Draco Malfoy egy kényelmes karosszékben üldögélt bankja igazgatói irodájában, és egy a megbízottai által készített beszámolót tanulmányozott. Igazán elégedett lehetett – a beszámoló tanúsága szerint a bank kimondottan nyereséges volt és a Malfoy család percről percre gazdagabb lett. Azon túl, hogy banknak sikerült elcsábítania a Gringotts ügyfeleinek több mint a felét, kapcsolatokat épített ki más külföldi varázslóbankokkal is, amelyeknek kedvezőbb kamatokat kínált, mint a Gringotts. Ez utóbbi mostanra komoly pénzügyi nehézségekkel küzdő vállalkozás lett.

Mindent egybevéve Draco elégedett és boldog ember lehetett. De mégsem volt az. Habár január óta egyetlen koboldot sem láttak a bankja közelében, egy koboldtámadás lehetősége továbbra is fennállt. Draco éppen ezért jó előre megtette az óvintézkedéseket arra az esetre, ha a koboldok megváltoztatnák a Malfoy & Malfoy bankkal szemben alkalmazott jelenlegi barátságos politikájukat. Számos tűz- és robbantásgátló bűbájt bocsátott a bankjára és otthonára, valamint Gabrielle házára (noha a lány nem tartotta ezt szükségesnek, mivel a koboldoknak fogalmuk sem volt titkos házasságukról, melyről még írásos dokumentációk sem léteztek).

Draco gondolatai a kezében tartott beszámolóról egy sarki kis virágüzlet felé kalandoztak. Mit csinálhat Gabie éppen? Ő eszébe jut egyáltalán? Remélte, hogy igen, mivel ő állandóan a lányra gondolt. – A fenébe – fújta ki a levegőt, és a pergamentekercset az asztalra csapta. Biztos nem is gondol rám! - füstölgött magában. Most, hogy Fleur visszajött, Gabie biztos a nővérével való beszélgetéssel van elfoglalva. Valószínűleg ma még eszébe sem jutottam! Jobban belegondolva lehetséges volt, hogy az ifjú Delacour kisasszony – azaz az ifjú Malfoy asszony – aznap még egyszer sem gondolt a férjére, mivel hogy még csak reggel nyolc óra volt. Valószínűleg még fel sem ébredt.

Draco elátkozta magát, amiért nem volt képes elterelni a gondolatait a feleségéről. Amióta összeházasodtak – pontosan három hónapja – úgy érezte, hogy megőrül, ha nem érintheti meg Gabrielle-t… és eddig még nem érinthette meg. A lány az ismételgette, hogy csak azért ment hozzá, hogy segítségére legyen a bajban, de házasságuk a következő januárban véget ér, anélkül, hogy valaha is lefeküdtek volna egymással.

Az ifjú varázsló a szemét dörzsölte – nem aludt túl sokat az éjjel – az igazat megvallva hónapok óta alig aludt valamit. És ennek oka Gabrielle. Gabrielle, Gabrielle, Gabrielle… mindig csak Gabrielle! A bankigazgató idegesen csapott az asztalra, majd varázsolt magának egy kávét – sürgősen szüksége volt valamire, ami ébren tartja azok után a zaklatott álmok után…

Ó, azok az álmok… Draco újra megragadta a jelentést, hogy megpróbálja elterelni figyelmét egy bizonyos fél-Véláról, és belemerüljön a számok csodálatos világába, de a hitelek és kötelezettségek számjegyei helyett csak Delacour kisasszonyt látta maga előtt. Behunyta a szemét, és megpróbált erősen koncentrálni a Neville nagymamájának ruháját viselő Piton professzorra, de Piton képét újra és újra a táncoló Gabrielle lágyan ringó alakja szorította háttérbe. Így jelent meg álmaiban – ahogy táncol, nevet és magához inti őt, aztán lassan elkezd vetkőzni… - Még kávét – motyogta Draco, és egy újabb csésze fekete italt varázsolt maga elé, majd kimondta a Deminuo varázsigét. Nevetségesnek érezte, hogy újra használnia kellett ezt a bűbájt. Rég volt már amikor tinédzserként ’nedves’ álmai voltak és emiatt zavartan ébredt, de azok az álmok a kielégülés iránti leküzdhetetlen vággyal most újra visszatértek… A pokolba azzal a Vélával, aki visszautasította, hogy kielégítse vágyait!

