Albus Dumbledore egyik elődjének - Hugrabug Helga fiának - naplóját olvasta, amely Godwin Potter önképzésével foglalkozott. Ő és Daniel már végeztek néhány oldallal, és a fiú immáron elérte azt a szintet, hogy képes volt kis tárgyakat átváltoztatni más apró dolgokra, amikor csak akarta, de a nehezebb feladatokkal még mindig nem boldogult. Úgy tűnt, hogy csupán akkor tud nagy és veszélyes dolgokat átváltoztatni, amikor fél, dühös vagy mindkettő egyszerre. Az átváltoztatástant illetően Daniel nagyon szorgalmas tanuló volt, de az igazgató úgy hallotta, hogy messze nem ilyen szorgalmas az olyan tárgyakban, mint a bájitaltan, mágiatörténet vagy gyógynövénytan. Dumbledore teljesen megértette őt. Mint gyerek, ő maga is számtalan mágiatörténet órát aludt át - csoda, hogy egyáltalán emlékezett valamire is a koboldokról. Az egyhetes szünet után az öreg mágus ismerve a veszélyt, amit a zöldfülű Képzelők okozhatnak, elhatározta, hogy keményebben fogja edzeni Danielt mint azelőtt. Minél szakképzettebb a fiú, annál jobb.

Erre az estére az igazgató az 'apró állatok tárgyakká való át- és visszaváltoztatása' témát tervezte be. Épp elkezdett jegyzeteket készíteni az órára, amikor az ajtó kivágódott, és egy nagyon dühös Perselus Piton rontott be a szobába.

- Albus! Ebből elég! - kiáltotta. - Követelem, hogy rúgd ki a gondnokot, de azonnal!

- Perselus... - nézett rá szemrehányóan az igazgató. - Kérlek, foglalj helyet, aztán mondd el, mi történt.

- Köszönöm, Albus, de nem vagyok olyan hangulatban, hogy leüljek! - a Bájitalok Mestere dühösen Dumbledore asztalára csapott. - Rúgd ki Bert Bradleyt!

- De miért? - Albus meglepettnek tűnt.

- Mert... mert nem tudok élni azzal a tudattal, hogy ő is itt van! Torkig vagyok vele!

- Perselus! - szólt az igazgató dorgáló hangon. - Azt követeled tőlem, hogy rúgjam ki az új gondnokunkat, aki nemcsak hogy remekül dolgozik, hanem kiérdemelte a tanulók rokonszenvét is – amit Frics nem mondhatott el magáról. Ami engem illet, én is megkedveltem Bert Bradleyt, ezért meg kell, hogy kérjelek, indokold meg, miért kellene kirúgnom… és ajánlom, hogy jó indokaid legyenek, Perselus! Szóval, miért is rúgjam ki?

- Mert... túl fiatal gondnoknak. Túl fiatal és túl... modern gondolkodású. Úgy értem... barátkozik a diákokkal, és én ezt nevetségesnek tartom. A diákok nem félnek tőle, mint annak idején Fricstől, hanem a haverjuknak tekintik, és nem törődnek vele, ha összekoszolják a folyosókat, mert tudják, hogy Bradley nem bünteti meg őket érte. Ez a lazaság nem tesz jót a gyerekek erkölcsi fejlődésének.

- Szerintem pedig nagyszerű, hogy az új gondnokunk ilyen csodálatosan bánik a gyerekekkel - válaszolt az igazgató. - Mindig is nyugtalanítónak találtam, hogy Argus mennyire gyűlöli a gyerekeket.

- Jól van, akkor... - Piton láthatóan újabb indokon töprengett. - Mr. Bradley túl kicsi és gyenge ahhoz, hogy ellássa gondnoki teendőit. El kellene távolítani az iskolából, a saját érdekében.

- A saját érdekében? - visszhangozta az igazgató kétkedve. – Kedves Perselus, sosem gondoltam volna, hogy valaha is aggódni fogsz egy mugli gondnok miatt. Ez egyáltalán nem vall rád.

- Igazad van, Albus! Ő egy egyszerű mugli! Ez a másik ok, hogy megszabaduljunk tőle. A Roxfort nem a muglik otthona! Arról nem is beszélve, hogy mennyit nyaggatott, hogy tanítsam bájitaltanra...

- ... én meg azt hallottam, hogy cserébe ő mugli kémiát tanít neked - juttatta eszébe Albus. - Nem ingyen oktatást kért, megfizeti a tandíjat. És amennyire én tudom, egész jó bájitaltanból.

- Igen, jó, ezért is lett olyan beképzelt. Mindig is nagyon öntelt volt. Szeptemberben például egyszer csak bejött a tantermembe, és közölte a diákokkal, hogy hibáztam. Megalázott a saját diákjaim előtt! Hogy merészel egy gondnok ilyesmit csinálni? Hogy meri megkérdőjelezni a szaktudásomat?!?

- Nem vonta kétségbe a szaktudásodat - mondta Albus nyugodtan. – Végtére is igaza volt! Tényleg hibáztál, nemde?

