Kvintesszencia - G-Portál

A lányok versenyének befejezése előtt fél óra szünetet tartottak, amely lehetőséget nyújtott a nézőknek arra, hogy kinyújtóztassák elgémberedett tagjaikat.

A három barát sétára indult a stadionban. Az egész Norbert ötlete volt, hogy eltereljék Gilda figyelmét a várható megmérettetéstől, és oldják benne a feszültséget.

- Végy mély lélegzetet és nyugodj meg. Minden rendben lesz. Hallottad, hogy milyen kérdéseket kaptak a többiek, ugye? Csak adj értelmes választ, és győzni fogsz.

- Nem megy az olyan könnyen, Norbert – vonta össze a szemöldökét a lány. - Az előző évfolyamoknál a harmadik forduló kérdései néha nagyon nehezek és agyafúrtak voltak, mivel professzor Weasley találta ki őket. Először egyszerűnek tűntek, de könnyen bolondot csinálhatott magából az ember. Nem szeretnék nevetség tárgya lenni.

- Nem leszel az Gil – fogta meg a kezét Dan, és biztatóan megszorította. – Biztos vagyok benne, hogy remek válaszokat fogsz adni, és mindenkit elkápráztatsz az eszeddel. Te nagyon okos lány vagy. Majdnem olyan okos, mint Hermione néni és ő aztán nem semmi.

- Kösz – hangzott a ragyogó mosoly kíséretében adott válasz.

- Szívesen – mosolygott vissza a fiú kissé elpirulva.

- Milyen romantikus – fintorgott Norbert – Gyerünk Rómeó és Júlia, vissza kell mennünk, már csak öt perc van a kezdésig.

Miközben visszafelé sétáltak, találkoztak Draco Malfoyjal, aki Gabrielle Delacour (Malfoy) társaságában volt. Draco szokásos lekicsinylő modorában méregette öccsét: kezét a zsebébe dugta és arca megvetést tükrözött.

- Jobban is szerepelhettél volna, hallod-e – mondta.

- Sajnálom, nem jött össze – vont vállat Norbert.

- Nem sajnálkozni kell! Te egy Malfoy vagy, és most szégyent hoztál a családra!

- Nem igaz – vágott közbe Daniel.

- Ebből maradj ki, Potty! – ripakodott rá a bankár. – Komolyan csalódtam benned, Norbert. Szinte hagytad, hogy az a srác legyőzzön.

- Hagytaaam? – sápadt el a fiú. – Te nem vagy magadnál!

- Dehogynem. Láttam, amit láttam! – válaszolt Draco. – Engem apa mindig tanított otthon párbajozni. Gondolom, hogy téged is. Feltehetően úgy jöttél a Roxfortba, hogy több sötét varázslatot tudtál, mint mások hetedévben. Mégis hagytad, hogy egy szánalmas kis sárvérű legyőzzön!

- Én ezt nem hallgatom tovább! – Norbert szeme szikrázott a dühtől - Gyertek! – ezzel sarkon fordult és otthagyta a bátyját.

- Eszz natyon csúnya dollog volt tőlled – korholta a férjét Gabrielle. – ’Ogy le’ettél ilyen undok a kisöcséddel? Le’et ’ogy csalódtál Nohrbehrtben, de én még jobban csalódtam benned! – ezzel sarkon fordult és elindult lefelé a lelátóról, hogy visszatérjen Roxmortsba.

- De, Gabie, Gabie! – futott utána a szőke varázsló – Meg kell értened! Itt a család becsülete forog kockán! Mondtam neked, hogy milyen sokat jelent számomra a család becsülete, ugye? Ezért vettelek el feleségül!

- Ó, igen? – pördült hátra a roppant dühös véla. – Miko’ elvettél, csak a család becsülete lebegett a szemed előtt, semmi más, ugye? Tehrmészetesen! Meg akahrtad őhrizni a pénzt a kisöcséd számáhra, mi? Na ne nézz ’ülyének Draco! Nem töhrődtél akkor az öcséddel, igaz? Semmi mással nem töhrődsz, csak magaddal! Undohrodom tőled! Troth vagy nem, elegem van abból, ’ogy a feleséged legyek!

- A feleségem? – nevetett harsányan Malfoy. - Az ég szerelmére, még azt sem engedted meg, hogy a magamévá tegyelek! És még te hívod magad a feleségemnek?

- Többé már nem, Drhaco! – viharzott el Gabrielle, miközben valamit a földhöz vágott.

