Egyszer sem?
-Egyszer sem ismertek rám.
-Aha… hát az ciki…
-Nem te fogod megmondani nekem, hogy mi a ciki és mi nem! A hajad, az ciki a javából.
-Próbálj csak meg te elmenni a fodrászhoz úgy, hogy mire hazaérsz úgy nézel ki mintha semmit sem csináltak volna vele! Mellesleg te is úgy nézel ki mint én, per pillanat. Ergo neked is ilyen ciki a hajad. És ha vele akarsz maradni, megjegyzem úgy se fog sikerülni, akkor így is kell maradnod.
-Nem érdekel! Most pedig kezdjük!- felemelte kardját és villámgyorsan kezdett el támadni, Harry pedig védekezni.- Nem is gondoltad volna, hogy sokat fejlődtem azóta, igaz? Én lettem a kardozás mestere.
-Nem dicsőség egy gyilkolási sportban jeleskedni!- Dran egy hatalmasat csapott Harryre, illetve csak akart, de amaz vízszintesen fordította kardját. Dran nem csapkodott tovább. Fogta magát és erősen nyomta Harry kardját, de a kard jócskán bosszút állt ezért, mikor már annyira erősen nyomta, hogy a fiút egy sírkőre taszította és már majdnem megfojtotta a saját kardjával, illetve majdnem elvágta a torkát azzal…
-Most bánhatod, hogy nem adtad! De amint meghaltál, enyém lesz a fődíj! És beláthatod, hogy csak percek kérdése…- de ezzel Harry olyan dühös lett, hogy egy erőteljes rúgástól lerúgta magáról, de a kard is megunta és elkezdett fényesen ragyogni, s ezek együttes ereje azt produkálta, hogy néhány métert repült, mikor is végre landolt a földön. Harry pedig feltápászkodott a sírkőről és úgy ment oda.
-Ő nem egy díj!- lihegte miközben levegő után kapkodott, de így is harcra kész volt. Dran csak mosolygott.
-Örömmel látom, hogy felkeltettem az érdeklődésed.
-Nem fogok ellened harcolni.- leeresztette a kardját és hátat fordítva neki, nyugodtan elindult. Az idegen pedig felkelt. Vérzett a szája széle, de csak simán lenyalta.
-Rosszul teszed. Eddig nem volt szokásom hátba támadni senkit, de ha nem harcolsz, megteszem!
-Kár lenne rontani ezen a jó szokáson csak az én kedvemért… Mellesleg harcolni fogok, megnyugtatlak, csak nem ellened…
-Rossz válasz!- tényleg hátba támadta, de amaz felkészült és védekezett. Támadni nem akart, mert nem akart gyilkos lenni… illetve, igaz, hogy nem is lett volna lévén, hogy halhatatlannal van dolga… de az a tudat… Közben hátrafelé haladtak. Harry bravúrosan védett minden csapást. Ezen az estén Griffendél Godrik vezérelte… ;))) A végén eljutottak a koporsóhoz. Dran majdnem belelökte Harryt a koporsónak szánt helyre, de az kitért előle, s helyette hátulról őt lökte bele. Aztán nézte hogyan zuhan a mélybe. Majd megnyugodva felsóhajtott:
-Na végre…
-Látom hiányoltál!
-Hogy a fene vinne el!- fakadt ki Harry, ugyanis az idegen újra előtte állt és folytatta a harcot.
-Harry!- hallatszott a háttérből. A fiú akaratlanul is odafordította fejét. A lányt néhány halálfaló követte, de ő ezt még egyelőre nem vette észre.
-Vigyázz!!! Mögötted!!!- kiáltotta, s úgy tűnt, hogy meghallotta, mer hátrafordult. Harry viszont figyelmetlenségével hatalmas árat fizetett. Dran tényleg majdnem kettévágta, de hála a táncnak éppen hogy ki tudott térni előle, csakhogy valamennyire elvesztette egyensúlyát és Dran ezt kihasználva, belelökte a koporsóba. Harry elterült benne, de mielőtt kijöhetett volna belőle, simán rácsukták a fedelét a koporsóra. Ekkor még volt remény, hiszen ott van a pálca és a kard neki. Egy másodperc múlva azonban ez szertefoszlott, mert mindkettő Dran kezében termett.
-Ezekre nem lesz szükséged.- ujját végighúzta a koporsó nyílásánál és ily módon elegánsan beforrasztotta. Tehát a fiú semmiképpen sem tudott volna kijutni. Lábával rugdosta a fedelet, de persze hasztalanul.
