Danielnek egy örökkévalóságnak tűnt, amíg zuhant és zuhant… egyre mélyebbre és mélyebbre… kezével próbált megkapaszkodni valamiben a kút belső falán, de minden olyan sima és síkos volt, a gravitáció pedig egyre mélyebbre húzta. Lelki szemei előtt leperegtek eddigi életének képei, míg képzeletében megjelent egy óriás, zöld párna. Ekkor nagy puffanással nekiütődött valaminek, ami nem lehetett a talaj, különben azonnal szörnyethalt volna. Nem, az a valami, amin feküdt, puhának tűnt, amikor megtapogatta…

Pár másodperc után megpróbálta kinyitni a szemét, de olyan sötét volt, hogy nem látott semmit. Nem csoda, hiszen vagy száz métert zuhanhatott, mielőtt földet ért, így jóval a barlang szintje alatt lehetett, mélyen a föld belsejében. Benyúlt a talárja zsebébe, hogy kihúzza a pálcáját, mely szerencsére nem tört el. „Lumos!” - suttogta és körülnézett a fény által megvilágított kis területen. Megállapította, hogy valamilyen vastag, puha moharétegen térdel. Soha életében nem látott még ilyen vastag mohát.

Dan a fejét vakarva próbált visszaemlékezni a becsapódás előtti másodpercekre és hirtelen eszébe jutott, hogy akaratlanul is egy zöld párnát képzelt a kút aljára. Talán egy kicsit félreképzelte a dolgot, mivel a párna helyett most vastag moharéteg fedte a talajt, de a célnak ez is épp úgy megfelelt, mintha párna lett volna. Megkönnyebbülten sóhajtott - nos, nem is olyan nagy hátrány, ha az ember Képzelő, nemde?

Felnézve, nagyon távol valamilyen szürkés kis pontot látott, ami valószínűleg a barlang teteje lehetett. – Norbert? – kiáltott, remélve, hogy barátja feltűnik a kis szürke lyukon, de nem így történt. – Biztos segítségért ment – tűnődött Daniel. – Legalábbis remélem, mert fogalmam sincs, hogy különben hogyan kerülök ki innen… Nem tudom elképzelni, hogy felmászok ezeken a falakon. Annyira még nem vagyok gyakorlott Képzelő…

Biztos volt benne, hogy semmi értelme ott állni, és felfelé bámulni, ezért úgy döntött, hogy körülnéz a lyukban, melybe beleesett. Maga elé tartotta a pálcáját, mely kis fényt vetett a falra, és meglepetten vette észre, hogy az egyik oldalon egyáltalán nincs is fal. A helyén egy hatalmas, hosszúkás barlang nyílása volt látható. Ha az akna, melyben tartózkodott, igazi kút lett volna, akkor vízzel lett volna tele, de Dan legnagyobb megkönnyebbülésére nem így volt. A barlang alja kissé lejtett a vége felé. Itt lent minden olyan nedves és hideg volt, a csöpögő plafon hatására szép sztalagtitok és sztalagmitok képződtek. A csöpögő víz kis tócsákban gyűlt össze a talajon. Daniel megpróbált kevésbé nedves helyekre lépni, de edzőcipője így is hamarosan átázott, és minden lépésnél cuppogó hangot adott.

Ahogy egyre messzebb jutott a barlangban, szeme hozzászokott a sötétséghez és kezdte élvezni a kalandot; egyedül az zavarta, hogy a zoknija csurom víz. Jó hatvan méter megtétele után halvány fényt látott, de elképzelni sem tudta, hogy mi lehet az, ami idelent fényt adhat ki. Természetesen kíváncsi lett és folytatta az útját a fényforrás felé.

További tízperces séta után elért a barlang végébe, ahol egy sziklák közt megbújó tavacskát talált. Ez a kicsiny tó azonban nem a csöpögő sztalagtitok hatására alakult ki, mert ahhoz túl nagy volt. Valószínűleg a roxforti tó föld alatti nyúlványa lehetett. Daniel azt kívánta, bárcsak lenne varangydudvája, mert akkor lemerülhetne a tóba (noha az bizonyára jéghideg) és a felszínre úszhatna.

