|
25b.- Nehéz döntések
AgiVega 2006.02.15. 16:12
Harry egy padra rogyott az öltözőben és a tenyerébe támasztotta fejét. Izzadt volt és ugyanakkor fázott. Jól emlékezett arra, mikor Dobby ráuszította a goromba gurkót, de az más volt. Most mindkét labda Pitonra támadt és Harrynek fogalma sem volt róla, hogy miért. Ki akarhatta Piton vesztét?
Aztán hirtelen a Halloween-i incidens jutott eszébe. Akkor is megpróbálta valaki megölni a professzort, de nem vált be a terve. Nos, úgy látszik, újra megpróbálta. És mi van, ha ezúttal sikerült neki? Az bizony veszélyes, ha valakit egy gurkó tarkón talál… ha a sérülés komoly, akár bele is halhat.
Harry hirtelen érintést érzett a vállán. Mikor felnézett Chót látta maga mellett, amint kis mosollyal lenéz rá.
- Csodálatos dolgot tettél – mondta az asszony és leült mellé.
- Csodálatos? Mi van ha ez a ’csodálatos tett’ sem tudta megmenteni? Lehet, hogy meghal, Cho.
- Ó, Harry… - ölelte át egyik karjával a nő. – Látod, ezt szeretem benned: a nagy szívedet. Tudom, mennyire utáltad Pitont az iskolai éveid alatt, és most aggódsz érte.
Az ifjú varázsló vállat vont. – Mindenki aggódik érte… te nem?
- Egy kicsit. De tudod, az alatt az öngyilkos zuhanórepülés alatt én inkább miattad aggódtam, és nem őmiatta… féltem, hogy meghalsz.
- Hé, elvégre fogó vagyok, nem emlékszel? – vigyorgott a férfi.
- Ó, tényleg? – mosolygott vissza rá Cho. – De Harry, én tényleg… aggódtam. Azt hittem, hogy megáll a szívem… féltem, hogy… elveszítlek téged is, mint Cedricet.
Harry kinyújtotta kezét, hogy megszorítsa a lányét. – Sajnálom, Cho. Nehéz lehetett számodra, hogy mindenkit elvesztettél, akit szerettél. Cedricet…
- …és téged. Tudom, hogy már régen elvesztettelek, de valami kihunyt bennem, amikor annyi évvel ezelőtt elhagytalak. A másik felem is meghalt volna, ha te most nem élted volna túl azt a merész zuhanást. De látom, hogy boldog vagy – még ha nem is velem – és ez egy kis vigaszt nyújt. Szeretlek, Harry.
- És mi van Cedrickel? – suttogta a férfi. – Őt nem szereted?
- De igen. Mindkettőtöket szeretlek – mondta Cho, mélyen a zöld szemekbe nézve. - De ő halott, te pedig élsz.
- Élek. De nős vagyok. Ginny a feleségem.
- Tudom – sóhajtott az asszony. – És örülök, hogy legalább te boldog vagy… szép családod van, meg minden…
- Cho… - Harry kezdett zavarban lenni. – sajnálom… én… én láttam a reakciódat a lányok harmadik fordulója alatt… veled éreztem, amikor Liu arról beszélt, hogy hiányzik neki az apja, és egy igazi család…
Az ifjú boszorkány felsóhajtott. – Jó lenne, ha elmondhatnám neki az igazat… hogy nem Ross hagyott el engem, hanem fordítva… akkor Liu nem gyűlölné ismeretlenül is az apját. Ross nem volt rossz ember… nem ő volt a vétkes. Az egyetlen hibája az volt, hogy ő nem te voltál.
Harry elfordította a tekintetét, és szörnyen zavarban volt. – Sajnálom. Szeretném, ha tudnék segíteni valahogy… – suttogta a fogas felé fordulva.
Az asszony kinyúlt és megsimogatta az arcát. – Nem tudsz. De azért köszönöm – mondta gyengéden, és annyira közel hajolt hozzá, hogy már csak pár centire voltak egymástól. Harry érezte a nő meleg leheletét a bőrén és emlékek rohanták meg: iskolai emlékek, mikor az elérhetetlen istennő, Cho Chang után epekedett … és vágyott egyetlen csókjára, melyet ő megtagadott tőle… egy csókjára, melyet végül megadott neki.
