Kvintesszencia - G-Portál

Harry azt se tudta, merre jár, már másodszor ebben az évben. Úgy érezte magát, mint a tűz után: céltalanul bolyongott és nem tudta, mit csinál, merre jár… csak azt érezte, hogy mennie kell.

Az ég már teljesen sötét volt, és csillagok milliárdjai tündököltek odafönn. A tavasz végi - nyár elejei éjszaka illatos levegőjében kissé kiszellőzött a feje. Lerogyott egy kidőlt fatörzsre és mélyen beszívta az orgona édes illatát.

Annyira össze volt zavarodva, és idegességét szavakkal ki sem tudta volna fejezni. Azt kívánta, bárcsak véget érne ez a rémálom… hogy minden megoldódjon… de ahányszor úgy tűnt, hogy minden rendbe jött, mindig valami új probléma adódott, ami pokollá tette az életét. Tekintetét felfelé fordította, a kis égi fények felé. Kíváncsi volt, hogy ha annak idején jobban figyelt volna Trelawney óráin, most vajon mit tudna kiolvasni a csillagokból,.

Trelawney…

Az ördög vigye a vén boszorkányt, úgy tűnt, megint igaza van!

Bánat, bánat után…

A fia a Mardekárba került… tönkrement a barátsága Lupinnal… Ginny elvesztette a gyermekét… Kigyulladt a házuk, és elpusztult Hedvig… Daniel majdnem meghalt, mikor a kútba esett… Lily egyre jobban gyűlöli… Danielt kicsapták… mi jöhet még?

Harry el se merte képzelni, mi jöhet még ezek után…

Hirtelen valami érintést érzett hátulról. Kirántotta a pálcáját a zsebéből és a másodperc tört része alatt megfordult, hogy elbánjon támadójával, de csal Angyal, az unikornis csikó állt a farönk másik oldalán és óriás, borostyánszínű szemeivel őt nézte.

- Szia… nem akartalak megijeszteni holmi pálcalengetéssel – suttogta a férfi, és kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a kis állat puha orrát. Noha Suette Pollts professzor negyedikes korukban azt mondta, hogy az unikornisok inkább a női kéz érintését szeretik és minél fiatalabb az a nő, annál jobb; úgy tűnt, hogy Angyal nem bánta, ha egy felnőtt férfi ér hozzá. Odabújt Harryhez, arany szőre világított a sötétben.

- Neked is szükséged lenne egy kis melegségre, ugye? – mosolygott szomorúan. – Megértem. Apropó, melegség… - most jött rá, hogy meg kellene látogatnia a családját, hogy legalább megvigasztalja Ginnyt. Daniel bizonyára elmesélte az anyjának kicsapása okát, mikor pár órája megérkezett roxmortsi otthonukba, de Harry magyarázatára is szükség volt… - Meg kell látogatnom a feleségemet – mondta a kis állatnak, és egy kicsit bolondnak érezte magát, amiért beszél hozzá. Megérti őt egyáltalán az unikornis? – Légy jó kislány, rendben? – Még egyszer megsimogatta Angyalt, aztán elindult az ösvényen a varázslófalu irányába.

Noha már majdnem tizenegy óra volt, Ginny a kerti lugasban lévő kis tó mellett ült és a békabrekegést meg a tücsökciripelést hallgatta. Nem tudott elaludni. Túlságosan elkeseredett volt hozzá.

Daniel órákkal ezelőtt jött haza. Az asszonynak először fogalma sem volt, hogy mit keres a fia a kertkapuban késő este. Aztán a gyerek elmondta neki.

Ginny azt hitte, ott helyben elájul. Kicsapták! A fiát kicsapták!

A fiú ledobta a csomagját és megölelte az anyját, odasúgva neki: – Minden rendben anya, ez nem igazi kicsapás. Még a pálcámat sem törték ketté!

Ginnynek fogalma sem volt róla, hogy mit mondjon, csak behívta a fiát, aki elmondta neki a részleteket. Magából kikelve hallgatta, ahogy Daniel beszámol Griffendél Godrik kamrájáról, és halálra rémült, mikor megtudta, hogy Danielt valaki irányítja, dróton rángatja, játszik vele, mint egy marionett bábuval…

A fiú most már bizonyára az igazak álmát alussza, gondolta Ginny, de ő maga nem találta a helyét. A gondolatok egymást kergették a fejében, de nem tudott rájönni, hogy ki és miért használja a fiát…

Hirtelen megnyikordult a kertkapu és ő felriadt merengéséből.

- Harry? – suttogta, és felugorva elé sietett. Félúton a kapu és a tavacska közt szoros ölelésben találkoztak.

- Ó, Harry… - remegett az asszony a férje karjában – Mi történik itt?

- Bárcsak tudnám, Gin – sóhajtott Harry. – Daniel elmondta neked, mi történt?

- Igen… de egyet nem értek. Milyen gonosz teremtmény fenyegeti Dant? És miért őt használja arra, hogy eltegye Pitont láb alól? Miért a mi fiunkat?

- Nem tudom. De ki fogjuk deríteni, drágám. Biztos vagyok benne.

- Ez… ez nekem olyan kísérteties. A kamra, az a könyv, a goromba gurkók… féltem Danielt. Annyira tehetséges… és ha a képességét rosszra használják, akkor… el se merem képzelni, mi történhet!

