Kvintesszencia - G-Portál

Daniel az asztalon fekvő csillagtérképre bámult. Még mindig alig tudta elhinni, hogy barátaival mit is fedezett fel az imént. – Lehetséges lenne? Lehet, hogy Griffendél kamrája?

- Miért ne lehetne? – vont vállat Norbert. – Ha Mardekár építhetett egyet a másik három tudtán kívül, akkor Griffendél is megtehette ugyanazt.

- De miért? – kérdezte Dan. – Úgy értem, tudjuk, hogy Mardekár azért építette, hogy ott helyezze el a Baziliszkuszt, és hogy majd megtisztítsa az iskolát a mugli származásúaktól. De mi oka lehetett Griffendélnek arra, hogy építsen egy kamrát?

- A legegyszerűbben úgy tudhatjuk meg – mondta az ifjú Malfoy – ha odamegyünk.

- Micsoda? – kapott levegő után Gilda. – Nem hagyhatjátok el megint a kastélyt, különben tényleg kicsapnak! Erről ne is álmodjatok!

- Tudod, te is eljöhetnél velünk – vigyorgott rá Dan.

A lány kissé elpirult, aztán viszonozta a mosolyt – Mikor indulunk?

- Vasárnapig várnunk kell. Szombaton meccsünk lesz a hollóhátasokkal és nem valószínű, hogy Avery az elkövetkező három napban adna nekünk egy szabad délutánt vagy estét. A meccs után mehetünk.

- Na várjál csak, nagyokos. Valami eszembe jutott – vágott közbe Gilda. – Az írás azt mondja: Mutasd, hogy vérem vagy, vár a tudás, lépj be. Nem mehetünk be, egyetlen csepp Griffendél vér sem csörgedezik bennünk.

- Bennetek nem, de bennem igen – húzta ki magát Dan kissé öntelten.

- Micsoda? – kaptak levegő után a barátai.

- Nem mondtam még nektek? Ó, milyen feledékeny vagyok! – mondta Daniel. – A Potterek Godric Griffendéltől származnak. Mi az ő örökösei vagyunk, következésképp az ereinkben az ő vére csörgedezik… és Hollóháti Hedvigé.

- Úgy érted… hogy Griffendél és Hollóhát… együtt volt? Izé… úgy? – ráncolta a szemöldökét Gilda.

- Nos, igen. Hedvig Mardekár Malazár felesége volt ugyan, de megcsalta őt a jó öreg Godrikkal és volt tőle egy fia, akit Godwinnak hívtak. Godwint a Potter házaspár nevelte fel, akiknek ő volt az egyetlen gyermekük. Így minden Potterben van egy kis Griffendél vér… ezért tartom kifejezetten nevetségesnek, hogy a Mardekárba kerültem. A Griffendélben lenne a helyem!

- Így igaz. Van róla fogalmad, akár csak a leghalványabb is, hogy a Teszlek Süveg miért tett téged a Mardekárba? – kérdezte Gilda.

- Sajnos nincs – rázta a fejét a fiú.

- Még mindig a Griffendélben szeretnél lenni, ugye? – jegyezte meg Norbert.

Dan vállat vont. – És akkor mi van, ha tényleg ott szeretnék lenni? Ez nem kívánsághangverseny. Azt hiszem tehát, hogy a lehető legjobbat kell kihoznom abból, hogy mardekáros vagyok… például hogy tönkreverem szombaton a Hollóhát csapatát.

- Nono, azt hittem, hogy szereted a hollóhátasokat – ugratta a lány. – Főleg, mert a kis Liu is oda jár.

- Ne is emlegesd nekem Liut, jó? – csattant fel az ifjú Potter. - Még a nevét sem akarom hallani, nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzá!

- Hé, mi ez a hirtelen pálfordulás? – vonta fel a szemöldökét Norbert.

- Tudod – válaszolt Dan – amikor a halál küszöbén vagy, újra értékeled az életed, különösen ahhoz a lányhoz fűződő kapcsolatodat, aki miatt majdnem meghaltál. Én megtettem és arra a következtetésre jutottam, hogy nem érdemes meghalni Liuért.

Egy elragadtatott vigyor jelent meg Gilda arcán, de Dan nem vette észre.

- Nos, mi lenne, ha ma este korán mennénk aludni? – javasolta Norbert. – Holnap éjfélig csillagászat óránk lesz, és előtte valószínűleg egy roppant fárasztó kviddics edzésben lesz részünk.

