Kvintesszencia - G-Portál

Daniel nagyot sóhajtott, aztán bólintott. – Értem uram. Megérdemeltem.

- Nem, ne értsd félre, fiam – tette a kezét a fiú vállára az igazgató. – A valóságban nem vagy kicsapva, noha megérdemelnéd… csak el kell hagynod az iskolát, mintha ki lennél csapva. Ez csupán szükséges elõvigyázatosság: távol kell tartani téged Piton professzortól, mielõtt valaki a te képességedet használva ismét megpróbálja megölni. Ha a bûnöst elkaptuk, visszajöhetsz a Roxfortba.

Valamivel derûsebb kifejezés jelent meg a fiú arcán, de mielõtt kifejezhette volna háláját, Dumbledore megszólalt: - Ki tud még a kamráról rajtad kívül?

- Nos… - harapott az alsó ajkába Dan. Nem akarta elárulni barátait, de nem tudott hazudni az öreg varázslónak. – Norbert és Gilda. De õk nem jöhettek el ide újra. Õk a legjobb barátaim, és a kamrát csak Griffendél leszármazottja nyithatja ki. Azt a lapot még az elõtt téphették ki, mielõtt a könyv idekerült volna, ebben biztos vagyok.

- Igen, ez valószínû – értett egyet az igazgató.

- Ööö, uram… mit mondjak a szüleimnek és a barátaimnak a kicsapásról?

- Apáddal személyesen fogok beszélni. Ami a barátaidat illeti… mondd nekik azt, hogy iskolatársaid szülei közül többen is panaszkodtak nálam, amikért baziliszkuszt varázsoltál… azt mondták, hogy túl veszélyes vagy ahhoz, hogy ugyanabban az iskolában tanulj, mint az õ gyerekeik, ezért a tanári testület úgy határozott… hogy… hogy is mondjam… megszabadul tõled.

Dan bólintott. – Ez nagyon valószínûnek hangzó történet. El fogják hinni.

- Helyes. Ó, és Daniel, ígérd meg nekem, hogy senkinek sem teszel említést errõl a kamráról! Maradjon a mi titkunk.

- Megígérem, uram.

- Jól van. Ha a Roxfortba érünk, menj és csomagold össze a holmidat és köszönj el a barátaidtól. Egy kicsit rá is játszhatsz… - küldött a Potter gyerek felé egy cinkos pillantást Dumbledore. – Nem kell tudniuk, hogy hamarosan visszatérsz.

- De… mi van akkor, ha a bûnös nem kerül kézre? Akkor örökre távol kell maradnom az iskolától? – kérdezte kétségbeesetten Daniel.

- Ez sajnos olyan dolog, amit most nem tudok neked megválaszolni, fiam.

- Kicsaptad? – kapott levegõ után Harry és úgy érezte, hogy sürgõsen le kell ülnie. Lerogyott az igazgató íróasztala elõtt álló karosszékbe. – Miért, Albus?

- Nyugodj meg Harry, kérlek – mondta az igazgató.

- Hogy nyugodhatok meg, az ég szerelmére? A fiamat kicsapták! Hagridon és Dracón kívül még soha nem csaptak ki egyetlen diákot sem a Roxfortból! Miért? Mit csinált Daniel?

- Tulajdonképpen, õ nem csinált semmit – mondta Dumbledore – vagy inkább… mondjuk úgy, hogy ez nézõpont-kérdése…

- Ezt hogy érted? – ráncolta a homlokát az ifjú apa.

- Az elmúlt pár hónapban a fiad sorozatosan leszökött Roxmortsba.

- De… ez nem elég indok arra, hogy kicsapják, vagy mégis? – értetlenkedett Harry. Pontosan emlékezett a harmadikos korában Roxmortsba tett titkos kirándulásokra. – És… mit csinált ott a fiam ?

- Amikor beleesett a Kívánságok Kútjába, az alatta lévõ barlangban talált egy titkos ajtót. Kiderítette, hogy az egy kamrába vezet, melyet egykor nem más, mint Griffendél Godrik épített.

- Griffendél? – kerekedett el Harry szeme – Miért… miért épített volna Griffendél egy kamrát? Úgy értem… mindannyian tudjuk, hogy Mardekár épített egyet a baziliszkusznak, de Griffendélnek mire kellett?

