Kvintesszencia - G-Portál

Délután négy óra volt, és tél lévén odakint már sötétség honolt. Harry nem tudta, mennyi idõt töltött kint, a havas földeken sétálva - nem vette észre az idõ múlását, nem vette észre, hogy besötétedett, és még az se tûnt fel neki, hogy teljesen átfagyott. Csak taposta tovább a havat, fejében egymás után villantak fel az emlékképek és hangok, melyektõl nem tudott szabadulni: a vértócsában álló síró Ginny, a lángoló ház, a karjában mozdulatlanul fekvõ Hedvig... zokogás, sikolyok, a tûz ropogása... érezte, hogy az õrület határán áll. Miért történtek vele ezek a dolgok? Csak hogy bebizonyosodjon Trelawney igaza? Valahogy kételkedett benne.

Egy varjú csapkodott a feje felett, károgva, megzavarva gondolatainak menetét. Harry felnézett, és meglepõdött, milyen messzire sétált el a kastélytól. Hirtelen hangok ütötték meg a fülét - hangok, amelyeket a Durmstrang óta nem hallott.

Balra nézve, pillantása nyolc rénszarvasra esett, amelyek a bozót mögött legelték azt a pár fûcsomót, amely kikandikált a vastag hóréteg alól.

- Szervusztok - üdvözölte õket Harry. - Rég nem találkoztunk.

- Bizony, nagyon rég - válaszolt Rudolph. - Amikor utoljára láttunk, akkor is pont olyan elveszettnek tûntél, mint most is. Mi aggaszt megint, Harry Potter?

- Nehéz beszélni errõl... az egész világom összeomlani látszik, és nem tudom miért.

- Mindennek megvan a maga oka - szólt közbe bölcsen egy nõstény rénszarvas.

- De... én egyszerûen nem látom okát, hogy miért került a fiam a Mardekárba, és miért lettek a korábbi legjobb barátai az ellenségei, vagy miért vesztette el a feleségem a babánkat, vagy a koboldok miért tévesztették össze Malfoy házát az enyémmel, vagy miért halt meg a tûzben a baglyom... - Harry megcsóválta a fejét. - Egyiknek sincs értelme. Kezdem azt hinni, hogy ezek a dolgok nem véletlenek... nem lehetnek véletlenek. Vagy meg vagyok átkozva egy balszerencsét hozó átokkal vagy... Nem is tudom.

- Idõben meg fogod tudni - mondta Rudolph. – Reméljük, hogy minden rendbe fog jönni az életedben.

- Köszönöm - válaszolt Harry.

- Beszélgetsz a haverokkal, mi? - Harry összerezzent, és megfordulva Aberforth Dumbledore-t és a kis aranyszínû egyszarvút pillantotta meg.

- Ó, szia, Aberforth. Mit csinálsz idekint ilyen hidegben?

- Pont ezt akartam kérdezni én is, kölyök - vigyorgott az idõs varázsló. - Csak kihoztam Angyalt egy kis sétára, de az az igazság, hogy majd' megfagyok... Már nem is érzem az ujjaimat.

- Most, hogy mondod... én sem - mondta Harry.

- Akkor gyere, pattanj fel a szánra, visszaviszlek a kastélyba - Aberforth egy pálcaintéssel hozzáerõsítette a rénszarvasok gyeplõjét a szánhoz. Harry elfogadta az invitálást, mert nagyon csábító volt a szánba épített melegítõ bûbáj. Aberforth felpattant mellé, és felrakta Angyalt kettõjük közé. A kis egyszarvú azonnal odadörgölte orrát Harryhez, a fiatal varázsló pedig megsimogatta.

- Kedvel téged - állapította meg Dumbledore. - És ez ritka dolog, mert nem sok embert szeret.

- Nagyon bájos - mosolygott Harry, s megvakarta a kis állat aranyló füleit. Angyal felemelte a fejét, belenézett a férfi szemébe, és Harry ismerõs melegséget látott azokban a borostyánszín szemekben: ismerõs melegséget és kedvességet... Hedvig nézett így rá mindig. A szíve összeszorult, és vissza kellett pislognia egy könnycseppet.

