Kvintesszencia - G-Portál

- Rendben, fiúk… és lányok – mondta Harry, kviddics csapatához fordulva - ahhoz a csapathoz, amely a lovagi torna után megtartandó szülők-tanárok mérkőzés egyik résztvevője lesz. A kviddics stadion bejáratánál álltak, és az erős áprilisi napfény szinte elvakította őket. Harry lefoglalta a pályát a csapat edzéséhez, melyre senkinek sem volt joga belépni – nem akarták ugyanis, hogy a diákok lássák és kinevessék őket, ha hibákat vétenek, miután hosszú évekig nem játszottak. – Nagy csapat leszünk, biztos vagyok benne! Van két csodálatos terelőnk – vigyorgott Harry Fredre és George-ra – egy kemény őrzőnk – bólintott Oliver Wood felé – eddig két tehetséges hajtónk… viszont szükségünk van egy harmadikra… és van egy tűrhető fogónk is.

- Csak egy tűrhető fogó? Ugyan már Harry, ne légy ilyen szerény! – jegyezte meg George.

- Tényleg, haver, ki lesz a harmadik hajtó? - kérdezte Ron. Noha már játszott őrzőt a Griffendél csapatában, jól hasznosította magát a hajtó posztján is, hiszen a Weasley gyerekek úgy nőttek fel, hogy szórakozásként az Odú mögötti gyümölcsösben kviddicseztek, ahol minden posztot kipróbáltak. Eredetileg Angelina is játszott volna hajtóként, de terhes lett (ezúttal persze a férje, Fred gyermekével) így Ginny vette át a pozícióját. Mint a régi szép időkben, amikor egy csomó Weasley volt a Griffendél csapatában…

Harry vállat vont. – Fogalmam sincs. Az a baj, hogy egyetlen régi évfolyamtársunknak sem járnak még gyerekei a Roxfortba… mert ahogy Ginny olyan kedvesen emlékeztetett rá, egyikük sem kezdte a gyerekcsinálást tizenhét évesen… Katie külföldön él, Alicia fia még csak hat éves, Colin és Natalie McDonald még gyermektelenek, Dennisnek két éves a kislánya, és ezzel vége is. Fogalmam sincs, honnan szerezhetnénk még egy hajtót. Érdeklődjetek a barátaitoknál! Talán Lee Jordan? – fordult az ikrekhez

- Szóba se jöhet – rázta a fejét Fred – Először is: nincs gyereke. Másodszor: most indította el a tarantula farmját és ki sem látszik a sok munkából. Nem is lenne ideje az edzésekre.

- Akkor… valaki a Hollóhátból, vagy a Hugrabugból? – javasolta Ron. – Talán… Justin?

- Á, most vette el Hannah Abbotot és elmentek nászútra – intett Ginny.

- Akkor nincs több ötletem – sóhajtott Harry. – Miért nincsenek a régi barátainknak gyerekei a Roxfortban?!!

- Nézzétek csak, ki jön ott! – szólalt meg Oliver.

- Kicsoda? – nézett körbe Harry, és Cho Changot pillantotta meg, aki épp feléjük tartott.

- Üdv mindenkinek – mosolygott az asszony – Igaz a hír? Tényleg lesz egy szülők és tanárok közti mérkőzés?

- Nem biztos – válaszolt Harry kapitány. – Lehet, hogy le kell fújnunk. Hiányzik egy hajtónk és fogalmunk sincs, kit kérhetnénk meg, hogy csatlakozzon a csapathoz.

- Én segíthetek – mondta Cho.

- Te? – vonta össze a szemöldökét Ginny. – Te mindig fogót játszottál.

- Igen, de éveket töltöttem az Egyesült Államokban, ahol mindent posztot kipróbáltam miközben a barátaimmal játszottam. Ott a kviddics nem olyan népszerű, mint itt, de azt hiszem, sikerült meggyőznöm néhány embert, hogy sokkal jobb, mint a Quodpot. Nos, ha akarod, szívesem játszom hajtót a csapatodban, kapitány.

Harry szerette volna valahogy elutasítani az ajánlatot, de a Weasley férfiak el voltak ragadtatva az ötlettől. Mikor Harry lopva Ginnyre pillantott, látta annak leplezetlen helytelenítését, de mit tehetett? Bele kellet egyeznie, ha nem akarta lemondani a mérkőzést. – Rendben van. Jó lesz újra játszani veled, Cho. Örülök, hogy belépsz a csapatba.