- Nos, minden Godrik és Hollóhát Helga titkos viszonyára és a fiukra, Godwin Potterre vezethetõ vissza. – mondta Dumbledore. – Griffendél a fiának építette a kamrát. A helyiség tulajdonképpen egy könyvtárféleség, egy csomó információval, melyet Godwin használhatott volna. Godrik egy baglyot küldött Potterékhez, melyben beszámolt nekik a kamráról, de úgy tûnik, hogy õk sosem kapták meg a levelet és Godwin sosem szerzett tudomást a kamra létezésérõl. Tulajdonképpen nem sokan tudják, hogy a jó öreg Godrik látnok volt. Ez ritka adottság a férfiaknál, általában csak nõk rendelkeznek vele. De Godrik látnok volt és tudta, hogy Godwin Képzelõ lesz. Ezért szerzett egy nagyon ritka könyvet a fiának: egy könyvet a Képzelõkrõl. Remélte, hogy Godwin hasznosnak fogja találni. De a fiúnak sosem volt alkalma elolvasni a könyvet. Valószínû, hogy Potterék nem kapták meg a levelet… történhetett vele valami útközben. A tény az, hogy a Godrik által a fiára hagyott könyvbõl hiányzik egy lap. Jó okom van feltételezni, hogy azon a lapon olyan információ található, mellyel egy kívülálló irányíthatja a Képzelõ adottságát, és saját céljaira használhatja azt.

- És mi köze van ennek Daniel kicsapásához? – kérdezte Harry dacosan.

- Nagyon is sok – sóhajtott Albus. - Daniel nem egy óriási kígyót képzelt a tornán. De másvalaki igen. Daniel csak végrehajtotta annak a másik személynek az akaratát. És ma a megvadult gurkók… azt is Daniel csinálta, de nem õ képzelte õket. Valaki más tette, csak a fiadat használta fel a kivitelezéshez.

- Akkor… akkor ez… úgy mûködik, mint a telepátia? Az a személy elképzel valamit, de miután uralma van a fiam felett, Dan viszi véghez azt, amit az a valaki elképzelt?

- Igen Harry, attól tartok, így van – bólintott az igazgató.

- És mit lehet tenni ez ügyben? Nem hagyhatjuk, hogy a fiam egy ismeretlen õrült kénye-kedvének legyen kitéve!

- Sajnálom, de jelenleg nem segíthetek Danielen. Ezért határoztam úgy, hogy elküldöm õt a Roxfortból – úgymond kicsapom – addig, amíg a tettes személyét ki nem derítjük, és meg nem állítjuk. De anélkül az oldal nélkül fogalmam sincs, hogy leszünk képesek megállítani az illetõt… Nehéz ügy, nagyon nehéz ügy… Kérlek, hogy ne tégy említést senkinek Daniel kicsapásának igazi okáról. A feleséged természetesen kivétel, de vigyázz, hogy senki más ne tudja meg! Nem lehetünk elég óvatosak… a tettes köztünk van.

- Kicsaptak? – tátogott Gilda – De hát miért?

- Hosszú történet – hajtotta le a fejét Dan – és elég komplikált is.

- De… miért csapott ki Dumbledore anélkül, hogy megindokolta volna? - kérdezte Norbert. - Ez nem jellemzõ rá!

- Sajnos jó oka van rá, barátom! – válaszolt Dan. – Mégpedig az ál-baziliszkusz, amit varázsoltam. A roxforti diákok szülei közül sokan halálra rémültek. Féltik a gyerekeiket… félnek, hogy egy valódi baziliszkuszt varázsolok, amelyik megöli õket…

- De hát… ez a legsüketebb dolog, amit csak hallottam! – füstölgött Norbert. - A szülõk nem lehetnek ilyen ostobák! És ha mégis, akkor a tanári testületnek több esze is lehetne annál, minthogy kicsapjon téged!

- Úgy látszik, nincs! – vont vállat szomorúan Dan.

- Ó, Dan… nem akarom, hogy elmenj – futotta el Gilda szemét a könny. - Nem tudom elképzelni a Roxfortot nélküled.

Daniel legszívesebben ránevetett volna, és közölte volna vele, hogy ne szomorkodjon, mert a lehetõ legrövidebb idõn belül visszatér, de Dumbledore azt mondta, játsszon rá. Daniel engedelmeskedett. A lányhoz lépett és gyengéden letörölt egy könnycseppet az arcáról. – Ne sírj miattam, Gil. Egy nap újra találkozunk. Talán már a nyári szünidõ alatt.

- De… de mi lesz veled, ha nem fejezed be itt a tanulást? - szipogott a lány.

- Még mindig elmehetek a Bauxbatonsba vagy a Durmstrangba – vont vállat az ifjú Potter.