A férfi lehajolt a kicsiny tárgyért: a kígyófejes gyűrűért, melyet a troth alkalmával adott a lánynak. – Gyűrűvel, vagy anélkül, nyolc hónapig még akkor is a feleségem vagy… - suttogta Draco, szemével követve a tovatűnő alakot. – És én majd gondoskodom róla, hogy a nyolc hónap letelte után is az maradj.

Míg a kvíz-verseny második fordulója a nagyteremben zajlott, ahol a vendégek nem láthatták, a harmadik forduló a nagy nyilvánosság előtt, a pályán került megrendezésre.

Mire a nézők a szünet végén visszatértek a helyükre, egy kis emelvény állt a pálya közepén, rajta három székkel. Három bolyhos fülvédő feküdt a székeken, melyeket valószínűleg Bimba professzortól kölcsönöztek.

- Ismeritek a szabályokat, lányok – mondta Hermione Weasley mágikusan felerősített hangja.

A három versenyző bólintott, és helyet foglalt a székeken. A harmadik fordulóban három kérdést kellett megválaszolniuk a lányoknak, de nem hallhatták egymás válaszát, mert az befolyásolhatta volna az övékét. Míg egyikük válaszolt a kérdésre, a másik kettőnek a remekül hangszigetelő fülvédőket kellett viselnie, melyek még a mandragórák sikolya ellen is védelmet nyújtottak. Válaszadás előtt minden versenyzőnek megismételték ugyanazt a kérdést, hogy egyiküknek se legyen alkalma hosszabban mérlegelni a választ, mint a többieknek.

Egy öt tagból álló testület döntötte el, hogy melyik volt a legokosabb válasz. A pártatlanság biztosítása végett a zsűriben nem szerepeltek roxforti tanárok. Az aznapi döntőbizottság Madam Rosmertából, Amos Diggoryból, Arabella Figgből, Mundungus Fletcherből és Sirius Blackből állt.

- Nos, akkor ABC sorrendben teszem fel nektek a kérdéseket: mindig Chang kisasszonnyal kezdem, aztán Eliot kisasszony jön, végül Lockhart kisasszony – mondta Hermine biztató mosollyal. – Nos, Eliot és Lockhart kisasszony, kérem, vegyék fel a fülvédőt. Köszönöm. A mai első kérdés: Chang kisasszony, ha kifogna egy aranyhalat, mely teljesítené három kívánságát és legalább egyet saját magára kellene fordítania, mit kívánna? Kérem az indoklást is.

- Nos… - ráncolta a szemöldökét Liu. – Először is szeretném, hogy legyen béke az egész világon. Ne legyen többé háború sehol… azt hiszem, az nagyon jó lenne. Másodszor, azt kívánnám, hogy soha, senki ne éhezzen többé. Harmadszor… valamit magamnak? Ó, hát ez könnyű. Egy boldog családot szeretnék, anyával és apával.

Harry a közelben ülő Chóra lesett, és látta, hogy könnyek csillognak a nő szemében. Harry felsóhajtott. Bárcsak segíthetne rajta! De hát nem állt módjában…

Eliza Eliotnak láthatóan nagyobb gondot okozott a kérdés. - Először… azt szeretném… hogy ne legyen annyi betegség. Ne legyen rák, AIDS, és mindenki egészséges legyen, és végelgyengülésben haljon meg, nem pedig betegségben. Másodszor… jó lenne, ha véget érne a környezetszennyezés. Nem lenne többé ózonlyuk, a vizek és a levegő tiszták lennének. Egészséges életet élhetnénk egy egészséges bolygón. És harmadszor… magamnak, ugye? Szeretném, ha a diáktársaim egyenlőnek tekintenének. Mugli születésű vagyok, és sokan megvetnek a származásom miatt. Jó lenne, ha ennek vége szakadna, és több elismerést kapnék, mint most.

- Azt hiszem ez egy nagyon jó kívánság, Eliot kisasszony – bólintott Weasley professzor. Ő aztán teljesen meg tudta érteni, mit jelent ’másodosztályú’ személynek lenni, csak mert nem aranyvérűnek született.

