Kvintesszencia - G-Portál

- El sem hiszem, hogy ilyen felelõtlenek voltatok! – dohogott Gilda, mikor két barátja beszámolt neki a roxmortsi kalandról. - Meg is halhattál volna, Daniel!

- Nagyon szomorú lettél volna? – kérdezte Norbert pajkos vigyorral.

- Hát persze! – mondta a lány kissé elpirulva. – Szeretem Danielt… mert nagyon jó barátom.

- Aha - az ifjú Malfoy láthatóan jól szórakozott, de úgy tûnt, Dan nem vette észre, mire célozgat.

- És mondd csak… hogy maradtál életben egy ekkora esés után? - tudakolta a lány.

- Nos… - a fiú tudta, hogy hazudnia kell. - Én… nem is emlékszem. Csak annyi maradt meg bennem, hogy zuhanok, zuhanok… aztán egy nagyon vastag mohaszõnyegen térek magamhoz… talán az mentett meg. Csökkentette az ütközést, azt hiszem… egyébként van valami, amit feltétlen el kell mondanom nektek.

- Micsoda?

- Valami történt velem, ott lent.

- Aha, kiszívták a nyakad – kuncogott Norbert.

- Micsoda? - kapott levegõ után a lány. - Hogyhogy?

- Norb csak viccel. Semmi ilyesmi nem történt – legyintett Daniel.

- Nem? Akkor miért hordod azt ebben a meleg teremben is, mi? – kérdezte a barátja, a Dan nyakára tekert szürke-zöld csíkos sálra mutatva.

- Ööö… elég hideg volt lent és… megfáztam egy kicsit – köhintett egy párat Dan.

- Voltál már madame Pomfreynél? – aggódott Gilda. – Nem? Pedig feltétlenül el kell menned hozzá, ad majd neked egy kis Kalapkúra Bájitalt és hamarosan jobban leszel.

- Annyira nem vagyok beteg… - válaszolt a fiú. – Egyébként is, azt akartam nektek elmondani, hogy mit láttam lent a barlangban… Szóval, volt ott egy ajtó. Egy fehér márványajtó, amit valahogy elvarázsoltak, mert valamilyen fura fényt árasztott magából. Világított a sötétében… olyan… misztikusnak, olyan természetfölöttinek tûnt… És valami felirat is volt rajta… - ajkába harapva próbált visszaemlékezni az ajtóba vésett szavakra – Az volt oda írva, hogy…. nagymedve… utóda… a szûznek testvére, mutasd hogy vérem vagy… vár a tudás, lépj be!

- Hm, ez nagyon érthetetlennek hangzik – mondta Norbert. - Valami rejtvény lehet.

- Talán meg kellene kérdezni Hermione nénit, hogy segítsen megoldani – mondta Dan. - De inkább mégse. Nem akarjuk, hogy a tanárok tudomást szerezzenek a kis titkunkról, ugye? Talán mi magunk is meg tudjuk oldani a rejtvényt.

- Talán – vont vállat Gilda. – Mit is mondtál pontosan? A medve gyereke és a lány testvére?

- A nagy medve utóda és a szûznek testvére – javította ki Daniel. – Bárcsak tudnám, mit jelent!

- A medve utóda… – tûnõdött Norbert. – Az lehet valamilyen indián dolog, úgy értem, hogy az indiánoknak vannak olyan totemállataik, mint a medve, holló, sas… De nem tudom, mi lehet azzal a szûz dologgal.

- Nem hiszem, hogy bármi köze lenne az amerikai õslakosokhoz – rázta a fejét Dan. – Semmi értelme nincs. Úgy értem, hogy az az ajtó nagyon réginek tûnt. Nem hiszem, hogy aki építette, halott valaha is Amerikáról, valószínûleg jóval az elõtt készült, hogy Kolumbusz Kristóf felfedezte volna azt a földrészt.

- Mibõl gondolod, hogy az az ajtó ötszáz évesnél régebbi?

- A betûk nagyon régiesnek tûntek, alig bírtam kibetûzni õket. Úgy néztek ki, mint az ezeréves kódexek betûi… - mondta Dan.

- És mi van a rejtvény második felével? – kérdezte Norbert. - Be kell bizonyítani, hogy az író vére vagy, és akkor kinyithatod az ajtót, igaz?