- Úgy, szóval elmesélte neked - morogta Piton. - Nemcsak beképzelt, hanem árulkodó is. Remek!

- Nem tőle tudom, de igaza volt, nemde? - ismételte meg a kérdését az igazgató.

- Igen, igaz, de...

- Semmi de! Ha igaza volt, akkor joggal javított ki téged, Perselus.

- De... a hírnevem! Mi lesz a professzori hírnevemmel? És a varázslói, és férfiúi hírnevemmel? Az a gondnok rávett, hogy felvegyem az öreg Mrs. Longbottom ruháját, hogy nevetségessé tegyem magam! Az újságok transzvesztitának tituláltak! Torkig vagyok Bert Bradleyvel! Elegem van belőle, hogy mindenre rá tud beszélni! Elegem van mindenből! Egyszerűen már nem bírom elviselni magam körül!!
Dumbledore karosszékében hátradőlve, átható pillantást vetett a másik varázslóra. – Ez mind nem indokolja, hogy kirúgjam Mr. Bradleyt. Én becsületesnek, szorgalmasnak, és egyáltalán nem önteltnek ismerem. Nem győztél meg, Perselus. Jó indokot mondjál. Egy igazán jót. Miért akarod, hogy kirúgjam?

Piton arca eltorzult az undortól és a megvetéstől, de úgy tűnt, hogy ez inkább saját maga ellen irányul, mintha valamiért undorodna magától… Dumbledore már sokszor látta dühösnek és idegesnek, de ilyenek még soha. A Bájitalok Mestere láthatóan viaskodott saját magával, hogy elmondjon-e valamit, vagy sem...

- Mert... azt hiszem... szerelmes vagyok... belé - mondta végül, nagyon halkan. Albus még sosem hallotta Pitont suttogni: Perselus mindig elég magabiztos volt ahhoz, hogy hangosan beszéljen, de ez a kijelentés olyasvalami volt, aminek hangos kimondásához nem érzett elég önbizalmat.

- Tessék, Perselus? - pislogott Dumbledore. - Hogy mit... mit mondtál?

- Jól hallottad, Albus! - tört ki Piton ingerülten. - Ne is akard, hogy megismételjem, mert nem fogom... nem tudom...

- Mert félsz - bólintott az igazgató. Piton fekete szeme Dumbledore kék szemébe mélyedt, és Albus megdöbbenten látta a belenyugvást a másik szemében. Egy olyan ember, mint Perselus Piton, aki senkinek sem adta meg magát - még Voldemortnak sem - most hagyja, hogy legyőzze a tudat, hogy szerelmes… egy férfiba.

Piton sóhajtva helyet foglalt egy széken, szemben az igazgatóval, és tenyerébe temette arcát, hogy ne kelljen Dumbledore szemébe néznie

- Lefeküdtem vele - suttogta.

- Tényleg, Perselus? - kérdezte Dumbledore döbbenten.

- Igen... legalábbis azt hiszem, hogy igen. - Piton felnézett, arca lángolt. Soha, senki nem látta még ilyen vörösnek, mintha szokásos sápadtsága soha nem is létezett volna.

- Azt hiszed? Nem vagy benne biztos?

- Nem... de nagyon úgy néz ki, hogy megtörtént. Tegnap éjjel egy kicsit... becsíptem, és elhívtam Bradleyt a Szellemszállásra...- ismét elrejtette arcát, és hitetlenkedve megrázta a fejét. - Sajnálom, Albus, de úgy tűnik, hogy már nem vagyok ura a gondolataimnak... biztosan megőrültem, én... a fenébe is, lefeküdtem egy férfival!!

- Ugyan, ugyan Perselus... - próbálta nyugtatgatni Dumbledore egy jóindulatú mosollyal. - Azt mondtad, hogy be voltál csípve, úgyhogy talán nem is történt meg... nem is emlékszel rá, hogy mi történt, igaz?

- Így van - mordult fel Piton. - De majdnem biztos vagyok benne, hogy megtörtént, mert... Mielőtt elmentünk volna a Szellemszálláshoz, felkaptam egy üveget az asztalomról… volt mellette egy másik, ugyanolyan üveg is, és olyan részeg lehettem, hogy a rosszat vettem el... Pezsgőt akartam, de helyette az Inclinatio Animi-t vittem el! Tudod, hogy az mire való, ugye?

- Vonzalmat kelt, ha jól emlékszem a latin óráimra... szóval, mindketten ittatok belőle?

