|
22b.-A meglepetések napja
AgiVega 2006.01.23. 16:24
Szombaton csodálatos, napfényes, madárfüttyös tavaszi nap volt. A mugli világban húsvét volt, de a varázslók közül csak olyan kevesen ünnepelték meg, mint keresztény ünnepet, hogy tulajdonképpen szinte senki sem törődött azzal, hogy húsvét van. Úgy tűnt, Dobby és Dinky tökéletes napot választottak az esküvőre.
A kis ünnepséget Potterék kertjében tartották, csak néhány barát jelenlétében. Az ikreknek és Leának meg kellett ígérniük, hogy nem okoznak semmilyen kalamajkát, különben nem vehetnek részt a szertartáson. Így Robert, Richard és Rose angyalokként viselkedtek, noha a kínok kínját állták ki.
- Hát nem aranyosak? – suttogta Ginny Harry fülébe, amint az épp első hitvesi csókjukat váltó házimanókra pillantott. – Az esküvők mindig olyan szépek.
- Igen… de egyetlen esküvő sem lehet oly csodaszép, mint amilyen a miénk volt – mosolygott vissza rá a férje. - Olyan különleges volt, hogy annak idején három pár fogadott örök hűséget egymásnak… Dudley és Millicent… Hermione és Ron… tényleg, hol van Ron? Biztos voltam, hogy nem hagyná ki, amint Dobby megnősül a vadonatúj gesztenyebarna öltönyében.
- Sajnos ki kellett hagynia – lépett hozzájuk Hermione, kézen fogva vezetve Rupertet. – Vendelin elleni kezdett és úgy gondolta, hogy jobb, ha vele marad.
- Ó – bólintott Harry megértően. Ron hetedikes korában kapta Vendelint a barátjától. Az a hír járta, hogy Aberforth mágikus lények gondozása órájáról megszökött egy hím furkász. Valószínűleg ő volt Vendelin most világra készülődő kicsinyeinek apja.
Harry tekintete találkozott Dumbledoréval, és fura módon borzongás futott végig a gerincén – az öreg varázsló valahogy olyan furcsán nézett rá… Harry nem ismerte ezt a pillantást. Vagy mégis? Nos… talán. Ez a pillantás egy kicsit emlékeztette arra, melyet Albus a harmadik próba után vetett rá, amikor beszámolt neki a rettenetes temetőbeli kalandról. Mire Harry megbizonyosodhatott volna róla, hogy ez a pillantás valóban a tizenhét évvel ezelőtti, Dumbledore elfordította tekintetét, és láthatóan érdeklődve figyelte, ahogy Dobby végigsimít Dinky domborodó pocakján. Az ifjú bűbájtan professzor megrázta a fejét. Valószínűleg képzelődik… mi oka lenne Dumbledore-nak, hogy így nézzen rá, ilyen szánakozva és féltőn?
Harry megpróbált nem gondolni rá, és gondolatait inkább a gyerekei felé fordította. Lelkiismeret-furdalása volt, amiért nem engedte meg, hogy Lily részt vegyen az esküvőn, de csak nem kivételezhetett a saját lányával? Igaz, hogy megengedte fiának, hogy megtartsa a Tekergők Térképét, de az titokban történt. Ha viszonyt megengedte volna Lilynek, hogy elhagyja a kastélyt, arról mindenki tudomást szerzett volna.
Komolyan aggódott legidősebb lánya miatt, aki az utóbbi időben nagyon furcsán viselkedett. Közölte vele, hogy sosem tekintett rá úgy, mint az apjára. Azt mondta, szüksége van a dorgálásra, mert azt akarja érezni, hogy van apja, aztán amikor Harrynek végül volt oka megmosni a fejét, azt vetette a szemére, hogy gyűlöli, és nem akar olyan apát, mint ő. Olyan volt az egész… mintha nem is Lily lett volna.
Harry nagyon aggódott a mindig békés és kedves Lily miatt, aki sosem feszítette túl a húrt. A régi Lily sosem beszélt vissza… az új Lily viszont állítólag utálja őt. Megborzongott arra a gondolatra, hogy a lánya gyűlöli. És ő vajon rászolgált erre a gyűlöletre? Vagy az egész mögött csak egy szokásos ’dacolok-a-szüleimmel’ jelenség van? Igen, valószínűleg ez a helyzet, hiszen akkor kezdődött, mikor Lily elkezdett randevúzni a Malfoy gyerekkel. Tényleg, legalább megmondta Norbertnek, hogy semmit sem érez iránta? - tűnődött Harry. Akkor kellett volna rákérdeznie, mikor még nem volt ebben a gyűlölködő hangulatban.