-Azonnal engedj ki, vagy ha legközelebb találkozunk esküszöm, hogy megöllek! Lehet, hogy halhatatlan vagy, de én teszek róla, hogy ne legyél!
-Én a helyedben nem pazarolnám a levegőmet, mert kitudja, hogy milyen rövid időre lesz elég…
-Te ....!!! Ha egyszer megtalállak jobb lesz ha vigyázol, mert még megtalállak fojtani! Engedj ki!
-További jó szórakozást Harry… és elfelejtettem mondani, hogy jó utazást… jobban jársz ha nem nagyon ugrálsz, mert a gödör szélére toltam a koporsódat, félig lelóg- tényleg megtette.- így könnyen eltemetheted magad…
-Na …várj csak…- de látszott, hogy lenyugodott, legalábbis látszólag.
-Csak nem nehézkesen veszel levegőt? Oh mily kár… pedig azt reméltem, hogy ott leszel az esküvőnkön! Ezek szerint egyel kevesebb meghívót kell majd írnunk…
-Pontosabban… csak egyetlen… egyet…, mert csak te leszel… ott… számíts rá, hogy… a menyasszony késni fog… de soha… nem látod... ... ... viszont!
-Majd meglátjuk! Szép álmokat!
-Dögölj… meg…- kiáltotta utána Harry. Eszébe jutott, hogy amikor nem önmaga volt, akkor képes volt feloldani a némító varázst, és arrébb repíteni barátait pálca nélkül… most sincs más választása… elkezdett különböző átkokat motyogni és koncentrálni. Közben Dran a lány felé haladt, aki leszerelte a halálfalókat. Némi kínzás fejében. Természetesen rögtön meglátta, hogy kivel van dolga.
-Jaj, már annyira féltettelek!- kezdett a színjátékba. Dran nem tudhatta, hogy a lány sohasem viselkedett még így Harryvel.
-Most már semmi baj, megnyugodhatsz, drágám!- Liana majdnem elképedt. „EZ MEGSZÉGYENÍTI HARRYT TELJES MÉRTÉKBEN!!!!!!!” Közben Harry tovább próbálkozott, de egyre erőtlenebbül. Már csak percekre lehetett elég a levegője, éppen ezért visszatartott lélegzettel, szótlanul koncentrált. Persze akik eljöttek a temetésre már réges- régen harcba szálltak volna, de igazság szerint nem tehették, mert halmazállapotuk a levegőével volt egyenlő. Na jó, csak majdnem, mert nem lehetett őket beszívni és egyben voltak, de bármikor ott voltak ahol akartak.
-Hát persze édesem! Tudtam, hogy számíthatok rád, egyetlenem! Éppen ezért hadd jutalmazzalak meg!- Dran már szó szerint majdnem letámadta, de a lány közbeszólt!
-Nem nem! Csukd be a szemed és ne less! Csak maradj nyugodtan, … öhm… tigrisem!- más nem jutott az eszébe! Ez van! Dran becsukta a szemét és csókra várva csücsörített. De Liana gonosz dolgot eszelt ki. Hangtalanul magához hívta a borzot amelyiket megmentettek és a mókust is. Megbeszélt mindent az állatokkal tátogva. Megfogta a borzot úgy, hogy a feje felé legyen é a hátsó része legyen az idegennel szemben, pont egyvonalban a fejével. Mikor beállt a pózba jelt adott a mókusnak. Az pont egy iszonyatosan kellemetlen helyen harapta meg… khkhkhkh… ha értitek mire célzok… Erre persze az felordított és kinyitotta szemét is. Szembe találta magát a borz hátsójával. Iszonyatosan büdös valamit került a arcára, amitől ő csak ordított és körbe- körbe rohangált. Egy ilyen futásnál elhagyta a kardját, amit a lány el is kapott. Dran éppen a földön fetrengett, amikor szembetalálta magát a lánnyal, de úgy hogy az a mellkasára lépett fél lábával és a torkának szegezte a saját kardját.
-Tudom, hogy halhatatlan agy, de azt is tudom hogy hogyan lehetne megölni, de örökre. Ezért azt ajánlom, hogy amikor elengedlek, te húzz vissza oda ahonnan jöttél! Ha nem teszed meg, mindenkinek elmondom, hogy hogyan ölhetnek meg, és mivel a muglik nagyon is jó kardforgatók, biztosíthatlak róla, hogy egyikük végez majd veled! Lehet, hogy nem én és nem is Harry, de egyikük biztosan! Ezt veheted akár egy jóslatnak is! Úgy is jól megy most a jóslatok piaca! És én csak azért nem teszem meg, mert nem vagyok gyilkos! Bár tudom, hogyha elengedlek azzal nagy hibát követek el, de nincs szívem még egy ilyen férget sem megölni mint te!- Dran már kelt volna fel, de Liana még mindig a torkának szegezte.