Mielőtt Harry felállhatott volna, a nő előre hajolt, megfogta az arcát, és gyengéden a szájára szorította az ajkát. Harry túlságosan meglepődött ahhoz, hogy ellökje magától, túlságosan meglepődött, hogy felfogja, mi is történik… így gondolkodás nélkül a nő ölelésébe olvadt, belefeledkezve a tizenöt évvel ezelőtti keserédes emlékekbe… Az asszony ajka rég elfeledett álmokat idézett fel – álmokat, melyektől a serdülő Harry izzadtságban úszva ébredt és elpirult zavarában… de az tizenöt évvel ezelőtt volt! És ez a jelen… abba kell hagynia, kiáltotta magában. Állj, állj, állj! – elméjében láthatatlan falak visszhangozták a szót, amíg elég erősnek érezte magát, hogy elforduljon.
- Ezt nem lenne szabad… - dadogta.
- Milyen igaz! – törte meg a csendet egy harmadik hang.
Harry az öltöző ajtaja felé fordult, ahol legidősebb lánya, Lily állt haragtól szikrázó szemekkel.
- Lil, én…
- Ezt nem szükséges megmagyaráznod, Harry! – sziszegte a kislány – Megcsaltad anyát! Egek, én becsületes embernek hittelek! Becsületes? Nevetséges! Hogy is lehetnél? Mondd, hogy tehetted ezt szegény anyával? Amikor annyira szeret téged? Amikor senki másra rá sem nézett soha, csak rád? Hogy csaphattad be ennyire, Harry? – A gyerek szeme nemcsak gyűlöletet és megvetést tükrözött, de szomorúságot és csalódottságot is. Szándékosan használta ismét a ’Harry’-t az ’apa’ helyett.
- Figyelj ide édesem, ez nem úgy van…
- …ahogy gondolom? – tette csípőre a kezét a lány, egy ’na-ne-nézz-már-hülyének’ pillantással. -Szánalmas képmutató vagy, Harry. Siralmas vagy és nem is tudom, hogy szerethettelek valaha is. Csak hogy tudd: gyűlöllek!
- Lily, hadd magyarázzam meg! – emelte fel a hangját az apja.
- Ezen nincs mit megmagyarázni! – csattant fel Lily. – Láttam, amit láttam! És örülök, hogy én láttam, és nem anya… ő beleroppant volna! Fogadok, hogy már egy ideje tart a dolog ezzel a tyúkkal!
- Először is: Cho nem tyúk. Másodszor: semmilyen ’dolog’ nincs közte és köztem… egyetlen csók volt, semmi más nem történt, és azt is én kaptam, és nem én adtam…
- Ó, és azt akarod, hogy ezt el is higgyem? – köpte felé a szavakat a gyerek. - Igazán sajnálom szegény anyát. Jobbat érdemelne, mint te!
Harry aggódó pillantást vetett a lányára. – Csak nem akarod anyádnak elmondani… ugye nem?
- Hát, persze hogy nem! Szeretem őt, és nem akarom szenvedni látni! Ő az anyám… de te, te nem vagy többé az apám!
Mielőtt Harry válaszolhatott volna, a lány kiviharzott. A férfi zavartan körülnézett, de senki nem volt ott, akihez szólhatott volna. Cho valószínűleg akkor osont ki az ajtón, mikor Lily rázúdította a haragját. Nos, talán jobb volt így – valószínűleg rosszabb lett volna, ha még Chóval is beszélnie kell a történtek után.
Ami Lilyt illeti, nem tudta, mit tegyen. Biztos, hogy a kislány nem fog szólni az anyjának a dologról, de vele sem fog szóba állni a jövőben.
Ismét lerogyott a padra és a tenyerébe temette arcát. Miért, ó miért kellett hagynia, hogy az egykori szenvedély érzelmeket ébresszen benne? Tényleg érzelmeket ébresztett benne, vagy ez csak egy pillanatnyi buta fellángolás volt? Valószínűleg. Ő Ginnyt szerette! Senki mást, csak őt. De akkor… miért hagyta, hogy Cho megcsókolja és az ég szerelmére, miért csókolta vissza? És Lily miért viselkedett így? Az várható volt, hogy dühös lesz rá, de… sokkal rosszabbul reagált, mint azt hasonló esetben el lehetett volna várni tőle.