Ha már Malfoyról van szó…
Egy szőke alak jelent meg a kapuban, és benézett a kertbe. Albus Dumbledore valószínűleg észrevette, mert halk bocsánatkérést mormolt a többiek felé és a kapuhoz sietett.
- Nos, Draco? – kérdezte fojtott hangon – Elment a Malfoy kúriába?
- Igen, uram - bólintott a fiatal bankár. – És roppant felkavaró híreim vannak. A házimanók is eltűntek.
Az idős varázsló összevonta a szemöldökét – Ezt hogy érti? Hol vannak?
- Fogalmam sincs, uram. Ott kellene lenniük a Malfoy kúriában, de nincsenek ott. Nem hiszem, hogy anya és apa mindet magával vitte… roppant különös.
- Igen, nagyon különös. Nos, köszönöm a segítségét, Draco.
- Nagyon szívesen. És elnézést a kellemetlen hírekért.
Viviane és Valentine a tó partján üldögélt Lancelottal és Kevinnel.
- Hé, Lily! – intett Lancelot a lánynak, aki a pázsiton közeledett.
- Hello – huppant le melléjük a fűbe a legidősebb Potter gyerek. Láthatóan elég rosszkedvű volt. – Mi újság?
- Semmi. És nálad? – kérdezte Kevin. – Borzasztóan nézel ki. Mi bánt?
- Ó, csak az esküvő. El akartam menni, de Harry nem engedte – sóhajtott a lány. - Nagyon haragszom rá. De… szégyellem is magam.
- Szégyelled? Miért?
- Nos… elég undok voltam vele, amikor azt mondta, hogy nem engedhet oda. Borzasztó dolgokat vágtam a fejéhez.
- Milyen dolgokat? – érdeklődött Val.
- Azt mondtam neki, hogy gyűlölöm… és nincs szükségem olyan apára, mint ő… azt mondtam neki, hogy önző és hogy megértem Remus Lupint amiért utálja őt – Lily a tenyerébe rejtette az arcát. – Elszúrtam mindent. Mi van, ha soha nem bocsát meg nekem?
- Ugyan már, Lil, ő az apád és szeret téged – mondta Viviane részvétteljesen. – Val-lel mi is sokszor felbosszantjuk a szüleinket, de mindig megbocsátanak nekünk. Erre jók a szülők: hogy szeressenek bennünket és megbocsássák, bármit is teszünk.
- Könnyen beszélsz, ti biztos sosem mondtátok azt a szüleiteknek, hogy gyűlölitek őket, ugye? - biggyesztette le az ajkát az elkeseredett lány.
- Nem, azt hiszem tényleg nem – rázták a fejüket az ikrek.
- Jó nektek. Fogalmam sincs, hogyan engeszteljem ki – sóhajtott Lily. - Nem gyűlölöm, csak… nem is tudom. Amikor azt mondta, hogy nem enged el az esküvőre, valami köd borította el az agyamat, és… már nem is tudom, miket mondtam neki. Nem voltam magamnál, normál körülmények közt sosem mondanék olyanokat. És fogalmam sincs mi történt velem… épp azon a héten beszélgettünk a csillagvizsgáló toronyban. Akkor is nagyon undok voltam vele. Olyan dolgokat mondtam, amit nem gondoltam komolyan… azt hiszem, kezdek megbolondulni. – Lily megmasszírozta a halántékát, mintha valamilyen erős fejfájásban szenvedne. - De erről se tegyetek említést Harrynek, jó? Nem akarom, hogy aggódjon miattam.
- Ne aggódjon? – ráncolta a homlokát Lancelot. – Én bizony aggódnék, ha a lányom kezdene megőrülni.
- De az nem fordulhat elő, ugye Lance? A te lányod csak tökéletes lehet – cukkolta unokatestvérét Val, ismervén annak öröklött felsőbbrendűségi érzését.
- Tényleg, Lance – vigyorgott Kevin – hogy fogják hívni a lányodat? Guinevernek?
- Ha-ha-ha – ráncolta az orrát Percy fia - egyébként kik voltak ott az esküvőn?
- Nos… - vont vállat Lily - amennyire én tudom, anya, Harry, az ikrek, Lea… Dumbledore, Hermione néni, Rupert és Sirius.
- És apa? – vonta fel a szemöldökét Valentine.
- Ő nem volt ott. Épp akkor találkoztam Hermione nénivel, amikor visszajött az esküvőről. Azt mondta, hogy Ron bácsi furkásza pár órával az esküvő előtt elleni kezdett és ő otthon maradt, hogy segítsen neki a kölykök világra jövetelénél.
