Kvintesszencia - G-Portál

Eddig köztudottan McGalagony volt a szigorú de igazságos, míg Piton a szigorú és igazságtalan. Úgy látszott azonban, hogy fordult a kocka, és ez a következő bájitaltan órán be is bizonyosodott.

Az első szokatlan dolog az volt, hogy mikor Piton belépett a terem ajtaján, sötétzöld talárt viselt. Immáron másodszor fordult elő, hogy a diákok nem fekete, hanem más színű ruhában látták. A másik szokatlan dolog volt, hogy a professzor egész óra alatt lehajtotta a fejét, és látszólag a cipőinek magyarázta a személyiségváltó bájital hozzávalóit.

- Mi történt vele? – csodálkozott a mardekáros Donald Rockwood.

- Fogalmam sincs – rázta a fejét Jerry Travers.

- Ó, biztos elfeküdte a nyakát, és nem tudja kiegyenesíteni rendesen – vélte Lavinia Flint.

- Úgy tűnik, hogy még nem látta mindenki a csodálatosan vakító fogait – vigyorgott Norbert Danre.

- Kár – biggyesztette le az ajkát Vivian Weasley a szomszédos asztalnál.

- Igen – bólintott Valentine tenyerébe támasztott állal, miközben álmodozó tekintettel bámulta a professzort. – Bárcsak felnézne. Úgy szeretném látni újra azokat a fogakat! Olyan csodálatosak…

- Ezért rajzoltad körbe szívecskékkel a bájitaltan órát, Val? – ugratta Dan és elvette a lány órarendjét.

- Add vissza! – sziszegte a lány.

- Nem, meg akarom nézni – mondta Daniel. – Hm… miért nem rajzoltad körbe Lockhart óráit is? Sokkal jobban néz ki, mint Piton.

- Dehogy néz ki jobban! – vágott vissza Valentine.

- Huhú… Val fülig beleesett!

- Nem igaz! – suttogta a lány összeszorított fogain keresztül.

- Weasley kisasszony? – nézett fel végül Piton dühösen, hogy a diákok nem figyelnek a tanítására. Mostanáig egyetlen diák sem mert beszélgetni az óráin. – Nem engedtem meg, hogy beszéljen. De ha ennyire szeret a figyelem központjában lenni, akkor kérem, jöjjön ide és fejezze be a hozzávalók listáját, amit elkezdtem felírni a táblára. Nos, mire vár?

Mire befejezte, a teremben ülő összes diák tátott szájjal bámult rá. Mikor Valentine felállt a helyéről és elindult a tábla felé, hangos sutyorgás kezdődött a diákok közt:

„Láttad?”

„Lehetetlen! Ez biztosan nem Piton, hanem a hasonmása!”

„Biztos Magic Fresh Whitening fogpasztát használ!”

„Olyan csinos, nem? Villogóan fehér fogak, zöld talár… és megint megmosta a haját!”

„Nem értem… miért akarta elrejteni azokat a fogakat? Én boldog lennék, ha az enyém ilyen lenne!”

De úgy tűnt, Piton nem hallja a mormolást: azt is feledni látszott, hogy az állandó lefelé nézéssel el akarta rejteni a fogait. Átadta Valentine-nek a krétát, és egy mozdulattal írásra buzdította. – Mire vár? Öt perce van, hogy befejezze a felsorolást! – mondta a lánynak, aki csak állt ott, és ködös tekintettel bámult rá. – Kezdje el, vagy a Griffendél egy csomó pontot veszít maga miatt… újra. Feltételezem, ezt nem szeretné, Weasley kisasszony.

A lány kelletlenül fordult a tábla felé, tétovázva, hogy mit is írjon. Fogalma sem volt a dologról.

Az én hibám. Az én átkozott hibám! - gondolta elkeseredetten Dan. Ha nem heccelte volna a lányt az órarendjével, akkor Val nem akarta volna visszakapni azt és nem került volna ilyen kellemetlen helyzetbe – egy olyan helyzetbe, mely minden valószínűséggel újabb minimum száz pont levonását fogja eredményezni a Griffendéltől. Hirtelen a homlokára ütött, aztán felkapta a Varázsitalok és Mágikus Oldatok című könyvet, és lázasan lapozni kezdte.

- Mit keresel? - suttogta Gilda.