Draco folytatta a kávé szürcsölését, miközben képzelete tovább szárnyalt.

- Hé, Draco, kapj el! – kiáltotta Gabrielle és a karjába vetette magát, a szájára szorítva ajkát.

- Mmmmm, ez jól esik… - motyogta

- Micsoda? – jött egy nem éppen gabrielle-es hang.

Draco kinyitotta a szemét, és Albus Dumbledore-t látta, amint lepillant rá.

- Ö… sajnálom. Azt hiszem elszunyókáltam – kért bocsánatot az ifjú bankigazgató zavart arckifejezéssel. Dumbledore jól szórakozott, mivel még sosem látta elpirulni Dracót. Roxforti évei alatt mindig holt sápadtnak ismerte a fiút.

- Semmi baj, Malfoy úr, mindenkinek szüksége van néha egy kis lustálkodásra - mosolygott az igazgató. – Leülhetek?

- Természetesen – mutatott Draco az íróasztala előtti székre. – Olyan udvariatlan vagyok. Sajnálom, uram. Én azt hiszem egy kicsit…

- Fáradt?

- Pontosan – bólintott a házigazda. – Nos, igazgató úr, mit tehet önért a Malfoy & Malfoy? Speciális ajánlataink vannak: ha egy hónapon belül folyószámlát nyit nálunk, roppant kedvező feltételekkel kaphat hitelt.

- Nem, Draco, köszönöm, nem a Malfoy & Malfoy miatt jöttem, hanem a maga segítségére lenne szükségem… nos, remélem nem bánja, hogy Dracónak szólítom?

- Természetesen nem, uram. Miben lehetek a segítségére?

- Az apjáról szeretnék érdeklődni.

- Mit szeretne tudni?

- Arra lennék kíváncsi, hol van jelenleg?

Draco vállat vont. – Amennyire én tudom, a Mágiaügyi Minisztérium megbízásából ment el valahova. Miért?

- Beszélnem kell vele. Feltétlenül – válaszolt Dumbledore.

- Megijeszt, professzor úr. Miért olyan fontos, hogy beszéljen az apámmal? Csinált valami… törvénybe ütközőt?

- Nem… legalábbis remélem, hogy nem. De ő talán tudja a választ a kérdésemre.

- Sajnálom uram, de tényleg nem tudom, hol lehet jelenleg. Nem vagyunk kapcsolatban amióta elhagyta az országot.

- Értem. De talán maga tud segíteni nekem.

- Én?

- Igen. Maga tudhat valamit.

- Miről? - ráncolta a szemöldökét a bankigazgató.

- Tatyana Fjodorovnáról.

- Tatyanáról? Úgy érti, arról az őrült orosz tyúkról, aki elvette Potter varázserejét?

- Igen, róla.

- Igen, természetesen tudok róla. Meghalt. Az Azgardban van eltemetve.

- Nem éppen.

- Mi az, ami nem? Nem halt meg, vagy nem ott lett eltemetve? – pislogott Malfoy. - Nem értem. Apám azt mondta, hogy ő személyesen temette el a nőt Azgard kertjében.

- Legalábbis ez az, amit önnek mondott – feltételezte Dumbledore. – De úgy tűnik, nem mondott igazat.

- Ezt hogy érti? - kérdezte Draco homlokráncolva.