- Azt hiszem – vont vállat Dan. – De csak úgy tudjuk kideríteni, hogy ki írta, ha elõbb megfejtjük a vers elsõ két sorát… tehát a 22-es csapdájába estünk. Mi a csuda lehet a nagy medve utóda és a szûznek a testvére? Ki a nagy medve és kicsoda a szûz? A fenébe!

A három barát a következõ napokat azzal töltötte, hogy próbálták megfejteni a rejtvényt, de nem jutottak elõbbre. Könyveket kölcsönöztek ki a könyvtárból, melyek medvékrõl szóltak, és remélték, hogy találnak bennük egy legendát egy nagy medvérõl, amelynek volt egy utóda, de hiába.

- Feladom – sóhajtott Dan kedden. – Nincs értelme, hogy értékes szabadidõnket ilyen hülyeségre pazaroljuk. Van más dolgom is. – Ez igaz is volt, hiszen este képzelõ órája volt Dumbledore-ral.

Úton a pince felé, ahol az igazgatóval kellett találkoznia, Kevin Weasleyvel futott össze, aki gúnyolódó vigyort küldött felé.

- Hallottam, mi történt veled, hogy a fenébe élted túl?

- Még jó hogy nem azt kérdezted, hogy mertem túlélni – fonta karba a kezét Dan. – És egyáltalán honnan tudsz te róla?

- Ó, Lily mondta az ikreknek és én tõlük hallottam – vont vállat Kevin. – Tudom, hogy kibékültél Vivvel és Vallal, de ne várd, hogy én is úgy elérzékenyülök!

- Mondd nyugodtan a szemembe, Kevin, hogy sajnálod, amiért nem haltam meg! Száz százalékig meg foglak érteni, mert annak, ha meghaltam volna, egyetlen elõnye lenne, mégpedig az, hogy nem kell többé látnom téged!

- Ó, sajnálom, de újra és újra látnod kell engem… például a lovagi tornán is… persze, csak ha van annyi merszed, hogy részt vegyél rajta…

- Persze hogy van! – vágott vissza Daniel.

- Kíváncsi lennék miért… valaki, aki még egy tisztességes hõhûtõ bûbájt sem tud elvégezni, könnyen felsülhet a tornán, nem gondolod?

Daniel vállat vont. – Csak várd ki. Még érhetnek meglepetések.

- Meglepetések? Milyen meglepetések? Az, hogy már három másodperc után leesel a seprûdrõl? – nevetett Kevin. – Az egyáltalán nem lepne meg, tudod?

- Nem ismersz engem Kevin – suttogta a legidõsebb Potter fiú, mélyen unokatestvére szemébe nézve. – Semmit sem tudsz rólam. – Arca nem kimondottan dühöt vagy megbántottságot tükrözött, hanem inkább néma üzenetet küldött Kevinnek, egy üzenetet, mely azt jelentette ’ne kötözködj velem!’

- Lehet, hogy nem ismerlek - mondta a Weasley fiú dühösen, mivel nem sikerült Dant felidegesítenie. - De nem is érdekelsz annyira, hogy megismerjelek! – tette hozzá, aztán sarkon fordult és elsietett.

- Tökkelütött – morogta Daniel és folytatta útját a lépcsõn lefelé. A sarkon majdnem beleütközött két ismerõs alakba, aki nem volt más, mint másod-unokatestvére David Dursley és Lily legjobb barátnõje, Circe Diggory. Jó nekik - gondolta szomorkásan, és tovább haladt lefelé, miközben gondolataiban Liu képe jelent meg. Hamarosan megrázta a fejét, hogy elkergesse a Chang lányról képzeletében megjelent képeket. Nem fog örökké utána sóvárogni, mert semmi értelme! Majdnem áldozatul esett a lány iránti rajongásának, és rá kellett jönnie, hogy az nem ér annyit, hogy meghaljon érte. Tehát nem is lehetett olyan nagyon szerelmes belé… Talán túl fiatal volt ahhoz, hogy meg tudja állapítani a rajongás és a szerelem közti különbséget. Túl fiatal volt ahhoz, hogy meg tudja állapítani a különbséget a hormonok okozta izgalom és az igazi érzelmek közt… És ha már érzelmekrõl van szó, Danielnek be kellett ugrania egy struccon lovagló öreg varázsló szobra mögé, hogy elkerülje a találkozást a dühtõl tajtékzó Piton professzorral, aki egy közeli osztályterembõl rontott ki.