- Nagyon szívesen, Harry – mosolygott bűbájosan a McRise tulajdonosa (akit Ginny legszívesebben bokán rúgott volna). - Küldj egy baglyot, hogy mikor van a következő edzés és akkor már a seprűmmel jövök. Amerikai gyártmány, remélem, ez nem okoz problémát? Most mennem kell, a lányomnak születésnapja van, és engedélyt kaptam az igazgatótól, hogy meglátogathassam. Szervusztok! – azzal mosolyogva elsétált.

- Vigyázzatok, mert még kiesik a szemetek! – ripakodott rá Ginny a bátyjaira.

- Miéééért? – kérdezte George álmodozva. – Csodálatos. Már az iskolában is jól nézett ki, de most sokkal csinosabb.

- Pontosan – bólogatott buzgón Fred.

Ron pont egyetértésének akart hangot adni, de látva húga arckifejezését, sürgősen meggondolta magát. – Az én Hermioném sokkal csinosabb. És a te Angelinád is, ugye? – fordult az ikrekhez.

- Ö… természetesen – mondta Fred. – Nos, kapitány, akkor lesz edzés, vagy sem?

- Hát persze, hogy lesz – válaszolt Harry hirtelen eréllyel. – Gyerünk a pályára, siessünk, mozgás, nincs vesztegetnivaló időnk!

- Harry? – fordult hozzá Oliver.

- Igen?

- Ezt tőlem tanultad, mi?

- Hát persze, te nagy rabszolgahajcsár! – a bűbájtan professzor rávigyorgott Oliverre és intett neki, hogy lépjen be a pályára. Több havi kviddics-elvonás után Harry újra elemében érezte magát. Kiengedte a négy labdát, aztán felpattant a ’Tűzvillám – speciális kiadásá’-ra, a Tűzvillám széria legújabb darabjára, melyet azután vett, hogy régi ’Rakéta 5000’ –es seprűje elégett a Potter házat elpusztító tűzben. (Még szerencse, hogy a láthatatlanná tévő köpönyegét a Roxfortban hagyta karácsony előtt).

Harry elrúgta magát a földről. Amint a szél a hajába kapott, úgy érezte, minden aggodalma tovaszállt. Ez volt az, amit igazán élvezett; ezt hiányolta annyira. Valószínűleg ez a második legjobb dolog a világon, gondolta vigyorogva. Aznap először sikerült elfeledkeznie a rémképekről, melyek pár napja újra visszatértek. Már ősszel is gyötörték a rémálmok, de aztán egy időre megszűntek és csak egy pár napja jelentkeztek megint. Mindig ugyanazt álmodta: betűk táncolnak a levegőben, egy nő kiáltása hasít bele az éjszaka csendjébe… egy szenvedő nőé, aki sikolt fájdalmában, aztán egy zöld villanás látszik, majd minden elcsendesedik… Harry mindig hideg verítékben fürödve ébredt fel ez után az álom után, de hiába próbált emlékezni az álom további részére, sosem járt sikerrel: csak annyit ért el vele, hogy az erőlködéstől megfájdult a feje.

De most minden fejfájás, rémálom feledésbe merült, csak a repülés öröme számított. A pálya felett körözve Harry figyelte, ahogy Ron és Ginny megpróbál gólt dobni a póznákat védő Olivernek. Egy gurkó suhant el a füle mellett, George-dzsal a nyomában; Fred a másikat üldözte a Mardekár állásai felett. Látszott, hogy mind az öten roppant élvezik a játékot. Valami arany csillogott a pálya másik végén álló póznák tövében. Harry nekiindult a seprűjével és tizenöt másodperc múlva a kis arany labda a tenyerében verdesett.

- Ez jó volt, öregfiú! – mutatta felé feltartott hüvelykujját Fred. – Úgy látszik, még nem felejtetted el teljesen, hogy kell kviddicsezni.

- Köszönöm! - vigyorgott Harry kapitány. – Ti is nagyon jók voltatok, emberek! Ha Cho is olyan jó lesz, mint ti öten, akkor kétségtelenül megnyerjük ezt a meccset!

- Ajánlom is – morgott Ron. – Nem tudnám elviselni, ha olyan fajankóktól kapnánk ki, mit Piton és Marcus Flint… nem is beszélve Fürtöskéről.

- Fürtöske? – vonta fel a szemöldökét Ginny.

- Gilderoy – intett Harry, miközben elrepült mellette. – Tudod, drágám épp most jöttem rá valamire.

- Arckifejezésedből ítélve valamilyen csintalan dolog lehet – jegyezte meg az asszony.

- Ö… talán – vigyorgott a férje – Tizenhárom éve vagyunk együtt, de van valami, amit eddig sosem próbáltunk ki.