Gilda következett. – Hm… három kívánság, három kívánság… igen, először is megszüntetném a nők elnyomását ezen a bolygón. Egyforma jogokat adnék nekik minden országban, még a moszlimoknál is. Nagyon igazságtalan, hogy úgy bánnak velük, mintha nem lennének jobbak egy rühes kutyánál… Ezt jól ismerem, mert félig egyiptomi vagyok és a nőknek ott azokba a szörnyű ruhákba kell burkolniuk magukat… egyes országokban még az arcukat is el kell rejteniük, és halálra vannak ítélve, ha két ujjnyinál több látszik ki a csuklójukból a ruhájuk alól! Némely országban a férfiaknak több feleségük is lehet, még a mormonok is poligámiában élnek. Akkor miért nem lehet egy nőnek több férje? Meg kellene engedni nekik! És ha nem, akkor a férfiaknak is csak egy házastársuk lehessen! Nos, az első kívánságom tehát a női egyenjogúság lenne! A második… nos… azt hiszem, hogy a háborúk előbb vagy utóbb megsemmisítik ezt a bolygót… és a levegő és vízszennyezés is… lehet, hogy pesszimistának tűnök, de nem kell jósnak lennem ahhoz, hogy lássam, a Föld a vesztébe rohan. Ezért azt szeretném, ha a technológia gyorsabban fejlődne, és ha arra kerül sor, az emberiség el tudná hagyni a Földet és megismerné a világegyetemet. Tudom, hogy ez egy kicsit túlzás, de… egy nap szükségünk lehet rá. Nos ami a harmadik kívánságot illeti… magamnak kívánnék még három kívánságot.

Egyetértő mormolás hallatszott a nézők soraiból és Gilda jutalmul hatalmas mosolyt kapott Gilderoy Lockharttól, mely mosoly majdnem olyan ragyogó volt, mint Pitoné. Gilderoy mosolya az ’ez az én lányom’ üzenetet sugallta, de csak egy rövid időre, mert hamarosan a tükör ismét lekötötte figyelmét.

- Köszönöm, Lockhart kisasszony – szólalt meg Weasley professzor. – Most pedig kérem, hogy a résztvevők Chang kisasszony kivételével vegyék fel a fülvédőt.

Miután kérését teljesítették, Hermione ismét Liuhoz fordult.

- A második kérdés: ha lehetősége lenne találkozni bárkivel a világon – legyen az élő, avagy holt – és feltehetne neki egy kérdést, kivel szeretne találkozni, és mit kérdezne tőle?

Liun látszott, hogy egy ideig mérlegeli a kérdést. Aztán egy szomorú mosoly jelent meg az arcán. – Szeretnék találkozni az apámmal, hogy megkérdezhessem tőle, miért hagyott el engem és az anyámat.

A Griffendél lelátóján Harry Ginny válla felett ismét Chóra pillantott. Az asszony arcán jól látszott a bánat. Harrynek fájt érte a szíve, különösen, mert tudta, hogy ebben a percben nemcsak a szomorú, hanem bűntudata is van, mert igazából Cho volt az, aki elhagyta Liu apját, nem pedig fordítva. Liuval csak ő hitette el a csalfa férfiról szóló mesét, aki nem törődött velük. De az igazság az volt, hogy Cho szerelmes volt Harrybe, és ezért nem volt képes azzal a Ross-szal maradni, aki állítólag Liu apja volt.

- Köszönöm, Chang kisasszony – Hermione intett Elizának, hogy vegye le a fülvédőt és megismételte a kérdést.

- Nos… - biggyesztette le az ajkát Eliza – szeretnék találkozni David Copperfielddel és megtudni tőle, hogy tudja azt a sok dolgot varázslat nélkül véghez vinni. Úgy értem… ő mégiscsak mugli! Hogy tud ennyi trükköt mágia nélkül megvalósítani?

- Köszönöm, Eliot kisasszony – bólintott Hermione és Gilda felé fordult. – Lockhart kisasszony, ha lehetősége lenne találkozni bárkivel a világon – legyen az élő, avagy holt – és feltehetne neki egy kérdést, akkor kivel szeretne találkozni, és mit kérdezne tőle?

Gilda szeme összeszűkült és a szemöldökét ráncolta. – Azt hiszem… én Voldemorttal szeretnék találkozni.

A nézők egy emberként hördültek fel és Gilderoy Lockhart elejtette a kezében tartott tükröt.

- És mit kérdezne tőle? – kérdezte Weasley professzor kissé remegő hangon.

- Megkérdezném, hogy miért lett gonosz. Egyszerűen nem értem, hogy válhat valaki gonosszá csak azért, mert az apja nem akarta őt és az anyját. A muglik világában is hallani olyat, hogy egyes árvák megerőszakolják sorstársaikat, meg minden… De miért akarhat mindenkit megölve uralkodni a világ felett, csak azért, mert árva volt? Azt értem, hogy ő volt Mardekár örököse, és mint tudjuk Mardekár Malazár sem a világ legrendesebb fickója volt, de valahogy kétlem, hogy rossz vére ilyen hatással lett volna egy évezreddel később élt leszármazottjára. Szeretném tudni, igazán tudni, hogy válhat valaki ilyen rettenetesen gonosszá!