- Rendben! Én megértem! – kiáltott utána Bert Bradley, aki a hangjából ítélve épp olyan dühös volt, mint Piton.

- Mit ért meg? – fordult szembe a varázsló a gondnokkal.

- Megértem, hogy miért nem akar nekem többé bájitaltant tanítani! – kiáltotta Bert. – Mert szégyelli magát a Szellemszálláson történtek miatt!

- Nem szégyellem magam… - próbált tiltakozni Piton, de a gondnok félbeszakította:

- Ó, dehogynem! Szégyelli, hogy lefeküdt velem! – Danielnek a szobor mögött tátva maradt a szája. – Tudom, hogy ezért kerül engem immáron két hónapja! De figyeljen rám, Piton professzor, nehogy azt higgye, hogy én nem szégyellem magam a történtek miatt! Fogalma sincs róla, hogy mit érzek! Én nem akartam, hogy megtörténjen. Nem az én hibám volt! Maga keverte össze a palackokat, ó hatalmas bájitalmester! Maga akarta, hogy megigyuk azt a bájitalt… mert amit ittunk, az valamilyen bájital volt, ugye? Én, a magam részérõl sosem viselkedtem volna úgy, ha nem lettem volna valamilyen szer hatása alatt! Maga követte el a hibát, és maga miatt történt minden! Minden a maga átkozott hibája miatt történt, úgyhogy mellõzze a lekezelõ pillantásokat, mert azokkal nekem kellene illetnem magát! Igen, maga a hibás, csakis maga! Nem vagyok hajlandó eljátszani a bûnbakot ebben a történetben, megértette? Én nem… - hirtelen a fejéhez kapott, mintha szédülne, és a professzornak épp csak annyi ideje volt, hogy elkapja, mielõtt elájult.

- Mr. Bradley! Mr Bradley! Bert, ébredjen fel! – Piton megütögette a gondnok arcát, hogy magához térítse, de hiába. – A fenébe, ne tegye ezt velem, hallja? – a férfi hangja kétségbeesettnek tûnt. Daniel még sosem hallotta, hogy tanárának ennyire remegett volna a hangja, és ilyen aggódónak sem látta még soha. A szobor mögül figyelte, ahogy Piton felemelte a gondnok törékeny testét és elindult vele a lépcsõn felfelé, feltehetõen a gyengélkedõ irányába.

- Miért nézel úgy, mintha a Véres Báróval találkoztál volna? – kérdezte öt perccel késõbb Albus Dumbledore Danieltõl.

A fiú elpirult. – Akaratlanul is tanúja voltam egy elég… különös szópárbajnak Piton és Bradley közt.

- Valóban, Daniel?

- Igen… Mr Bradley kiabált Pitonnal…

- Piton professzorral – javította ki az igazgató.

- Igen, vele – bólintott Dan. – Nos, kiabált Piton professzorral, hogy ne õt okolja, amiért…

- Amiért micsoda? - csillogott az öreg szeme az érdeklõdéstõl.

- Nos… - Dan közelebb hajolt. – Bradley azt mondta, hogy… lefeküdtek egymással. És aztán Mr Bradley elájult.

- Tényleg, elájult? - tûnõdött Dumbledore. – Milyen érdekes.

- Úgy érti, hogy az az érdekes, hogy a gondnok elájult, és nem az, hogy… lefeküdtek egymással? – Dan nagyon meglepõdött. Másrészt, mit is várt Albus Dumbledore-tól? Soha életében nem ismert az idõs igazgatónál különösebb embert. Nos, talán ott volt még az öccse, Aberforth…

- Azt hiszem, nem ez a megfelelõ alkalom, hogy megbeszéljük Piton professzor szexuális életét, Daniel – mosolygott az öreg varázsló. És kérlek, ne tégy említést a történtekrõl az osztálytársaidnak. Nem akarjuk zavarba hozni a bájital tanárunkat, nem igaz?

- Ööö… nem. Dehogy – vigyorgott Dan és az igazgató rákacsintott.

- Nos, akkor lássuk a mai tananyagot: hogyan változtatsz át egy állatot egy más fajtájú állattá. Hoztam neked egy szép kis futóférget, hogy gyakorolj rajta, azt hiszem, nem vesztene a világ sokat, ha félreképzelnél valamit.