Ginny csodálkozva nézett rá – Azt hittem, már mindent kipróbáltunk.

- De nem mindenhol – hangzott a válasz.

- Nem mindenhol? Hm, ha jól emlékszem, csináltunk valamit a prefektusi fürdőben, Hermione számmisztika termének tanári asztalán, a Durmstrangban, egy donaldos karosszékben a Mickey Egér Hotelben Disneyworldben, és…

- Pedig még van valami, amit sosem csináltunk…

- Micsoda? – billentette félre a fejét Ginny, pajkos pillantást vetve férjére.

- Ez – araszolt közelebb Harry, és alaposan megcsókolta.

- Úgy érted, hogy… még nem csináltuk seprűn? – nedvesítette meg az ajkát a boszorkány, miután szétváltak.

- Hmm. Nem is mernék bármi egyebet megpróbálni egy repülő seprűn ülve – suttogta a fülébe Harry és újra megcsókolta.

- Csak azt ne mondd, hogy úgy akarod megnyerni a meccset a ’B’ csapat ellen, hogy végigcsókolódzod az utat a cikeszig! – kiáltott oda nekik Fred.

Harry az égre emelte a szemét. - Nem. Ez csupán egyszeri látványosság volt. Csak épp most jöttem rá, hogy eddig még soha nem csókoltam meg a feleségemet a levegőben és halaszthatatlanul pótolnom kellett a mulasztást. És most emberek, mars vissza dolgozni!

- Nem lazíthatnánk egy kicsit, főnök? – kérdezte Oliver. – Már nem vagyunk olyan fiatalok… szükségünk van egy kis pihenésre.

- Ne mondd, hogy ilyen tunya lettél, rabszolgahajcsár barátom – válaszolt a kapitány. - Nincs pihenés!

- Legalább megebédelhetünk? – kérdezte George.

- Nem – jött a kérlelhetetlen válasz.

- Elmehetnék felfrissíteni sminkemet? – kérdezte Ginny.

- A micsodádat? Te sosem…

- Legalább kimehetek a WC-re? – kérdezte Ron ártatlan arckifejezéssel.

- Ti most cukkoltok engem, ugye? – tette karba a kezét Harry.

- Természetesen, főnök – vigyorgott Fred. - Rendben emberek, tegyük, amit Potter kapitány mond, különben sosem verjük meg azt a sárgafogú tökfilkó, Pitont.

- Sárgaaaa? Hohó, te még nem is hallottad? – nevetett Harry.

- Mit?

- Na csak várj, majd a tornán megmutatom. Készülj fel életed legnagyobb meglepetésére!

- Úgy, tehát apád és csapata épp a pályán tart edzést? – kérdezte Norbert Danieltől. A tó partján ültek, és élvezték a csodás tavaszi időt. A fiúk varázssakkot játszottak, míg Gilda tanult, minden valószínűség szerint a májusi lovagi tornára.

- Aha – bólintott Dan. – Kár, hogy a diákoknak tilos odamenni. Na, akkor királynő az F5-re.

- Nem értem, hogy miért tiltottak ki bennünket – biggyesztette le az ajkát az ifjú Malfoy. – Huszár a H3-ra.

- Nyilvánvaló, nem? – mondta Gilda, fel sem nézve a könyvéből. – Kijöttek a gyakorlatból és félnek, hogy nevetség tárgyává válnak a diákok előtt.

- Az én apám nem nevetség tárgya! – csattant fel Dan. - Ő Nagy Britannia legjobb fogója.

- Valamikor tényleg az volt – válaszolta nyugodtan a lány. - Múlt nyáron hagyta abba a kviddicsezést, nemde?

- Igen, de még mindig ő a legjobb nem hivatásos fogó! – védte Dan az apját.

- Nos, május 8.-án meglátjuk – vont vállat a lány, aztán ismét belemerült az ’Anglia történelmének leghíresebb varázslói és boszorkányai’ című könyvbe.

- Ezzel a sok tanulással biztos megnyered a kvízjátékot, Gil – jegyezte meg Norbert – Bástya a…
Nem tudta befejezni a mondatot, mert hirtelen árnyék vetült a sakktáblára. A három gyerek felnézett az ott álló Liu Changra.

- Hello, Dan – mosolygott a lány.

- Hello, Liu – válaszolt az ifjú Potter, és boldogan konstatálta, hogy nem pirult el.

- Mit akarsz? – kérdezte Norbert.

- Ma van a születésnapom – mondta Chang kisasszony.

- Nos, gratulálok – motyogta Gilda, aki sosem kedvelte a lányt, talán mert Danielnek valamikor annyira tetszett.