Dan azonban nem válaszolt, hanem tovább keresgélt. Két perc után (addigra Valentine már eléggé sápadt volt, az arca feltűnően elütött a tábla színétől), végül megtalálta a személyiségváltó bájital hozzávalóit. Gilda szeme ide-oda kezdett cikázni Valentine és Dan között. Sajnálta a másik lányt, és zavartan nézte a fiú akcióját. Mit használhat az Val-nak – vagy bárkinek – hogy Dan megtalálta a szóban forgó bájital leírását?

Zavara csak nőtt, amikor látta, hogy Daniel szemét a könyvre meresztette, aztán becsukta, mintha valamire erősen koncentrálna. Szemöldökét összehúzta és homlokán izzadságcseppek jelentek meg. Rosszul érzi magát? Gilda Dan válla felett Norbertre pillantott, aki furcsa arckifejezéssel szintén Danielt figyelte. Nem zavart, nem is meglepetést és nem is aggódást tükröztek a Malfoy fiú vonásai, hanem valamit mást. Mielőtt Gilda bármelyik barátjától magyarázatot kérhetett volna a történtekről, Valentine keze mozgásba lendült, és a benne lévő kréta lassan elindult a táblán, hogy befejezze a professzor által elkezdett bájital-hozzávalók felsorolását.

Piton arckifejezése a bosszúsról meglepettre, majd a meglepettről teljesen elragadtatottra változott.

- Tessék – tette a krétát a professzor asztalára Val egy győztes mosollyal.

- Nos… - a bájitalok mestere láthatóan nem talált szavakat. – Ez… ez egy nagyon komplikált bájital, Weasley kisasszony. Soha nem hittem volna, hogy képes lesz… Ötven pont a Griffendélnek.
A két jelenlévő osztály (a Ghriffendél és a Mardekár) összes tanulója egy emberként kapott levegő után.

„Piton? Pontot ad a Griffendélnek? Méghozzá ötvenet?”

„ Azt hiszem, megőrült!”

„Igen, megbolondult, de… akkor is őrjítően szexi!

- Megmagyaráznád, mit műveltél bájitaltan órán? – kérdezte Gilda, mikor a folyosón bűbájtan órára mentek.

- Én? – vetett rá egy kérdő pillantást Dan. – Miről beszélsz?

- Ne nézz hülyének, jó! – csattant fel a lány. – Valamit csináltál az unokatestvéreddel. Olyannak látszott, mint… nem is tudom… a telepátia.

- Telepátia? – nevetett Dan – Ugyan Gil, hogy a csudába tudnék én telepátia útján kommunikálni bárkivel is? A varázslók sok mindent meg tudnak csinálni, de azt nem! Hallottál már valaha olyat, hogy egy varázsló gondolatokat közvetít?

- Nem – ismerte be a lány.

- Látod? Valószínűleg túl sok mugli filmet láttál, Gilda.

Lockhart kisasszonyt azonban nem lehetett meggyőzni. Elhatározta, hogy nem feszegeti tovább a témát, de valahogy Dan egyetlen szavát sem tudta elhinni. Szerette volna tudni, mit gondol a dologról Norbert. De Dan legnagyobb megkönnyebbülésére barátján látszott, hogy ő sem szívesen beszélgetne a telepátiáról. Jól tudta, hogy tettével felkeltette társai gyanakvását, de egyszerűen nem hagyhatta cserben Valentine-t… egyszerűen nem engedhette meg, hogy a Griffendél még több pontot veszítsen miatta. Tudta, hogy önérzete nem bírná ki a griffendélesek gyűlöletének újabb hullámát.

- Ötven pont a Griffendélnek?!? Tudod mit? Már nem is utálom Pitont annyira – mondta Vivian a testvérének.

- Én sem – mosolygott Val.

- Te aztán biztosan nem, hiszen szerelmes vagy belé! – szólt közbe Lancelot.

- Nem vagyok! – csattant fel Val.

- De igen! – vigyorgott Kevin.

- De nem!

- De igen! – kiáltotta Viv, Kevin és Lance kórusban.

- Ki szerelmes kibe? – szólalt meg egy hang a hátuk mögött. Megfordulva a mosolygó Hermionét látták meg, egy halom könyvvel a kezében.

- Ö… senki, anya – cincogta Val.