- Hűha, ennek aztán kötélből vannak az idegei! – suttogta Norbert Daniel fülébe, aki bólintott. Már egy idő óta kedvelte Gildát, de a mostani válasz után már csodálta is. Liu és Eliza láthatóan megdöbbent Gilda válaszán. Liu még egy undok pillantást is küldött felé, nyilvánvalóan irigykedett a nézők soraiból a ’Voldemorttal’ válasz hallatán felhangzott moraj miatt.

Eliza és Gilda felvették a fülvédőket és Hermione feltette a harmadik kérdést:

- Chang kisasszony, ön szerint mi a legfontosabb dolog az életben, és miért?

- A szeretet – válaszolta Liu. - Szeretet nélkül nem érdemes élni. Mindenkinek szüksége van rá, hogy szeressék, különben olyan gonosz lehet, mint Tudjukki. Biztos vagyok benne, hogy Gilda kérdésére az az egyszerű válasz, hogy Tudjukki gyerekkorában senkitől sem kapott szeretetet, ezért lett gonosz.

- Köszönöm, Chang kisasszony – bólintott Hermione, de nem teljesen értett egyet a lánnyal. A szeretet valóban szükséges, de nem mindenki vált automatikusan gonosszá, aki nem kapott szeretetet gyerekkorában. Harryt például a tizenegyedik születésnapjáig nem szerette senki, és mégis nagyszerű és jószívű ember vált belőle.

- Eliot kisasszony, ön szerint mi a legfontosabb dolog az életben, és miért?

- Természetesen az egészség. – vágta rá Eliza. – A betegség az ember egész életét tönkre teheti. Még ha szerető család és barátok is veszik körül az embert, nem lehet boldog, ha beteg. Pláne, ha komoly betegsége van, például rákos. Ha valaki egészséges, megvan mindene.

- Nos, ha ez a véleménye, természetesen elfogadjuk – mondta Weasley professzor és intett Gildának, hogy vegye le a fülvédőt.

- A legfontosabb dolog az életben? – tűnődött Gilda a kérdés hallatán. – Nos… gondolom a szex.
Ismét kisebb moraj hallatszott a nézők soraiból. Gilderoy Lockhart egy ’ez-nem-az-én-lányom’ arckifejezéssel, behúzott nyakkal ült a székén.

- Hú… érdekes vélemény, Lockhart kisasszony. – Hermione jót derült magában, miközben a lányra pillantott. – Meg tudná magyarázni, hogy miért?

- Nos – vont vállat Gilda – ön azt kérdezte, mi a legfontosabb dolog az életben. És én azt mondtam, hogy a szex, mivel szex nélkül egyáltalán nem is lenne élet… - Gilda a cipőjére fordította a pillantását, láthatóan zavarban volt. Talán nem kellett volna ilyen szókimondónak lennie… de eső után köpönyeg… Liura pillantott, aki ’te-vesztes’ pillantást küldött felé. És Liunak bizonyára igaza volt: túllőtt a célon. Hogy mondhatott ilyesmit! Ha egy hetedéves mondta volna, még csak-csak rendben van, de ez a kijelentés egy tizenegy éves gyerek szájából bizonyára sokkolta a zsűri tagjait. Nos, végül ez úgyis csak egy játék, gondolta Gilda.

- Rendben van – mondta Hermione. - Mindhárman érdekes válaszokat adtatok. Most a zsűrinek időre van szüksége, hogy meghozza döntését, melyet szokás szerint a fiúk harmadik fordulója előtt tudhattok meg. Most pedig tizenöt perc szünet következik.

Gilda örült, hogy végül lehuppanhatott Dan és Norbert mellé.

- Neked aztán van bátorságod, Gil! – mondta neki Dan.

- Nem, nekem inkább agybajom van – ráncolta az orrát a lány. - Nem tudom, miért mondtam azt! Csak kicsúszott a számon… ez volt az első dolog, ami eszembe jutott és gondolkodás nélkül kimondtam.

- Mindig az első megérzés az igazi – szólt közbe Harry. – Valóban érdekes válaszokat adott Lockhart kisasszony.