- Jól vagy? - kérdezte Aberforth.

- Igen.

- Nem úgy nézel ki, kölyök. Nézd, tudom, hogy mit érzel most... sok mindenen keresztülmentél mostanában, de már számtalanszor történtek veled borzalmas dolgok, és mindig sikerült túltenned magad rajtuk...

- Tudom... de ez most más - sóhajtott Harry. - Úgy értem... elõször Voldemort akart megölni engem, de az õ a céljai világosak voltak, könnyen érthetõek. Aztán Tatyana... õ pszichopata volt, de voltak nagyjából világos céljai. Most viszont... Nem tudom, hogy vajon ez az egész csak a sors kegyetlen játéka, vagy... valami elõre kitervelt dolog?

- Ó, mennyé' má', kölyök, hogy tudna bárki is ilyesmit kitervelni? - szólt Aberforth rosszallóan. - Igen, a házad leégett, de a koboldok tévedtek, Malfoy házát akarták felgyújtani. Nem ellened irányult a cselekedetük.

- Tudom, de akkor is... Sok minden van, amit nem értek. Úgy értem... a fiam Mardekáros. Oké, a Süvegnek biztos igaza volt, mert Danrõl kiderült, hogy kicsit gonoszkodó és becsvágyó, jobban, mint azt gondoltam volna, szóval ez rendben van. De... miért történt az Ginnyvel és a babával? Pomfrey szerint mindketten teljesen egészségesek voltak. Miféle átok ül a családomon, Aberforth?

- Átok? Ugyan, menj már, Harry. Nincsenek balsors átkok, és nem hiszem, hogy bárki a családodból eltört egy tükröt, vagy látott egy fekete macskát, amely épp átment elõtte... Ezek ostoba babonák, és én okosabbnak hittelek annál, hogy higgyél ezekben.

- Szeretném, ha okosabb lennék - sóhajtott Harry, homlokát masszírozva: borzalmas fejfájás kínozta. - Azt hiszem, influenzás lettem. Butaság volt mínusz tíz fokban órákig kóborolni... Nem csoda, hogy megbetegedtem.

- Nem nézel ki betegnek, kölyök - az öreg varázsló összehúzta szemöldökét. – Nem látszol sápadtnak, vagy ilyesmi... - Kinyújtotta kezét, hogy megfogja Harry homlokát.

Harry visszahõkölt. - Jaj!

- És lázad sincs. Fáj valamid?

- A fejem... Csak egy rémes fejfájás, semmi több - motyogta Harry, egyik kezét folyamatosan a homlokára tapasztva. Nagyon örült, mikor a szán egy perc múlva finoman földet ért a bejárati ajtó elõtt.
- Köszönöm a fuvart, Aberforth!

- Azt ajánlom, menj be, és keresd fel Poppyt, kölyök – javasolta az öreg varázsló, miközben Angyal búcsúzóul megnyalta Harry kezét.

- Megyek is - bólintott a fiatalember, s belépett a kastélyba, ám úgy döntött, mégsem keresi fel a gyengélkedõt. Az épület melegétõl hirtelen elmúlt a fejfájása.

A következõ néhány hét eseménytelenül telt. Ginny és a Potter gyerekek Mrs. Figg panziójában laktak, amíg az építész varázslók azon dolgoztak, hogy házukat helyreállítsák. Ginny barátságot kötött Arabellával és Mary-Sue-val, Neville feleségével. Longbottomék még mindig nem vásároltak saját házat a faluban, így mindannyian a panzióban laktak. Lea Potter is megbarátkozott Alice Longbottommal, és az ikrek is megismerkedtek az öregasszony huszonöt macskájával (melyekre mellesleg Alice allergiás volt.)

A Mézesfalás jól ment, bár Cho McRice étterme és a Három Seprû bizonyos mértékben konkurenciát jelentett számára. Ahányszor Ginny és Cho találkoztak az utcán, elfordították tekintetüket - Ginny azért, mert tudta, hogy Cho szereti Harryt, Cho pedig azért, mert Harry Ginnyt szereti. Természetesen Ginny sose hallotta Chotól, hogy szereti Harryt, de együtt látni õket a Három Seprûben a tûz elõtt, elég volt Ginnynek ahhoz, hogy levonja a következtetést.