- Óóóó, Vendelinnek kölykei vannak? – kiáltottak fel izgatottan az ikrek. – Látnunk kell őket!
- Nem lehet. Nem hagyhatjátok el az iskolát a tanév végéig! Mivel elsősök vagytok, még a roxmortsi hétvégeken sem mehettek le – oktatta ki őket Lancelot ’még-nem-vagyok-prefektus-de-ha-egyszer-az-leszek-megtanítom-nektek-hogy-mik-az-iskola-szabályai’ hangon.
- Hah, hülye szabályok! – intett bosszúsan Val. - Azok aztán nem állhatnak az utunkba, nem igaz, Viv?
Az ikertestvére bőszen bólogatott. – És jobb, ha befogod azt a nagy szád, Lance!
Percy fia ’nagyon-fontos-valaki-vagyok’ mozdulattal igazította meg a szemüvegét. – Jól tudjátok, hogy ezt jelentenem kellene… - három pálca meredt rá egyszerre – az ikreké és Keviné – …de természetesen nem fogom. Nem vagyok áruló, mit gondoltok rólam?
Már majdnem éjfél volt. A kastélyban sötétség uralkodott, egyedül a falak mentén elhelyezett fáklyák fénye adott némi világosságot. Két alak lopakodott lábujjhegyen a folyosón a fal mentén, minden sarkon óvatosan körülnézve.
- Gondolod, hogy sikerül észrevétlen eljutnunk Roxmortsba? – suttogta az egyik.
- Pssszt! – csitította a másik.
Észrevétlen folytatták útjukat, lefelé a lépcsőn, míg…
- Kis elsősök! Hóborc szereti a kis elsősöket!
- Fogd be, Hóborc! – mondta az egyik alak.
- Fooogd beee? - kiabált a kopogószellem. - Ne is álmodjatok róla kölykök! Halló, professzor urak, hölgyek! Két griffendéles bujkál a bűbájtanterem folyosóján!
- A fene essen beléd Hóborc! – dühöngött az egyik alak.
- Futás! – mondta a másik és a két diák végigszáguldott a folyosón, nyomukban a kárörvendően kacarászó Hóborccal.
Valahol az épületben becsapódott egy ajtó (vagy csak Hóborc vágott a földhöz egy szekrényt?)
- Erre! - suttogta egy hang.
- Merre? – kérdezte egy meglehetősen hűvös másik.
- Hoppá!
- Bizony, hoppá, Weasley kisasszonyok – szólalt meg Piton professzor és foga szinte világított a sötétben. – Mielőtt újabb száz pontot levonok a Griffendéltől, megkérdezhetem, mit csinálnak a folyosón éjszaka?
- Mi… mi csak… - dadogott Viviane.
- Csak micsoda? – vonta fel fekete szemöldökét Piton.
- Csak meg akartuk nézni Vendelin kölykeit – tört ki Valentine.
- Kinek a milyét? – fonta össze a karját fenyegetően a tanár.
- Vendelin, apa furkásza – mondta Viv lemondóan, már előre reszketve attól, mit fognak szólni griffendéles társaik, ha reggel észreveszik, hogy legalább százzal (ha nem kétszázzal) kevesebb pontjuk lesz, mint előző este volt. Amikor először pontokat vontak le a Griffendéltől, mert a Tiltott Rengetegbe mentek, társaik a Weasleyket nem okolták érte, csak Danielt és Norbertet. Ezúttal azonban valószínűleg őket tekintik majd az első számú közellenségnek.
- Furkászok? – Piton szigorú és fenyegető vonásai kissé megenyhülni látszottak. – Ó, azok igazán… aranyos állatok. Amikor kisfiú voltam, nekem is volt egy… - mondta álmodozó arckifejezéssel, majd hirtelen megrázkódott, mintha rájött volna, hogy nem kellett volna gyerekkora kedvencéről beszélnie diákjainak. – Nos, miután az éjszaka közepén nem az ágyatokban vagytok, természetesen büntetést érdemeltek.
A két Weasley lány összerezzent, félelemmel várva a ’kétszáz pont a Griffendéltől’ mondatot Piton szájából, de az sosem hangzott el. Helyette a következőt hallhatták:
- Büntetésül a holnapot Bradley úrral töltitek. Az egész napot. Tudom, hogy szombat van, és igen, tudom, hogy húsvét van, de magatoknak köszönjétek! Segítenetek kell a gondnoknak reggel nyolctól este nyolcig, és hálásak lehettek, hogy ezúttal nem vonok le pontot a házatoktól – pillantott le a lányokra, nem értvén, hogy azok miért néznek rá olyan kitörő örömmel. - Mars az ágyba!