- Köszönöm, professzor úr – mondta Gilda, de fogalma sem volt róla, hogy Harry bókolni akart neki, vagy gúnyolódott rajta. Egy pillantást vetett az apjára, aki még mindig összekucorodva ült a hátsó sorban, megpróbálva olyan kicsire összehúzni magát, amennyire csak lehetséges. Még így is sokan megfordultak és ujjal mutogattak rá, miközben azt suttogták, ’ő az apja annak a lánynak!’

Mielőtt a tizenöt perc letelt volna, Daniel az öltözőbe ment. Most már csak ő és másik öt résztvevő volt versenyben. Az öltözőben még egy hollóhátas és egy hugrabugos fiú volt. A másik öltözőben tartózkodó mindhárom diák griffendéles volt. Úgy látszik, mindig griffendélesekkel kell megküzdenem, sóhajtott Dan. Egyre jobban remegett az idegességtől, ahogy a harmadik forduló közeledett.

Végül harsonák hangja törte meg a nézők moraját és Albus Dumbledore hangja szólalt meg, bejelentve a lányok harmadik fordulójának eredményét. – Meg kell mondanom, hogy a zsűri ezúttal nagyon nehéz döntés előtt állt. Mindhárom hölgy nagyon érdekes és okos választ adott, olyan választ, mely bizonyítja, hogy korukhoz képest nagyon eszesek és érettek. De a zsűrinek meg kellett hoznia a döntését és ki kellett választania azt, akit most megkoronázunk… Hadd jelentsem be, hogy a királynő második udvarhölgye Eliza Eliot. Tapsoljuk meg őt, hölgyeim és uraim!

A tömeg lelkesen tapsolni kezdett, mikor Eliza átvett egy kis bronzdiadémot az igazgatótól. Szégyenlősen mosolygott a nézőkre, és mosolyában egy kis szomorúság bujkált.

- A királynő első udvarhölgye Liu-Ling Chang! Nagy tapsot neki!

Éljenzés és taps közben Liu mogorva arccal sétált az igazgatóhoz. Ő nem csak kicsit volt szomorú, mint Eliza, hanem határozottan sértődöttnek látszott. Egyáltalán nem mosolygott, mikor megkapta az ezüst diadémot.

- Így természetesen csak egyetlen személy maradt, aki a mai Szépség és Szerelem Királynője lehet, mégpedig Gilda Lockhart! – mondta Dumbledore ragyogó arccal – Kérem, fáradjon ide, Felség!

- Hé, téged hív! – bökte oldalba Norbert Gildát, aki döbbenten ült mellette. Úgy tűnt, levegőt sem vesz, szinte nem is él… a szája nyitva volt, a szeme kikerekedett.

- Jól vagy? - rázta meg gyengéden a fiú.

- Mi van?

- Dumbledore téged hív. Te vagy a királynő.

- É… én? – kérdezte a lány reszelős hangon. Természetesen tudta, mikor Liut szólították, de valahogy nem merte elhinni. Hogy ő? A királynő?

- Igen – bólintott Norbert – Mozdulj már!

- Ne várakoztassa meg az igazgató urat, Lockhart kisasszony – mosolygott rá Harry.

- Menj, kedves – tette hozzá bátorítóan Ginny.

Gilda lassan felállt és Norbert is felpattant, mert a lány úgy nézett ki, mint aki mindjárt összecsuklik. A fiú segítségével sikerült felmásznia a díszpáholyba.

- És most hadd koronázzam meg a Királynőt – mondta az igazgató. Gilda letérdelt, miközben keze lába remegett. Mennyire kívánta, hogy ez bekövetkezzen, de most, hogy megtörtént, nem tudta elhinni… Miután megkapta a koronáját, lassan felállt és látta, hogy apja megfordul ültében, és felnéz a díszpáholyra, arcán az ’ez-az-én-lányom-egy-igazi-Lockhart!’ diadalmas kifejezéssel. Gilda boldog mosolyt küldött felé. Végre sikerült elérnie, hogy az apja büszke legyen rá. A gondolat túláradó örömmel töltötte el.

Tekintetét lassan végighordozta a pályán és három fejet látott megjelenni a jobb oldali öltöző ajtajában. Az egyik Danielé volt, aki csodálattal nézett fel rá. Mosolyát elrejtve odaintett neki, aztán elfoglalta a helyét a díszpáholyban: szokás szerint a királynő mindig a trónjáról nézte végig a torna utolsó fordulóját.

Daniel tisztában volt vele, hogy ha megnyeri a következő párbajt egyelőre még ismeretlen ellenfelével szemben, akkor még egyszer meg kell küzdenie a bajnoki címért. Örült, mikor Kevin Weasleyt egy hugrabugos fiúval párosították össze. Ha annak a srácnak sikerül legyőznie Kevint, akkor Danielnek nincs oka az aggodalomra. De valahogy volt egy olyan érzése, hogy a hugrabugos fiú veszíteni fog unokatestvérével szemben.

