Kvintesszencia - G-Portál

- Jaj, Daniel, annyira sajnálom – mondta részvétteljesen Gilda egy dögunalmas mágiatörténet óra közepén. A lány épp most tért vissza Egyiptomból és a barátai mindent elmeséltek neki a Potteréket ért tragédia-sorozatról. – Elõször anyukád vesztette el a meg sem született kisöcsédet, aztán leégett a házatok, elpusztult apukád baglya… borzasztó lehetett.

- Az volt – bólintott Daniel. – Sosem láttam még ilyen letörtnek apát. Annyira sápadt, és üres a tekintete, mintha már érzelmei sem lennének… én pedig csak találgathatok, hogy vajon mit is érez valójában, mert annyira bezárkózik… Senkit sem enged közel magához, még anyát sem. Attól tartok, hogy…

- Hogy mi? – kérdezte Norbert.

- Hogy apa meg fog õrülni – suttogta Dan. – Nem akarom, hogy a St. Mungó zárt osztályára kerüljön!

- Ne aggódj, nem fog – veregette meg Dan vállát Norbert. – Apád erõs ember, ki fog tartani, mindegy, mi történik. Voldemortot is elintézte, nem? Ezer veszéllyel nézett már szembe, és mindig gyõzött!

- Aha… talán ezúttal is sikerül neki – bólogatott Dan, bár nem volt túl optimista.

- Ne add fel a reményt – mondta Gilda és megszorította a fiú kezét. – Minden rendbe jön, a koboldokat pedig kézre kerítik és életfogytiglan az Azkabanba dugják.

Daniel nagyon hálás volt barátainak a bátorításért, és sokkal jobban érezte magát azután, hogy velük beszélgetett. Attól azonban tartott, hogy édesapja lelki állapota nem fog olyan gyorsan megjavulni, mint az övé. Annyira igazságtalan az élet, gondolta Daniel. Miért kell az apjának ennyit szenvednie?

Binns professzor rázta fel Danielt a merengésébõl, bejelentve, hogy következõ hétfõn dolgozatot írnak a koboldlázadásokból.

- Mindig csak a koboldok! – dohogott Daniel. – Õk gyújtották fel a házunkat! Utálom õket! Mindet utálom Abnormális Adalberttõl Zsákos Zsigmondig!

- Akkor is kénytelen leszel dolgozatot írni róluk, szóval jobban teszed, ha készülsz – jegyezte meg Norbert, ahogy kiléptek a mágiatörténet tanterembõl. – Jó reggelt, Piton professzor!

A bájitalok mestere elsietett mellettük, és semmiféle jelét nem adta, hogy észrevette volna õket.

- Mi ütött belé? – morogta Gilda. – Elég szemét alak ugyan, de eddig azt hittem, legalább annyi tisztesség szorult belé, hogy visszaköszönjön, ha köszönnek neki!

- Lehet, hogy nagyon elmerült a gondolataiban – védte meg Norbert a házvezetõ tanárjukat. – Neki is lehetnek gondjai…

Azon tûnõdve, hogy vajon miféle gondjai lehetnek Pitonnak, Daniel követte barátait a kettes számú melegház felé.

Pitonnak hétfõn nem voltak órái, így senki sem találta furcsának, hogy a nagyteremben sem jelent meg az étkezésekre. Senki, csak Bert Bradley. A gondnok aggódni kezdett a bájitaltan tanár miatt, így elhatározta, hogy meglátogatja a szobájában.

Kopp-kopp!

- Ki az? – kiáltott ki Piton a szobából.

- Én vagyok az, professzor – mondta a gondnok és belépett. – Remélem, nem zavarom.

Piton szórakozottan nézett rá, és Bert azonnal megállapította, hogy a másik férfi kissé kapatos. Vagy talán nem is csak kissé…

Piton egy csaknem üres üveget tartott a kezében.