-Mit akarsz még? Megígérem, hogy elmegyek!
-De előtte megmondod, hogy hol van!
-Soha nem tudod meg tőlem!
-Lehet, mert mindjárt megöllek!
-Rendben! Ott van bezárva a rózsaszín koporsóba!- fejével a fekete koporsó felé bökött.
-Rózsaszín az esed tokja!- mondta Liana miközben eldobta a kardot, jó messzire. Ami igazán rosszhír volt számukra, hogy a létező összes dementor Voldemort szolgálatában állt, aki most éppen mellettük állt. Ő azt hitte, hogy az Harry. Persze meg akarta dicsérni a lányt, hogy már halad afelé, hogy átállhasson, de ekkor rájött, hogy az nem a fiú. Közben a dementorok körbe vették őket és a koporsót is. Harry jóvoltából annak hirtelen felrobbant a teteje. Hatalmas lélegzetet vett, mikor felült.
-Végre…... oó!- meglátta a dementorokat, akik most őt vették körül. Pálcája sehol sem volt, ráadásul megint elkezdett szédülni… megjelent a jól ismert fehér köd… de ezúttal akárhogyan is próbálkozott megőrizni józanságát és éberségét, még annyira sem sikerült neki mint szokott. Talán azért, mert azóta még több rossz emléke volt. Éppen felállt, mikor kész, elájult és újra kiterült, de közben elkezdett rángatózni. Egy dementor odasuhant hozzá és a nyakánál fogva felemelte… Harry valamennyire magához tért. Egész testét jéghideg verejték borította. Nem látott semmit a ködtől, csak a dementort… és mintha a halál szívódott volna tüdejébe. A dementor lassan hátraengedte csuklyáját. Voldemort nem akarta így elintézni Harryt, mert igazán méltó ellenfélnek bizonyult az évek alatt. De mind hiába. A dementorok nem tágítottak. Voldemort nem foszthatta meg őket ettől a különleges csemegétől!! Melyre már oly régóta vágynak!!! Nem… inkább végeznek Voldemorttal is! Közben Liana is elkezdett arra rohanni. Ami a furcsa volt, hogy mintha fény világította volna testét a sok dementor között… ott voltak mellette, de nem mertek a közelébe menni. Harry szívét betöltötte a halál és az üresség. Még csinálhatna valamit… de hol a pálcája?
-Lumos…- mormolta, mire alatta a földön megvillant a pálca. De hogyan tudná elérni? Közben a dementor már majdnem teljesen levette és végül teljesen levette csuklyáját. Harry gondolattal végre magához hívta pálcáját. Ott volt a kezében… De nem tudta elfordítani fejét… akárhogyan igyekezett, a dementor erősebb volt. Oszladozó ujjai melyeken már látszott a csont, erősebben tartották. Nem nyithatta ki a száját! Csukva kellett tartania! De mégis mit csinálhatna?! A patrónus bűbáj így is nagyon nehéz varázslat! Nem, hogy gondolatban meg tudja csinálni! De Liana még nem ért oda… ekkor támadt egy ötlete! Csak egy pillanatot kell nyernie… ameddig kimondja! A dementor feje vészesen köze volt, arról, hogy borzalmas már nem is beszélve… gondolt egyet és egy hatalmasat rúgott a lénybe, de annak majdhogynem meg se kottyant. De itt az idő most vagy soha!
-EXPECTO PATRONUM!!!!!- Lianára gondolt… és egy nagy fényes szarvas szökkent ki pálcájából, ami megakadályozta, hogy végrehajtsa a csókot. Ahol a szívének kellett volna lennie, ott öklelte fel, mire amaz kénytelen volt otthagyni drága prédáját… felszállt a többiek közé. A szarvas hűen őrizte Harryt, aki szinte élettelenül esett a földre. Sok dementor volt és így, hogy Harry nem volt magánál, nem volt egyszerű a patrónusnak sem. Minden dementor őt vette körül, de eddig a szarvasa mindenkit távol tudott tartani tőle. Ekkor érkezett meg Liana a képbe. Mindegyik dementor őt nézte…volna, ha lett volna szeme… de erre most nem térek ki…
-Tűnjetek onnan, ha jót akartok!- mintha azt képzelte volna, hogy parancsolhat nekik.
-Ne Liana! Ne tedd meg!- hallhatta volna fák közül, de nem hallotta meg.