Ha Trelawney professzor megérzései is olyan igaznak bizonyulnának, mint Danielé most, akkor bizonyára nem a Roxfortban tanítana, hanem a Delphi jósdában ülne…

Természetesen Kevin Weasley győzött.

Ez azt jelentette, hogy ha Danielnek sikerül megvernie következő ellenfelét, akkor 50% az esélye, hogy legközelebb az unokatestvérével kell megmérkőznie.

Dan végül egy Sean Smith nevű griffendélessel került össze. Látta harcolni a fiút az első két fordulóban és el kellett ismernie, hogy elég ügyesen párbajozik. Persze Smith nem volt Képzelő, Dan viszont igen. Mikor az első fordulóban megpróbált normál mágiát használni, és majdnem elvesztette miatta a párbajt, Daniel elhatározta, hogy a Smith fiú esetében csak Képzelő erejére hagyatkozik. Speciális varázserejét használva Sean könnyű prédának bizonyult. Az alig négy percig tartó párbaj után Smith a gumilábrontás és a némító átok keverékével tántorgott le a pályáról. Az utóbbi megbénította a hangszálait, ezáltal nem tudta kimondani sem a Finite Incantatem-et, sem bármilyen más varázsigét. Ez a fajta varázslat hasznosnak bizonyult Nigel Baley esetében is, azzal a különbséggel, hogy Dan ott a dadogó átkot alkalmazta. Ha Smith jobban odafigyelt volna Dan és Niegel párbajára, sejthette volna, hogy ellenfele hasonlóval fog próbálkozni és képes lett volna felkészülni az átok kivédésére.

Nos, Sean baja, hogy nem figyelt jobban!

Dan, tudván, hogy újra párbajoznia kell, visszament az öltözőbe és várt, amíg a griffendéles és hollóhátas diák befejezte küzdelmét. Két elsőéveshez képest elég csúnya harcot folytattak: a griffendéles fiúnak eltört a karja és az állkapcsa, a hollóhátas pedig elvesztette az eszméletét, mikor saját seprűje a griffendéles versenyző varázslatának hatására leütötte. Egyikük sem tudta folytatni a versenyt. Nem volt többé menekvés, Danielnek az unokatestvérével kellett párbajoznia.

- Hölgyeim és uraim – emelkedett fel székéről Albus Dumbledore. – Hadd jelentsem be a varázslók milleniumi lovagi tornájának utolsó párbaját. A két résztvevő Daniel Leonard Potter és Kevin Frederick Weasley. Üdvözöljük őket a pályán és kívánjunk nekik sok szerencsét a párbajhoz!

A nézők ujjongásban törtek ki, amikor a két fiú a két egymással szemben álló öltözőből a pályára repült: Daniel a Nimbusz 4000-esén, Kevin a vadonaúj Rocket 5001-egyesén.

Enyhén – nagyon enyhén – meghajtották egymás előtt a fejüket, és várták az igazgató rajtot jelentő jelzését.

Daniel mély levegőt vett, hogy megnyugodjon, de hiába. Még soha nem volt ilyen ideges életében. Tudta, hogy le tudná győzni Kevint, ha akarná, könnyen győzelmet arathatna felette, ha használná képességét, megalázhatná és a földbe tiporhatná, de… már nem volt biztos benne, hogy akarja-e. De hát mardekáros vagyok! - gondolta. Jelenleg egyáltalán nem érezte magát mardekárosnak. Szíve mélyén nem érezte úgy, hogy ártania kell az unokatestvérének, bármit is mondott neki, vagy tett ellene Kevin. Azt szerette volna, ha hirtelen villám csapna a kapupóznákba, és a stadion lángba borulna, akkor lefújnák a párbajt. De később biztosan megtartanák…

Dumbledore pálcája zöld szikrákat lövellt a magasba.

Hát akkor gyerünk! - biztatta magát Daniel és ’megsarkantyúzta’ a seprűjét. Ezúttal ő és az ellenfele sokkal gyorsabban ért lőtávolságba, mint az előző párbajok alkalmával… Alig indultak neki, máris a pálya közepén jártak – és a nézők legnagyobb meglepetésére kivont pálcával elrepültek egymás mellett a pálya ellentétes végébe, épp csak egy pillantást vetve egymásra.