- Remek! Isten éltessen – tette hozzá Dan.

- Kösz – mosolygott Liu. – Tulajdonképpen az édesanyám ezért jött ma el a Roxfortba Úgy határozott, hogy rendez nekem egy kis partit. A legnagyobb rizstortát hozta el a McRice-tól, ami csak létezik, és én szerettelek volna meghívni a partira, Dan.

- A barátaim is meg vannak hívva? – kérdezte a fiú.

- Ö… - toporgott zavartan Liu – ez egy… zárt körű parti…

- Értem – bólintott Daniel. – Köszönöm a meghívást Liu, de nem érek rá. Még egyszer nagyon boldog születésnapot kívánok neked, és kérlek, add át üdvözletem az édesanyádnak.

- Nos, köszönöm - mosolygott kényszeredetten Chang kisasszony, és távozott.

- Ezt nem hiszem el! – kapott levegő után Norbert. - Dan, tudod, hogy épp most utasítottad el azt a lányt, akiért szeptemberben annyira odavoltál?

- Igen – vigyorgott a barátja – És egyáltalán nem bánom.

Gilda lopva Danre tekintett, aki ugyanabban a másodpercben pillantott őfelé. Tekintetük összefonódott, és mindketten kissé elpirultak.

- Öööö – Dan azonnal elkapta a tekintetét – gyalog az E4-re.

A napok csak úgy repültek, és mindenki egyre izgatottabb lett a közelgő lovagi játékok és az azt követő szülők-tanárok kviddicsmérkőzés miatt. A diákok szinte semmi másról nem beszélgettek, mint arról, hogy indulnak a Bajnok, vagy a Szépség és Szerelem Királynője cím megszerzéséért.

Amíg Gilda egymás után olvasta ki a könyveket, Norbert minduntalan azokat az alapbűbájokat gyakorolta, melyek jól jöhettek a párbaj során. Mindkét gyerek legnagyobb meglepetésére sosem látták, hogy Daniel bármilyen varázslatot gyakorolna, noha világosan kijelentette, hogy részt kíván venni a tornán. Dan azt mondta barátainak, hogy csak magában tud gyakorolni, és azt hazudta (elég kelletlenül, mert utált lódítani), hogy a parkban, elvonulva szokott tanulni.

Az igazság azonban az volt, hogy a fiú Griffendél titkos kamrájába járt és Vivian Vablatsky ’Képzelő’ c. könyvéből tanult. A könyvben sokkal részletesebb leírásokat talált, mint amilyen Dumbledore ősének jegyzeteiben volt. Vablatsky jegyzetei magasan fejlett képzelések leírását is tartalmazták és Daniel olykor kipróbálta azokat is.

Persze nem mindegyiket sikerült elvégeznie, de ahogy mondják: ‘gyakorlat teszi a mestert’, és Dan elhatározta, hogy csak azért is mester lesz, ezért eltökélten folytatta a gyakorlást.

Három nappal a torna kezdete előtt Harry egy apa és fia közti beszélgetésre hívta a szobájába Danielt. A fiú kíváncsi volt, mit akarhat tőle az apja.

- Örülök, hogy el tudtál jönni – kínálta hellyel Harry.

- Hűha, nagyon komolynak látszol, apa – jegyezte meg a fiú – Mi a baj?

- Csak kérdezni akartam tőled valamit, Daniel – mondta Harry, vizsla szemmel fürkészve a fia vonásait, mintha a lelkébe akarna látni.

- Mi az? – rezzent össze a gyerek. Nem szerette, ha az apja így néz rá. Borsódzott tőle a háta.

- A tornáról van szó. Szándékozol… szándékozol használni a képzelő tehetségedet?
Dan megvonta a vállát. – Attól függ.

- Mitől? - vonta fel a szemöldökét Harry.

- Attól függ, mire vagyok képes nélküle – válaszolta a fiú. – Tudod… először nem akartam részt venni ebben a hülyeségben, de Kevin állandóan kigúnyolt és úgy éreztem, hogy meg kell mutatnom neki, hogy többre vagyok képes, mint ahogy ő gondolja! Tudom, hogy valószínűleg nem egészen igazságos olyan képességeket használom, amivel mások nem rendelkeznek, de az élet sem igazságos… – Mélyen apja zöld szemébe nézett. – Az élet velem sosem volt igazságos, apa. Még te is elismerted. Kviblinek születtem. Szánalmasan béna voltam még az után is, hogy varázsló lettem. A társaim állandóan kinevettek. Kicsi korom óta el kellett viselnem az emberek ugratását… emlékszem, hogy az ikrek, Kevin és Lance, de még Lily is kigúnyolt, amikor bénáztam Fred bácsi titkos varázsóráin... csak öt éves voltam, de borzasztóan éreztem magam.