-Azt mondtam, hogy menjetek el onnan!- a dementorok csak álltak, de egy cseppet sem távolodtak. Harry patrónusa épp az egyiket igyekezett távol tartani a fiútól, mikor egy másik elindult felé.- Ti akartátok! Hát most meglelitek az örökbékét!- ekkor tényleg hatalmas fényesség tört ki belőle. És szívéből lassan kiemelkedett egy nagy fényes gömb. Amit varázsló még sosem láthatott, mert aki látta, az nem bírta megállni, hogy meg ne fogja. Igen, nyilvánvaló, hogy mi ez…
-Nem teheti meg! A Lelkek Gömbjével soha!- újabb suttogás a fák közül.- Ha megteszi én magam fogom elintézni ezt a kislányt! Nem érdekel, hogy leszármazott!- a gömb a lány két összetett tenyere fölött 1-2 centivel lebegett. A dementorokat vonzotta ez, de féltek is tőle…
-Mondjátok szépen, a soha viszont nem látásra!- a gömb elkezdett forogni a tenyerén és ezt követve beszívta a dementorokat. Azok számára nem volt menekvés. Túlságosan vonzotta őket a Gömb, mely tartalmaz „néhány” lelket. Egyre gyorsabban forgott és már minden dementort beszívott… de ekkor a gömb színe már koromfekete volt. És Liana felengedte a levegőbe, majd behunyta szemét és koncentrált, de közben egy vonalba emelkedett vele. A Lelkek Gömbje újra el akarta foglalni méltó helyét a leszármazott szívében. De a lány már nem akarta és ezért volt ez a nagy hajcihő, mert meg akarta semmisíteni. . És sikerült a Lelkek Gömbje gyengébb volt és egyszer csak kigyulladt, majd felrobbant. Liana leesett a földre és szívére szorította kezét. A Lelkek Gömbje megsemmisült, végleg. Darabjai is addig robbantak amíg végül a semmivel lett egyenlő. Harry lassan felébredt. Jeges verítékben úszott. Felült és négykézláb odamászott a lányhoz. Az elmosolyodott.
-Pont időben.
-Az utolsó pillanatban.- mosolygott Harry.
-Gyönyörű lett a patrónusod. Kívülről nézve még nem láttam… de most már igen… utoljára.
-Nem…
-De igen… túl sokáig voltam vele együtt, hogy tudjak nélküle élni… én nem tudtam, hogy nem hagyott el… nemrég jöttem rá…,de az egyetlen amit soha nem tudott irányítani az a szívem volt. Ezt el kell hinned.- hangja egyre erőtlenebb lett, de most büszkén kihúzta magát amennyire még tudta.
-Tudom és hiszek neked.- megállta sírás nélkül, de nagyon nehezen ment neki. Ez minden kínzásnál borzalmasabb volt… látni, ahogyan haldoklik… ahogyan bármelyik percben a semmivé válhat ahogyan ők szoktak… egyszerűen el fog párologni!
-Tudom, hogy hiszel nekem. Mindig is tudtam és bíztam benned. Az első perctől fogva, ahogyan megláttalak az udvaron olvasni…
-Megszólítottál, de én nem figyeltem. Azt hitted, hogy walkmant hallgatok…
-És én a frászt hoztam rád amikor mögötted állva köszöntem. De akkor még hazudtál nekem, és váltig tagadtál mindent.
-Aztán mikor egyszer bejutottál a szobámba…
-… mindent megtudtam és számon kértem rajtad… és te bevallottad… őszinte voltál hozzám, pedig nem lett volna szabad...
-De te is… az idők során…
-Nem azért nem mondtam el semmit, mert nem bíztam benned… hanem, mert én sem tudtam…- most volt az utolsó esélye, hogy mindent bevalljon.- Sajnálom…- egy könnycsepp gördült le arcáról, annyira bánta…
-Nem kell sajnálnod, tudom. Fel se merült bennem, hogy nem bízol bennem.- Harry letörölte az arcáról és rámosolygott. De ez nem az afféle sajnállak, hogy mindjárt meg fogsz halni, hanem egy igazi kedves, érzelemmel teli szeretlek mosoly volt.- Amikor pedig a fejedhez vágtam mindent… az csak…
-Tudom, az eleje színjáték volt… de hogy mibe ment át…
-És még sorolhatnánk. Ha legyőztük Voldit, akkor elmegyünk Hawaiira, rendben?- kérdezte Harry és kacsintott hozzá. Nagyon jól tudta, hogy ez már nem következhet be és Liana is tudta, hogy Harry tudja, hogy nem fog sikerülni, de nagyon boldog volt.
-Rendben.- és rámosolygott.- És te feketében leszel akárhogyan is tiltakozol.