- Iiiigen, uram! – sóhajtott Valentine, megmarkolva a talárt a szíve fölött.
- Már egyáltalán nem olyan undok, ugye? – suttogta Vivian, a hosszú sötétzöld talárban elsiető professzor után nézve.
- Undok? – Val kimondottan bosszúsnak tűnt, mintha nagy sértés érte volna. – Egyszerűen tökéletes!
- Elég baj, hogy nem nézhettük meg a furkászkölyköket – biggyesztette le az ajkát Viv, mikor másnap reggel a gondnok szobája felé mentek le a lépcsőn. Odaérve az ajtót félig nyitva találták. Bentről hangok szűrődtek ki:
- Nem érdekel, hogy nem kedvel engem, mégiscsak születésnapja lesz! És mindenkinek kell kapnia ajándékot a születésnapján!
- Szerintem ez Pitonra nem vonatkozik – hallatszott Longbottom professzor hangja. – De tégy úgy, ahogy akarsz. Vegyél neki ajándékot, ha ettől jobban érzed maga. Tényleg, mikor is van a születésnapja?
- Április tizenharmadikán.
- Á remek. Az pont péntek lesz. Péntek és tizenharmadika. Talán kellene venned neki egy talizmánt, ami távol tartja a balszerencsét… aznap szüksége lehet rá.
- Ö… Bradley úr? – köszörülte meg a torkát Valentine.
- Ó, nem láttalak benneteket, lányok – fordult meg Beryl. – Jó reggelt és boldog húsvétot.
- Önnek is boldog húsvétot Bradley úr és Longbottom professzor – mondta Viviane.
- Nos, mit tehetek értetek? – kérdezte a gondnok.
- Piton professzor küldött ide, hogy segítsünk önnek ma a munkájában. Büntetésben vagyunk.
- Miért? Mit követtetek el, amiért büntetés járt? – vonta fel a szemöldökét Neville.
- Mi csak… le akartunk lopódzni éjjel Roxmortsba, hogy megnézzünk apa furkászának most született kölykeit. És Piton professzor elkapott bennünket.
- Aha – bólintott mindentudóan a gondnok. – Úgy tűnik, Piton professzornak szokásává vált, hogy hozzám küldje büntetésbe a diákokat. Nos lányok, nem hiszem, hogy túl sok munkát tudnék adni ma nektek… húsvét szombat van és a kastély az ünnep előtt lett kitakarítva.
- De… nekünk segíteni kell önnek. Nem mehetünk el úgy, hogy nem segítettünk – magyarázta Val.
- Tudjátok mit, lányok? – mondta Bradley. – Tudtok segíteni nekem. De nem a kastélyban.
- Nem?
- Nem – rázta a fejét Beryl. – Roxmortsba indulok, hogy valamilyen újszülött furkászokat nézzek meg. Esetleg el tudtok kalauzolni engem?
Viviane és Valentine arca felragyogott. – Természetesen, Bradley úr! Nagyon szépen köszönjük!
A héten a Dumbledore-ral folytatott esti tanóra után Daniel úgy határozott, hogy ellátogat a kamrába. Nem akarta, hogy barátai is elkísérjék - a kamrát és főleg a ’Képzelő’című könyvet ezúttal csak magának akarta. Tartott tőle, hogy Norbert és Gilda rájött, hogy ő Képzelő, de remélte, hogy mégsem így történt.
Az előző nap az igazgató közölte vele, hogy végére értek az őse naplójának, mely leírta Godwin Potter Képzelő-önképzésének részleteit. Daniel egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy említést tesz az igazgatónak Vivian Vablatsky könyvéről, hogy Dumbledore abból folytathassa az oktatását, de miután mérlegelte a dolgokat, meggondolta magát.
Ha megmutatta volna a könyvet, akkor el kellett volna mondania, hol találta és Dumbledore megtudta volna, hogy tilalma ellenére ismét elment a kúthoz. A könyv megmutatása tehát egyet jelentett volna a kicsapással. Ezért úgy határozott, hogy saját maga próbálja képezni magát. Csak ki kellett találnia egy történetet, amivel távollétét indokolta.
Ma este azt mondta Gildának és Norbertnek, hogy a nővérével, Lilyvel akar találkozni, aki állítólag nem érzi jól magát. És ez részben igaz is volt – Lily valóban rettenetesen érezte magát, amiért olyan borzasztóan viselkedett Harryvel, de nem volt mersze az apja szeme elé kerülni, és bocsánatot kérni tőle. Másrészt, kissé orrolt is rá, amiért nem engedte elmenni az esküvőre.