- Fogalmam sem volt róla – vonta fel a szemöldökét Harry. Fred és George valóban varázstrükkökre tanította a gyerekeket, anélkül, hogy ő, Ginny, Ron vagy Hermione tudott volna róla. Harry csak akkor szerzett róla tudomást, mikor Dan már kilenc éves volt és egyszer megkérdezte tőle, hogy ő miért olyan ügyetlen mindig, miért nem sikerülnek neki a dolgok úgy, mint az unokatestvéreinek. – Sosem tudtam, hogy ilyen rossz emlékeket őrzöl öt éves korodból. Sajnálom, Dan.

- Semmi baj, apa. Nem a te hibád, te mindent megtettél, amit tudtál: rám pazaroltál egy különleges kívánságot… és nagyon hálás vagyok neked érte – válaszolta a fiú. Furcsa módon Harrynek úgy tűnt, hogy fia sokkal idősebb a koránál. És akkor tört rá a felismerés: ez a fiú sokat szenvedett, és a megpróbáltatások, amiken keresztül ment, valahogy felnőttebbé tették társainál. Daniel gyermekkora persze nem volt olyan nehéz, mint az övé a Dursley házban, mégsem volt felhőtlen… nem az a boldog gyermekkor volt, amilyet minden gyermekének biztosítani szeretett volna.

Harry még emlékezett rá, milyen érzések kerítették hatalmába, mikor megtudta, hogy Ginny terhes lett Lilyvel. Halálra volt rémülve, és nemcsak a várható botrány miatt, hanem azért is, mert apa lesz. Fogalma sem volt róla, milyen az. Sosem kapott szeretetet a nevelőszüleitől, és nem tudta, milyen egy gondoskodó és szerető apa. Csak azt tudta, hogy meg fogja próbálni szerető családban felnevelni a gyerekeit, és megad nekik mindent, ami csak hatalmában áll. És mégis, úgy érezte, hogy sosem volt elég, amit adott. Magát okolta, mert Dan kviblinek született: magát okolta, amiért tovább örökítette neki az Evans-géneket – azokat az Evans géneket, melyektől varázstalan gyermeke született.

Mindent megadott a gyerekeinek, amit csak tudott, de most rá kellett jönne, hogy nem sikerült a fiát olyan boldogságban felnevelnie, amilyenben szerette volna. Daniel sok szeretetet kapott tőle és Ginnytől, de azoknak a képességeknek hiányában, melyek az unokatestvéreiben megvoltak, a fia sosem lehetett igazán boldog.

Harry elszégyellte magát. Erre már sokkal korábban rá kellett volna döbbennie… észre kellett volna vennie, hogy a fiának, noha boldognak nézett ki kicsiny gyerek korában, mindig ott volt a tüske a szívében, ami állandóan fájdalmat okozott neki… Legszívesebben bokán rúgta volna magát, amiért olyan vak volt. Mindig azt hitte, hogy legidősebb fia gondtalan és vidám, mint minden más gyerek, noha nem volt az. Dan mélyen a szívébe rejtette szomorúságát, nem engedte, hogy bárki belepillanthasson… de Harrynek, az apja lévén látnia kellett volna!

Ismét a fiára nézett, aki valamilyen válaszfélére várt, hogy ő miért jött elő a ’szándékozol-e-használni-a-képzelő-tehetségedet’ dologgal…

Megrázta a fejét. Azért hívta ide a gyereket, hogy a szavát vegye, ne használja képzelő tehetségét és becsületesen versenyezzen, de most egész ostobának érezte magát emiatt. A fiának soha nem volt sikerélménye az életében – legalábbis, a különleges képességei nélkül nem. Harry tudta, hogy milyen használhatatlan, szánalmas kis varázsló volt a fia a képzelő tehetsége nélkül. Tapasztalatból, és tanártársai elbeszéléseiből is tudta, hogy Dan milyen siralmasan teljesített az órákon. Szegény Daniel úgy nőtt fel, hogy látta, mennyivel tehetségesebbek mások, és ő is olyan szeretett volna lenni, mint azok… most végre alkalma volt rá, hogy érezze, van olyan jó, mint mások, vagy talán még jobb is. Harry tudta, hogy tanárként meg kellene dorgálnia a fiát, amiért előnyt kovácsol a hatalmából, de apaként azt akarta, hogy gyermeke sikeres legyen, hogy elégedett legyen magával. Hogy büszke lehessen magára.