- Rendben, azt hiszem, rám férne egy kiadós alvás – bólintott a lány. – Nagyon fáradt vagyok.

- Igen, mert egész álló nap olvastál. Néha pihenned is kellene, nem gondolod? – vetette fel Norbert.

- Pihenni? – csattant fel Lockhart kisasszony. – Hogy pihenhetnék, ha a májusi kvízre kell készülnöm?

- A májusi kvízre? A varázsló lovagi torna kvízre gondolsz? – nézett rá Daniel meglepetten. Azt hittem, nem akarsz részt venni abban az őrültségben. Legalábbis szeptemberben még azt mondtad.

- Én is megváltoztathattam a véleményem, nem igaz? – tette karba a kezét a lány. – Amennyire én emlékszem Dan, te ugyanezt mondtad – mármint hogy semmi pénzért nem csinálnál bolondot magadból mások előtt… de napokkal, vagy inkább hetekkel ezelőtt már arról hadováztál, hogy meg akarod mutatni Kevin unokatestvérednek, hogy te is részt tudsz venni a tornán. Ha tehát te indulhatsz a bajnok címéért, akkor én miért ne versenyezhetnék a Szépség és Szerelem Királynője címért?

- Nos… nem akarlak megbántani Gil, de nem vagy éppen az a Szépség és Szerelem Királynője típus.

- Úgy! – ugrott fel a lány becsapva az asztalon fekvő könyvét – a fiuk még sosem látták ilyen dühösnek. - Miért nem vágod egyenesen a képembe, hogy túl csúnya vagyok ahhoz, hogy felkeltsem a fiuk figyelmét, és ezért alkalmatlan vagyok arra, hogy a Szépség és Szerelem Királynője legyek? Gyerünk Dan, mondd csak! Mutasd meg, hogy méltó Griffendél leszármazott vagy, és legyen bátorságod a szemembe mondani!

- Gil, én… - dadogta Dan.

- Tudod mit? A Süvegnek igaza volt: Nem tartozol a Griffendélbe, mert gyáva vagy; tényleg a Mardekárba tartozol, mert csak arra vagy jó, hogy sértegess másokat! És csak hogy tudd: te magad sem vagy bajnoktípus! Jó éjszakát!

Az elviharzó lány láttán Dan nagyot sóhajtott. – Ezt jól elszúrtam, nem igaz?

- De bizony! – bólintott Norbert. – És nemcsak a barátságotokat puskáztad el, hanem a barlangba történő kirándulásunk lehetőségét is. Lefogadom, hogy holnap az első útja apádhoz, Pitonhoz vagy Dumbledore-hoz vezet, hogy beáruljon minket. A fenébe is haver, tényleg halvány gőzöd sincs róla, hogy kell bánni a nőkkel.

- Örülök, hogy jobban van, Bradley kisasszony – mosolygott Berylre Albus és helyet foglalt az ágy melletti széken. – Hallottam, mi történt és aggódtam önért.

- Ne aggódjon miattam igazgató úr – rázta a fejét az asszony – Nem vagyok beteg. Csak…

- …gyermeket vár, gondolom – bólintott Dumbledore barátságos kacsintással.

- Honnan tudja? Madam Pomfrey nem mondhatta el, ugye?

- Ó, kedves Bradley kisasszony, én csak összeraktam a puzzle darabjait – válaszolt az öreg varázsló. – Tényleg nem volt nehéz. Tudtam, hogy körülbelül két hónapja egy éjszakát töltött a mi Perselus barátunkkal a Szellemszálláson, és nem tartottam valószínűnek, hogy fogamzásgátló tablettát hozott magával Roxfordba, tekintettel arra, hogy férfiszerep eljátszására jött ide. Abban is biztos voltam, hogy nem kért Poppytól ’esemény utáni’ tablettát, mert ha így tett volna, akkor biztos, hogy a mi kedves javasasszonyunk már rég magyarázatot kért volna tőlem, hogy miért alkalmaztam egy nőt a gondnoki teendők ellátására. Ezért, mikor meghallottam, hogy elájult, rögtön arra gondoltam, hogy vajon a mi Perselunk apa lesz-e?

Beryl bólintott. – Tehát önnek nyilvánvaló volt, igazgató úr. A sógorom is tudja. De másnak nem mondjuk el, ugye?