Harry egyszerűen nem értette Lilyt. Ahányszor csak a buta veszekedéseik után kibékültek, mindig előjött valami új dolog, ami ellene fordította a lányát… vagy ez csak véletlenek egybeesése volna? Akármi is történt, Lily most nagyon dühös volt rá, és Harry nem tudta hibáztatni érte. Biztos volt benne, hogy ő is nagyon ki lett volna akadva, ha mondjuk például rajtakapja az anyját Piton professzorral…
- …de te, te nem vagy többé az apám! – visszhangzottak a fülében Lily szavai, melyek fájdalmas tüskét hagytak a szívében. Újra elszúrta. És ráadásul most bűnösnek is érezte magát: egy másik asszonnyal csókolódzott, míg a felesége odakint van valahol a bátyjaival… nemcsak, hogy hűtlen volt, de még ostoba is. A lánya megvetése volt a büntetése! De nem töprenghetett rajta tovább, mert Fred és George rontott be, őrülten nevetgélve valamin.
- Mi ez a nagy öröm? – mordult fel Harry.
- Mi ez a nagy mogorvaság? – vágott vissza Fred. – Ugyan már, Harry, ez az első alkalom, hogy elvesztettél egy meccset Neville ellen, ne vedd a szívedre!
Harry szomorú mosollyal figyelte sógorait. Az ikrek természetesen azt hitték, hogy az elvesztett mérkőzés miatt rosszkedvű.
- Tényleg, haver, te vagy a nap hőse, megmentetted Piton szaros életét! – vigyorgott George. – De tudod, mire jöttünk rá éppen?
- Mire? – kérdezte Harry, bár egyáltalán nem érdekelte a válasz.
- Lockhart színvak – újságolta Fred. – Ezért próbálta végig a gurkókat elkapni!
- Tényleg? – sóhajtott Potter professzor. – Milyen érdekes. Hogy jöttetek rá?
- Ö… - George a füle tövéig elpirult. – Mi… megetettünk vele… egy festék-drazsét…
- … amitől teljesen zöld lett… - tette hozzá Fred. – …és erre elkezdett kiabálni, hogy ’segítség, sárga vagyok! El kell mennem Madame Pomfreyhez, biztos valamilyen komoly májbetegségben szenvedek!’
- Igen… és elsietett a gyengélkedő irányába – vihogott George. – Látnod kellett volna, Harry, csuda jópofa egy látvány volt!
Az iskolai védőnő épp befejezte a szerencsétlen Piton vizsgálatát, mikor Gilderoy berontott. – Segítsen Madame Pomfrey! – kiáltotta. – Beteg vagyok!
- Nos, tényleg elég zöldnek néz ki – méregette az asszony.
- Zöldnek? Nem sárgának?
- Nem, határozottan zöldnek - hangzott a válasz. - Mit evett?
- Csak egy… ó! – csapott a homlokára Gilderoy. - Fred és George Weasley! Ó, hogy lehettem ilyen ostoba? Sajnálom, hogy zavartam Madame Pomfrey! – Ezzel sarkon fordult és az ajtó felé indult, hogy jól megmondja a magáét az ikreknek és ellenszert követeljen. Az ajtóban az igazgatóba botlott.
- Ó, bocsánat Albus!
- Semmi baj, Gilderoy! Miért vagy ilyen zöld?
Lockhart bosszúsan legyintett és kisietett.
- Nos, Poppy, hogy van a beteg? – fordult Dumbledore az iskolai ápolónőhöz.
- Nem túl jól. Túl fogja élni, de beletelik jó pár napba, míg újra talpra áll. Nagyon komoly agyrázkódása van.
- Értem. Tegyél meg minden tőled telhetőt, Poppy, kérlek – mondta az igazgató, mikor az ajtó kinyílt és a gondnok lépett be.
- Hogy van? – kérdezte Beryl falfehér arccal.
- Túléli – küldött felé Dumbledore egy biztató mosolyt.
- Ó, hála az égnek! – sóhajtott a lány. - Mellette maradhatok?