Miért nem lőtt ki rám Kevin egy átkot sem? - csodálkozott Dan. És én miért nem küldtem rá legalább egy rontást?

Nem volt sok ideje a gondolkodásra, mert az unokatestvére újra felé lódult Rocket 5001-esével. Kevin is meglepődött a saját és unokatestvére ’tétlenségén’.

Legnagyobb meglepetésükre ismét elérték a pálya közepét és farkasszemet nézve szó nélkül lebegtek egymással szemben.

Végül Kevin törte meg a csendet, de nem varázsige hagyta el az ajkát – Mi van, beijedtél Potter?

- Nem, miből gondolod? – kérdezte Daniel.

- Abból, hogy az első alkalommal nem mertél megátkozni.

- Én azt hittem, hogy te nem mertél megátkozni engem – hangzott a válasz.

- Ó, igazán? – a Weasley fiú arca gúnyos kifejezést öltött – Akkor ezt figyeld!

- Mit? – vigyorgott Dan és maga elé tartotta pálcáját, hogy kivédje Kevin kis szélbűbáját, melynek le kellett volna löknie őt a seprűjéről. Kevin szája tátva maradt, mikor ellenfele nemcsak hogy nem terült el a földön, de a feléje küldött szél egy kisebb tölcsér alakú tornádóvá alakult, és eltűnt Daniel pálcájában.

- Hogyan… - kapott levegő után a Weasley fiú.

De az ifjú Potter nem válaszolt, hanem megpöccintette pálcáját, mire a tornádó hirtelen kiszökkent belőle, egyenesen Kevin irányába. Miután a földre taszította Kevint, a tornádó visszatért Daniel pálcájába, és eltűnt. Még jó, hogy a Képzelő tréningeken megtanulta kordában tartani a természet erőit, gondolta Daniel és leugrott a seprűjéről, míg Kevin feltápászkodott. Kevin arcán nemcsak meglepetés és félelem tükröződött, hanem egy kimondatlan kérdés is: ’mi a fenének szálltál le a seprűdről?’

Noha a kérdés nem hangzott el, Daniel nagyon jól értette. – Azt akarom, hogy egyenlők legyünk. Könnyű megátkozni téged a seprűmről, ha utána elrepülhetek az ellenátkod útjából. Most egyenlők az esélyeink.

Kevin döbbent arckifejezése felháborodottá és mélységesen sértődötté vált. – Nincs szükségem a szánalmadra! – üvöltötte. – Diffindo!

- Ó! - szisszent fel Daniel, amikor a talárja széthasadt és leesett róla. Pólóban és farmerben állt a pálya közepén. Milyen jó, hogy a varázslótalár alatt egész családja a mugli ruhákat részesített előnyben! Minden valószínűség szerint hasonló esetben olyasvalaki, mint Malfoy most csupán egy alsónadrágban állna mindenki előtt. Hm, nem is rossz ötlet! Ezt a játékot ketten is játszhatják! - gondolta Dan és pálcájával Kevinre mutatott, de nem mondott egyetlen varázsigét sem, csak elképzelte, hogyan nézne ki egy Malfoy talár nélkül.

Mielőtt Kevin észrevehette volna, hogy mi történik vele, Daniel élénk képzeletének hatására az egész stadion nevetésben tört ki a Weasley fiú égszínkék színű alsónadrágja láttán.

- Reparo! - kiáltotta a griffendéles fiú, magárra mutatva, de a varázsige nem működött, mivel ellenfele nem a Diffindo-t használta. Kevin nem tudta, hogy Daniel milyen varázsigét használt, de majd felrobbant dühében, mikor észrevette, hogy a varázsige nem állítja helyre ruházatát.

- Mit csináltál velem? – kiáltotta.

- Semmit, csak kicsit tovább fejlesztettem a te ötletedet – vont vállat Dan, azt mérlegelve, hogy mi legyen a következő húzása.

A felbőszült Kevin azonban gyorsabb volt és cserébe ugyanúgy zavarba akarta hozni Danielt, ezért ’Tarantallegrá’-t kiáltott.

Néhány másodpercre Daniel elvesztette uralmát a lábai felett, melyek a legbonyolultabb ír sztepptánc-lépéseket produkálták.

- Nem rossz, Daniel Flatley! – vigyorgott Kevin és egy rángófül rontással egészítette ki táncos lábú ellenfele összképét. A vigyor azonban az ajkára fagyott, mikor látta, hogy Dan becsukja a szemét és lába megszűnik kapálódzni és a füle sem rángatódzik többé. Úgy nézett ki, mintha Dan transzba esett volna, de csak három vagy négy másodpercig, aztán kinyitotta a szemét és Kevinre mosolygott.