- Val bele van zúgva Piton professzorba – válaszolt készségesen Lancelot, amiért is egy jól irányzott rúgást kapott a sípcsontjába a lánytól.

- Nem vagyok!

- Akkor miért rajzoltad körbe kis szívecskékkel az óráját? – vigyorgott Kevin.

- MIT csináltál? – kapott levegő után Hermione, elejtve az összes könyvet. – VALENTINE!

- Ugyan már anya, te ugyanígy voltál Lockharttal – mondta Viviane.

- Igen, így van, de ő legalább jól nézett ki. De… Piton? – Hermione arca undort tükrözött.

- Ne izgulj, nénikém – mondta Kevin – ha valaki kérdezi, mondd nyugodtan, hogy Val a perverziók iránti hajlamát Ron bácsitól örökölte.

- Ron? – nyöszörgött a számmisztika professzor. – Jobb, ha ő nem is tudja meg, különben még öngyilkos lesz. Valentine, drágám, azt hiszem, el kellene beszélgetnünk egymással.

Bármilyen furcsán is hangzik is, Piton professzor kezdett a szokásosnál kevésbé undok lenni a tanítványaival. Senki sem értette az okát, talán csak Daniel, mivel ő volt az egyetlen tanuló, aki tudta, milyen érzéseket táplál a tanár a gondnok iránt. Lehet, hogy a szerelem tényleg megváltoztatja az embereket… különben Piton nem változott volna meg ennyire, nemde?

Hogy is fogalmazott pontosan Dumbledore? – gondolkodott el Dan. ’Piton professzor nem meleg. A látszat sokszor csal, ezt sose feledd el!’ Mire célzott ezzel az öreg? Daniel hiába próbálta megfejteni, mi lehet a kijelentés mögött, egészen március végéig nem jutott semmire. Aztán egyik nap, amikor ő és barátai az egyik edzés után elhagyták a kviddics pályát, ahol a Mardekár Hungrabug elleni meccsre készültek, a gondnokkal találkoztak, aki olyan fehér volt, mint a fal.

- Bradley úr, jól van? – kérdezte Gilda.

- Nem túlságosan, Lockhart kisasszony – érkezett a válasz és a gondnok a falnak támaszkodott. Jól látszott, hogy szédül.

- Talán fel kellene mennie a gyengélkedőre – javasolta Daniel.

- Nem… amire most szükségem van, az… - Bradley a szájára szorított kézzel a közeli toalettbe sietett.

- Deb néz ki túl jól, ugye? – szólt Norbert, kifújva az orrát. Egy hete kezdett el esni, és az időjárástól függetlenül minden nap volt edzésük, így a fiú összeszedett egy jó kis megfázást. A kastélyban sokan – többek közt McGalagony professzor is – hasonló tünetektől szenvedtek, pedig ők nem is áztak meg.

- Észrevetted? A női WC-be ment – jegyezte meg Gilda, jól szórakozva a dolgon.

- Begőrült az az ember, deb gondolod, Dan? – mondta Norbert orrhangon.

Daniel nem válaszolt. A női WC ajtaját bámulta, és a szeme elkerekedett a meglepetéstől.

- Hé, jól vagy? – húzta el Dan szeme előtt a kezét Norbert.

- Mi van? - rezzent össze a fiú.

- Bi üdött beléd? Úgy déztél ki, bint aki debentort látott – mondta Norbert két tüsszentés közt.

- Nem. Nem dementort – rázta a fejét Dan. – Szegény Piton.

- Mi van? Mi köze van neki Bradleyhez? – ráncolta a szemöldökét Gilda.

- Ö… semmi - legyintett az ifjú Potter, és roppant büszke volt magára, hogy rájött, hogyan szeretheti a professzor a gondnokot, ha egyszer nem meleg. A gondnok nő. De… várjunk csak egy percet! Mikor ájul el egy nő? Mikor van hányingere? – Szent cikesz! – kapott levegő után Daniel.

- MI VAN? – kezdett türelmetlenné válni két társa.

- Nem mondhatom el, sajnálom, nem tehetem.

- Barátoknak nincsenek titkaik egymás előtt – figyelmeztette Gilda.

Ha tudná, hogy mennyi titkolnivalóm van előtte és Norbert előtt! – sóhajtott Dan. – Figyeljetek, én… megígértem Dumbledore-nak, hogy nem mondom el…

- Dudod, hogy deb vagyunk fezsegők, Dan – intett Norbert. – Begbízhatsz bennünk.