- Meglátogattam a barátomat Aaront Azgardban. Elmondta, hogy ő és a felesége varázslómúzeumot akarnak kialakítani a kastélyból. Ehhez szökőkutakat akartak építtetni a kertben, ezért felásatták. A Tatyana nyughelyét jelző szikla a mérnökvarázslók útjában volt, ezért kinyitották a sírt, hogy exhumálják a csontjait, de nem találták meg a csontvázát. Még egy koporsómaradvány sem került elő. Egyáltalán semmi.

- Úgy érti, hogy… nem is halt meg? – szűkült össze Malfoy szeme. – De… Aaron azt mondta, hogy végzetesen megsebezte egy karddal… meg kellett halnia.

- Ó igen, mindenki így véli – válaszolt az iskolaigazgató. – De senki – még Aaron sem – látta őt holtan. A maga apja volt az utolsó, aki látta Tatyanát a ’temetése’ előtt. Ő mindenkinek azt mondta, hogy eltemette a boszorkányt a kertben, de akár hazudhatott is. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de az apja valószínűleg nem mondott igazat, és Fjodorovna kisasszony még mindig életben van, mivel nem hiszem, hogy Lucius magával vitte volna a holttestét – ugyan mihez kezdett volna vele?

- De mit kezdhetett egy élő Tayanával? – ellenkezett Draco.

- Jó kérdés. Fogalmam sincs – vont vállat Albus. – Talán Fjodorovna kisasszony kicsit jobban lett és kikönyörögte az ön apjától, hogy hagyja őt életben, és engedje megszökni.

- Annak nem valami nagy a valószínűsége. Apám nem kimondottan emberbarát típus. Úgy értem… egy csomó pénzt adott a St. Mungónak és számos árvaháznak, de… azért tette, hogy tiszteletreméltó úriember benyomását keltse. Nem értem, miért segítene egy asszonynak, aki cserébe nem tud adni neki semmit. De… talán a pálcájával együtt temette el, mert azt hitte halott. Aztán a nő az éjszaka közepén magához tért, észre vette, hogy egy koporsóban fekszik négy láb mélyen a földfelszín alatt és kivarázsolta magát onnan…

- Ahogy már mondtam, koporsó sem volt a sírban – emlékeztette Dumbledore.

- Akkor… nem tudom. Lehet, hogy kimászott a sírból és megsemmisítette a koporsót – Draco enyhén összerezzent. – Azt hiszem, túl sok horror történetet olvastam gyerekkoromban. Vagy… pontosan mikor is mondta ezt önnek Aaron?

- Tegnap. Miért?

- Tegnap nem április elseje volt, igazgató úr?

- Tudom. És meg is kérdeztem Aaront, hogy ez egy bolondok napi tréfa-e, de ő azt mondta, hogy nem is tudja mi az a bolondok napja. Azt hiszem, hogy egymás ugratása április elsején az után jött divatba, hogy Aaront jégbe fagyasztották. Szeretném megtalálni Tatyanát, ha még életben van, mert jó okom van az hinni, hogy ő áll minden dolog mögött, ami szegény Harryvel történt.

- Milyen ’minden dolog’ mögött? – vonta össze szőke szemöldökét Draco.

- Nos, például hogy olyan bájitalt ivott, amitől összeveszett Lupin professzorral Halloweenkor. Azóta sem békültek ki. Aztán… a tűz.

- A tűz? – kapott levegő után Malfoy. – Miről beszél? Az a merénylet eredetileg ellenem irányult! A koboldok megőrültek, és…

Az öreg varázsló hallgatásra intette a fiatalabbat. – Téved, Draco. Azt csak a firkászok írták, hogy a koboldok összetévesztették a maga házát Harryével. De ők nem az objektivitásukról ismertek, ugyebár? Felfújták a dolgot. Az igazság az, hogy az igazi célpont a Potter-ház volt, de bárki tette is, azt akarta, hogy mindenki azt higgye, a koboldok az elkövetők. A házaik hasonlósága csak a segítségére volt…

- Na, várjunk csak egy percet! - vágott az öreg szavába Malfoy. – Úgy érti, hogy az életem, a bankom és a házam soha nem is volt veszélyben? Hogy minden óvintézkedésem felesleges volt? Hogy minden ok nélkül ülök itt rettegésben három hónapja? – a végén már szinte kiabált.