Furcsa módon a misztikus fényt nem a tó árasztotta, hanem egy ajtó, a barlang falában. Az ajtót valamilyen szikrázóan fehér kőből készítették, ami talán a márvány egyik elvarázsolt változata lehetett.

Daniel felemelte a pálcáját, hogy annak fényénél alaposabban megnézze az ajtót. Furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon ki helyezhetett el egy ajtót egy ilyen barlangban, és miért. Szülei meséltek neki a Titkok Kamrájáról (édesanyja mindannyiszor reszketni kezdett, ha szóba került) de a fiú kételkedett benne, hogy ez az ajtó annak a kamrának egy másik bejárata lenne. Mardekár Malazár biztos nem épített volna egy lehetséges vészkijáratot a kamrájához! Nem, ez természetesen nem jöhetett szóba, hiszen a Titkok Kamrája a tó alatt épült, míg ez itt a tó szintjén volt. A hallottak alapján Daniel úgy vélte, hogy a roxforti tó felszíne a közlekedő edények szabályai szerint egy szinten van a barlangban lévő állóvízzel.

Mielőtt alaposabban megvizsgálhatta volna az ajtót, vízcsobbanást hallott a tó felől. Azonnal a víz irányába fordította pálcáját, hogy megnézze mi történt. Két csúnya sellőt látott kiemelkedni a tóból, akik egy ismerős alakot löktek ki a vízből, a barlang talajára. Sellőül hadartak valamit, ami elég fenyegetően hangzott, ráadásul még szürkés öklüket is rázták áldozatuk felé, majd eltűntek a vízben.

- Myrtle? – vonta fel a szemöldökét Dan meglepetésében

- Daniel?!? – kapott levegő után a szellemlány is. – Mit keresel te itt?

- Én ugyanezt kérdezhetném. Miért hozott ide az a két sellő? És hogy hozhatott ide? Úgy értem… a szellemeket nem lehet megfogni!

- A vízben igen – vont vállat Myrtle. – A víz egy bizonyos fokú szilárdságot ad a testünknek. Nem nagyot, különben nem férnék át a lefolyón, de ez is több a semminél, nemde? Meg akarsz fogni? - ezzel betette az egyik kezét a tóba, a másikkal pedig odaintette a fiút, hogy jöjjön, és érintse meg vízben lévő kezét.

Dan megvont a vállát, és a jéghideg vízbe nyúlt, hogy megtapintsa Myrtle kezét. – Hm… tényleg egy kissé szilárdnak tűnik. Nem túlságosan, csak egy kicsit – mondta a szellemlányra nézve.

Myrtle rámosolygott és elpirult (azaz még ezüstösebb lett az arca, mint máskor), és látszott rajta, hogy élvezi a fiú érintését. Daniel észrevette a lány reakcióját, és gyorsan kihúzta a kezét a vízből. – Kutya hideg!

- Nem tudnál melegítő bűbájt szórni a vízre? – kérte a lány – Akkor alaposabban megtapinthatnál… - Arckifejezése nemcsak kérlelő, hanem vágyakozó is volt. – Kérlek…

- Ne akard, hogy beugorjak a tóba és csurom víz legyek, Myrtle! – csattant fel Dan. Abban a pillanatban, hogy a fiú visszatette a kezét a vízbe, Myrtel teljes ’alakjával’ becsusszant a tóba, és berántotta magához a fiút.