- Rendben van – sóhajtott a fiú, aztán elővette a zsebéből a térképet. – Nincs senki a környéken – jegyezte meg elégedetten. Az egyetlen személy a gondnok volt, akit egy kis pötty jelzett, az egyik WC mellett.

- Biért gellenek ezek az óvindézkedések? – ráncolta a szemöldökét az ifjú Malfoy.

- Mert amit mondani fogok nektek, az nagyon nagy titok – suttogta Dan . – Piton szerelmes… a gondnokba.

- Bicsoda? – hápogott Norbert – A fenébe, hát beleg a pasi?

- Nem, nem az! És pszt! – érintette Dan a mutatóujját a szájához. – Nézzétek meg ezt! – mutatott rá a térképre.

Gilda szeme majd kiugrott a helyéből, látva a nevet. – De hát ez egy nő! Berylnek hívják.

- Aha.

- Te tudtad? Egész idő alatt tudtad? Dumbledore mondta neked?

- Nem egészen – rázta a fejét Dan. – Egyszer, véletlenül fültanúja voltam egy veszekedésnek Piton és Bradley közt. A gondnok azzal vádolta a professzort, hogy tévedésből valamilyen bájitalt használt, ami őrült vágyat ébresztett bennük egymás iránt… és az ágyban kötöttek ki. Ez januárban történt. És úgy tűnik, hogy azóta… Piton szerelmes belé. Ez már nem a bájital hatása, ez valódi.

Az öklendezésre utaló hangok megszűntek a mellékhelységben. Amikor a gyerekek hallották, ahogy lehúzzák a WC-t, Dan gyorsan eltette a térképet.

- Jobban van, Bradley úr? – kérdezte Norbert, amikor Beryl izzadt arccal kilépett az ajtón.

- Egy kicsit. Köszönöm – válaszolta a gondnok és távozott.

Gilda tátott szájjal bámult utána.

- Látom, már mindent értesz – mondta Dan.

- Igen – bólintott a lány. – Csak nem tudom elhinni! Úgy tűnik Pitonnak nem csak a fogai változtak meg, de az egész élete hamarosan fenekestől felfordul!

- Mit értesz ez alatt? – ráncolta a homlokát Norbert.

- Azt, hogy hamarosan apa lesz.

Az esős március napos áprilisba fordult. Míg Norbert – talán a Mardekár Hugrabug felett aratott győzelmének hatására - elég hamar kigyógyult a meghűlésből, addig McGalagony tünetei látszólag nem enyhültek. Bár nem tüsszögött és nem fújta az orrát, elég betegnek érezte magát és a feje is állandóan fájt. Állapota annyit romlott, hogy fel kellet keresnie Madam Pomfreyt.

- Remélem, Minerva jobban érzi magát – mondta Albus az öccsének, mikor elhagyták a tanári szobát.

- Nos, most egy kicsit jobban van… de attól tartok egy ideig még nem lesz teljesen jól – mondta Aberforth drámai sóhajjal.

- Miért? Poppy nem tudja kigyógyítani a kalapkúra-bájitallal? – kérdezte Albus, kortyolva egy kis forró csokoládét.

- Azt hiszem, a kalapkúra-bájital nem használ a reggeli rosszullétek ellen. – válaszolt Aberforth kétségbeesetten.

- Micsoda? – köpte ki az igazgató az épp szájában lévő forró csokoládét. – Ó, a szép szakállam! – átkozódott, és megpróbálta letörölni róla a barna folyadékot. Meglepetésében el is felejtkezett róla, hogy csak egy egyszerű tisztító bűbájt kellett volna végrehajtania. – Minerva… terhes?

- Nos… igen – vallotta be Aberforth zavartan.

- De hát… az ő korában?

- Emlékszel a bibliai Sárára, aki kilencven évesen hozta világra gyermekét? Az én drága Minnie-m csak két évvel idősebb, mint Sára volt akkor – érkezett a válasz remegő hangon. – De annyira aggódok Albus… mit fognak szólni az emberek? És… nem vagyok tisztában ezekkel a rokoni kapcsolatokkal… ha az a gyerek megszületik, akkor Julie kije lesz neki? Az unokahúga? A nagynénikéje? Teljesen össze vagyok zavarodva!