- Hallottam Dumbledore-tól az előmeneteledről – szólalt meg Potter papa. – De én még sosem voltam a tanúja, hogy képzeltél volna valamit, és nagyon szeretném látni, Dan.

A fiú arca felragyogott – Tényleg? Tehát akkor nem akarsz megszidni?

- Nem. Miért tenném? Egyetlen dolgot biztosan megtanultam roxforti hét évem alatt, mégpedig azt, hogy az ember használja ki a képességét, amivel rendelkezik. Ron tehetséges sakkozó, így legyőzhette McGalagony hatalmas sakkfiguráit. Hermione nagyon okos, ezért az eszét használta és megoldotta Piton feladványát. Én tehetséges seprűlovas vagyok, ezért ezt a képességemet használtam a Magyar Mennydörgővel szemben. Te Képzelő vagy. Hát akkor képzelj!

- Kösz, apa – ragyogott Daniel – Annyira megkönnyebbültem. Tudod, lelkiismeret-furdalásom volt, de már nincs. Igazad van. Használja az ember azt, amihez a legjobban ért. Ha már itt tartunk… hogy megy a kviddics edzés?

A ’B’ csapat – Neville Longbottom kapitánysága alatt – szintén gyakran tartott edzéseket. A ’B’ csapat egyik hajtója, Gilderoy Lockhart gyakran dicsekedett csapata teljesítményével és különösen saját hajtói képességeivel. Harrynek mindig vissza kellett fognia vigyorgását, mikor Gilderoy öndicséretét hallotta, jól emlékezett ugyanis még arra, amikor egykori tanára azzal dicsekedett, hogy iskolás korában milyen jó fogó volt. Feltételezte, hogy Lockhart sosem volt jó fogó, és hajtónak sem lesz jobb. A másik két hajtó Marcus Flint és felesége Blaise Zabini volt. Harry nem tudott túl sokat róluk, csak hogy mardekárosok voltak és mindig elég ellenszenvesnek tartotta őket.

McGalagony mindig csúnyán nézett, amikor a férje a meccsről beszélt – Aberforth terelő pozícióban vett részt a csapatban, Remus Lupinnal együtt. Harry nem bánta, hogy Aberforth az ellenfele lesz, mert ő nem az a típus volt, akit komolyan kell venni, de azt igenis bánta, hogy Remus ellen kell játszania.

Halloween óta az egykori jó barátok gondosan kerülték egymást, és ha véletlenül találkoztak a nagyteremben vagy a folyosón, Remus megvető pillantást küldött Harry felé és elsietett mellette. Potter professzor ilyenkor nagyon szerencsétlennek érezte magát, és számos alkalommal legszívesebben odament volna hozzá, hogy megkérje, béküljenek ki, de büszkesége visszatartotta. Remus önzőnek és beképzeltnek nevezte őt. A ’beképzelt’-et még csak elviselte volna, de az ’önző’ hallatán a végletekig felbosszantotta magát. Nem volt az, és pont Lupinnak nem volt joga annak nevezni őt!

Végül, ott volt Perselus Piton, a ’B’ csapat őrzője. Harry életében csak egyszer látta őt seprűn, amikor első éves korában Piton volt a bíró a Griffendél–Hugrabug mérkőzésen.

Piton egyébként megváltozott. Harry hallotta a saját gyerekeitől és a Weasley csemetéktől, hogy a professzor már nem szemétkedik velük annyit a bájitalórákon. Aztán ott volt az a dolog a fogával, ami szintén nagy változást jelentett… és végül a furkász. Harry el sem tudta képzelni, hogy a gyerekeknek hogy a csudába jutott eszébe ajándékot adni Pitonnak, méghozzá nemcsak egy egyszerű ajándékot, hanem egy aranyos, babusgatnivaló kisállatot. Harry zavarodottságát az is tetézte, hogy Pitont gyakran látták karjában, vagy zsebében a kis furkásszal.

Eme körülmények hatására Beryl Bradley sokszor úgy vélte, be kellene vallania Pitonnak valódi kilétét, és azt, hogy az ő gyermekét várja. Ahányszor csak Luckyval látta a professzort, imádnivalónak találta és arra gondolt, hogy ha ilyen remekül tud gondoskodni egy kis állatról, akkor bizonyára remek apa is válik majd belőle. Mindezek ellenére nem volt alkalma a dolgok tisztázására, mert ahányszor a férfi meglátta őt, megfordult és elsietett.