-A fehér amúgy sem az én színem.- legyintett és Liana nevetett. Harry most hallotta utoljára ezt a kedves, édes, halk, bársonyos, békés és szívből jövő nevetést.
-Menned kell.- mosolygott kedvesen.
-De csak veled. Ha kell, akkor karban viszlek.
-Szépen néznénk ki. - és életében utoljára elkezdett színészkedni.- Ó bocsi, de most a karjaimban fogom tartani egész végig a menyasszonyomat. Ugye nem baj?- befejezte és elnevették magukat. Tudták, mert szívből érezték, hogy mi vár a másikra. Harry közelhajolt hozzá és Liana pedig hozzá. Most, utoljára csókolták meg egymást.
-Menned kell. Az élet nem áll meg, soha. És Voldi is tűkön ülve vár rád.
-Na és? Kit érdekel? Hadd várjon, addig is csinál valamit és nem unatkozik…
-Ugye tudod, hogy nagy hülyeséget mondtál?
-Igazán megszokhatnád!
-Már megszoktam.
-Tudom.
-Akkor jó. Még találkozunk, ez biztos. Így van leírva a csillagok állásában, ezt suttogja minden egyes bolygó.- kacsintott. Egy néma pillantással köszöntek el, aztán Harry fájó szívvel, de pálcával a kezében elindult, otthagyva a földön ülő lányt. Már nem hallhatta, hogy az mit motyog magában, viszont nem bírta tovább. Néhány könnycsepp gördül le arcán. Borzalmas volt, hogy őt is elvesztette… ez az érzés leírhatatlan… inkább az időtlen időkig meghalt volna állandóan minthogy ezt átélje, de már nem tehetett semmit... az egyetlen feladata, mint Egyetlen, hogy harcba szálljon Voldemorttal a lehető legjobb tudása és szíve szerint. Mert ez az ő nagy fegyvere vele szemben. A szíve. Ő szívvel harcol minden életért, de Voldemort nem. Ő csak a hatalomért aminek, ahogyan Liana mondaná, semmi értelme. Azt mondtam, motyogott valamit. Tehát tessék:
-Nem is tudod, hogy milyen hamar… sok szerencsét!- nem a saját halálán könnyezett, hanem azon, hogy Harrynek mennyire fájhat most a szíve… hogy mennyire szereti és most mégis kénytelen otthagyni őt egyedül… de erős lesz és harcolni fog!- Gyerünk, képes vagy rá, csak bízz magadban!- ezek a szavak még mindig Harrynek szóltak, aki lankadatlanul ugyanakkora sebességgel sétált Voldemort felé. A lány még mindig őt nézte, pedig mr eltűnt szemei elől. Aztán Liana egyszer csak érezte, hogy szeme kezd leragadni. Kényelmesen elfeküdt a füvön és álomra hajtotta fejét… örök álomra… szívverése lelassult, légzése már alig volt, míg végül szíve nem vert tovább, s levegőt sem vett többet. A megérdemelt pihenése következett. Lábától felfele, lassan elkezdett elpárologni. Mikor a fejéhez ért, még látni lehetett, hogy mosolyog. Békésen mosolyog. Tehát nem szenvedett mikor meghalt. Olyan volt ez, mint amikor az ember éjjel, álomra hajtja a fejét. Egy hosszú… nagyon hosszú álomra…
Közben Harry odaért Voldemorthoz. Könnycseppjeit már letörölte. Ketten voltak. Csak ketten. Egymással szemben… Voldemort nem mosolygott. Át nem érezhette Harry fájdalmát, de azzal, hogy Liana elintézte az összes dementort az ő életét is megmentette. Egy ugyanis túl nagyot akart. Tartozott neki. Harry és ő gondolatban beszéltek, de a végén Harry kimondta amit nem mert. Amitől a legjobban félt, ha kimondja a valósággá válik. De nem volt mit tenni, mert tényleg ez volt a valóság. Csak annyit mondott amennyire Voldemort kíváncsi volt, de ezt képes volt kimondani hangosan.
-Meghalt.- hangja dermedt és hűvös volt. Talán eltanulta Voldemorttól, de ezúttal minden érzelmét ki kellett zárnia ahhoz, hogy bármit is elérjen innentől kezdve.
-Biztos?
-Igen.
-Gondolom úgy gondolod, hogy az én hibámból.
-Nem gondolok és hiszek semmit. Az égvilágon semmit. Csak a semmit.
-Fáj igaz?- Voldemort hangja is hűvös volt és dermedt, de az övé mintha gúnyos lett volna... nem, nem. Tévedtem, mert egyáltalán nem volt gúnyos és ilyenek. Ez még tehát tőle is szokatlan.