Harry kedélyállapota is javult valamelyest, de ez lassú folyamatnak bizonyult. Ginny, akit õszintén gyászolta elvesztett kisbabáját, és Harry, aki ezen túl Hedvig elvesztése miatt is gyászolt, rájött, hogy egymás vigasztalásával vezet a leggyorsabb út a gyógyuláshoz. Ez a vigasztalás azonban kizárólag plátói volt - csókokkal és cirógatásokkal, de karácsony óta nem feküdtek le egymással. Harry mégsem panaszkodott - fájdalma túl mély volt, és nem hitte, hogy egy alapos szeretkezés újra helyrerázná. Életében elõször tapasztalta meg, hogy az ember meg tud gyógyítani másokat, és õ is meg tud gyógyulni mások által, csupán azzal, hogy mélyen a szemébe nézve némán üzeni: 'Szeretlek, tarts ki!’

Így jött el Bálint nap. Rendszerint ez a nap volt számukra az 'Esztelen Szeretkezések Napja', de idén nem így volt. Ebben az évben csak egymás karjaiban pihentek, és élvezték a másik közelségét. Kapcsolatuk új szakaszába lépett - egy olyan szakaszba, ahol már szavak nélkül is meg tudták érteni egymást. Harry számára ez maga volt a tökély. Ginny nem csak a szeretõje volt, nem csupán egy forró test, akinek a karjába bújhatott az ágyban, nem csak a gyermekei anyja – hanem immáron valódi lelki társa is.

Harry emlékezett rá, milyen volt, mikor Ginny meghalt, - ürességet érzett, és iszonyatosan hiányzott neki, de szerelmük akkor még ifjú és tapasztalatlan volt. Akkor még csak két test voltak, akik idõnként egyesültek, de az elméjük külön mûködött. Most azonban néha úgy érezte, hogy egy emberként egyszerre gondolkodnak. Ez lelkesítette és meg is rémítette. Még mindig volt mit tanulniuk egymásról, de Harry tudta, hogy a megismerés vezet a megértéshez, ami a gyógyulás alapja.

2012-ben a Bálint nap keddre esett, és kedden Harrynek egy órája sem volt, így azt tervezte, hogy lemegy Roxmortsba a családjához. A lehetõ leggyorsabban el akarta hagyni az iskolát, mivel nem akart több kártyát kapni a nõnemû diákoktól. Reggel kilencig ugyanis 41 kártyát kapott. Remélte, hogy a kastély elhagyásával biztonságban lesz az efféle üzenetektõl.

Útban Mrs. Figg panziója felé megnézte a házukat - már majdnem olyan volt, mint régen. Egy vagy két hét múlva visszaköltözhetnek. Ginny attól tartott, hogy Harry nem akar majd visszaköltözni abba a házba a Hedviggel történtek után, de Harry már alig várta, hogy újra ott lakjanak. A gyerekek szerették a házat, és Harry kedvelte a vitatkozásokat Malfoy szomszéddal. Ami a bankárt illeti... a falubeliek sokszor látták õt együtt Gabrielle-el. És nem csak az utcán, hanem Fleur virágboltjában, és Draco bankjában is. Úgy tûnt, hogy barátság alakult ki köztük… vagy még annál is több?

- Nem fogod kitalálni, kit láttam ma reggel kilépni Gabrielle házából - mondta Harry a feleségének, miután átadott neki egy hatalmas csokor vörös rózsát.

- Kit? - mosolyodott el a nõ.

- Malfoyt.

- Tényleg? - Ginny elvigyorodott. - Nos, nem vagyok meglepve.

- Nem? - vonta fel szemöldökét férje.

- Nem - rázta meg a fejét Ginny, és egy vízzel teli vázába állította a rózsákat. - Úgy tûnik, nem vagy túl jó megfigyelõ, drágám.

- Mire gondolsz?

- Draco gyûrûjére.

- Mi van vele?

- Gabrielle viseli.

- Úgy érted, hogy… eljegyezték egymást?