- Mit mûvel itt? – ráncolta a szemöldökét Bert. Még sosem látta Pitont ilyen állapotban, és úgy gondolta, hogy a bájitaltan tanár nem az a fajta, aki be szokott rúgni.

- Hogy mit csiná…csinááálok? – mondta Piton akadozó nyelvvel. – Csak a szül… születésnapomat ün…neplem.

- A születésnapját? – szólt Bert és leült Piton mellé. – Hiszen ez csodálatos! Nem is tudtam!

- Még j…jó, hogy nnnem… sen…ki sem tudja – válaszolta Piton sötéten.

- Igazán megmondhatta volna elõre, hogy ma van a születésnapja, akkor meglephettem volna valami ajándékkal – mondta a gondnok. Alig tudta elhinni, hogy ebben a kastélyban senki – még Dumbledore sem – tudta, hogy ma van Perselus születésnapja.

- Semmi szük…szükség ajándékra – legyintett Piton. – Anyámtól úgyis… minden április tizenhar…tizenharmadikán kapok szüle…tésnapi ajándékot.

- Április tizenharmadikán? – pislogott Bert. – De hát azt mondta, hogy ma van a születésnapja!

- Aha… ma van a második születés…napom. Nem… nem úgy értem, hogy két éves vagyok… - Piton a tenyerébe rejtette az arcát. – Akarja… akarja tunni, hogy mért… mért ünneplem ma a szül…letésnapomat, amikor áprilisban születtem?

- Igen, igazán kíváncsi lennék rá.

- Akkó… hadd mondjak el egy tört…történetet – morogta Piton. – Ismeri Harry Pottert, mi? Ja, naná… hogy is ne ismerné? – a tanár hangja gúnyosan csengett. – Szóval… hikk… volt neki egy apja. Ez magába’ még nem lenne olyan nagy szám, mi?

- Hát nem – rázta a fejét Bert. Nem igazán tudta, hogyan kezeljen egy ittas Piton professzort. – Mi van Potter professzor apjával?

- Jam…Jamesnek hívták. U…utáltam õt. Az összes barátját is… azt a marha Blacket… meg azt a szán…allmas Pettigrewt… Remus L…lupin volt a negyedik barátjuk… és Lupin egy… egy v…vérfarkas volt.

- Vérfarkas? Tényleg?

- Az. De senki se tudta… csak Dumb…dumbledore, Pomfrey, na meg Lupin barátai. – Piton arca utálatot és megvetést tükrözött, és még valamit, amirõl Bert nem tudta, micsoda. – Én rájöttem, hogy Lupin… hikk… minden hónapban egyszer… eltûnt… Kíváncsi lettem… Egyszer, január más… másodika volt… épp akkó jöttünk vissza a Roxf…Roxfortba a karácsonyi szü…net után, és láttam, hogy Pomfrey elkíséri L…lupint valahova… át a parkon. Nagyon kíváncsi lettem, és akkó az a rohadt Black azt mondta, hogy… menjek és üssek rá a Fúriafûz görcs…görcsére, és akkó… hikk… meg fogom tudni, hová ment… Lupin. Szóval mentem… és majdnem meghaltam ott.

- Hogyhogy? – kerekedett el a gondnok szeme.

- Megüt…töttem a görcsöt… és bementem egy titkos alagútba, amelyik a fûztõl ind…indult. – Piton épp azon volt, hogy megigya az üvegében maradt alkohol maradékát, de elejtette az üveget, amely hangos csörömpöléssel ezer darabra tört a szoba hideg kõpadlóján. Az eltörõ üveg hangja mintha egy kicsit észhez térítette volna Pitont. – Francba – morogta. – Mindegy, szóval lementem a zalagútba… és láttam egy… egy vérfarkast… Lupin volt az, és majdnem megölt… és akkó jött James Pott…Potter, és megmentett! A nyavalya esne belé, megmentett!