- Valahogy ezt meg tudom érteni… apuci – küldött egy hitetlenkedő pillantást Albus az öccse felé. – Hah, az lesz ám az esemény!

- Ne is emlékeztess rá! Már előre félek az emberek reakciójától! – mondta Aberforth aggódva.

McGalagony a könyvtárból tartott fölfelé, kezében pár hatalmas kötetet cipelve, melyre a hetedéves hollóhátasok hétfői órájának előkészítéséhez volt szüksége.

- Ó, Minerva, máris kijött a gyengélkedőről? – köszöntötte őt az igazgató jókedvű mosollyal.

- Igen, Albus. Miért kellett volna ott töltenem az egész napot? – válaszolt az asszony türelmetlenül. – Készülnöm kell holnapra.

- Én… én azt hiszem, kicsit tovább kellett volna a betegszobában maradnia Minerva, csak hogy biztos lehessen benne, hogy tényleg jól van. És mi a csudának cipel ilyen nehéz könyveket? Nem lenne szabad!

Dumbledore kinyújtotta a kezét és elvette tőle a köteteket. – Majd én viszem ön helyett.

Minerva vállat vont. - Ha gondolja! Elvinné a szobámba és letenné az íróasztalomra? Nekem még meg kell beszélnem a prefektusokkal a jövő hét és a húsvéti ünnepek munkatervét. Ó, és természetesen össze kell hívnom egy tanári konferenciát a lovagi torna ügyében…

- Nem, nem, nem, drága Minerva, inkább hagyja máskorra ezeket a dolgokat és pihenjen le. Menjen fel a szobájába és feküdjön le egy kicsit.

- De Albus, ezeket a dolgokat el kell intézni! És ki más intézhetné el őket, ha nem én? Mindig az én feladatom volt ezeknek a dolgoknak a megszervezése! Mi lenne a Roxfortból, ha elhanyagolnám a kötelességeimet?

- Engem most nem a Roxfort érdekel, hanem maga kedves Minerva! Az egészsége. Magának sokat kell pihenni a jelenlegi állapotában!

McGalagony a szemét forgatta. – Madam Pomfrey azt mondta, nyugodtan dolgozhatok tovább. És így is fogok tenni.

- De… Minerva! Hogy lehet ilyen egoista? – nézett rá Dumbledore megbotránkozva.

- Egoista? Albus! – sziszegte a boszorkány, és kikapta az öreg varázsló kezéből a könyveket. – Az iskola érdekeit tartom szem előtt, és maga önzőnek nevez engem?

- Igen, mivel egyáltalán nem törődik azzal a gyerekkel!

- Melyik gyerekkel? – pislogott az asszony.

Albus is pislogott. – Hűha… ikrek?

- Micsoda? – ráncolta a szemöldökét McGalagony, attól tartva, hogy az igazgató megőrült.

- A maga gyereke, Minerva!

- Julie-re gondol? Ő olyan nekem, mintha az unokám lenne, Albus, és nem értem, miért mondja, hogy nem törődöm vele…

- Nem Julie-ről beszélek, hanem arról a babáról, akit a szíve alatt hord!

McGalagony elejtette a könyveket. – Micsoda… miről beszél?

Hirtelen Hóborc jelent meg a falon keresztül, egy rózsaszín-narancs színű cilinderrel a fején, és teljes tüdőből üvöltött: - Boldog bolondok napját mindenkinek!

Pár másodpercig semmi sem történt, csak Albus feje kezdett vöröseslila színt ölteni. A következő pillanatban kitört:

- ABERFORTH !!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

- Ó, szép jó napot Aberforth! – intett Lockhart a közeledő varázslónak. – Istenem! Mi történt magával? – mutatott a professzor arcára.

- Öööö… véletlenül nekiszaladtam az ajtókilincsnek – morgott az ifjabb Dumbledore.

- Mindkét szemével egyszerre? - nézett összevont szemöldökkel Gilderoy Aberforth két kékben játszó monoklijára. - Szegény ember. Van egy nagyon hatásos krémem az ehhez hasonló esetekre. Csak bekeni vele a szeme körül, és másnap reggelre teljesen meggyógyul. Amikor rosszul alszom, én mindig használom reggelente, hogy eltüntessem a szemem körüli karikákat. Tudja, nem jelenhetek meg a diákjaim előtt karikás szemmel!