- Nem tudom - vont vállat Ginny. - De örülnék neki. Gabie nagyon kedves lány, és Draco... nos, neki is kell valaki, akit szerethet...

- ...miután reménytelenül volt szerelmes beléd évekig - fejezte be Harry a mondatot.

- Igen - bólintott Ginny. - Draco nagyon arrogáns, de a szíve mélyén nem olyan rossz. Még õ is megérdemli, hogy boldog legyen... hogy szeressék.

- Hogyan vetted észre, hogy Gabrielle kezén Malfoy gyûrûje van? Én biztosan nem vettem volna észre.

- Mert nem a te kezedet fogta és simogatta a Durmstrangban - vigyorgott a nõ. - Elég sokszor fogta a kezem ahhoz, hogy megjegyezzem azt a kígyó formájú gyûrût...

- Hé, tudod, hogy féltékennyé teszel? - viccelõdött Harry.

- Féltékennyé? Mert az én kezemet fogta, és nem a tiédet? - kacsintott rá csintalanul Ginny.

- Ezt sértésnek veszem! - mondta Harry tettetett sértõdöttséggel. - Akárhogy is, Malfoy nem az esetem... bár ha egy kicsit jobban értene a kertészkedéshez, akkor talán...

- Ó, Harry, te szamár! – Ginny játékosan belebokszolt Harry mellkasába. – Hogy is juthat eszembe olyan ostobaság, hogy a fiúkat szereted, mi?

- Nos, jobb, ha egyáltalán nem feltételezel ilyesmiket rólam - vigyorgott vissza a férje. - De tudod mit? Azt hiszem, Piton tényleg a fiúkat szereti.

- Hogy mi? – nézett rá tágra nyílt szemekkel Ginny.

- Ismered az új gondnokot, azt a Bradleyt? Nos, mikor legutóbb beszélgettem Dannel, megemlített egy-két dolgot Bradleyrõl és Pitonról...

- Mégis, mit? Kíváncsivá tettél!

- Szóval... Dan többször is látta õket õsszel, és akkoriban elválaszthatatlanoknak tûntek, és Dan szerint... kapaszkodj meg... vicceket meséltek egymásnak!

- Nem! - suttogta Ginny elhûlve.

- De. És ez még mind semmi, december 23-án - az utolsó tanítási napon - Piton megmosta a haját, és Dan esküszik rá, hogy így akart jó benyomást kelteni a gondnokban!

- Ó, Harry... Dan csak egy tizenkét éves kisfiú, akinek túl élénk a képzelete - válaszolt a felesége. - Tényleg, ha már a képzelésrõl beszélünk, hogy halad vele?

- Albus szerint nagyon jól. De tudod, nehéz lesz továbbra is jó indokot találni, amiért 'büntibe' küldhetnénk. Elõbb vagy utóbb a barátai gyanút fognak, és nekem már most az a benyomásom, hogy túl van terhelve... A tanórák, a Képzelõ oktatás, és most még a kviddics-edzések is újra kezdõdtek... De legalább a Nimbus 4000-ese kitûnõen mûködik, órák hosszat képes dicsérni.

- Akkor az egy hasznos karácsonyi ajándék volt, ugye? - mosolygott Ginny.

Ha már a kviddicsnél tartunk - folytatta Harry, - Albus bejelentett, hogy közvetlenül a májusi varázsló torna után a 'Roxfort ezer éves fesztiválsorozat' részeként egy különleges kviddics-meccs kerül megrendezésre.

- Miféle különleges kviddics-meccsrõl van szó?

- Nos, tulajdonképpen a tanulók kérték, hogy a szüleik és a tanárok játsszanak.

Ginny szeme elkerekedett. - Milyen furcsa ötlet!

- Igen, fura. Képzeld, felkértek, hogy legyek az ’A’ csapat fogója és egyben kapitánya, mivel tanár is vagyok, és két gyermekem is a Roxfortban tanul. Össze kell állítanom egy ütõképes csapatot szülõkbõl és tanárokból. Arra gondoltam, megkérem Fredet és George-ot, hogy jöjjenek vissza játsszanak, talán Ront is, még nem tudom. Megpróbálom elhívni Olivert és Angelinát is. Kár, hogy Katie-nek és Aliciának nincs gyermeke, aki a Roxfortba járhatna, mert akkor teljes lenne a régi csapat... Tényleg, drágám, nem volna kedved neked is játszani?