-Magának fáj, hogy megmentette az életét és nem tudta viszonozni semmivel, még csak annyival sem, hogy maga öli meg, igaz? Mert az életét adta magáért is, ahogyan mindenkiért. Nem. Nekem nem fáj, mert most végre megérdemelten pihen egy békés helyen, ahol boldog lesz, mert ott nincsenek hatalomra törő gátlástalan és gyilkos személyek. És biztos vagyok benne, hogy már boldog. Nekem nem fáj, mert tiszta a lelkiismeretem.
-Harry, te tényleg azt hiszed, hogy ez fáj nekem?
-Mondtam, hogy nem gondolok é hiszek semmit.
-Sosem hittem volna, hogy Harry Potter lesz az aki teljes halálnyugalommal, fagyosan mered rám. Most tényleg hasonlítasz rám.
-Csupán azzal a cseppnyi különbséggel, hogy nincsenek érdekeim, nem akarok gyilkolni és nem érdekel a maga hőn szeretett hatalma. Ergo, én még ugyan az vagyok aki voltam.
-De megfogadtad a tanácsomat és nem hallgattál Dumbledore- ra. Sosem gondoltam volna, hogy az ő híres tanítványa fog megszabadulni azoktól a fölösleges dolgoktól.
-Most is mint mindig, téved. Más ha az ember megszabadul tőlük és megint más eltűntetni egy időre vagy csak nem használni esetleg elzárni.
-Nem kell letagadnod. Most senki sincs, hogy elítéljen érte. Mindenki megérti majd, hogy fölöslegesnek tartottad… hiszen meghaltak a szüleid… biztos élesen él benned ez a kép… aztán meghalt a hőn szeretett drágalátos keresztapád is… akiről volt képük azt feltételezni, hogy az én halálfalóim között szolgált, de ezért még megfizetnek, igaz Harry? Te sem hagyhatod ezt büntetlenül. Hiszen még tárgyalása sem lehetett és egy gyerek szavának nem hittek…- Harryben gyűlt a méreg és a düh, de semmi esetre se akarta kimutatni. Nem lett erősebb a pálcafogása, nem szorította meg, nem szórt szikrákat, kezében rezdületlenül tartotta, de arcizmai sem változtak semmit. Ő nyugodt, komoly és határozott volt.- És most ez a lány… az imádottad, ezt még megértem, hisz már a jegyesed volt… csak hónapoknak kellett volna eltelnie, na meg egy évnek, hogy a feleséged legyen, nem igaz?- Nem! Voldemort sosem fogja őt ilyen aljas eszközökkel kihozni a sodrából vagy akár elgyengíteni!
-Csak azt felejtette ki, hogy maga sem utálta… még csak nem is gyűlölte… de meg akarta ölni, miért is?- hangja nem volt gúnyos, de nem is átlagos. Mindene még a hangja is ugyanolyan maradt.
-Mert csak egy mugli és azokért nem kár!- itt az idő, most vagy soha, hogy Voldemortot teljesen kikészítse.
-Jól tudja, hogy nem volt mugli. Egyetlen pillanatig sem.
-De igen egy idegesítő mugli volt!!
-NE MERJEN MINKET MUGLINAK NEVEZNI!!!
-HOGY VAN KÉPE SÉRTEGETNI?! FARAGATLAN TUSKÓ!!!!- hallatszott a fák közül. Voldemort kereste, de nem talált senkit akitől jöhetett volna a hang. Harry viszont úgy tett mintha nem is történt volna semmi.
-Honnan jött...
-Mi honnan jött?
-Ugyan Potter még te se lehetsz süket. Az előbbi hangok. Mégis mi?
-Én nem hallottam semmilyen hangokat.- állította váltig, mire a Sötét Nagyúr ránézett a szemébe. Harry ugyanolyan gúnyos mosolyra húzta száját mint amilyenre ő szokta.- Ha valaki hangokat hall, az nem jó jel. Hát igen…. ha az ember ennyi ártatlant ölt meg és nem hallgatott eddig a lelkiismeretére… akkor elképzelhető, hogy azok visszajárnak kísérteni… ja nem, bocsánat!- most már nem mereven állt, hanem színészkedett.- Hiszen a muglikból nem lesz kísértet… akkor sajnos nem tudom. Vannak akik azt mondják, hogy a megbolondulás kezdete, ha az ember holtak hangját hallja… persze kivételesen nem tudok segíteni, mert én nem hallom ártatlan emberek halálsikolyát, nem látom őket magam előtt és nem kell félnem, hogy valahogyan visszatérnek és bosszút állnak majd rajtam. Mert ártatlan embert még nem öltem, de nem is fogok.- látta Voldemort szemébe felcsillanni a félelem egyetlen apró kis szikráját mely az előbb még lehetetlennek tűnt.- Na ugye, hogy van rosszabb a halálnál.