Daniel átlopakodott az alagúton a Mézesfaláshoz, azután átosont a falun a barlanghoz. Nem volt könnyű dolga, mivel még emberek mászkáltak az utcán és ezúttal nem akarta kölcsönkérni, illetve ellopni Norbert láthatatlanná tévő köpönyegét. Mindazonáltal Dan tanult egy kis illúzió-képzelő bűbájt, amellyel meggyőzhetett bárkit, hogy olyat látott, aminek nem is volt tanúja és nem vett észre olyan dolgot ami az orra előtt történt.
Belépve a kamrába, valamilyen megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajta – nagyon, nagyon elégedett volt, hogy most csak az övé a helyiség és a könyv, de egy kissé aggódott és bűntudatot is érzett, tudván, hogy tilosban jár.
- Nos, itt vagyok – suttogta a puszta falaknak, és lehuppant a vörös márványasztal előtt álló székbe.
- Itt vagyok, Godric. Én vagyok az örökösöd, és büszke vagyok rá, hogy itt lehetek. Tudod, a Mardekárba osztottak be, de ez valószínűleg tévedés. Biztos vagyok benne, hogy a Teszlek Süveg pillanatnyi agylágyulásban szenvedett, vagy valami, azért rakott a Mardekárba, pedig a te házadban kellene lennem. Remélem nem bánod, ha elolvasom ezt a könyvet… tudom, hogy a fiad számára hagytad itt, hogy tanuljon belőle, de valószínűleg sosem kapta meg. Nem hagyhatjuk ezt a sok tudományt itt parlagon heverni, nemde? Én is Képzelő vagyok, pont úgy, mint a fiad, így, ha nem bánod tanulni fogok ebből a könyvből. Rendben? – körülnézett, mintha válaszra várna, de a falak némák voltak és a vörös tartókban lévő arany fény sem adott semmilyen jelet. – Nos, úgy tűnik, nincs ellenvetésed, ugye Godrik? Rendben – nyújtotta ki a kezét a Vivian Vablatsky könyv felé, amelyet legutóbb kinyitva hagyott az asztalon. – Kezdődjék a varázslat!
Április 13. hamarabb elérkezett, mint ahogy azt várták volna. És Piton professzor volt az, aki legkevésbé várta. Nem szerette azokat a péntekeket melyek a hónap 13. napjára estek, és kifejezetten nem kedvelte a születésnapját.
Minden évben kapott egy csomagot idős édesanyjától. Egy csomagot, mely mindig egy meleg kötött pulóvert tartalmazott, a szivárvány legkülönbözőbb színeiben. Minden alkalommal írt az anyjának egy válaszlevelet, melyben megköszönte a csodálatos pulóvereket, melyeknek mindegyikén a ’Pers’ felirat díszelgett. Ó, igen az anyja számára ő még mindig a kis Pers, vagy Persi volt, nem is beszélve a Persikéről. Brrr… minden alkalommal megrázkódott az iszonyattól, ha eszébe jutott, milyen volt, mikor az anyja ezeken a beceneveken hívta őt más gyerekek előtt. Emlékezett rá, hogy egykori legjobb barátja, Lucius Malfoy egész nap nem tudta abbahagyni a röhögést, amikor egyszer meghallotta, hogy az anyja Persikének hívja a fiát.
Ezúttal Piton mama egy lila pulóvert küldött neki, mely nagyon jól mutatott volna Gilderoy Lockharton. Amikor először meglátta az ajándékot, Pitonnak déjá-vu érzése támadt… egyszer látott valamit pontosan ebben a színárnyalatban… egy… melltartót? De… hol és mikor látott lila melltartót? És ki viselte? Megrázta a fejét, hogy megszabaduljon őrült gondolataitól, aztán gyorsan lekörmölt az anyjának egy köszönő lapot és hozzáírt pár ’jól-vagyok-semmi-különös-dolog-nem-történt’ megjegyzést, gondosan kerülve új fogainak témáját, majd kisietett, hogy megtartsa az órát az elsősöknek.
Ahogy belépett a bájitaltan terembe, a gyerekek sugdolódzni kezdtek, és fura pillantásokat vetettek rá, de ő észre sem vette. A táblához ment és épp el akarta kezdeni az aznapi órát, amikor valami mozgolódás zaját hallotta az asztal felől.
- Mi… – fordított hátat a táblának, és akkor meglátott az asztalon egy barna csomagot. – Mi ez? – kérdezte.
A gyerekek nem válaszoltak, így közelebb hajolt a dobozhoz melynek a tetején egy kicsiny kártya feküdt.
Piton professzornak,
Boldog születésnapot kíván
a Griffendél és a Mardekár
Perselus majdnem elejtette a krétát. Megtörtént a lehetetlen. Születésnapi ajándékot kapott a diákjaitól!