Beryl ezt utolsó találkozásuknak tudta be, amikor olyan szenvedélyesen csókolóztak. Perselus biztos még mindig azt hiszi, hogy férfi vagyok és az a tény, hogy ennek ellenére újra és újra megcsókolt, borzasztó érzéssel töltheti el. Szegény drágám - gondolta. Azt kívánta, hogy a professzor bárcsak megállna a folyosón, legalább tíz másodpercre, hogy ő kibökhesse: ’nő vagyok, és szeretlek!’, de nem, a férfi nem adta meg neki a lehetőséget. A lány a 22-es csapdájában vergődött: nem mondhatta el neki az igazat, mert Piton nem hallgatta volna meg őt, de azért nem hallgatta meg őt, mert nem tudta az igazat.

- Én mondom főnök, meg fogjuk verni Harry csapatát! – mondta Aberforth vidáman az egyik este, mikor ő, Neville, Remus, Gilderoy és Piton elhagyták a pályát az edzés után.

- Igen, én így vélem, barátom – bólintott boldogan Lockhart, miközben lesöpört egy láthatatlan porszemet elegáns tengerészkék talárjáról. – A kapitányunk eléggé megdolgoztat bennünket, nem gondoljátok?

- Muszáj, ha eredményeket akarunk – válaszolt Neville.

- Ó, természetesen, ezért kellett mindig rám küldenetek mindkét gurkót, igaz? – intézte szavait Piton a két terelőhöz, Lupinhoz és Aberforth-höz.

- Nem én mondtam nekik, hogy ön felé küldjék a gurkókat – vont vállat Neville. – Jobban kellett volna figyelnie rájuk. De ne aggódjon, biztos vagyok, hogy a karja hamar meg fog gyógyulni, egyáltalán nem volt olyan veszélyes az a baleset.

- Nem veszélyes? Persze, mert nem önnel történt Longbottom – morgott Piton, a karját masszírozva.

- Mondja csak, miért ilyen… kiállhatatlan velem, Perselus? – kérdezte Neville. – Mit ártottam magának?

- Először is nem nevezzen Perselusnak, jó? Pláne akkor, ha a békáját is Perselusnak hívja, Longbottom! - csattant fel a bájitalok mestere.

- De… hát ez a neve – mutatott rá Neville. – Különben is, bármi baja van velem Piton, jobb, ha elfelejti a mérkőzésig. Össze kell tartanunk, ha egy csapat akarunk maradni. Ha széthúzás van a csapaton belül, nem fogunk tudni együtt dolgozni, és biztos a vereség.

- Pontosan – mondta Remus. – Azt akarod, hogy Potterék legyőzzenek bennünket? Igen?

- Nem – sziszegte Piton összeszorítva vakítóan ragyogó fogait. Úgy tűnt, visszafogja magát, nehogy valami bántót mondjon Neville-nek. – Jó éjszakát mindenkinek.

- Valami miatt nagyon morózus – jegyezte meg Gilderoy a kastély felé siető Piton után nézve.

- De az is lehet, hogy már hiányzik neki a kis furkász – tette szóvá Aberforth. – Nekem is hiányozna Lucky, ha az enyém lenne. Erről jut eszembe, meg kell etetnem Angyalt. Jó éjt, emberek!

Piton magában füstölögve lépett be a kastélyba. Mit képzel Longbottom? Játssza a kapitányt, utasítgatja őt, és úgy csinál, mintha mindez teljesen helyénvaló lenne?!?

Talán nem is kellett volna beleegyeznem, hogy játszok ezen azt átkozott meccsen! - gondolta. Szóba sem jöhet, hogy eltűrje az egykori bénázó, üstolvasztó kis Longbottom bánásmódját.

Annyira el volt merülve keserű gondolataiban, hogy észre sem vette a sarkon beforduló gondnokot.

- Ó, sajnálom!

- Nézzen a lába elé! – morgott Piton az orrát masszírozva, melyet az összeütközéskor beleütött a gondnok homlokába.

- Hé, legalább már újra beszél velem! – ragyogott fel Beryl arca.

- Tévhitben él, Bradley. Nem beszélgetek magával, csupán kifejeztem nemtetszésemet, amiért ennyi ember közül pont magába botlottam! – kiáltotta a bájital tanár és sarkon fordult, hogy távozzon.

- Legalább hallgasson meg! – kiáltott utána a lány.

- Miért? – fordult vissza a professzor. – Mit akar mondani? Hogy nő? Hogy végig hazudott nekem? Nos, ne fárassza magát, már tudom!

Beryl elsápadt – Tu… tudja? Mi… mióta?

- Egy hete – hangzott a válasz.

- Albus… Albus mondta el?