- Nem… egyelőre nem - rázta a fejét Albus. – De tudja, nem tudok elképzelni nagyszerűbb pillanatot, mint mikor Perselus megtudja önről az igazat – tette hozzá egy kacsintással.

- Bárcsak elmondhatnám neki! – sóhajtott fel a nő.

- Nos… tulajdonképpen megteheti. Nem most rögtön, hanem majd ha elérkezettnek látja az időt.

- Nem, igazgató úr – válaszolt a nő. – Amikor idejöttem, megesküdtem önnek, hogy titokban tartom kilétemet, és megtartom a szavam… még ha Perselus és én meg is szenvedjük. Egek, mennyit gyötrődhet… amikor arra gondol, hogy egy másik férfival volt szexuális kapcsolata! Neville azt mondta, hogy ráadásul még… féltékeny is… Tulajdonképpen azt hiszi, hogy Neville és én… szeretők vagyunk.

Dumbledore kuncogott. – Ej, ej, szegény Perselus. Azt hiszem, tényleg szereti magát.

- Szeret engem? Nem hiszem. Bert Bradleyt, a gondnokot talán szereti, de Beryl Bradleyt, a volt férje elől menekülő elvált asszonyt biztosan nem.

Az igazgató barátságosan megveregette az asszony kezét. – Nagyon téved, kedvesem. Magát szereti. Akár Bertként, akár Berylként, de maga az, akit szeret. És feltételezem, maga is szereti őt.

- El sem tudja képzelni, mennyire – suttogta a nő. – Mindent szeretek benne, a bájitalimádatától kezdve a homlokráncolásáig, a szemétől a… hajáig. – Itt Albus újabb kuncogást hallatott. – Még az orrát és a fogát is szeretem… csak legalább egy kicsit többet mosná… - Albus most már a hasát fogta: fájdalmas tud lenni az elfojtott nevetés.

- Sajnálom, Bradley kisasszony… megértem önt. Senki sem választhatja meg, hogy kibe szeret bele, nem igaz?

- De bizony, igazgató úr – fintorodott el Beryl. - Az első szerelmemről kiderült, hogy bűnöző… a második meg… Perselus. Ez épp elég, hogy az inamba szálljon a bátorságom. Úgy értem… ijesztő olyasvalakit szeretni, mint ő. És a gyermekét várni még ijesztőbb… Milyen apa lesz belőle? Hiszen nem is szereti a gyerekeket! Gyűlöli őket! Talán jobb lenne, ha soha nem szerezne tudomást a baba létezéséről. Mit gondol, igazgató úr?

Dumbledore átható pillantást vetett beszélgető társára. – Hallgasson rám Bradley kisasszony. Én ismerem Perselust. Kevés ember van, aki nálam jobban ismeri őt… és én tudom, hogy nem gyűlöli a gyerekeket. Nos, ő egy kicsit… megkeseredett, ez igaz, de higgyen nekem, ha eljön az idő és ön elmondja neki az igazat, a mi Perselusunk elolvad, mint a vaj a napon. Valójában ő jó ember. Nem egy kimondottan barátságos típus, de a szíve mélyén neki is vannak érzései.

- Tudom, professzor úr. Már az első találkozásunkkor észrevettem – mondta Beryl. – Fogalma sincs róla, milyen nehezen győztem meg Neville-t arról, hogy Perselus jó ember…

- Nos, ez azt hiszem érthető, tekintettel arra, hogy Longbottom úrban milyen rossz emlékeket hagytak a bájitaltan órák. Feltételezem, beszélt önnek róla.

- Ó, hogyne – mosolygott az asszony. – És nemcsak a bájitaltan órákról, hanem a mumusáról is a Sötét Varázslatok Kivédése órán.

- Ó! – az öreg varázsló szeme felcsillant. – A csodás keselyűs kalap! Tehát a maga ötlete volt, hogy azt a jelmezt viselje Halloween-kor, ugye?

Beryl kuncogva bólintott. – Perselus megkérdezte tőlem, honnan tudok róla, de azt mondtam, neki, hogy valahol hallottam… fogalma sincs róla, hogy rokonságban állok Neville-lel.

- Szeretném az arcát látni, amikor megtudja… ezt is – vigyorgott az öreg. – Szegény Perselus, semmiről sem tud. Nagyon, nagyon meg fog lepődni. Az egyetlen probléma az, hogy – azt hiszem - nem szereti a meglepetéseket.