- Mi… mi ez? - motyogta
- Nyissa ki, professzor úr! – javasolta Valentine Weasley.
A bájitalok mestere kinyúlt a doboz felé, amelyik ismét megmozdult. Mi a csuda lehet benne? Remélhetőleg nem valamilyen trükkös varázsdolog, ami a képébe robban, ha kinyitja… vigyáznia kell, hiszen Weasleyk is ülnek az osztályban, és egyikük Fred és George Weasley fia…
- Rajta, professzor úr, nyissa ki! – mondta Norbert Devilsmoor-Malfoy bátorítólag.
Nos, ha Malfoy is tudja mi az, és még biztatja is, hogy nézze meg, akkor nem lehet olyan borzasztó dolog. De… ha belegondolunk, Norbert Lucius Malfoy fia és Luciussal az utóbbi időben egyáltalán nem volt jóban…
Szegény Piton professzor nem tudta, mit csináljon. Tegye, vagy ne tegye ez volt a kérdés. Kinyissa, vagy ne nyissa ki?
A doboz újra megmozdult és valamilyen nyöszörgő kis hangot hallatott. Piton szeme kikerekedett. Ismerte ezt a hangot. Sokszor hallotta gyerekkorában!
Hirtelen mozgásba lendült, szinte letépte a csomagolást és kinyitotta a dobozt, melyben egy kis szőrös fekete, hosszú orrú, nagy bajszú állatka lapult.
- Egy furkász! – lehelte elérzékenyülve. – Pont… pont olyan, amilyen nekem is volt… Hogy…? Miért…? – fordult a diákokhoz.
- Nos, mondtuk önnek, hogy apa furkászának, Vendelinnek kicsinyei születtek – szólalt meg Viviane. - Túl sok kölyök látta meg a napvilágot, és úgy határoztunk, hogy elveszünk tőle egyet, hogy a többit rendesen fel tudja nevelni. Ez a kicsi elpusztult volna, ezért megkértük apát, engedje meg, hogy… mondtuk neki, hogy a professzor úrnak is volt furkásza gyerekkorában, és hogy ez a kicsi biztosan jó kezekben lesz. Apa ugyan azt mondta, nem tudja elképzelni, amint maga egy furkászt becézget, de végül beleegyezett hogy odaajándékozzuk ezt a kölyköt.
- De hát miért adtok nekem egyáltalán ajándékot? - kérdezte felvont szemöldökkel a bájitalok mestere.
- Mert születésnapja van, professzor úr – szólt közbe Kevin.
- Igen, és az egész osztály – a Griffendél és a Mardekár összes elsős diákja – úgy véli, hogy újabban elég kedves hozzánk, és ezért szerettük volna meglepni a születésnapján – tette hozzá Lancelot.
- Én? Kedves… vagyok hozzátok? – pislogott Perselus. – Nem is tűnt fel… – Piton valóban nem vette észre, hogy kedvesebben bánik a diákjaival és azt végképp nem tudta elképzelni, hogy azok honnan szerezhettek tudomást a születésnapjáról.
- Pedig így van, professzor úr – mondta Daniel. – Megváltozott… az előnyére.
- Nos, köszönöm az elismerést Potter úr – mondta Piton gúnyosan, miközben szórakozottan simogatta a kis állatot.
- Milyen nevet ad neki? - kérdezte Lavinia Flint.
Perselus lenézett a furkász kölyökre, amelyik kinyitotta csillogó fekte szemét és megszaglászta az ujjait. – Luckynak fogom nevezni. Péntek van és 13.-a, így passzol rá a ’Szerencsés’ név.
Páran felkacagtak, miközben Piton betette Luckyt a dobozba. – Nos… köszönöm. És most lássuk a mai bájitalt! – halk morgás hallatszott: a diákok többsége feltehetően azt várta, hogy a parti az óra végéig tart, de jobban ismerhették volna Pitont annál, minthogy ilyenben reménykedjenek.
A meglepetések napja azonban még nem ért véget. Miután a diákok elhagyták az osztálytermet, Perselus még bent maradt egy kicsit, hogy Luckyval ismerkedjen. Simogatta a kis állatot, és visszaemlékezett arra a furkászra, melyet gyermekkorában annyira szeretett. Ez itt még kisebb volt, mint amaz, amikor az apjától kapta. Az legalább egy hónapos lehetett, míg ez itt alig egy hetes volt.
- Akarsz egy kis tejet, mi, Lucky? - suttogta a kis állatnak, és egy tejjel teli cumisüveget varázsolt, mellyel etetni kezdte a kis teremtményt. Lucky élvezettel szopni kezdett.