- Akkora baj ez? – kérdezte Bert, aki nem értette, hogy valaki hogy utálhatja a megmentõjét.

- Még jó hogy! – csapott az asztalra Piton. – Mer’ így tar…tartoztam neki! Tartoztam egy olyan alaknak, akit… akit gyûlöltem! Egy olyan alaknak, aki… aki elvette a nõt, akit szer…szerettem. – Piton úgy ült, mint aki kardot nyelt, és a padlóra meredt. – James Potter elv…elvette tõlem Lilyt…

Az igazság az volt, hogy Perselus Piton titokban szerelmes volt Lily Evansba. Sosem értette, miért nem volt képes durván bánni a kis Lily Potterrel, Harry lányával… pedig magától értetõdõ dolog: a kislány kiköpött nagyanyja. És a nagyanyja az egyetlen nõ volt, akit Piton valaha is szeretett.

- Sajnálom – a gondnok kinyúlt és megszorította a professzor karját. – De még mindig nem értem, hogy miért ma ünnepli a születésnapját.

- Mer’ aznap majdnem meghaltam. Úgy éreztem, mintha… mintha… újjászü… születtem volna… mintha egy újabb esélyt kaptam volna az élettõ’… Azóta minden évben megün…neplem ezt a napot, és James Potterre eml…emlékszem, hogy a fene esne belé!

- Bocsásson meg, professzor, ne vegye rossz néven, de ha annyira utálta James Pottert, akkor talán nem kéne kényszerítenie magát, hogy minden évben ezen a napon rá emlékezzen – jegyezte meg Bert.

- Talán nem – vont vállat Perselus. – Akarja látni… a zalagutat?

- Öööö… - mielõtt Bert válaszolhatott volna, Piton megragadta a karjánál fogva és felrántotta székébõl.

- Gyöjjön, megmutatom… és vigyük ezt is – Piton felkapott az asztaláról egy üveget: két azonos külsejû üveg közül az egyiket.

- Ööö, professzor… - A gondnok ellenkezni próbált, de a tanár felráncigálta a lépcsõn, ki a hideg, hófedte parkba. A telihold bevilágította parkot. Este hat óra lévén a legtöbb diák a klubhelyiségében ücsörgött a meleg kandalló mellett, így egy árva lélek sem volt a környéken.

Perselus meglehetõsen fürgén mozgott és nagyon kevéssé tántorgott ahhoz képest, hogy mennyire be volt rúgva.

Bert csontig fagyott, mire elérték a Fúriafüzet. Az alagút levegõje mintha pár fokkal melegebb lett volna, mint odakint. Valójában nem volt melegebb, de idelent legalább a szél nem fújt, ezért tûnt kissé magasabbnak a hõmérséklet.

Piton végigvezette a szerencsétlen gondnokot az alagúton. Végig le kellett hajolniuk, hogy ne verjék be a fejüket a mennyezetbe, majd körülbelül öt perc múlva egy föld alatti szoba-féleségbe értek. A szobában minden berendezési tárgy romokban hevert.

- Hát… ez lenne az – mondta Piton. – A Szell…Szellemszállás. Lupin itt élt… minden telihol…teliholdkor.

- Ööö… igazán érdekes hely – jegyezte meg Bert, ahogy körbejártatta tekintetét a szobán, melyet csak Piton pálcája világított meg.

- Ja… James és Lily… itt szokott… randevúzni… úgy hallottam – morogta a bájitalok mestere. – Milyen undorrrrító!

- Izé, professzor… ha nem zavarja, hogy megkérdem, miért hozott el ide, ha egyszer undorítónak tartja ezt a helyet? – érdeklõdött tettetett udvariassággal a gondnok.

- Há’ mer’ érdekelte magát, nem?

- Hát… na igen, de…

- Jöjjön, menjünk föl… hoztam egy üveg p…pezsgõt… és ez az elsõ… az elsõ olyan év, amikó megosztom vala…valakivel a szülllletésnapi pezsgõmet… erre nem mondhat nemet!