- Magát tényleg nem érdekli semmi, csak a jó megjelenése, Gilderoy? Tényleg mindig csak saját magával van elfoglalva? – csattant fel Aberforth. Látszólag tényleg nagyon maga alatt volt.

- Dehogy! Egy csomó ember van, akivel foglalkozom… például… a feleségem. A lányom. A szabóm. A fodrászom… Megbánt, ha azzal gyanúsít, hogy önző vagyok. Ha valaki önző, az Perselus. Hetek óta nem hajlandó elárulni el nekem azt a csodálatos fog-fehérítési receptet!

De Aberforth már nem hallgatott Lockhartra. Figyelmét egy sirály kötötte le, amely az ablakon kopogtatott. – Sirály? Itt? – motyogta, és az ablakhoz sétálva kitárta azt.

- Nem sirály, hanem Piton! - mondta Gilderoy és egyszemélyes hallgatósága felé fordult. Aberforth épp akkor lépett az ablakhoz, hogy beengedje a madarat. – Ez tényleg egy sirály! – állapította meg Lockhart. – Mit keres itt egy sirály?

- Fogalmam sincs – vont vállat az idősebb varázsló és a madár után nézett, amelyik végigrepült a folyosón és eltűnt annak kanyarulatában.

- Nos, hol is tartottam? – kérdezte a testnevelés tanár. – Ja igen, Perselus. Én mondom neked Aberforth, hogy az az ember kapzsi. Minden jót csak magának akar! Ezért tartja meg magának a szépségreceptet, de esküszöm, hogy kiszedem belőle...

Aberforthnek fogalma sem volt, hogy mióta hallgatja már Gilderoy locsogását, mikor bátyja, Albus sietett feléjük haragos arckifejezéssel.

Aberforth már a látványától is megremegett.

- Te küldted ezt nekem, Aberforth? – követelte a választ az igazgató, egy levelet lobogtatva a testvére orra előtt.

- Nem én – rázta a fejét az ifjabb Dumbledore.

Albus gyanakvó pillantást küldött felé. – Ezt a levelet egy sirály hozta. És… állítólag öreg barátom Aaron küldte.

- Aaron? Azgardból?

- Igen, ő – bólintott az igazgató. – Jól tudod, hogy mióta megismerkedtem vele az esküvődön, tartom vele a kapcsolatot. Azt kéri ebben a levélben, hogy sürgősen látogassam meg őt Azgardban. De valamiért nem bízom túlságosan egy olyan levélben, amelyik április 1.-én érkezik. Akár tőled is származhat, mivel te azon kevesek közé tartozol, akik tudják, hogy levelezek Aaronnal.

- Nem én voltam, Albus, esküszöm! – mondta Aberforth. – Nem is tudom, honnan szerezhetnék be egy sirályt! Talán Minerva volt! Ő is tud a levelezésedről.

- Öcsém… ismerem Minervát. Ő nem az a típus, aki át akarna engem ejteni egy kis áprilisi tréfa gyanánt.

- Nem, valóban nem – sóhajtott Aberforth, bal szemét masszírozva. – Ő az a típus, aki képes egy második monoklival is megajándékozni, miután tőled már kaptam egyet.

- Pontosan. Tényleg az a típus – bólintott a bátyja. – De… ha nem te voltál… akkor lehet, hogy Aaron barátunk nem ismeri a naptárat és valóban küldött nekem egy levelet… Nos, egy módja van hogy kiderítsem. Azgardba utazom.

- Még ma?

- Igen. Abertforth, mondd meg Minervának, hogy vigyázzon az iskolára a távollétemben.

A fiatalabb testvér újra összerezzent. – Azt hiszem, nem lesz könnyű. Minnie egyáltalán nem áll szóba velem. Különben sem hinné el nekem, ha én mondanám neki, hogy elmentél.

- Vajon miért? – villant Albus szeme pajkosan – Nos, Gilderoy, akkor legyen szíves és maga mondja meg McGalagony professzornak, hogy sürgősen távoznom kellett.

- Természetesen, igazgató úr – hajolt meg Lockhart – Örülök, hogy szolgálatára lehetek.