Dan a következő három napot a meccsig elég mogorva hangulatban élte át – pont úgy, mint Gilda Lockhart. A lány nem beszélt vele, csak Norberttel, ami elég zavaró volt, mivel szombatig nemcsak az órákon voltak együtt, de három hosszú kviddics-edzésen is.

Daniel azt kívánta, bárcsak visszaforgathatná az idő kerekét, és megváltoztathatná azt az egyetlen mondatot, amely tönkretette a lányhoz fűződő barátságát. Rettenetesen megbánta akkori szavait és hiányzott neki Gilda csacsogása és állandó korholása. Norbert ugyan azt mondta, hogy Gilda mérge hamarosan elpárolog, ám Dan nem volt túl optimista.

De nemcsak ő volt szomorú és szétszórt – úgy tűnt, hogy Piton professzor is ugyanazzal a problémával küzd. Dan nem tett róla említést senkinek, de gyanította, hogy Piton rossz kedvének valamiképp köze van a gondnokhoz. Bradley úr már napokkal korábban elhagyta a gyengélkedőt, de kissé megváltozott – nem volt többé az a beszédes valaki, hanem inkább a gondolataiba merülve, csendesen tette a dolgát, anélkül, hogy bármilyen beszélgetést kezdeményezett volna a diákokkal. Daniel sajnálta – rettenetes lehetett számára az a tudat, hogy lefeküdt Perselus Pitonnal, még ha csak tévedésből is. Az igazgató megbízhatott pár házimanót, hogy segítsenek Bradlynek a gondnoki teendők elvégzésénél, mert elég gyakran látták őket, amint a folyosókat takarítják. Daniel ezt Bert betegségének tulajdonította – valószínűnek tartotta, hogy Dumbledore kímélni akarja a férfit, amíg teljesen fel nem gyógyul. Ez igazán rendes volt az igazgatótól, vélte a fiú.

Végül eljött a szombat. Daniel furcsának találta, hogy nem izgatott a meccs miatt – fele annyira sem, mint amikor a Griffendéllel játszottak. Talán azért, mert ezúttal nem kellett ismét Kevin és az ikrek ellen játszania. Ezúttal azonban Liu Chang volt az ellenfele, aki a Hollóhát egyik hajtója volt. A majdnem halálos baleset valahogy kijózanította és már nem volt olyan szerelmes. Lehet, hogy az esés gyógyította ki a ’liuchangitis’-ből, de lehet, hogy Myrtle ’szexuális zaklatásának’ hatására érzett kevesebb vonzalmat Liu (és minden más lány) iránt… Nem tudta a valódi okát, de roppant elégedett volt a jelenlegi ’már-nem-vagyok-belebolondulva-Liuba’ állapottal.

- Csapat, figyelem, ma meg kell vernünk a Hollóhátat – mondta Ted Avery, a Mardekár kividdics csapat kapitánya. – Muszáj. Kerül, amibe kerül.

- Mi van, ha a cikesz megint felrobban? – szólt közbe Patrick Parkinson, az egyik hajtó.

- Az nem fordulhat elő. Az ilyen dolgok nem történnek meg kétszer egymás után! – szólalt meg Daniel, amiért egy ’téged-nem-kérdeztelek-Potter’ pillantást kapott a kapitánytól. Avery nem szerette Dant, de a fiút ez teljesen hidegen hagyta.

- Rendben, csapat, akkor gyerünk a pályára, és mutassuk meg nekik! – rendelkezett a kapitány, és a játékosok kiléptek az öltözőből a szép, kora márciusi napsütésre. A levegő még hűvös volt, de legalább a nap úgy határozott, hogy minduntalan kikandikál az égen átvonuló felhők mögül.

Daniel meglepődött – méghozzá kellemesen – hogy apját a Mardekár szurkolói közt látta ülni, nyíltan kimutatva ezzel, hogy melyik csapatnak szurkol. Az előző meccsen Harry természetesen nem akarta megsérteni sem Lilyt, sem Danielt azzal, hogy a Mardekár vagy a Griffendél soraiban foglal helyet, de ma más volt a helyzet.

Lily, Vivian és Valentine Harry mellett ült és feltartott hüvelykujjal boldogan integetett Danielnek. Még Lancelot is az ikrek mellett foglalt helyet. Kevin természetesen a Hollóhát lelátóján ült, és elég komoran nézett. Mellette Yvette Weasley integetett a háza sötétkék zászlójával.