Albus kérdő tekintettel pillantott Madame Pomfreyre. Az idős boszorkányon látszott, hogy legszívesebben elutasítaná a kérést, de látva Beryl könyörgő és kétségbeesett tekintetét, bólintott. – Rendben. De maradjon csendben. Sok pihenésre van szüksége a betegünknek.
- Dumbledore professzor! – kiáltott Daniel Potter, feltépve az ajtót.
- AZT MONDTAM, PIHENNIE KELL! – toppantott a lábával az asszony. – Ki innen, te gyerek!
- Ööö… professzor úr… - nézett Dan az igazgatóra. – Beszélnünk kell. Fontos. Nagyon fontos.
Dumbledore bólintott és elhagyta a gyengélkedőt. – Gyere, menjünk az irodámba.
Daniel követte az öreg varázslót végig a folyosón, fel a lépcsőn, a ronda kőszörnyig, melyet oly sokszor látott már. Miután Albus elsuttogta a Nyelvnyújtó Nyalánkság jelszót, belépett és a fiú követte.
- Nos, mi olyan fontos, Daniel? – kérdezte Dumbledore, és hellyel kínálta diákját. Dan azonban nem ült le, hanem mély lélegzetet vett, mintha felkészülne rá, hogy beszámoljon valamiről, amit fél elmondani, majd kinyögte:
- Én voltam.
- Mi voltál te? – pislogott Dumbledore.
- Én tettem... Piton professzorral. De nem tudom, hogy miért és hogyan… - nyelt egy nagyot Dan. – Én nem akartam… komolyan, igazgató úr, sosem akarnám megölni Piton professzort, eszembe sem jutna… mégis én voltam.
- Biztos vagy benne? – kérdezte az idős varázsló.
- Igen. Éreztem. Energia hagyta el a testem, mint mindig, amikor valami nagyot képzelek, de ezeket a dolgokat nem én képzeltem! Olyan volt, mintha valaki más képzelte volna, csak én vagyok az, aki végrehajtom! Nem értem hogy lehetséges ez, de éreztem! Hisz nekem, ugye, professzor úr? Én szándékosan sosem képzelnék egy tanárgyilkosságot!
- Nyugodj meg Daniel, kérlek – intett Dumbledore. - Nyugodj meg és ülj le. Hiszek neked és tudom, hogy nem vagy gyilkos. De úgy tűnik, hogy megint elvesztetted a hatalmat a képességed felett, pont úgy, mint tegnap a kígyónál…
- Igen, úgy tűnik… de tegnap tényleg képzeltem egy kígyót, és azt hittem, hogy tévedésből nagyobbat képzeltem, mint akartam, de ma… eszembe sem jutott, hogy bármit is csináljak azokkal a gurkókkal… Nem képzeltem el, hogy támadják meg Piton professzort, mégis én voltam, mert a szokásosat éreztem… képzelő-energia hagyta el a testem… csak én lehettem! Csak nem tudom megmagyarázni, hogyan és miért… vagy talán…
- Vagy talán? – vonta fel ezüstös szemöldökét az igazgató.
- Ön… ön lehet, hogy ki fog csapni ezért, professzor úr, de… azt hiszem, jobb, ha elmondom… - folytatta a fiú remegő hangon. – Inkább csapjanak ki, minthogy továbbra is veszélyeztetessem mások életét amiatt a könyv miatt…
- Milyen könyv miatt?
Az ifjú Potter újabb nagy lélegzetet vett. – Megszegtem az iskolai szabályzatot. Tulajdonképpen már hetek óta megszegem…
- És megtudhatom, melyik iskolai szabályról van szó?
- Kiszöktem a barlangba… Nos, nem kimondottan a barlangban lévő kúthoz, hanem Griffendél kamrájába.
- Hova? – kerekedett el Dumbledore szeme.