- Milyen aranyos – szólalt meg egy hang.
Piton, felnézve az ajtóban álló gondnokot pillantotta meg.
- Bejöhetek?
- Természetesen - hívta beljebb egy mozdulattal a professzor, noha eléggé idegesítette, hogy a furkásza etetése közben megzavarták. Gyerekkorában sem tűrte, hogy bárki is zavarja, ha a kedvencével foglalkozik, de most nemcsak idegesítette egy másik személy jelenléte, hanem kissé zavarban is volt. Nem az a típus volt, aki szerette, ha mások is látják, amikor kimutatja az érzelmeit valami, vagy valaki iránt. A probléma az volt, hogy a gondnok iránt is kimutatta az érzéseit, és közös csókjuk puszta emlékétől nemcsak, hogy borzasztóan zavarba jött, hanem rettenetesen szégyellte is magát. – Nos, mit tehetek önért, Bradley úr?
- Semmi ok az aggodalomra professzor úr, nem akarok több bájital leckét venni – mondta Beryl gúnyos felhanggal – csak boldog születésnapot akartam kívánni önnek. – Ezzel átnyújtott egy sötétzöld papírba csomagolt tárgyat. A Mardekár színeinek megfelelően a csomagolást ezüst szalag egészítette ki.
Maga az ajándék azonban egyáltalán nem volt ’mardekáros’ – mivel…
- Varázsvicc Gyűjtemény? – olvasta hangosan Piton a könyv címét, miután lehámozta róla a díszcsomagolást.
- Igen – vont vállat Beryl. – Emlékszik, hogy szeptemberben meséltünk egymásnak pár viccet?
Persze, hogy emlékezett! Hogy ne emlékezett volna? Szeptemberben még egészen másképp álltak a dolgok.
Akkor még nem feküdtek le egymással. Nem csókolta meg Bradleyt. Akkor még nem volt szerelmes belé. Vagy igen? Ha jobban belegondolt, be kellett vallania magának, hogy fogalma sincs, mikor szeretett bele a gondnokba. Talán akkor kezdte megkedvelni Bertet amikor az először jött a tanterembe és azt mondta, hogy hibát követett el. Soha, senki nem merte figyelmeztetni, ha hibázott… de Bradley megtette. Addig senki sem mert kiabálni vele és újra és újra hibáztatni őt, de Bradley igen.
A csudába Bradleyvel!
- Nos… köszönöm szépen. Biztosan el fogom olvasni – mondta Perselus. - Talán megtudom belőle Albus viccének a végét, a trollról, a boszorkányról és a leprikónról, akik bementek egy bárba…
- Hogy miről? – vonta fel a szemöldökét Bradley.
- Semmi. Hosszú történet.
- Nincs kifogásom a hosszú történetek ellen – nyújtotta ki a kezét Bert, hogy megsimogassa a furkászt, melyet Piton letett az asztalra, mielőtt kinyitotta az ajándékát.
- Bradley úr… honnan tudta meg, hogy mikor van a születésnapom?
- Nos, ön mondta meg – vont vállat beszélgetőtársa – Mielőtt elmentünk a Szellemszállásra.
- Ó - bólintott Piton – nem emlékszem rá.
- Azt hiszem, van egy csomó dolog, amire nem emlékszik, professzor úr – suttogta Bradley, és meleg barna szeme az ő fekete tekintetébe mélyedt. A varázsló nagyot nyelt, megpróbált elfordulni, de teste nem engedelmeskedett. A másik úgy vonzotta magához, mint a mágnes, és mielőtt észrevehette volna, mi történik, már a karjában tartotta és ajka szorosan az övére simult. Szerelmének tárgya szinte elolvadt az ölelésében, ujjai a férfi fekete hajába túrtak. Piton nem tudott rendesen lélegezni, de talán nem is akart – minden vágya az volt, hogy nyelvével felderítse a készségesen kínálkozó száj minden zugát, és legnagyobb örömére ez a vágy viszonzásra is talált. Egész teste tűzben égett, kezei becézően simítottak végig a karcsú hát két oldalán, és egyre lejjebb és lejjebb siklottak, a gondnok derekára és a csípőjére… és ekkor levegő után kapkodva hirtelen hátrahőkölt.
Bert/Beryl érezte, hogy Piton megmerevedik és első gondolata az volt, hogy a férfi bizonyára undorodik a közelségétől, és épp el akarja zavarni. Ő azonban nem akarta megvárni a ’Ki innen!’ felszólítást és egy halkan elrebegett ’sajnálom’ után kiviharzott a teremből.
Pitont a pinceajtó csapódása térítette magához révületéből.