Piton hangja parancsoló és könyörgõ volt egyszerre, mintha nagyon vágyott volna már rá, hogy valakivel együtt ünnepelhessen, de eddig senkit sem talált, akinek el merte volna mondani a titkát. Bert együtt érzett vele: ugyan ki ne érezne együtt egy olyan magányos emberrel, mint Perselus Piton?

- Persze, szívesen iszom magával a ’születésnapjára’, professzor – mosolygott a gondnok.

Piton bólintott és felvezette Bertet az emeletre, egy szobába, melynek a berendezése egy asztalból, két székbõl és egy hatalmas baldachinos ágyból állt.

A professzor elõvarázsolt néhány gyertyát, lerogyott az egyik székre és intett a gondnoknak, hogy üljön le vele szemben. Ezután elõvarázsolt két poharat és megtöltötte õket az üvegbõl, amelyet a kastélybeli szobájából hozott magával. Az egyik poharat Bert kezébe nyomta.

- És most… - Piton köszöntõre emelte a poharát – fene essen minden Pott…Potterbe, amiér’ folyton megm…megmentik az életemet… és köszönet nekik ugyanezért… Boldog szülinapot nekem!

- Boldog születésnapot, professzor! – mosolygott Bradley és koccintott a tanárral. – Megkérdezhetem, hogy az imént miért beszélt a Potterekrõl többes számban? Nemcsak egy Potter mentette meg az életét?

- Bár csak egy tette volna! – horkantott Piton. – De neeeem… Harry P…Potter is megmentett… Stonehenge-nél. De azt a napot nem… nem ünneplem… Elég hülyeség lenne… ha egy évben há…háromszor ünnepelném a szüllletésnapomat, nem? Na, csirió! – Ezzel Piton felhajtotta az italát.

- Csirió! – bólintott Bert és megitta az övét.

A következõ pillanatban mindketten heves kényszert éreztek, hogy behunyják a szemüket. Millió apró csillag támadta meg õket minden irányból. A csillagok nekik ütköztek és visszapattantak róluk… a világ forgott körülöttük… forgott, és forgott, és forgott… majd hirtelen megállt. A kicsi csillagok eltûntek, és a két ember úgy meredt egymásra, mint akiket megbûvöltek.

- Perselus? – suttogta a gondnok.

- Bertie? – suttogta vissza Piton.

- Ó, Perselus…

Gabrielle kinézett a holdsütötte téli tájra, és a szíve elszorult az aggodalomtól. Nem tudta elterelni gondolatait Dracóról, a titkos esküvõjükrõl és arról a fenyegetésrõl, amely Damoklész kardjaként függött a férfi feje fölött. El sem merte képzelni, mi történhetett egész nap Dracóval, hogyan mehetett a megbeszélés a Gringotts igazgatójával, hogy Draco vajon életben van-e még vagy már egy szennyvízcsatornában lebeg a teste… Túl sok volt a megválaszolatlan kérdés, és Gabrielle minél többet gondolkodott rajtuk, annál idegesebb lett. Tekintete az ujján viselt gyûrûre esett – az ezüst gyûrûre, amelyet Dracótól kapott. A gyûrû két egymásba fonódó kígyót ábrázolt. Noha Gabrielle nem szerette a kígyókat, a gyûrût egész tetszetõsnek találta.

Már este tíz volt, amikor a kapuban végre megjelent egy alak, akinek ezüstös szõke haja valósággal ragyogott a ráesõ holdfényben.

- Dhraco! – kapott levegõért Gabrielle és megmarkolta a függönyt. A férje életben van! Életben van, és visszajött hozzá!