- Griffendél kamrájába. Az első alkalommal találtam, amikor beleestem a kútba. Lent van a barlangban, elrejtve egy ajtó mögött, melyet csak Griffendél örököse nyithat ki. És van ott egy üzenet, amit maga Griffendél írt a fiának, Godwinnak. Abban számol be neki a Képzelő könyvről. Godrik szerint csak két példány létezik a könyvből és nála volt az egyik, mivel egy látomásában előre látta, hogy a fiából Képzelő lesz, és szüksége lesz rá. Mivel ön az egyik őse jegyzeteiből tanított engem, feltételeztem, hogy Godwin sosem találta meg a kamrát és sosem olvasta el a könyvet… de én igen. Én elolvastam. És tanultam belőle. – Az idős varázslóra pillantva látta, hogy az érdeklődéssel követi minden szavát. – Lehet, hogy nem kellett volna tanulnom abból a könyvből… sokat tanultam belőle, de veszélyes dolgokat is… nem tudom, de lehet, hogy az a könyv rossz irányba fordította a képességemet és ezért van az, hogy nem tudom irányítani… tényleg nem tudom. – Hatalmasat sóhajtott. – Ha ezek után kicsap, megértem. De tudnia kellett a könyvről.
Körülbelül egy percig az igazgató nem szólt egy szót sem, csak a fiú vonásait fürkészte. Daniel tűkön ült, várva az ítéletet, és gondolatban már látta magát, amint elköszön roxforti barátaitól… Dumbledore hirtelen megszólalt:
- Vezess a kamrához!
Perselus Piton lassan kinyitotta a szemét, és pislogott. Első pillantása egy aggódó barna szempárra esett, mely őt bámulta. Bradley.
- Mi… mi történt? – suttogta.
- A gurkók – válaszolt a lány. – Emlékszik?
- Ó… igen… - bólintott Piton, aztán a tarkójához nyúlt. A bólintás fájdalmat okozhatott neki, mivel fejsérülése volt. – És mi… mi történt miután… elvesztettem az eszméletem?
- Leesett a seprűjéről. És Harry Potter elkapta, mielőtt földet ért volna.
- Potter? – motyogta a nevet Piton utálattal a hangjában. - Megint Potter?
- Úgy tűnik professzor, hogy mindig Potterek mentik meg – vont vállat Beryl. Még emlékezett rá, mikor Perselus elmesélte neki, hogy először James Potter mentette meg a vérfarkas Lupintól, aztán Harry védte meg Siriustól Stonehenge-nél, és most újra… Szegény Perselus, gondolta a nő, nehéz lehet elfogadnia, hogy állandóan a Potterek mentik meg.
Pedig arról Berylnek fogalma sem volt, hogy Halloweenkor a pókoktól Daniel Potter mentette meg a professzort…
- És maga? – mordult fel a beteg. – Mit keres itt?
- Ülök a betegágyánál, mi mást?
- Mert sajnál engem, mi? – sziszegte a férfi, noha a beszéd láthatóan fájdalmat okozott neki. –Sajnál… mert Potternek megint meg kellett mentenie, igaz?
- Nem! – csattant fel az asszony – Nem sajnálom magát!
- Hát akkor – miért – van – itt?
- Mert aggódtam maga miatt!
- Aggódott? – ráncolta a homlokát a beteg. – Aggódott valaki miatt, aki nem beszél magával… immáron…
- Két hete, három napja, öt órája? Igen - bólintott a gondnok.
- Nem kellett volna.
- Miért nem? Mert nem érdemli meg? Egyetértek. Tényleg nem érdemli meg! Én mégis aggódom ön miatt. És tudni akarja, hogy miért? – mielőtt a férfi ’nem’-et mondhatott volna, Beryl a szájára tette a kezét és fölé hajolt, hogy egyenesen a fekete szemekbe nézzen. – Mert szeretem. Ezt sem érdemli meg, de én mégis szeretem.
Perselus ellökte a kezét. – És mi van Neville Longbottommal?
- Neville-lel? – nevetett a nő – Őt úgy szeretem, mint a bátyámat!
- Úgy tűnt, másként szereti – mondta a varázsló vádlón.
Beryl csak mosolygott. – Maga féltékeny.
- Nem vagyok az.
- De igen.
- De nem
- De i… - nem tudta befejezni a mondatot, mert a férfi hirtelen lehúzta és szenvedélyesen megcsókolta. A lány szinte elolvadt az ölelésben, hagyva, hogy keze a hátát simogassa… furcsa módon az a kéz erősebbnek tűnt, mint amilyennek egy ilyen beteg ember kezének lennie kellett volna.
- Hazudós – suttogta Beryl, miközben felegyenesedett.
- Hazudós, Én? – csattant fel Piton. - Maga hazudott nekem hónapok óta! Maga csinált komplett hülyét belőlem! Ha valaki hazug, akkor az maga!