- Lehetetlen… - motyogta – ez nem lehet igaz…
Vagy mégis?
Luckyt zsebre vágta (a kölyök furkászok jól érzik magukat a varázslók zsebében) és Bradley nyomát követve távozott a pincéből. Tudnia kell az igazat… feltétlenül!
Szerencsére a gondnok nem vette észre követőjét. Felkapott egy felmosót meg egy vödröt, és elindult az emeletre.
Remek. Pitonnak pont erre volt szüksége – Bradley távol volt a szobájától.
Nem csinál semmi törvénybe ütközőt, ha ellenőrzi a gondnok szobáját, nemde?
Az ajtó mugli módon volt bezárva, és egy varázslónak nem okozhatott problémát a kinyitása.
A bájitalok mestere körülnézve megbizonyosodott róla, hogy senki sem látja, majd belépett az ajtón.
A szoba elég tisztának tűnt. Noha ugyanaz volt, mint amit Frics is használt, igen nagy változáson ment keresztül: a levegő nem volt halszagú, a falakat vidámabb színű tapéta fedte, az asztalt egy mugli hímzésű terítő borította, melyen egy vázában egy csokor virág állt. Frics sosem szerette a virágokat.
Mit keresek én itt? - kérdezte magától Perselus, de nem tudta leküzdeni kíváncsiságát. Merev léptekkel a szekrényhez sétált és kinyitotta. Nem sok látnivaló akadt benne: fekete talárok, sötét pulóverek és sötét nadrágok. Teljesen normális. Mit reméltem, mit fogok itt találni? - gondolta a bájitalok mestere. Talán csak beképzelek dolgokat… igen, biztos így van!
Már épp menni készült, mikor tekintete egy fiókos szekrényre esett. Kihúzta a legfelső fiókot, de csak könyveket és mugli golyóstollakat talált benne. Amikor a következő fiókba belenézett, egy fényképet vett észre… varázsfotó volt, mivel mozgott. Piton legnagyobb döbbenetére a képről Neville Longbottom integetett egy asszony és egy kisgyerek társaságában. Miért rejtegeti a gondnok Longbottom fényképét a fiókos szekrényében? Piton legborzasztóbb rémálma látszott valóra válni: Bradley szerelmes Neville-be!
Perselus úgy dobta vissza a képet a fiókba, mintha az megégette volna a kezét. Csak akkor vette észre, hogy mi van a fénykép alatt: egy csomó fehérnemű.
Piton nagyot nyelt és kiemelt valamit, ami csipkés volt és lila. Egy apró bugyit tartott a kezében… és ott volt a hozzá illő melltartó is.
Bugyik és melltartók?
És akkor jött rá, hogy egyszer már látta őket… valahol… valamikor… egy kép villant át az agyán: amint egy karcsú test hajol föléje, melyen semmi más nincs, csak ez a lila bugyi és melltartó. Két gyengéd kar simogatja meztelen mellkasát, tüzes ajkak apró csókokkal borítják a nyakát… Emlékezett rá, ahogy saját simogató kezei lesiklanak egy nagyon karcsú derékról egy kerek csípőre, mely szorosan hozzátapad… az a derék! Az a csípő! Az okozott neki a pincében olyan nagy megrázkódtatást: hogy Bert Bradleynek karcsú dereka és gömbölyű csípője van, mint egy nőnek.
A homlokára csapott. Igen! Igen, igen, igen, igen, igen! Hogy lehetett ilyen hülye? Hogyhogy nem vette észre, hogy ez az alak – ez a csalárd, idegesítő, és mégis édes alak – nő? A szeme, az ajka, még a hangja is nőies… bár megpróbált mély hangon beszélni, hogy férfinak tűnjön, de… mégiscsak nő. Perselus elégedetten sóhajtott.
Nem vagyok meleg! – kiáltott volna fel a legszívesebben. Egész életében nem érezte még ilyen boldognak magát. Nem volt meleg, heteroszexuális volt, teljesen ’normális’!
Normális? – szerelmes egy mugliba! Egy mugliba, aki hónapok óta becsapja! Egy mugliba, aki bolondot csinált belőle!
- A fene egyen meg Bradley! – sziszegte, és visszatette a fehérneműt a helyére. – A fene essen beléd, amiért becsaptál! A fene essen beléd, mert megőrjítettél! A fene essen beléd, mert… magadba bolondítottál!
Ó igen, belebolondult. Jobban, mint azt szavakba lehet foglalni. De…
Az elégedettség érzése olyan gyorsan tűnt tova, mint amilyen gyorsan elhatalmasodott rajta.
Szerette a lányt. De ő mást szeretett. Neville Longbottomot
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