- Igen. Tudod, hogyha egy ember iszik belőle, akkor beleesik az első élőlénybe, akit meglát, de... de ha két ember iszik egyszerre, és egymást látják meg először, akkor... őrült vágy támad bennük egymás iránt, és... és ez történhetett velünk is, de én csak arra emlékszem, hogy ittunk, azután... nem tudom... az a helyzet, hogy ha az Inclinatio Animi bájital alkohollal keveredik - és a gyomromban ez biztosan megtörtént - akkor lehetséges, hogy aki megitta, elfelejt bizonyos dolgokat... ezért nem emlékszem rá, hogy mi történt ott, de... de amikor felébredtem a baldachinos ágyon a Szellemszálláson, akkor észrevettem, hogy meztelen vagyok, Albus! Az nem lehet, hogy semmi sem történt ott! A ruháim szerte-szét hevertek a padlón, mintha letéptem volna őket magamról, és... még sose szégyelltem magam annyira… - nézett Dumbledore szemébe, és megdöbbenve látta, hogy az igazgató sejtelmesen mosolyog. – Ugyan már - mi - olyan - vicces - Albus? - sziszegte. – Épp most mondtam el neked életem legszörnyűbb titkát, és te csak mosolyogsz?!? Hát nem érted, Albus? Ez idáig egyetlen embert szerettem - Lily Evanst! És most be kell ismernem, hogy buzi vagyok!

- Ó, ez egyáltalán nem olyan rettenetes, én magam is rövid kapcsolatba kerültem egy kecskével... - Albus szeme csintalanul megvillant. – Manapság már nem olyan nagy szám az, ha valaki meleg... modern időket élünk, Perselus... És különben is... az a tény, hogy egy bájital hatására feküdtél le Mr. Bradleyvel, még nem jelenti azt, hogy homoszexuális vagy.

- Tudom... de biztosan az vagyok, mert... amióta csak Bradley a Roxfortba került olyan furcsa rokonszenvet éreztem iránta... - Piton idegesen végigszántott ujjaival a haján. - Azonnal vonzódtam hozzá... először azt gondoltam, csak tisztelem, mert ért a kémiához és szereti a bájitaltant, aztán... lassan ráébredtem, hogy ez több annál... mikor berontott a gyengélkedőre a póktámadás után, én... úgy éreztem, hogy elönt valamilyen melegség... boldog voltam, hogy odajött, és aggódott értem... aztán egy nappal karácsony előtt… egyszer csak megmostam a hajamat... és azóta még kétszer megmostam!

- Igen, észrevettem - bólintott Dumbledore pajkosan csillogó szemekkel. - És meg is lepődtem... mint valószínűleg mindenki a Roxfortban.

- Akárhogy is - dörmögte Piton. - Megtettem, magam se értem miért, de most már tudom: azt akartam, hogy Bert kedveljen... a fene essen belé! Nem tudok élni azzal a tudattal, hogy itt van, hogy nap, mint nap találkoznom kell vele, és a szemébe kell nézem... vagy ő megy el, vagy én.

- Ne légy ostoba, Perselus - mondta Albus. - A Roxfort nem tud meglenni se nélküled, se a gondnok nélkül. Mindkettőtökre szükség van. Ha nem akarsz vele találkozni, akkor kerüld el, ilyen egyszerű.

- Neked egyszerű… érthető - morogta fenyegetően a Bájitalok Mestere. - Te sosem voltál meleg!

- Ez igaz, Perselus, de biztos vagyok benne, hogy megtalálod a megoldást. Bízom benned.

- A probléma csak az, hogy én magamban nem bízom többé - sóhajtotta Piton. - Nem értem, Albus... Egyszerűen nem értem, hogy tudtam beleesni egy férfiba, amikor annyira szerettem Lilyt... Talán biszexuális vagyok?

- Nos, én azt nem tudhatom! - mosolygott Dumbledore ártatlanul, bár a szeméből - ha Piton jobban figyelt volna - kiolvashatta volna az üzenet: 'Én tudom, én jobban tudom mint te, Perselus!'

- Jól van, tehát... nem rúgod ki. Akkor olyan távol kell tartanom magam tőle, amennyire csak lehet.

- Rendben, tartsd magad távol tőle... de miért is, Perselus? - kérdezte szemöldökét felvonva az igazgató.

- Miért? Te tényleg azt kérded, hogy miért? - tört ki Piton. - Mert nem tudom, nem akarom elfogadni, azt amit iránta érzek! Nem hagyom, hogy a tegnap esti eset megismétlődjön! Még a gondolattól is undorodom, hogy mi… Nem is tudom, hogy ki volt a férfit és ki a... Még gondolni sem akarok rá! Kerülni fogom őt, és mostantól nyitva tartom a szememet!

- Tedd azt, Perselus. Nem is tudod, mennyire szükséged van rá, hogy nyitva tartsd a szemed.

- Ezzel meg mit akarsz mondani? - kérdezte rosszallóan a bájitaltan tanár.

- Semmit, Perselus, semmit – mosolygott az idős varázsló, de mosolya inkább vigyorra hasonlított. Pitonnak olyan érzése volt, hogy az igazgató tud valamit, amit ő nem, vagy pedig élvezi az ő nyomorúságát, bár utóbbi nem volt jellemző Albus Dumbledore-ra. Akárhogy is volt, Dumbledore nyilvánvalóan még nem volt hajlandó megosztani a titkát Perselusszal. Egyelőre.