- Hogy nekem? - pislogott Ginny.

- Miért ne? Egész jó fogó voltál, mielõtt Lilyvel teherbe estél. Úgy hallottam, hogy Natalie McDonald leváltott téged, de nem hiszem, hogy olyan jó volt, mint Te.

- Kösz - vigyorgott az ifjú anya. - Jó érzés, mikor az ember férje elismeri, hogy jó sportoló. Még megfontolom, oké? És egyébként kik lesznek a ’B’ csapatban?

- Nos... az biztos, hogy Neville fogó lesz. Õ akarta vezetni a meccset, de úgy véltem, nem lenne fair, ha én olyanok ellen játszanék, akik sosem voltak hivatásos kviddics játékosok, ezért végül beleegyezett. Szóval, ismét egymás ellen fogunk játszani... Emlékszel, az utolsó egymás elleni meccsünkre?

- Igen. Két teljes hétig tartott, és a hajam téptem, mert fogalmam se volt, mi tarthat neked ennyi ideig. Szerencsére Ron legalább ottmaradt végignézni a meccset, és küldött egy baglyot, hogy ne aggódjak érted. Szegény Hermione is magánkívül volt, mivel az ikrek épp csak hogy megszülettek, Ron meg alig volt otthon - végig a stadionban ült, és azt nézte, hogy gyilkolja egymást a Porpicy SC és a Dimbourne-i Darazsak. Tudod, néha azt hiszem, ti férfiak nem vagytok normálisak ezzel a kviddics-mániával!

- Becsszóra, ígérem, hogy a következõ meccs nem lesz két hétnél hosszabb - vigyorgott Harry. - A ’B’ csapatra visszatérve... Úgy sejtem, Marcus Flint visszajön játszani - tudod, a lánya elsõéves mardekáros, de ahogy én tudom, az egykori mardekáros, hollóhátas és hugrabugos csapattagoknak nincs gyermekük a Roxfortban - legalábbis egyelõre. Szinte mindegyikük gyereke túl fiatal még ahhoz, hogy a Roxfortba jöjjön.

- Igen, mert egyikük sem esett teherbe tizenhét évesen, ugye? - gúnyolódott Ginny.

- Igen... de vannak emberek, akik tizenhat évesen esnek teherbe, édesem - pontosított a fiatal apa.

- De csak mert megrontottál, Harry Potter! – vágott vissza az asszony.

- Ó, valóban ezt tettem volna? - vigyorgott Harry.

- Igen, ezt – Ginny mosolyogva átölelte, és megpuszilta az orra hegyén. - De sosem bántam meg.

- És én sem! - csókolta vissza Harry, ezúttal az ajkán. - Szeretlek! Boldog Bálint napot!

Gilderoy Lockhart morcosnak tûnt. Unalmas, egyáltalán-nem-Lockhartos szürke talárt viselt, mely tökéletesen illett lelkiállapotához.

- Miért ilyen letört, Gilderoy? - kérdezte Hermione, kinyitva egy Bálint napi kártyát, ami Rontól érkezett. A férje az idén legalább nem felejtette el ezt a napot. Ámbár Ron egyszer sem felejtette el a Bálint Napot, mióta lányaik megszülettek - mivel hogy elsõszülött gyermeküket Valentine-re keresztelték. (a lektor megjegyzése: angolul a Bálint nap az Valentine’s Day).

- Miért vagyok letört? - morogta a testneveléstanár. - Harry Potter 41 kártyát kapott, míg én csupán 40-et! Mikor én tanítottam a Sötét Varázslatok Kivédését, 46-ot kaptam!

- Ó, igen, Gilderoy - mosolygott Hermione - de most már egy kicsit öregebb lett.

- Öregebb? - nyögte Lockhart, és szélsebesen felrohant szobájába, hogy megszámlálja a ráncait.