- Ne, a Durmstrangba ne menj! Az gonosz hely! – jelentette ki Gilda – Abban az iskolában sötét varázslókat képeznek ki.

- Ó, te kis buta. Az rég volt… most már tisztességes iskola, pont úgy, mint a Roxfort.

- Sose hívj kis butának! – suttogta Gilda.

- Akkor hogy hívjalak? Felségnek? - vigyorgott a fiú erõltetetten.

Látva a természetellenes mosolyt, Lockhart kisasszony szíve még jobban összeszorult. Daniel - noha megpróbált gondtalannak látszani - rettenetesen érezte magát. Vigyora nem tudta becsapni a lányt: õ is nagyon el volt keseredve. Épp most veszti el Danielt, gondolta Gilda. Hirtelen átlépte az egy lépés távolságot, ami elválasztotta kettejüket és a nyakába borulva olyan szorosan ölelte a fiút, hogy az majd megfulladt.

- Gil… megfojtasz – nyögte Dan. Nagyon meghatódott a lány reakciójától. Számára ez a ’kicsaptak-és-ezért-most-szomorú-vagyok’ dolog csak egy drámai szerep lett volna, de a reszketõ és zokogó Gilda Lockharttal a karjában valahogy az egész más értelmet nyert. A lány számára az egész helyzet valóságos volt, õ tényleg azt hitte, hogy soha többé nem látja viszont a barátját… Daniel talán életében elõször megértette, mi az együttérzés: mások érzelmeinek olyan fokú megértése, hogy szinte már maga is érzi õket. Vissza kellett pislognia egy könnycseppet, és bele kellett harapnia alsó ajkába, nehogy elkiáltsa magát: ’nem is igaz, nem csaptak ki!’ Olyan erõsen harapott az ajkába, hogy az vérezni kezdett.

Mielõtt észrevehette volna, mi is történik vele, a lány kissé visszahúzódott, majd a szájára szorította az ajkát. Ez a csók egyáltalán nem hasonlított arra, melyet Bálint nap éjszakáján váltottak. Akkor ártatlan és egyszerû volt, most szenvedélyes és érzelmekkel teli. Fájdalmas. Szomorú. Lemondó. Dan keze végigsimította a selymes hosszú hajat, majd megérintette a könnyes arcot, és csókolni kezdte, mintha az élete függne tõle. Érezte a vér félreismerhetetlen ízét az ajkain – úgy látszott a lányt nem zavarta, hogy neki vérzik a szája, csak azzal törõdött, hogy olyan sokáig ölelje, ameddig csak lehet. Dan tudta, hogy meg kell törnie a pillanat varázsát. Nem volt könnyû, de neki kellett megtennie.

Egy elszánt mozdulattal hátrahúzódott. – Mennem kell – mondta.

A lány is nehezen szedte a levegõt, egyik kezét a szájára szorította, melyen pár perccel korábban még Daniel csókját érezte…

A könnyek sûrû egymásutánban gördültek le az arcán. Daniel annyira szerette volna megvigasztalni, de nem tehette. Norberthez lépett és a kezét nyújtotta felé. Az ifjú Malfoy szomorú mosollyal rázta meg. – Hiányozni fogsz nekem, Potty. Ha tíz hónappal ezelõtt valaki azt mondja nekem, hogy a legjobb barátom egy Potter lesz, hát biztos csúnya átkot küldök rá… de jó volt a barátodnak lenni.

- Én is szerettem a te barátod lenni – bólintott Dan, aztán visszafordult Gildához és egy pergament adott neki.

- A Tekergõk Térképe. Odaadnád a nevemben Kevinnek vagy az ikreknek? Nincs kedvem most megkeresni õket, és érzelmes búcsút venni tõlük.

- Természetesen, átadom nekik – hangzott a válasz.

- Vigyázz magadra cimbora – tette hozzá Norbert.

- Rendben – hajolt le Daniel, hogy felvegye hátizsákját, majd intett Abunak, hogy ugorjon a vállára. Még egy utolsó pillantást vetett Gildára, aztán elfordította a tekintetét. – Szervusztok, nyáron találkozunk – és ezzel kilépett a Mardekár klubhelyiségébõl.

Miután Dumbledore a vacsoránál bejelentette Daniel kicsapatását, a kastély megtelt az esetrõl szóló mormogással: ’Daniel Pottert kicsapták! Azt hittem, rosszul hallok, amikor az igazgató bejelentette!’ ’Én is! El se tudom hinni! Nemrég még bajnoknak kiáltották ki! Miért csapnak ki egy bajnokot?’