Piton a gyengélkedõ elõtt sétált fel-alá, amíg Madame Pomfrey Bert Bradleyt vizsgálta. Magán kívül volt az aggodalomtól: lehet, hogy a gondnoknak infarktusa van? Vagy légzési problémái? Borzasztó lelkiismeret-furdalása volt, és ezúttal nem azért, mert lefeküdt vele, hanem mert miatta ájult el. Ha nem viselkedett volna vele így, Bert nem hergelte volna fel magát annyira, hogy elveszítse az eszméletét. Szegény kis fickó, mindig olyan vékony, lehet, hogy már régóta beteg… hirtelen egy gondolat villant át a férfi agyán: mi van, ha Bradley betegsége szexuális úton terjed? A bájitaltan tanár szíve kihagyott egy pillanatra.

Közben a gyengélkedõn a gondnok magához tért, és felpillantott az ápolónõre, aki aggódó, és egyben döbbent arckifejezéssel nézett le rá.

- Madame Pomfrey? – suttogta Bert, és körül nézett. – Miért vagyok itt?

- Mert elájult, Mr Bradley – mondta Poppy – vagy hívjam inkább Miss Bradleynek?

Visszaúton a Mardekár klubhelyiségébe, Daniel találkozott Longbottom professzorral, aki vidáman üdvözölte õt.

- A Hollóhát–Mardekár mérkõzésre edzettél, ifjú Potter? – kérdezte a tanár.

- Igen, természetesen. Ted Avery minden héten négyszer tart edzést a csapatnak, még hétvégenként is. Szerintem, kicsit túlbuzgó – válaszolt Daniel.

- Teljesen egyetértek Averyvel – mondta Neville. – A Mardekárnak fel kell kötnie a nadrágját, ha meg akarja verni a Hollóhátat, mert nekik különösen erõs csapatot sikerült idén kiállítaniuk.

- Igen, Liu Changgal… - motyogta Dan. – Errõl jut eszembe, professzor úr, ön is játszik a májusi tanárok-szülõk meccsen?

- Igen, fogót játszom – mondta a varázsló. – Elõször bíró akartam lenni, de az apád meggyõzött, hogy nem lenne igazságos, ha egy nem hivatásos fogóval kellene összemérnie az erejét. Úgy hallottam, hogy a bíró tisztjét az igazgató úr veszi át.

- Az igazgató úr? Hûha! – derült fel Dan arca. - Fogalmam sem volt róla. Nagyon szeretném látni õt seprûn repülni! Tehát ön és apa lesznek a fogók. Ki lesz még a ’B’ csapatban, tanár úr?

- Nos… - vakarta meg az állát Neville. - Ott lesz Marcus Flint… nem mintha nagyon örülnék neki, hogy egy csapatban kell játszanom vele… Gilderoy Lockhart szintén jelentkezett, de maradjon kettõnk közt, el sem merem képzelni, mit fog mûvelni a levegõben – tette hozzá legyintve.

Dan kuncogott, amint elképzelte Lockhartot, ahogy a szél lefújja szexi kis kalapját, miközben ide-oda cikázik a levegõben a seprûjén. – És még?

- Nos… lássuk csak… Úgy hallottam, hogy Aberforth Dumbledore is játszani akart, és szegény Minerva majdnem infarktust kapott a bejelentés hallatán, mondván, hogy „te már öreg vagy ehhez Aby, épp elég, hogy a szánodon röpködsz, felejtsd el a seprûlovaglást!” – utánozta Neville a felháborodott McGalagony hangját. - Ó, és ott van még Piton is.

- Piton? – vonta fel a szemöldökét meglepetésében Daniel – Tud egyáltalán seprûn lovagolni?

- Tud, emlékszem, hogy elsõéves koromban egyszer õ volt a bíró a Griffendél–Hugrabug meccsen. Azt azonban még nem láttam, hogy nyolcasokat írt volna le a levegõben, vagy megcsinálta volna a Vronsky Mûbukást, ezért nem tudom, hogy tulajdonképpen milyen kaliberû játékos…

- Nem hiszem, hogy okos dolog lenne hagyni õt játszani – mondta Dan. – Az utóbbi idõben olyan sápadt… mintha beteg lenne. Mintha még mindig nem heverte volna ki a pókok támadását.

Neville meglepetten pillantott a fiúra. – Miért van olyan érzésem, hogy törõdsz a hogylétével? Azt hittem, ki nem állhatod.