Daniel szíve nagyot dobbant, mikor látta, hogy apja, nővére és unokatestvérei az ő csapatának szurkolnak. Piton professzor odabólintott neki, mintegy emlékeztetve a fiút az októberi figyelmeztetésre: ’Eredményt, Potter!’

Amint felszállt a vadonatúj Nimbusz 4000-e seprűjével, Daniel még a legapróbb gondját is maga mögött hagyta a földön, és csupán arra koncentrált, hogy mielőbb elkapja a cikeszt.

- Éééés kirepült a kvaff, a Hollóhát elkapta, Nashnél van, átadja Changnak, és Chang lő… Avery véd! – jött a kommentátor David Dursley hangja a mágikus hangerősítőn keresztül. – A Mardekár megszerzi a kvaffot, de nem… Smith terelőtől egy gurkó érkezik és Lavinia Flint elejti… – Dan savanyú ábrázattal figyelte, ahogy a Hollóhát sorozatban ötször dob gólt, míg a Mardekár csak kétszer. Gilda és Norbert erőfeszítései ellenére a Hollóhát hajtói nem tartottak attól, hogy fejen találja őket egy gurkó… A lelátón Kevin roppan elégedettnek tűnt, és Yvette kimondottan önteltnek. A Mardekár – a nevéhez méltóan – durván kezdett játszani, ami a Hollóhátnak két büntetőt eredményezett: Avery az egyiket elkapta, de a másik áthaladt a karikán. Hatvan–húsz a Hollóhát javára. Sajnos.

A fenébe is, gondolta Dan, A csapatom el fogja veszteni ezt a meccset, ha nem kapom el hamarosan a cikeszt. Bárcsak el tudnám képzelni, ahogy elkapom… Sóhajtott, és nem is vette észre, hogy amint ez a gondolat átfutott az agyán, a cikesz képe is megvillant előtte. És tényleg ott volt, csillogva a napfényben, alig húszméternyire… Vajon valóban odaképzelte, vagy tényleg arra repült? Dan nem tudta, de nem is töprenghetett rajta, mert nem volt vesztegetni való ideje. A Nimbusz 4000-t a kicsiny arany labda felé irányította… Tizenöt méter… Dorothea Crockford, a Hollóhát fogója láthatóan még nem vette észre… Tíz méter… aha, tehát Dorothea is megpillantotta… Öt… nem vehette fel a versenyt Dan-nel… Három…

- Daniel Potter elkapja a cikeszt! A Mardekár győz, százhetven–hatvan a végeredmény! – Üvöltötte David és a tömeg ujjongásban tört ki.

Mielőtt Daniel bármit mondhatott volna, mardekáros csapattársai körbevették, és a vállukra emelték. Apja egy ’nagyon-büszke-vagyok-rád-fiam!’ pillantást küldött felé, míg Lily és az ikrek lelkesen integettek. Még Lancelotra is mély benyomást tett Dan teljesítménye, noha nem volt az a könnyen lelkesedő típus. A Hollóhát lelátóján Kevin és Yvette magában dohogott. Daniel Kevinre vigyorgott, aki felugrott helyéről és elviharzott.

Mivel az ifjú Potter eredményt mutatott fel, Piton professzor is roppant elégedettnek tűnt, és széles vigyort küldött a Hollóhát vezető tanára, Sinistra professzor felé, kivillantva mind a harminckét sárgás fogát.

Szent ég, tényleg szüksége lenne egy fehérítő fogkrémre! – gondolta Daniel, miközben a többiek levitték a pályáról. - Fehérítő fogkrémre? – motyogta, nem is figyelve többé a tömeg éljenzésére. Az esze máson járt… biztos volt benne, hogy ő ’varázsolta’ elő a semmiből a cikeszt – ő képzelte el. Talán ez volt első nyilvános képzelése, amit nem a kiképző gyakorlaton végzett. A gondolat lázba hozta, ugyanakkor csalódással és bűntudattal is töltötte el, amikor ’cikeszt varázsló’ képességére gondolt, melynek az ellenfél fogója nem volt a birtokában. Csalt. Mert amit tett, az végül is csalás volt. Igaz, hogy a többi mardekáros nem csinált volna belőle lelkiismereti problémát, de Daniel nem volt átlagos mardekáros.

