem csak egy bolond csaj azt képzelte, hogy így jobb lesz! Az az öngyilkosság, mikor az ember fogja magát és mindent megpróbál, hogy megölhesse magát, de nem megy neki! Pedig leszúrja saját magát! Leugrik a legmagasabb pontról! Fejbe lövi magát! És egyéb ilyenek!- megállíthatatlanul könnyezett és rekedt hangon mondta mindezt, ami a szívéből jött.
-Te ezt mind kipróbáltad?!- hüledezett Liana.
-Mégis mit gondolsz?! Majd végig akarom nézni mindig, hogy hogyan hal meg a szerelmem és a családom???!!!! A lányomról már nem is beszélve!!!
-Ang, add fel az örök életet! Nincs más esélyed!
-De nem lehet feladni! Értsd meg, hogy nem lehet! Azt hiszed én talán akartam?! Dehogy is akartam! Így születtem. Ezzel a tulajdonsággal, mert nem az volt az anyám akit annak hittem! Szerinted miért voltam mindig olyan jó történelemből?! Hát azért, mert ott voltam!