- Csillapodjon le, Draco, kérem! – emelte fel a kezét Albus, hogy lecsendesítse. – Nyugodjon meg, és hallgasson rám. Rémszem Mordon ötlete volt, hogy az egész esetet úgy állítsuk be, mintha maga lenne a célpont. És én egyetértettem vele. Sajnálom, hogy hónapokig bizonytalanságban hagytuk magát, de nem akartuk elmondani az igazságot. Főleg Harrynek nem. Kérem, ön is hallgasson róla.

- Rendben – bólintott a bankigazgató. – Senkinek sem szólok róla – és gondolatban hozzátette: Különösen nem Gabrielle-nek. Ha megtudja, hogy nem vagyok veszélyben, még eltökéltebb lesz, hogy semmi szükség arra, hogy együtt maradjunk. – De… professzor úr… gondolja, hogy ha Tatyana Fjodorovna életben van, akkor ő az, aki felgyújtott a Potter-házat? Úgy értem… miért tette volna? Potter sosem ártott neki, nem igaz?

- Közvetlenül nem – rázta a fejét Dumbledore. – De mint tudjuk, Fjodorovna egy kicsit… bolond. Nem tudom, hogy bomlott elméjével mit gondol Harry Potterről, aki nemcsak hogy ismét fiatal, de újra varázserővel is rendelkezik, míg az ő szerelme meghalt és terve nem sikerült. Természetesen nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán van kapcsolat a Potter család tragédiasorozata és Tatyana hiányzó holtteste közt, de nem zárhatjuk ki ezt a lehetőséget.

- A fenébe is, nem szeretnék Potter bőrében lenni! – mondta Draco. - Sosem kedveltem, de… most sajnálom őt. Nem lehet jó érzés, ha lépten-nyomon egy őrült zombi követi az embert… Ó, és még egy kérdés, uram. Ha Tatyana az, aki mindezt elkövette, akkor miért… miért érte támadás Piton professzort? Az az asszony sosem ismerte Pitont, nemde?

- Nem, biztosan nem – válaszolta Albus. – Ez két külön dolog… de lehet köztük összefüggés. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy szerettem volna érdeklődni felőled az apja felől. Nem viselkedett… furcsán, miután visszajöttek Azgadrból?

- Furcsán? – csodálkozott Draco – Csak olyan furcsán, mint mindig. Nem hiszem, hogy ebben tudnék segíteni önnek, professzor úr. Semmi furcsát nem vettem észre az azgardi kaland után. És még ha furcsán is viselkedett volna, én nem voltam ott, hogy szemtanúja legyek - tudja, hogy én elköltöztem a Devilsmoor kúriára az iskola elvégzése után, és alig látogattam a szüleimet. Sajnálom. Bárcsak segíteni tudnék.

- Azt hiszem, tudna segíteni.

- Hogyan?

- Tudjuk, hogy Lucius jelenleg nem elérhető, de a házimanói bizonyára igen. Ön is tisztában van vele, hogy a házimanók mindig tudják, mi zajlik a házban. Elmehetne és kikérdezhetné a házimanókat az Azgardból való megérkezés utáni időkről. Biztos vagyok benne, hogy a manók nem tagadnák meg, hogy válaszoljanak magának, mivel maga is egy Malfoy.

- Rendben van, megpróbálom – egyezett bele az ifjú varázsló. – Amint tudok egy kis időt szakítani rá, elmegyek a Malfoy kúriába, ígérem.

- Köszönöm Draco. Az nagy segítség lenne.