- Ha lehetőséget adna rá, mindent megmagyaráznék! - ugrott fel az asszony az ágy széléről.
- Nem érdekel! - dacoskodott a beteg - Fáj a fejem. Menjen el!
- Rendben! Elmegyek! – kiáltott Beryl. – És ne is várja, hogy visszajöjjek, már nem érdekel, mi lesz magával! Az sem érdekel, ha beadja a kulcsot!
- Ó! De megsértődtem! – kiáltott a lány után Piton, mikor az ajtó becsapódott. – Ó… ez tényleg fáj! – nyúlt ismét a fejéhez és visszahanyatlott a párnára. – Asszonyok, ki ért titeket?
Daniel a pálcája hegyét a mutatóujjához érintette, hogy egy csepp vért fakasszon.
- Megkérdezhetem, hogy mit csinálsz, fiam? – kérdezte Albus.
- Nos uram, látja a feliratot ott fent? – Dan az ajtó fölé mutatott. Ez egy rejtvény, amit megfejtettem. Az a lényeg, hogy csak Griffendél örököse nyithatja ki az ajtót, Griffendél vérével. – Ezzel vérző ujját az ajtón lévő kicsiny mélyedésbe nyomta.
A kamra kinyílt és ő, Dumbledore-ral a nyomában belépett.
- Hm… nem rossz – nézett körbe csodálattal az öreg varázsló. – A jó öreg Godrik tudott egy-két varázslatot!
- Ez bizony így van, uram – bólintott Daniel és a vörös márványasztalhoz sietett, melyen becsukva ott feküdt Viviane Vablatsky ’Képzelő’ című könyve.
- Ó, tehát ez az a híres könyv? – vette kezébe az igazgató a kötetet és lapozgatni kezdte. – Igen, igen, igen, nagyon érdekesnek tűnik. Nem hibáztathatlak, amiért égtél a vágytól, hogy tanulj belőle. De azt, hogy kilopakodtál az iskolából, határozottan helytelenítem.
- Tudom, uram – bólintott a fiú csüggedten.
- Látod ezt? - mondta hirtelen Dumbledore.
- Mit?
- Itt hiányzik egy lap.
- Ja, az? Igen, tudom. – mondta Dan. – Már akkor kitéphette valaki, mikor Godrik elhelyezte a kamrában.
Az igazgató nem válaszolt, csak nagyon figyelmesen vizsgálta a hiányzó lap előtti oldalt. – Hm… “Milyen módon i-“
- Ó, igen, én is kíváncsi lennék, mit jelenthet. Annyi minden lehet, hiszen annyi szó kezdődik ’i-’-vel, ugye?
- Igen, így van – bólintott az öreg varázsló. – Habár a körülményeket figyelembe véve, én azt hiszem, tudom, hogy mit jelent.
- Mit, uram?
- “Milyen módon irányíthatunk egy Képzelőt?”
Daniel a homlokát ráncolta, aztán a szeme kikerekedett a rémülettől. – Lehetséges lenne? Lehetséges professzor úr? Hogy valaki… irányít engem? Irányítja a képességemet azzal, hogy azt a lapot használja? A hiányzó lapot?
- Nem zárhatjuk ki a lehetőséget – válaszolt az igazgató.
- Tehát… bárkinél is van az a lap, arra használja, hogy olyan dolgokat végeztessen el velem, amit én nem is akarok? – kapott levegő után Dan.
- Lehetséges, Daniel – sóhajtott Dumbledore. – Nagyon is lehetséges.
- De… uram… honnan tudja az illető, hogy Képzelő vagyok? Úgy értem… csak anya, apa és ön tud róla. Senki más…
- Legalábbis mi úgy hisszük, hogy csak a szüleid és én tudunk róla. De úgy látszik, van még valaki. És nála van a hiányzó lap, amit a saját céljaira használ.
- Lehet… hogy ez ugyanaz a személy, aki… meg akarta ölni Piton professzort Halloweenkor?
- Igen, valószínűleg. Úgy is mondhatnám, hogy a két személy minden bizonnyal egy és ugyanaz. Csak ki kell derítenünk, ki az.
- És addig…?
- Addig – nézett szomorúan Dumbledore Danielre – ki vagy csapva.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