Albus alkonyatkor érkezett Azgardba. Azgard kastélya az Északi Fokon egy sziklára épült, a Barrens–tenger partján. Noha áprilisban jártak, az idő igen hűvös volt – igazság szerint ezen a környéken a hőmérő higanyszála sosem kúszott tíz fok Celsius fölé, még nyáron sem. Noha az egész kastélyt jégből készítették, kellemes meleg volt benne.

- Albus, barátom, micsoda megtiszteltetés, hogy elfogadtad a meghívásomat! – köszöntötte Aaron a Roxfort az igazgatóját, aki gondolatban bocsánatot kért Aberforthtől a gyanúsításért. A levél tehát mégiscsak valódi volt.

- Olyan gyorsan jöttem, ahogy csak tudtam – válaszolta Albus. - Azt írtad, hogy valamit meg akarsz beszélni velem… valamit, a mi nem levéltéma, és nem tűr halasztást.

- Igen barátom, attól tartok… - bólintott Aaron, betessékelve az öreg varázslót a nappali szobába. Noha Aaron sokkal öregebb volt, mint Dumbledore, lényegesen fiatalabbnak nézett ki nála, mivel 1104 évet a jég fogságában töltött, amíg Draco Malfoy és társai ki nem olvasztották belőle a Trimágus Tusa alkalmával, tizenkét évvel ezelőtt. Még mindig nem nézett ki öregebbnek 45 évesnél. – Foglalj helyet, kérlek.

Albus leült egy kényelmes karosszékbe, mely szokatlanul melegnek és puhának tűnt annak ellenére, hogy jégből készült. – Rendben van, akkor kérlek, beszélj, Aaron. Mi az, ami aggaszt? Mert látom, hogy gondban vagy.

- Így igaz, Albus. Valami tényleg nagy gondot okoz nekem - szólt komoran a viking varázsló. – Mindent megírtál nekem azokról a baljós dolgokról, amelyek az utóbbi időben nálatok történtek és azt írtad, hogy fogalmad sincs, mi van ezek mögött. Nos, én esetleg segíthetek neked kideríteni. Nem biztos, de…

- Térj rá a lényegre, kérlek.

- Rendben – sóhajtott Aaron. – Tudod, Albus, a feleségem Desideria és én hónapokkal ezelőtt nagy horderejű döntést hoztunk. Úgy gondoltuk, hogy ez a kastély túl nagy és üres… valahogy túl nagy nekem, neki és a fiunknak. Mi csak egy kis család vagyunk, amelynek nincs szüksége annyi teremre. Ezért úgy határoztunk, hogy a kastély nagyobbik részét varázslómúzeummá alakítjuk át: egy olyan múzeummá, amelyik ősi viking varázsló felszereléseket és tárgyakat mutat be… ami az embereket biztos érdekelni fogja. – Albus egyetértően bólintott, és Aaron folytatta. – Így felfogadtunk egy csomó építészvarázslót az átalakítás elvégzésére. A munkát a parkban kezdték el. Megmondtuk nekik, hogy egy soha be nem fagyó szökőkutakat szeretnénk az épület elé… tudod, csak hogy még látványosabb legyen. Ha kinézel az ablakból, láthatod, hogy a területet már számos helyen felásták. Az a helyzet… hogy van egy szikla a kertben, ahova az egyik legnagyobb szökőkutat szerettük volna elhelyezni. Azt a sziklát… az a Lucius Malfoy, vagy kicsoda helyezte el Tatyana sírján. Feltételezem, ismered Tatyana történetét.

- Természetesen – válaszolt Dumbledore. - Harry elmesélte nekem a teljes történetet Natasától és Anortól egészen Tatyanáig, aki elvette a varázserejét. Mindenről tudok.

- Jó. Nos… én sosem kedveltem Natasát, vagy Tatyanát, vagy akárhogy is hívták… gyűlöltem őt, de mégis majdhogynem a sógornőm volt… Ezért úgy határoztam, mégsem lenne tisztességes vele szemben, ha… csak úgy kidobnánk a csontjait amiatt a szökőkút miatt. Desideria és én úgy határoztunk, hogy kiásatjuk a csontvázát és a kert egy másik pontján újra eltemettetjük.

Albus megfontoltan bólintott, de arckifejezése már elárulta, hogy sejti, mit fog hallani.

- Így… - folytatta Aaron – kinyittattuk a sírt… és… és az üres volt.