- Tényleg nem kedvelem. De… azt hiszem, nem olyan kiállhatatlan, mint amilyennek kinéz… van szíve. Két órával ezelõtt például roppant aggódni látszott, amikor a gondnok elájult…

- Micsoda? – Neville láthatóan megijedt. – Mr Bradley elájult?

- Igen… veszekedtek, és Mr Bradley egyszer csak összeesett – vont vállat Dan. - Most valószínûleg a gyengélkedõn van.

- Köszönöm. Most mennem kell – mondta Longbottom professzor és elrohant.

Dan utána bámult, és nem értette, hogy a repülésoktató miért ijedt meg annyira, amikor megtudta, mi történt a gondnokkal. Talán nem kellett volna elmondania neki…

Dumbledore arra kérte, hogy ne beszéljen a dologról az osztálytársainak, de a tanárokról nem tett említést… a fiú megvonta a vállát és folytatta útját a klubhelyiség felé.

- Miért nem mehetek be? – veszekedett Perselus Piton Madame Pomfreyvel. - Tudni akarom, hogy van. Látnom kell!

Nyugodjon meg, professzor úr! – csitította Poppy. – Mr Bradley nem akarja látni magát. Külön megkért rá, hogy ne engedjem be magát. Sajnálom professzor, de teljesítenem kell a betegem kívánságát.

- De jól van? Nagyon beteg? Mi baja?

- Nem, nem nagyon beteg – rázta a fejét Poppy. – Csak… egy kis…ööö… clupea.

- Micsoda? – pislogott Piton.

- Ö… egy ritka, de nem túl veszélyes betegség, ne aggódjon, nem tart sokáig. És most, jobb, ha elmegy… ó, jó estét Longbottom professzor! – köszöntötte a nõvér a sarkon beforduló Neville-t.

- Hallottam, hogy a gondnok elájult – mondta az ifjú varázsló. – Láthatnám, kérem?

- Nem hiszem, hogy Mr Bradley most pont látogatókra vágyik – felelte a nõvér.

- Kérdezze meg kérem, hogy akar-e látni engem! Biztos vagyok benne, hogy nem mond nemet – könyörgött a repülésoktató.

- Rendben – egyezetett bele a boszorkány és eltûnt a betegszoba ajtajában.

- Ne higgye, hogy fogadja magát – vetette oda Piton Neville-nek sötéten. – Senkit sem akar látni.
A betegszoba ajtaja kinyílt és Poppy intett Neville-nek. – Bejöhet Longbottom professzor, a betegem beszélni akar magával.

- Látja, engem hajlandó fogadni – küldött Neville egy undok pillantást Piton felé és belépett, magára hagyva a dühös bájitaltan tanárt.

Poppy becsukta az ajtót, és a szomszédos szobába sietett, egyedül hagyva betegét a látogatójával.

- Hello - Neville a gondnokra mosolygott és leült az ágya melletti székre.

- Hello, Nev – hangzott a halk válasz.

- Mi történt veled? – kérdezte Longbottom aggódó arckifejezéssel. - Hogy vagy? Nagyon komoly a betegséged?

- Ugyan már. Akkor Madame Pomfrey nem engedett volna be. Jól vagyok.

- Úgy hallottam, veszekedtél Pitonnal, és egyszer csak összeestél.

- Így igaz – bólintott Bert kis mosollyal. – Volt egy kis vitánk… elmondtam neki, mit gondolok róla.

- Tényleg? – vigyorgott Neville. - És mit mondtál neki?

- Megmondtam, hogy minden az õ hibája volt, õ keverte össze egymással a palackokat, nem én, és épp ezért nincs joga engem okolni a történtekért.

- Okos – Neville megveregette Bert kezét. – De mondd csak, miért ájultál el? Aggódom érted.

- Terhes vagyok, Neville.

- MICSODA? – tátogott az ifjú varázsló. – Ugye… ugye ezt nem mondod komolyan? Biztos csak viccelsz! Beryl, gyerünk, mondd, hogy csak tréfáltál!

- Nem tehetem, Nev. Mert ez az igazság.

- Ezt nem hiszem el… te… te Piton gyerekét várod?

- Aha.

- Jaj, te buta liba, miért nem jöttél el Pomfreyhez és kértél tõle valamilyen fogamzásgátlót, miután… az után az éjszaka után a Szellemszálláson? Miért nem, az ég szerelmére?