- Albus? – pislogott Piton. – Úgy… tehát Albus is tudja?

- Persze hogy tudja! Mindig is tudta.

- Remek. Egyszerűen remek! Tehát tudott róla és valószínűleg remekül szórakozott, amikor elmondtam neki, hogy mennyire… undorodtam magamtól, amikor azt hittem, hogy egy férfival feküdtem le! – sziszegte Perselus és szeme szikrákat szórt. – Roppant szórakoztató lehetetett: hagyjuk meg szegény Perselust abban a hitben, hogy meleg! Hahaha! Micsoda remek tréfa! Remélem, mindketten jól szórakoztak!

- Dehogy Perselus, kérem, hadd magyarázzam meg…

- Nem! Nem érdekel a magyarázata! Hülyének nézett, megalázott, bolondot csinált belőlem mindenki előtt, játszott velem, miközben Longbottom után epekedik!

- Micsoda? – a lány nem tudta, hogy sírjon, vagy nevessen. – Neville után?

- Ó, szóval Neville! – kiáltott a professzor – Miért nem mindjárt Nevilleke?

Beryl karba tette a kezét, és dühösen nézett a férfira. – Nem ért semmit Perselus, és soha nem is fogja megérteni, ha nem hagyja, hogy elmagyarázzam!

- Ne hívjon Perselusnak! Magának Piton professzor vagyok!

- Rendben! - toppantott a lány – Ide figyeljen, Piton professzor!

- Nem érdekel, mit akar mondani! Semmi nem érdekel! – fordult sarkon újra a varázsló, hogy otthagyja.

- Várj, csak azt akartam mondani… - de a férfi már hallótávolságon kívül volt - …hogy gyereket várok tőled – sóhajtott a nő a falnak támaszkodva. Egy árva könnycsepp gördült le az arcán, de letörölte és megfordult. - Nem fogok sírni miattad Perselus Piton. Ha hülye vagy, hát hülye vagy!

A hét hátralévő része a tornáig lázas készülődéssel telt. Mindenki szervezett valamit, talán csak Piton professzor nem, aki kerülte az embereket: a tanórákon és étkezéseken kívül nem mutatkozott. Minden idejét a pincében töltötte Luckyval.

Hogy a május elsejei millenniumi ünnepségek idejére minden tökéletes legyen, Beryl Bradley egy csomó házimanó segítségével úgy kitakarította a kastélyt, mint még soha.

Több tucat építész-varázsló dolgozott a kviddics pályán, ahol majd a torna megrendezésre kerül. A diákok megpróbáltak belesni a stadionba, de azt mágikusan elzárták a kíváncsi szemek elől.

Egyedül a két felnőtt kviddics csapat tagjait engedték be az edzések idejére a stadionba, de nekik szavukat kellett adniuk, hogy nem árulnak el a diákoknak semmit az épület belsejéről.

Cornelius Caramel az utolsó héten látogatást tett az iskolában, hogy ellenőrizze az építészek munkáját és megbeszélje az esemény részleteit.

A halloweeni bálon történtek miatt ezúttal olyan döntés született, hogy a roxmortsi lakosokon és a versenyben résztvevő diákok varázserővel rendelkező szülein kívül más néző nem vehet részt a játékokon. Néhány mugli szülő ezt hátrányos megkülönböztetésnek tartotta, de levonva a halloweeni tapasztalatokat, végül ők is belátták, hogy a muglik jelenléte nem tenne jót az iskolának és az ünnepségsorozatnak.

Egy egész osztag őrvarázslót szerződtettek, hogy gondoskodjon a védelemről a torna hét napja alatt, valamint az azt követő kviddics-mérkőzés napján. Remélték, hogy így sikerül megakadályozni egy újabb póktámadást, vagy memória-módosító bűbájt.

Néhány diák hangot adott annak a véleményének, hogy nem szívesen áll le párbajozni egy csomó őrvarázsló jelenlétében, de Dumbledore és McGalagony kérlelhetetlen volt. Azt akarták, hogy a diákok és a látogatók ezúttal biztonságban legyenek. Szó sem lehetett róla, hogy lehetőséget adjanak Rita Vitrolnak, hogy kritikát írhasson a roxforti személyzet munkájának esetleges hiányosságairól.

Harry, amellett, hogy szorgalmasan edzett a mérkőzésre, vállalkozott rá, hogy védelmi bűbájokat helyez el a stadionban. Aberforth nagy segítségére volt ebben: már a Durmstrangban jól összeszoktak, amikor védő bűbájokkal biztosították a Trimágus Tusa különböző helyszíneit.