- Myrtle! – kapott levegő után Daniel, amikor a jéghideg víz ezer lándzsaként a bőrébe szúrt – így érezhettek a Titanic katasztrófa áldozatai is. A fiú harcolt, hogy kiszabaduljon a szellem vasmarkú szorításából, de az nem akarta elengedni. – Fázom, te idióta! – kiáltott, mielőtt Myrtle teljesen a víz alá nem rántotta és belé nem fojtotta a szót egy csókkal, mely perzselő lett volna, ha a hidegen kívül a fiú mást is képes lett volna érezni. Hirtelen azt vette észre, hogy egy nagy adag energia hagyja el a testét, pont úgy, mint fél órája, és a víz kellemes 26 Celsiusra melegedett körülötte. Észre sem vette, hogy már nem harcol azért, hogy a felszínre kerüljön, mert jól megvan levegővétel nélkül is. Tüdeje nem szomjazta az oxigént, teljesen jól érezte magát a lány ölelésében. Nem látott sokat a sötétben, csak partnere gyöngyházszínű testét, mely szilárdnak és melegnek tűnt… Dan már épp kezdte roppant jól érezni magát, mikor hirtelen ráébredt, hogy mit is csinál és hirtelen ellökte magától a lányt, mintha az megégette volna. Myrtle-t meglepetésként érte a dolog, és mire reagálhatott volna, Dan már lihegve, és a barlang hidegétől vacogva a parton volt.

- Miért hagytad abba? – szipogott Myrtle, kiemelkedve a vízből. – Mindketten élveztük volna!

Daniel dühös pillantást vetett rá, miközben leesett pálcáját felvéve sikertelenül próbálta megszárítani magát. Nevetségesnek érezte, hogy pálca nélkül meg tudott fagyasztani pár akromantulát, meg tudta menteni saját életét egy hatalmas esés közben, fel tudta melegíteni egy tó vízét, de amikor akarta, nem tudta megszárítani magát. – A fene essen beléd Myrtle, halálra fogok fagyni a hülye tini-hormonjaid miatt!

- Hah! Az én hormonjaim miatt? – csattant fel a szellem. – Te is benne voltál a dologban!

- Ez az én pechem. Ide jövök, hogy azt kívánjam, Liu szeressen belém, és egy szellemmel állok le csókolódzni! – sóhajtott Dan és visszament a márvány ajtóhoz, hogy alaposabban is megvizsgálja.

- Ó, az egy régi ajtó, már akkor is itt volt, amikor megöltek. Azt hiszem, már évszázadok óta itt van. Nem tudom hogy miért, de eddig még nem sikerült átcsusszannom rajta - mondta Myrtle, remélve, hogy folytathatja a beszélgetést új szerelmével. – Néha, ha lehúzták a WC-met és lekerültem a tóba, a sellők elkaptak és ebbe a lyukba hoztak, remélve, hogy megszabadulhatnak tőlem, de nem volt olyan szerencséjük. Rendszeresen visszatértem hozzájuk, csak hogy idegesítsem őket – húzta ki magát, mintha büszke lenne a teljesítményére. – Ma is ugyanaz történt: az egyik sellőlány férjhez ment és én meg akartam nézni a ceremóniát… de némelyeknek nem tetszett az ötlet, hogy én játsszam el a koszorúslány szerepét és megszabadultak tőlem.

- Mi lehet az ajtó mögött? – tűnődött Daniel, egyáltalán nem törődve a sellők házasodási szokásaival.

- Fogalmam sincs. Mondtam már, hogy eddig még nem sikerült átjutnom rajta. És más még soha nem járt itt lent – válaszolt a kísértet. – De van rajta valamilyen felirat.

Dan vacogó fogakkal felemelte a pálcáját, és az ajtó közepén egy kicsiny kerek mélyedést vett észre, mely közvetlenül egy felirat alatt helyezkedett el. A felirat így szólt:

Nagymedve utóda
A szűznek testvére
Mutasd hogy vérem vagy
vár a tudás, lépj be!

- Ez mit jelent? – ráncolta a homlokát a fiú, a szellemlányhoz fordulva.

- Honnan tudjam? – vont vállat az. – Gyere, menjünk vissza a vízbe és folytassuk ott, ahol abbahagytuk! – tette hozzá egy kacsintással.

- Eszemben sincs! – vetette oda az ifjú Képzelő. – Vissza kell mennem, talán már megérkeztek az emberek, hogy megmentsenek…

- DANIEEEL!!!!! – hallatszott a barlang másik végéből.

- Ugye megmondtam – vigyorgott Dan a lányra. - Mást partnert kell keresned a perverz kis játékodhoz. – Ezzel megfordult és elkezdett rohanni a hang irányába.