-Nem. A halálnál nincs rosszabb.
-Akkor éljen csak nyugodtan így tovább. Végtére is, ha betesz egy pár füldugót, talán nem fogja hallani az ÁRTATLANOKAT!
-Ejnye, Harry… tényleg azt hited, hogy bedőlök ennek a cselnek?
-Szomorú és fájdalmas az igazság. Elismerni még nehezebb… nem, de bár?
-Potter, nagyon megfogod bánni, ha a szemembe hazudsz.
-Nem szokásom hazudni.
-Talán ezért nem mondtad el Dumbledore- nak amit a Titkok Kamrájáról kellett volna tudnia? De azt se mondtátok el senkinek, hogy használtátok a Százfűlé- főzetet és ily módon mentetek be a Mardekár klubhelyiségébe.
-Valóban. Kellett volna? Hiszen mikor nem hazudtunk akkor is azt mondták tehát, ha nem mondtuk el akkor lényegében megkíméltük őket egy újabb hazugságtól.
-Igaz, de számtalan példát mondhatnék még, Harry.
-Meglehet, de számtalan okot mondhatnék még, hogy miért is fog megbolondulni.
-Elég a szavakból. Ideje a szüleid, a keresztapád és a kis barátnőd után menned!- ekkor azonban két fényes kísértetre hasonlító, de Harry szerint inkább lélek, ott szórakozott mellettük. Felismerte bennük Anget és Lianát. Nevetgélve szórakoztak és Voldi előtt is ott szórakoztak.
-Mit néz ennyire?- természetesen nagyon jól látta, hogy kiket néz, de így hatásosabb.
-Gondolhattam volna, hogy őket sem fogod látni. Pedig mily sajnálatos, hogy itt van a barátnőd és te nem láthatod.
-Mindig a közelemben lesz, de a jelek szerint inkább magát közelíthette meg. Legalábbis nem felém, hanem saját maga felé néz.
-Tudod mi jelent ez, Harry?
-Hm… azt, hogy meg fog csalni.
-Nem. De te nagyon is jól tudod, hogy ez mit jelent.
-Meglehet.
-Kezdjük el.- Liana hátat fordított Voldemortnak és úgy hogy az ne láthassa, rákacsintott Harryre, majd eltűntek mind a ketten. Hagyták a formaságokat, mert semmi kedvük nem volt fejet hajtani a másik előtt. Felemelték pálcáikat és elkezdődött. Röpködtek az átkok, de egyik sem volt főbenjáró és sosem egyszerre, hiszen akkor csak összeakadtak volna. Egyik átok se találta el a másikat soha, mert kivédték a pajzsbűbájjal. Végül már annyira felváltva csinálták, hogy tiszta unalom volt az egész. De ekkor Voldemort olyat küldött amit lehetetlen kivédeni.
-Crucio!- Harry pedig a földre vetette magát mert nem volt más esélye kikerülni. A földről ugyanakkor elhangzott egy szintén Cruciatus átok, ami eltalálta Voldemortot. Iszonyatosan szenvedett. Minden egyes másodperc alatt úgy érezte mintha mindjárt meghalna, de Harry csak tartotta. Szenvedjen ahogyan annyi ember szenvedt mielőtt megölte volna őket. Aztán mikor amaz őrülten szenvedett akkor fogta magát és leeresztette a pálcát tartó kezét.- Kellemes volt? Én már kezdem megszokni… de most legalább tudja, hogy milyen ha az embert ezzel kínozzák. Ha teljesen kiszolgáltatott egy másik embernek akinek a szemében lehet látni, hogy csak szórakozik vele, mert megfogja ölni. Átérezheti miért is őrültek bele sokan ebbe az átokba.- harcra készen tartotta pálcáját, készen arra, hogyha Voldemort felkel, rögtön támadni fog ő is. És tényleg felkelt. Felemelte pálcáját a földről.
-Most viszont, tényleg köszönhetsz a halálnak, Harry.
-A múltkor is ezt mondta, mégsem jött be.
-Az legalább két éve volt, de most nem ez számít. Hanem az, hogy tényleg meg fogsz halni. És felemelte pálcáját, hogy az átokhoz megcsinálja a mozdulatot. De Harry is résen volt, aztán teljesen egyszerre mid a kettőjüktől elhangzott az átok.