A lány legszívesebben feltépte volna az ajtót és a férfi karjába vetette volna magát, de büszke véla vére visszatartotta. Így hát csak gondosan elrendezte fürtjeit, hogy kevésbé tûnjön izgatottnak, mint amilyen valójában volt. Egy hercegnõ méltóságával nyitotta ki az ajtót és intett pálcájával a kapu irányába, hogy beengedje Malfoyt. A keze remegett, a lába mintha kocsonyává változott volna, de ennek ellenére egyenesen tartotta magát az ajtóban, és gõgös tekintettel várta a varázslót.

- Úty látom, nem öltek meg – jegyezte meg hûvösen.

- Egy kicsit jobban is örülhetnél neki – morogta Draco.

- Öhrülök, de ne légy reám méhrges, ’a nem ughrok aszonnal a kahrjaidba végtellen boldogságomban – válaszolt a nõ.

- Kár… De igazad van, idekint még egy ölelés sem melegítene fel, rémesen hideg van. Persze a hálószobádban még megölelhetsz… - vigyorgott a férfi.

- Máhr megmon’tam: össze’ászadosunk de nem fekszün’ le egymással!

- Te hoztad fel a témát, nem én – vont vállat a férfi és besétált a hallba.

- Szóval… ’ogy lehet, ’ogy még nem lebegsz egy ’satornában? – kérdezte Gabrielle, helyet foglalva a szófán és egy kecses mozdulattal intett Draconak, hogy üljön le vele szemben.

- Nem tudom… az az igazgató nem nézett ki valami vérszomjasnak – mondta Draco, kézbe véve egy puha díszpárnát. – Azt mondta, amit vártam. Meg akart gyõzni, hogy egyetlen Gringotts-beli kobold sem merne felgyújtani egy házat, csak mert az enyém… aztán emlékeztetett rá, hogy a feltételezett elkövetõk már nem állnak az alkalmazásában, mivel még akkor kirúgta õket, amikor én megnyitottam a bankomat. Aztán a koboldok nem létezõ erkölcseirõl kezdett hadovázni… de én átláttam ám rajta. Egy Malfoyt nem lehet becsapni! Udvariasan megkértem, hogy beszéljen kobold társaival, és gyõzze meg õket, jobb, ha békén hagynak engem, vagy kénytelen leszek a Vizengamot elé vinni az ügyet. Az igazgató biztosított a koboldok jó szándékai felõl. – Draco arcán gúnyos grimasz jelent meg. – A koboldok csak higgyék nyugodtan, hogy jól tudnak hazudni, de nem egy Malfoynak! Ahhoz korábban kell felkelniük, hogy engem átrázzanak!

- Esz igazán rhemek, ó ’atalmas bankáhr! – mondta Gabrielle.

- Te most kigúnyolódsz engem? – Draco a nõ felé dobta a párnát, amit eddig szorongatott.

- Nem én! – válaszolt a nõ, és felkapott egy másik párnát, hogy Dracóhoz vágja.

Pillanatok alatt heves párnacsata bontakozott ki kettejük között, és az egész ház zengett a nevetésüktõl. Tollak repültek szerteszét a párnákból, mintha hóvihar lenne odabent, és hamarosan mind Gabrielle, mint Draco haja tele volt tollakkal. Amikor már csak egyetlen párna volt egyben, Draco felkapta, és olyan erõvel találta el vele Gabrielle-t, hogy a lány leesett a szófáról, és Draco rejtélyes módon rajta kötött ki.

- Öööö… sajnálom – vigyorgott a férfi, de nem sietett túlságosan, hogy leszálljon a nõrõl.

- El tudom képszelni, ’ogy mennyire sajnálod – válaszolt angyali arckifejezéssel a boszorkány, majd olyan hirtelen lökte le magáról Dracót, hogy a férfi elterült a földön.

- Aú. Ez fájt!

- Rheméltem is, ‘ogy fájni fog, Mr. Beképzelt – válaszolt Gabrielle felállva és kisimítva talárját. – És most el’agynád végre a ’ázamat?

- A nászéjszakánkon? – biggyesztette a száját Draco.