- Hé, kösz Kevin, ez remek gyakorlat volt. A nyári szünidő alatt feltétlenül beiratkozok egy ír sztepptánc tanfolyamra.

- Gúnyolódsz, mardekáros? – sziszegte a Fiú-az-égszínkék-alsónadrágban.

- Nem, kimondottan élveztem – válaszolta Daniel nyugodtan. – Nos, akkor párbajozunk, vagy cseverészünk, te griffendéles? – nyomta meg a ’griffendéles’ szót, pont úgy, mint az előbb Kevin a ’mardekárost’.

- Szó sem lehet róla! Leosortia! – ordította a Weasley fiú. Daniel kíváncsian figyelte, ahogy valami kibontakozik ellenfele pálcájának végéből, és hangos ’miau’-val a földre pottyan.

- Ez… ez neked oroszlán? – mutatott az ifjú Potter a Kevin által varázsolt kölyökoroszlánra. Unokatestvére valószínűleg egy valódi, nagy, fenyegető oroszlánt akart varázsolni, hogy azzal demonstrálja a Griffendél ház felsőbbrendűségét, de melléfogott. Dan úgy érezte, mintha a Rictusempra rontás hatása alatt lenne: nem tudta abbahagyni a nevetést.

Kevin keze ökölbe szorult és arcán a zavar pírja jelent meg. – Rendben, akkor mutasd meg, hogy te jobban tudod, Potter!

Dan megvonta a vállát, és varázslatra nyújtva pálcáját Serpensortia-t kiáltott, miközben elképzelte, hogy a pálcája hegyéből egy kígyó tekeredik elő.

A nézők soraiban Harry levegő után kapott: még jól emlékezett a másodévesként átélt párbaj szakkörre. Akkor a kígyó kicsiny volt, és fekete. Ez azonban méregzöld, óriás fogú és hatalmas volt.

Hangos moraj futott végig a nézők sorain és Albus Dumbledore is megdermedt ültében.

Daniel egy baziliszkuszt varázsolt.

Nem, ez nem lehet! - kiáltott fel magában Daniel. Én csak egy kicsit akartam! Egy aranyos kis kígyót! Élénken emlékezett rá, hogy egy kicsi, szürke kígyót képzelt el. Akkor meg hogy jelent meg egy ekkora? Már rég túl volt a ’véletlen képzelések’ korszakán! Hónapok óta nem volt egyetlen téves képzelés sem! Most mégis érezte, hogy nem ura a képességének. Tudta, hogy mit képzelt és valami egészen más jelent meg! De hát miért?

Nem volt azonban ideje ezen rágódni, mert a baziliszkusz rájuk támadt.

Kevin szeme elkerekedett a rémülettől, mikor meglátta a feléjük tartó kígyót. Ijedtében keze-lába remegni kezdett. Megpróbálta a pálcáját kissé magasabbra tartani, a bestia felé, de az a farka egyetlen legyintésével kiverte a kezéből a pálcát. A fiú most már tényleg megdermedt az iszonyattól.

Daniel nem tudta, mit csináljon. Négy vagy öt másodpercig a bazliszkuszt figyelte, amelyik Kevint bámulta. Kevin szemét a kígyó ronda pofáján tartva, reszkető lábakon hátrálni kezdett… Daniel ekkor jött rá, hogy nem is baziliszkusszal van dolguk. Ez itt csak úgy nézett ki, mint egy baziliszkusz, de valamilyen másfajta kígyó volt… Dan nem tudta milyen, de egyben biztos volt: ha egy baziliszkusz lett volna, akkor Kevin már rég meghalt volna a pillantásától… De ha nem volt igazi, hogy nézhetett ki ennyire valódinak?

Dan ökölbe szorította a kezét, összevonta szemöldökét és erősen koncentrálva megpróbálta képzeletével eltüntetni a teremtményt, melyet olyan meggondolatlanul varázsolt – de hiába. A kígyó még mindig ott volt, és Kevin felé araszolt… a következő pillanatban a farka ismét nekilendült, és kiütötte Kevin alól a lábait. A fiú a földre esett és látszott, hogy elvesztette az eszméletét. Daniel észrevette, hogy az ál-baziliszkusz csöpögő fogakkal az unokatestvérére készül támadni és az egyetlen értelmes – vagy épp teljesen őrült – megoldást választotta, ami az eszébe jutott: előre ugrott, és Kevin eszméletlen testére vetette magát.