Sokan a diákok közül nagyon érdekesnek találták a híreket, és azt találgatták, miért kellett távoznia a Potter fiúnak. Másokat nem érdekelt az igazság, de õk is sajnálták a szerencsétlen kölyköt.

Az ikrek szokatlanul csöndesek voltak és Kevin rettenetesen érezte magát. Csak nemrég békült ki az unokatestvérével és az most elment.

- Szép volt tõle, hogy nekünk adta a térképet, ugye? – mondta Valentine.

- Igen… - bólintott Viviane. – Azt hittem, Piton rég elkobozta… fura… tegnap még a fél lábamat odaadtam volna olyasvalamiért, mint a térkép, de most nem tudok örülni neki.

- Ezzel nem vagy egyedül – panaszkodott Kevin és eltolta a Yorkshire pudinggal teli tányért maga elõl. Egyszerûen nem tudott enni. Rettenetes bûntudata volt. Danielt amiatt a hülye baziliszkusz miatt csapták ki… ha Kevin nem kezdte volna cukkolni azzal, hogy egy oroszlánt próbált varázsolni, akkor Dan egyáltalán nem varázsolt volna kígyót… Az ifjú Weasley borzasztóan érezte magát – minden az õ hibája volt! Másrészt pedig, annyira szeretett volna jóvátenni mindent, amit az iskolaév alatt Daniel ellen elkövetett, és többé nem volt rá alkalma…

- Hol van Lily? – szólalt meg Lancelot.

- Nem tudom. Talán sírdogál valahol – vont vállat Val.

Lily azonban nem sírt sehol, hanem a folyosón vágtatott Harry irodája felé. Apja nem volt jelen a vacsoránál, ezért a lány feltételezte, hogy a szobájában találja. Feltépte az ajtót és beviharzott.

- Miért? – kiáltotta.

- Mit miért? - pislogott a bûbájtan professzor, szinte megrémülve lánya arckifejezése láttán, melyen annyiféle érzelem látszott: fájdalom, zavar, és düh, düh, düh!

- Minden a te hibád, Harry! – kiáltotta Lily a lábával toppantva.

- Miért, ha kérdeznem szabad? – tette karba a kezét Potter papa, és hátradõlt a székében. Megpróbált olyan nyugodtnak látszani, amennyire csak lehetséges volt.

- Mert te kényeztetted el! Már mondtam neked egyszer, nem? Úgy nevelted Danielt, hogy azt higgye, neki mindent szabad, és most itt az eredménye! Kicsapták! Büszke lehetsz az apai képességeidre, Harry!

A férfi megpróbált nyugodt maradni, de hiába. Õ legalább annyira el volt keseredve amiatt, hogy Danielnek el kellett hagynia a Roxfortot, mint a lánya, és Lilynek nem volt joga így beszélni vele! Nem kényeztette el a fiát! Na jó, talán egy kicsit, de nem ez volt az oka, amikért a fiút kicsapták… És még nem is mondhatta el az okokat a lányának, akinek fogalma sem volt róla, hogy a helyzet sokkal komolyabb, mint gondolta volna. Lilynek fogalma sem volt róla, hogy az öccsének ijesztõ hatalma van, mely akár mások életét is veszélyeztetheti. Fogalma sem volt róla, hogy valami õrült játékszerként használja a kisöccsét arra, hogy megölje Pitont. El sem tudta képzelni, milyen rettenetes dolgokat eredményezhet az, ha valaki irányít egy Képzelõt… Fogalma sem volt róla, hogy Daniel nemcsak Piton, vagy az egész Roxfort, hanem akár az egész varázslóvilág pusztulását is okozhatja… de Harry tisztában volt vele. Ennek a ténynek ismerete ólomsúllyal nehezedett rá, majd agyonnyomta rettenetes súlyával… Féltette a fiát, féltette a varázslótársadalmat… és a szemtelen kis Lily itt, aki azért üvölt vele, mert elkényeztette a fiát… A fejében órák óta kattogó kis fogaskerekek egyike eltört, tönkre téve a mellette lévõt is. Ettõl remegés futott végig az agyán, és egész testén… szinte reszketett az elfojtott indulattól és nem tudta többé visszafogni magát… úgy áradt ki belõle a feszültség, mint a láva egy kitörõ vulkánból.

- FOGD BE A SZÁD! – üvöltött a lányára, felpattanva a székébõl. – HALVÁNY FOGALMAD SINCS AZ EGÉSZRÕL!