- Jól csináltad Potter, jól csináltad! – Ted Avery rávigyorgott, és valószínűleg már előre látta magát, amint a Kviddics Kupát markolássza. Ez volt az első alkalom, hogy megdicsérte a fogóját.

Mikor csapattársai a földre engedték Dant, Piton professzor olyat tett, amit még soha, egyetlen diákkal sem: megveregette a hátát, és azt mondta: - Először örülök annak, hogy Harry Potter fia a Mardekárban van.

Mivel Daniel bután pislogott rá, folytatta:

- Igen, Potter, akármilyen furán is hangzik, örülök neki. Az alma nem esik messze a fájától. Ugyanolyan remek fogó vagy, mint azt apád volt.

- Hé, kösz Perselus – szólt közbe Harry vigyorogva. Dan elfojtotta kuncogását, miközben összehasonlította apja hófehér fogakat kivillantó, szinte Gilderoy-szerű mosolyát Pitonéval. Valamit tényleg csinálni kellene azokkal a fogakkal! Hirtelen egy vigyor jelent meg a fiú arcán, és elhatározta, hogy újból megpróbálja: megpróbál még egyszer képzelni valamit a gyakorló órán kívül is. Elvégre senkinek sem ártana vele! Piton professzor ennél csúnyább úgysem lehet, úgyhogy… miért nem tenne egy próbát?

- Remek voltál, kisöcsém! – ölelte meg Lily.

- Igen, nagy volt, ugye? – tette hozzá Norbert, különös pillantást küldve a lány felé.

Lily elpirult és a nyakában lógó, bolygókkal díszített láncot babrálva bólintott. – Te is nagy voltál, Norbert.

- Tényleg? – az ifjú Malfoy arca felderült.

- Tényleg – válaszolt a még jobban elvörösödött lány.

Hirtelen Liu Chang jelent meg Dan mellett. – Nos, gratulálok, Daniel – mondta.

- Kösz - bólintott a győztes fogó és Gildát keresve elfordult, de ő – nyilvánvalóan – nem vett részt az ünneplésben.

Liu összevonta a szemöldökét. – Mi baja van velem? – motyogta.

- Semmi, csak már nem érdeklődik irántad, drágám – jelentette ki Norbert és elkormányozta mellőle Lilyt.

- Hé, Dan, micsoda remek kapás volt! – hangzott fel James Lupin lelkes hangja. – Tényleg, hogy kaptad el ilyen csodásan? Hogy lehet, hogy annyival hamarabb észrevetted, mint a másik csapat fogója? Büszke vagy magadra… mmmmmmm? – James megpróbálta kinyitni a száját, de ajkai valamiért összeragadtak.

Daniel, diadalmas mosolyát elrejtve elsietett a fiú mellet, hogy utolérje Gildát.

- Gilda! – a kastélyhoz vezető út felénél érte utol a lányt.

- Mi van? – mordult fel az, meg sem állva a menetelésben.

- Miért siettél el? – kérdezte Dan. – Nem akartad megünnepelni a Mardekár győzelmét?

- Úgy érted: nem akartam megünnepelni a te győzelmedet? – hangzott az ellenséges válasz. – Kösz, nem. Menj vissza a rajongóidhoz, van belőlük elég, nincs szükséged rám is.

- Tévedsz – kapta el Dan a lány a karját, hogy megállítsa. – Szükségem van rád. Nem mint csodálóra, hanem mint barátra.

- A barátok nem sértik meg egymás érzéseit, úgy ahogy te tetted!

- Egyszer már bocsánatot kértem érte, nem?

- Nem emlékszem rá, hogy megtetted volna!

- Akkor most megteszem: Gilda teljesen lökött voltam, te egyáltalán nem vagy annyira csúnya, és…

- Nem annyira csúnya? Ó, milyen kedves tőled! – kiáltott a lány.

- Úgy értem…

- Tudod mit? Nem érdekel, hogyan értetted! De hadd tegyem világossá számodra az én véleményemet!

Mielőtt Dan elugorhatott volna, vagy valahogy visszatarthatta volna a lányt, annak ökle olyan erővel vágta állon, hogy hanyatt esett a fűben.

- Hűha… - suttogta, miközben az elsiető lány után bámulva az állát masszírozta. – Szerelmes belém!

- Nos, hadd gratuláljak a Mardekár győzelméhez - szólt Sinistra Lupin professzor, kezet nyújtva Perselus Pitonnak.