- Pontosan – bólintott a lány és kinyitotta az ajtót.

- Mikor látlak megint?

- Miér’ akarsz megin’ látni? – kérdezte Gabrielle.

- Miért ne akarnálak megint látni? A feleségem vagy!

- Én az igazgató-’elyettesed vagyok – javította ki a nõ. – És ameddig életben vagy és képes vagy igazgatni a bankodat, nincs is rhám szükséged.

- Talán… de neked, mint az igazgató-helyettesnek, néha meg kellene látogatnod a bankot – érvelt Draco. – Mit szólnál holnap egy ötórai teához? Úgy értem, kizárólag üzleti alapon…?

Halvány mosoly jelent meg Gabrielle arcán, látván, hogy Draco mennyire igyekszik közelebb kerülni hozzá. De õ nem fogja egy könnyen beadni a derekát! Tizennégy éves kora óta errõl a férfirõl ábrándozott, és akárhányszor összefutott vele az Abszol úton vagy Roxmortsban, Malfoy még egy pillantásra sem méltatta! Draco tudtán kívül kínozta õt! És most Gabrielle-nek feltett szándéka volt, hogy visszaadja a kölcsönt a férfinak, legalább egy kicsit. – ’Sak üzleti alapon? Na jó, nem bánom. Teászunk és az üzletrõ’ beszélgetün’. Kiszárólag asz üzletrõ’.

- Rendben – somolygott Draco. – Jó éjt, Mrs. Malfoy!

Gabie becsukta a férfi mögött az ajtót, és a szájára kellett tapasztania a kezét, hogy ne kezdjen hangosan ujjongani. Mrs. Malfoynak szólított! Megint látni akar! Még sosem érezte magát ilyen boldognak, de ugyanakkor lelkiismeret furdalást is érzett, hiszen tudta, hogy a Potter család gyászának köszönheti a boldogságát. Ha a Potter ház nem égett volna le, akkor nem jelent volna meg az a cikk a koboldokról és Dracóról, Draco nem ijedt volna meg, hogy esetleg nem lesz, aki igazgassa bankját, és nem vette volna õt feleségül.

Szegény Harry, gondolta a nõ, de gyorsan elûzte a rossz érzéseit, hogy nyugodtan tervezgethesse Dracóval való közös jövõjét. Igen, a közös jövõjüket… mert Gabrielle elhatározta, hogy nem ereszti szabadon Dracót egy év múltán, amikor a troth érvényét veszíti. Szegény Draco, még nem tudta, mi vár rá…

Perselus kinyitotta a szemét, és pislogott a meglehetõsen sötét, ismeretlen szobában. Az asztalon néhány gyertya égett, kísérteties fénnyel világítva meg a helyiséget.

A férfi körülnézett. Szédült és a feje is fájt. Lassan kezdett ráébredni, hogy hol is van: a Szellemszálláson. Egy baldachinos ágyban fekszik, és teljesen egyedül van.

Mi történt itt? – próbált emlékezni. Igen, idehozta a gondnokot, ittak egy üveg pezsgõt a születésnapjára, aztán… aztán…

Piton hirtelen felült. Nem is pezsgõt ittak! Két üveg volt a szobájában az asztalon, két, egymáshoz nagyon hasonlatos üveg, melybõl az egyikben pezsgõ volt, a másikban a világ legerõsebb vonzalom-keltõ bájitala! Ugyanaz a bájital, amelybõl egyszer Potter ivott és beleszeretett Mrs. Norrisba! Az a bájital, amelyet ha ketten egyszerre isznak, akkor…

Piton nyelt egyet és lenézett, tartva tõle, hogy mit fog látni. A tekintete csupasz mellkasára vándorolt, majd onnan a takaróval fedett altestére. Remegõ kézzel felemelte a takarót, és csaknem elájult, amikor meglátta, hogy gyanúja beigazolódott. Meztelen volt.