- Nos… elõször is: eszembe sem jutott, hogy teherbe eshetek – mondta Bert/Beryl. - Tudod, hogy a volt férjemmel évekig próbáltunk összehozni egy gyereket, de mindhiába. Azt hittem, hogy nem lehet gyerekem. De most… Most már biztos vagyok benne, hogy Philippe miatt nem estem teherbe. Másodszor: nem akartam eljönni az iskolai védõnõhöz, mert akkor fel kellett volna fednem a kilétemet. Tudod, hogy Dumbledore azt kérte, titkoljam el nõi mivoltomat, amíg csak lehet. Te is ismered az elõírást, miszerint Roxfortnak csak férfi gondnoka lehet… és azt is tudod, hogy ez az egyetlen hely, ahol biztonságban vagyok Philippe-tõl.

- Persze, hogy tudom – sóhajtott Neville. - Végül is én voltam az, aki megkértem Albust, hogy helyezzen biztonságba a volt férjed elõl. Készségesen segített és egyetlen feltétele az volt, hogy itt férfiként kell szerepelned, de… de Pomfreyben megbízhattál volna. Õ aztán tényleg nem pletykás, megtartotta volna magának a titkodat. Talán még segíthet megszakítani a terhességedet.

- Neville! – Beryl hirtelen felült, szeme dühtõl szikrázott. – Én – nem – akarok - terhesség-megszakításról – hallani! Nézd, Lehet hogy nem Perselus az eszményi apa, és nem is kell, hogy tudomást szerezzen róla, de szóba sem jöhet, hogy bárki is megölje az én kicsikémet!

- Jól van, jól van, sajnálom, hogy egyáltalán szóba hoztam! – nyugtatgatta a férfi. – De… hogy akarod titokban tartani a tanárok és a diákok elõl? Úgy értem, oké, hogy levágattad a hajad, és férfiruhába bújtál, hogy elhitesd másokkal, hogy férfi vagy, de… hogy tudsz majd elrejteni egy gyereket? Egy idõ után az meglátszik, tudod…

- Neville – Beryl kinyúlt, hogy megszorítsa a kezét. - Reméljük, hogy Philippe-t hamarosan elkapja a rendõrség és visszaviszi a börtönbe. Amint az megtörténik, elhagyhatom Roxfortot és folytathatom az életemet a mugli világban.

- De… még ha vissza is viszik a volt férjedet a börtönbe, hogyan fogod folytatni az életed? Úgy értem… mugli iskolában tanítasz. De ha van egy kisbabád, nem taníthatsz, különösen akkor nem, ha egyedül neveled. Hogy a csudába fogsz megbirkózni vele?

Beryl nagyot sóhajtott – Nem tudom, Nev. És most nem is akarok rágondolni. Ez mind a jövõ zenéje. Folytassunk mindent úgy, mintha semmi sem történt volna, rendben? Poppy adott valami orvosságot, ami megakadályozza, hogy újra elájuljak és csökkenti a reggeli rosszulléteket is. Senkinek sem kell megtudnia, hogy mi történt velem, csak te és én tudjuk.

- És Dumbledore – tette hozzá az ifjú varázsló - mert Dumbledore-nak el kell mondanod.

- Nem hiszem, hogy kellene. De te elmondhatod a húgomnak. Bizonyára odáig lesz az örömtõl.

- Rendben, elmondom Mary-Sue-nak – bólintott Neville. – Mikor hagyhatod el a gyengélkedõt?

- Azt hiszem, holnap.

- És mi van a gondnoki munkáddal? Úgy értem… a gondnoknak komoly fizikai munkát kell végeznie, de a terhes nõknek ez nem ajánlott.

- Ne aggódj miattam Nev – mosolygott rá a sógornõje. – Tudod, hogy kemény fából faragtak, megbirkózom vele. És most menj. Nem akarom, hogy Piton gyanút fogjon, amiért ilyen sokáig bent vagy nálam.

- Nem – vigyorgott Neville – Tudod mit? Azt hiszem, féltékeny rám. Azt hiszi, hogy te meg én… úgy… együtt vagyunk. Azt hiszi, én is meleg vagyok.

Beryl kacagva hanyatlott vissza a párnára, hangja úgy csilingelt, mint egy tucat száncsengõ… Neville csodálkozott, hogyhogy senki – még Piton sem - jött rá, hogy Bert Bradley nõ.