- Köszönöm Stella - rázta meg a feléje nyújtott kezet mosolyogva a bájitaltan tanár.

- Ö… Perselus? – pislogott az asszony.

- Igen?

- Mi történt veled…?

- Ö… hogyhogy? – kérdezte Piton, amikor az igazgató hirtelen megjelent mellettük.

- Ó, hát itt vagy, Perselus! – köszöntötte őt Albus. – Ö… új frizurád van?

- Nem – rázta a fejét Piton. – Amennyire én tudom, nem.

- Akkor… a talárod új? – kérdezte az igazgató.

- Nem – jött most már zavarba a bájitalok mestere, nem tudván, hogy mi ez az egész.

- Akkor… mi az? – Dumbledore a fejét vakarta. – Valami… furcsa van rajtad, Perselus.

- Furcsa?

- A fogai, igazgató úr – súgta Stella Sinistra Lupin.

- Ó, tényleg! – csapta össze a kezét az öreg varázsló. – Perselus, mondd, hogy csíz!

- Micsoda?

- Csíz. Mondd, hogy csíz! – könyörgött Albus.

- Ö… csíz – dörmögte Piton, végképp nem értve, hogy miről is van szó.

- Perselus! – az igazgató arca úgy ragyogott, mint a delelőn álló nap. – Csodálatos! Meg kell tanítanod engem is erre az új fogfehérítő varázslatra!

- Új micsodára? – pislogott a Mardekár ház feje.

- Nos, hát a varázslatra, amit a fogaidnál használtál – mondta Albus. – Csodálatos. Egyszerűen csodálatos.

- Mi a csodálatos? – rázta a fejét Piton zavartan.

- Gilderoy, hé Gilderoy, idejönne? – intett oda Dumbledore Lockhartnak.

- Igen, igazgató úr? – lépett hozzájuk ragyogó mosollyal a testnevelés tanár.

- Odaállna kérem Piton professzor mellé és mondaná, hogy csíz? Te is, Perselus!

Gilderoy meglepetten, Piton morcosan nézett, és mindkettő zavarban volt.

- Nos, csíz! – engedelmeskedett Lockhart, és Perselus szánalmas kifejezéssel követte példáját.

- Tényleg szenzációs! – lelkesedett Dumbledore. – Nem gondolja, Stella?

- Igen, valóban az – bólintott az asszony, erősen küszködve, hogy elrejtse vigyorát.

- Mi a szenzációs? – unszolta a válaszért Perselus az igazgatót, már szinte kétségbeesetten, az őrület határán.

- Szenzációs, hogy ebben az évben megvan az esélye arra, professzor úr, hogy ön nyerje meg a Szombati Boszorkány „Legbűbájosabb Mosoly” díját – szólt közbe Beryl Bradley, aki szintén kijött a meccsre, de eddig jó messze elkerülte Pitont.

- A micsodát? – kapott levegő után a bájitalok mestere.

- Az nem lehet, igazgató úr – jegyezte meg Lockhart. – Az az én címem.

- Valóban, Gilderoy? Akkor vessen egy pillantást Perselus mosolyára, kérem!

- Nem vagyok hajlandó mosolyogni rá – jelentette ki gyilkos pillantással Piton. - Még a te kérésedre sem, Albus.

- Akkor talán mosolyogna rám? – kérdezte Beryl.

- Mr. Bradley, nem csinálok bolondot magamból… - kezdte el a mondatot Piton, de Albus félbeszakította egy Rictusempra kiáltással. – Ez… hahaha… nem ér… hehe… nem ér, Albus… - fogta a hasát Piton, a nevetéstől kétrét görnyedve, miközben akaratlanul is kimutatta a fogait.

- Ez tényleg nem ér! – kapott levegő után Gilderoy Lockhart. – Az ő fogai vakítóbbak, mint az enyémek! – Látszott rajta, hogy teljesen sárga az irigységtől. – Hogyan csináltad, ezt Perselus? El kell árulnod nekem a titkot!

- Nincs semmiféle titok! – ordította Piton, miután kimondta magára a Finite Incantatem varázsigét, majd sarkon fordult és elviharzott

- Önző. Azért nem akar beavatni bennünket is a titokba. – morgolódott Gilderoy. - De kiszedem belőle, igazgató úr, esküszöm. Senki nem veheti el tőlem a Szombati Boszorkány Legbűbájosabb Mosolya címét!