-Adava Kedavra!- a két átok repült a másik felé, de most is összetalálkoztak, és láncként összefonódtak, de ekkor arany és ezüstszínben pompáztak, nem pedig zöldben. Voldemort most is megakarta szakítani a kapcsolatot, de Harrynek ez volt a nagyszerű terve. Nem engedhette, hogy romba dőljön az egész! Tartotta, aztán megint megjelent a hálószerű és Harry megint hallotta a Főnix dalát. Fellángolt benne a remény. A remény, hogy legyőzi Voldemortot és ebben senki sem akadályozhatja meg! Ha a saját életébe kerül akkor sem adja fel! Már pedig a terve szerint mind a ketten meg fognak halni, de nem érdekelte. Már nem akart élni. Együtt akart lenni a családjával és a szerelmével. Megjelentek a fénygyöngyök is, melyeket tudta, hogy akaraterejével és koncentrálással, Voldemort pálcája felé irányíthat. De neki nem ez volt a szándéka, hanem más. Elkezdett koncentrálni és irányítani a gyöngyöket, melyek hirtelen megálltak pálcája előtt és visszafordultak, de mikor középre értek, nem haladtak tovább a másikpálca felé, hanem nyílegyenesen, hatalmas sebességgel feltörtek a magasba, megszakították a hálót, ami megszakadásával megsemmisült, majd a magasban azok is megsemmisültek. Hogy ennek mi lett a következménye?
-Ne csinálj őrültséget! Ha én meghalok, akkor te is velem halsz!- Voldemort szemei szikrákat szórtak. Nem tudta megszakítani a kapcsolatot sehogyan sem. De erőlködött még.
-Adava Kedavra!- az újabb átok csatlakozott az előtte lévőhöz, megszakította a kapcsolatot a két pálca között, majd a másik kettő átokkal egybeforrva, ez nagy gömböt képeztek. Harry leeresztette pálcáját és úgy szemlélte a különböző színekben pompázó fénygömböt. Az fogta magát és fele- fele arányban, eltalálta a két párbajozót. Azok egy hatalmasat repültek hátra, míg végül becsapódtak. Voldemort neki egy fának, Harry pedig egy sírkőnek. A nagy gömb minden egyes része, beléjük csapódott, így minden biztos volt. Ezek után egyikük sem mozdult meg többet. Azonnal meghaltak, mikor érte őket a gömbátok. A ütődést már nem is érezték. Ekkor a fák közül előlépett egy női alak és egy férfi. A nő tenyerén, két apró kis fény szórakozott. Ő volt a lány nagymamája és a férfi pedig az apja. De amint kiértek a csatatérre, felvették igazi alakjukat. A nő, Lizbeth Clerensa volt, míg a férfi Serven Megan. Nem sokkal, hogy megálltak, két női alak rohant feléjük. Mikor odaértek, mélyen meghajoltak.
-Felség…
-Hát visszatért!
-Igen Tina, visszatértem. Amint látod a férjemmel.
-Felség, Lara Elizabeth Megan, a leszármazottja, meghalt!
-Tudom, mert itt van Ang- dzsel együtt. Megmutatta tenyerét. És Liana nem csak egy leszármazott volt, hanem a lányom. De nem kellett volna arra kényszeríteni amit nem akart.
-De Lizbeth, még visszahozhatod őket. Őket is és a fiút is.- fejével Harry felé bökött.
-Nem, most pihenni fognak, jó sokáig. Közben egy újabb kis fény érkezett a tenyerére. Harry teste pedig elpárolgott. Immáron hárman szórakoztak. - most Voldemorthoz sétált oda. Egy újabb, de fekete fény jelent meg. Ezt bezárta egy üvegbe, amit megsemmisített.- Vigyázat, mert a lélek is halandó. Most pedig az lesz a legjobb, ha azok az emberek visszakapják önmagukat!- intett a fák közé, mire sorra feltűntek az emberek. Ledermedve álltak és csak figyelték a jelenetet.
-De felség!
-Lizbeth, hozd vissza őket, mert megérdemlik.
-Csak nyugalom. Mindenre fény derül majd… egy év múlva… egy év múlva…
És a három kis fény felszállt a csillagok közé, a Sirius csillagkép mellé. Újabb három csillag született. Így történt Harry Potter találkozása, egy csöppet sem átlagos lánnyal, Lara Elizabeth Megannel. A tönkre tett családok, most egybeforrhattak illetve újra találkozhattak… többé már nem álmokban, hanem a valóságban, mert a Világ megmenekült, hála két önfeláldozó léleknek, akik mostantól örökké boldogok lesznek, együtt.

THE END