- Tudod, Nev, sajnálom szegény Perselust - mondta még mindig kuncogva Beryl. – Rettenetes lehet számára, hogy azt hiszi, meleg. Bárcsak elmondhatnám neki, hogy nem az. Bárcsak elmondhatnám neki, mit érzek iránta… Ó, álmodj csak Beryl Bradley, álmodj!

Longbottom professzor szomorúan mosolygott. – Egy nap kiderülhet, hogy mindez nemcsak álom. Valósággá válhat. És ha Piton álmaid lovagja, akkor csak azt kívánom, hogy az a nap minél elõbb eljöjjön számodra.

- Kösz, Neville. Igaz barát vagy.

Miközben Daniel a házi feladatát írta a Mardekár klub-helyiségében, gondolatai messze jártak a koboldlázadástól és az átváltoztatástan esszétõl… bárcsak ne kellett volna megígérnie Dumbledore-nak, hogy nem beszél Piton és Bradley veszekedésérõl… Biztos volt, benne, hogy Norbert roppant szórakoztatónak tartaná a dolgot. Lehet, hogy még Gilda is nevetne rajta.

Nagyot sóhajtva tette le az esszét, melyet Szutykos Samrõl írt, és az asztronómia házi feladatot vette maga elé.

- Megcsináltátok már? – kérdezte barátait.

- Persze, réges-rég – válaszolt Gilda, fel sem nézve az egyiptomi harci technikákról szóló könyvbõl.

- Én még nem – mondta Norbert, és kiterítette csillagtérképét az asztalon. – Szóval, pontosan mi a feladat? Követni kell a bolygók májusi mozgását, vagy mi?

- Aha - mondta Dan, a csillagtérképet bámulva. Hirtelen megdermedt, mintha kõvé változtatták volna. Szeme lázasan pásztázta a térképet, arcán az izgatottság kifejezése jelent meg.

- Mi történt? – húzta el a kezét Norbert barátja szeme elõtt. – Magadnál vagy, öreg?

- Aha… - Dan felnézett. – Azt hiszem, megvan!

- Micsoda?

- A rejtvény! Azt hiszem, értem a rejtvényt!

Gilda becsapta a könyvét. Arca ugyanolyan izgatottságot tükrözött, mint Danielé. – Hogy értetted meg?

- Nézzétek! – mutatott az ifjú Potter a térképre – Itt van az Ursa Maior, vagy más néven Nagy Medve. Látjátok, milyen csillagkép van alatta?

- A Leo. És? – ráncolta a szemöldökét Norbert, akinek fogalma sem volt, hova akar kilyukadni a barátja.

- Látjátok, milyen csillagkép van a Virgo mellett?

- A Leo – mondta Gilda.

- Igen. Hát még mindig nem értitek? – kérdezte Dan, azon csodálkozva, hogy barátai hogy lehetnek ilyen buták. – A nagy medve utóda, a szûznek testvére! – idézte a verset. – Olyan, mint egy családfa az égen: Az Ursa Maior a Leo fölött van, mintha az oroszlán az õ utóda lenne. A Virgo a Leo mellett van, mintha a testvére lenne! A családfákon a szülõk felül vannak és a gyerekek alattuk, egymás mellett!

- Úgy érted… hogy a Virgo volt a versben a szûz? – ráncolta a homlokát Gilda.

- Pontosan. A szûz latinul Virgo! Minden egybevág! – mondta Dan izgalomtól kipirult arccal. Végül is mindig jó volt csillagászatból…

- Nos… tehát az elsõ két sor a Leo csillagképre vonatkozik? – kérdezte Norbert.

- Minden bizonnyal – bólintott az ifjú Potter. - Csak a következõ két sort nem tudom… úgy értem, van valami, amirõl be kell bizonyítani, hogy… az oroszlán vére? Nem sok értelme van.

- Ó, ne légy már ilyen ostoba, Dan! – intett Miss Lockhart.

- Nem vagyok ostoba! - tiltakozott a fiú. – Ha ostoba lennék, nem tudtam volna megoldani az elsõ két sort!

- Pedig ostoba vagy, ha nem találod ki, hogy kicsoda ’az oroszlán’! - vágott vissza az ifjú boszorka. – Gondolkodj, Dan! Hol épült a kamra? Egy barlangban a roxforti tó közelében. És kinek lehet Roxfortban bármi köze is oroszlánokhoz?

Daniel szeme tágra nyílt a felismeréstõl. – Griffendél. Griffendél Godrik.