Lily soha nem hallotta az apját ilyen hangon kiabálni. Összerándult az ijedtségtõl és félelemtõl. Apja összeráncolta a szemöldökét, zöld szeme összeszûkült, de világosan látszott, hogy szikrázik a dühtõl. Keze ökölbe szorult és úgy nézett ki, mintha meg akarná ütni a kislányt, ha még egy szót szól. Lily hátrált egy lépést, miközben rémület és undor tükrözõdött a vonásain. – Gyûlöllek – rebegte, majd kirohant.

Harry visszaroskadt a székre, és kezét a homlokára szorította. A homloka úgy fájt, hogy azt hitte, megbolondul tõle. – Nyugodj meg… - gyõzködte magát. – Csak az idegeid… semmi más, csak az idegeid… - Megmasszírozta a homlokát, próbálva elûzni a kínzó fájdalmat. A szeme könnybe lábadt és a világ elmosódott. – Mi történik? – sóhajtott. Nem érezte ilyen borzasztóan magát már vagy… tizenhárom éve.

Remus Lupin pont azon volt, hogy beterelje a fiát a szobájába és lefektesse, mikor Harryt látta elviharzani. Noha még mindig haragudott egykori barátjára, most csak sajnálni tudta. Nem lehet jó érzés, ha kicsapják az ember gyerekét a Roxfortból… remélte, hogy az õ kis Jamese sose kerül ilyen helyzetbe.

- Apa… - szólalt meg a gyerek, és lehuppant az ágyra, míg a férfi belépett a fürdõszobába. – Amikor Harry Potter elrohant mellettünk, valami eszembe jutott. Valami, amit már reggel óta meg akartam kérdezni tõled, de elfelejtettem.

- Mi az Jamie? – kiáltott ki Remus a fürdõszobából. Már elfordította a csapot, hogy teleengedje a kádat meleg vízzel.

- Te tényleg vérfarkas voltál?

Loccs!

Remus beleesett a kádba.

- Micsoda? – újabb loccsanás hallatszott, amint megpróbált kimászni a vízbõl.

Gyorsan elvégzett magán egy szárító bûbájt, és visszasietett a gyerekszobába. – Honnan szedsz ilyesmiket? – kérdezte reszelõs hangon, leülve Jamie mellé. Még évekkel ezelõtt megegyezett a feleségével, hogy egykori lycantrópiáját titokban tartják a fiuk elõtt. Ki beszélhetett róla a gyereknek?

- Én csak… hallottam valamit – vont vállat a kisfiú. – Igaz, vagy sem?

- Nos… nincs értelme tagadni, James. Igaz. Valóban vérfarkas voltam. Aztán egy nap… teljesen váratlanul… már nem voltam többé az. Ne kérdezd, hogy miért, mert nem tudom.

- De én tudom – mondta a gyerek, kedvenc plüss jetijéért nyúlva. – Harry Potter csinálta.

Remus a homlokát ráncolta. – Miket beszélsz?

- Harry Potter kifogott egy varázserejû aranyhalat a Durmstrangban – felelt Jamie, egyik kezébõl a másikba dobálva a plüssfigurát. – Lehetett három kívánsága, és az egyik az volt, hogy normális ember legyél újra.

Lupin egyszerûen nem hitt a fülének. - Ki mondta ezt neked?

- Senki. Csak meghallottam, amikor Daniel Potter elmesélte a barátainak. Õk nem is láttak engem. Csak hallottam, és gondoltam, megkérdezlek téged.

Remus fejében egymást kergették a gondolatok. Akkor, amikor õ ismét normális ember lett, Harry valóban a Durmstrangban tartózkodott. A legidõsebb Potter gyerek kvibli volt… aztán egyszer csak varázsló lett. A hal csinálhatta. De hát akkor… Harry egy kívánságot õrá pazarolt! És õ önzõnek nevezte! ÖNZÕNEK! Szent ég, hogy tehetett ilyet?

Remusnak soha életében nem volt ilyen bûntudata. Hónapok óta milyen kiállhatatlan volt Harryvel, pedig tulajdonképpen, tõle kapta az életet! Az igazi életet! A normális életet!

Remus a könyökét a térdére támasztotta, és arcát a tenyerébe rejtette. Percekig maradt ebben a pózban.

- Papa? – nyúlt ki a kicsi, és megveregette az apja vállát. – Jól vagy?

- Remekül – nézett fel ûzött kifejezéssel Remus. – Csak még sosem éreztem magam ilyen lököttnek.