A férfi nem tudta, mit válaszoljon, hogy nyugtassa meg a feleségét, mert ő épp olyan ideges és zavart volt, mint az asszony. A fiuk tényleg tehetséges volt. Minden képzeletet felülmúlóan tehetséges – a szó mindkét értelmében. Harry nem akart belegondolni, hogy mire képes egy Képzelő, aki rossz irányítás alá kerül…Beszéd helyett ezért inkább csak ölelte Ginnyt, simogatta a haját és az arcát a nő nyaka hajlatába rejtette.

- Érints meg, Harry – suttogta Ginny.

- Most is épp megérintelek – súgta vissza a férje.

- Ne úgy – húzódott hátra egy kicsit a nő – szükségem van rád. Szükségem van a melegségedre, a szerelmedre… – Ginny megfogta férje arcát és csodálatos szemeibe nézett, melyek most bársonyosan mélyzöldnek tűntek az éjszaka sötétjében. - Szeress, Harry… és feledtess el velem mindent!

- Ahogy kívánja, hölgyem – mondta gyengéden Harry, és ölbe akarta venni Ginnyt, hogy bevigye a házba, de az asszony megállította.

- Ne ott bent!

- Akkor… hol? - nézett körül a férfi, aztán hirtelen megértette – Csak… csak nem azt akarod, hogy… itt? Kint?

- Elég sok különleges helyen csináltuk már, Harry. Miért nem próbáljuk meg itt is?

- Mert valaki megláthat, vagy meghallhat. Eléggé hangos típus vagy, drágám!

Kis kuncogás volt a válasz. – Azt hiszem, meg tudom állni, hogy csendben maradjak. Gyere – fogta meg a kezét Ginny és visszavezette a lugasba, mely elrejtette őket összefonódó indáival, és kizárta a külvilágot. Semmi más nem létezett többé, csak ők és az a néhány brekegő béka a kerti tóban.

Harry gyengéden fektette a fűbe az asszonyt, miközben pihekönnyű csókokkal borította az arcát és nyakát. Hirtelen megdermedt és kicsit visszahúzódott.

- Mi van? – a nő felnyögött, mert hirtelen nagyon ’Harrytelennek’ érezte magát.

- Az a béka – suttogta a férfi. – Bennünket néz.

Az asszony kuncogott és előhúzva pálcáját egy bénító átkot küldött a szerencsétlen állatra. – Most már nem néz. Igazán, drágám, mikor alakult ki benned ez a ’valaki-figyel-bennünket-komplexus’?

Harry elpirult. – A legelső alkalommal, mikor a prefektusi fürdőben szeretkeztünk. Kiderült, hogy Myrtle végignézte az egészet.

- Tényleg? - ráncolta az orrát Ginny. – Nos, most biztos, hogy Myrtle nincs itt… úgyhogy mire várunk? – ezzel megragadta férje talárját és lehúzta magához, a szájára szorítva az ajkát. Daniel kicsapatása és a misztikus személy, aki Dan hatalmával manipulál feledésbe merült, a tóban lévő békákkal együtt.

Draco rossz kedvében volt. Igazság szerint, nagyon rossz kedvében volt. Füstölögve érkezett haza a bankjából.

A pénzintézet remekül ment. Egy idő óta egyetlen kobold sem fenyegette semmivel, tehát boldog és elégedett ember lehetett volna. Mégsem volt az.

Először is ott volt az a dolog a szüleivel. Lucius és Narcissa állítólag elhagyta az országot valamilyen titkos minisztériumi küldetés miatt, de legalább pár házimanót otthon kellett volna hagyniuk. De nem így tették.

Draco a múlt héten jó párszor meglátogatta a Malfoy kúriát, de az épület és a kert kihalt volt. Egy elhagyatott épületben mindennek porosnak és pókhálósnak kellene lennie. Draco azonban jó megfigyelőkészséggel rendelkezett és feltűnt neki, hogy az épületben sehol sem volt por és pókháló. Minden olyan tiszta volt, mint máskor. Ugyanakkor a házimanók nem voltak ott. De akkor vajon ki takarítja a házat? Dracónak fogalma sem volt róla.

Dumbledore körülbelül két hete találkozott Cornelius Caramellel és érdeklődött nála Lucius Malfoy küldetéséről, de a Mágiaügyi Miniszter állítólag semmit sem tudott az ügyről. Persze, ha a küldetés annyira titkos volt, akkor a miniszter sem beszélhet róla, de az igazgató elmesélte Dracónak, hogy mikor Lucius felől érdeklődött, Caramel érdekesen reagált. „Cornelius kifejezetten meglepettnek tűnt. Soha nem volt az a típus, aki képes elrejteni érzelmeit: mindig kiülnek az arcára, és most is ez történt. Amikor az apja és anyja küldetése iránt érdeklődtem, Corneliusnak elkerekedett a szeme a meglepetéstől. Aztán azt mondta, hogy fogalma sincs, miről beszélek. Tudtam, hogy nem hazudik. Általában észreveszem, ha az emberek nem mondanak igazat nekem, és ő nem hazudott. Fogalma sem volt a küldetésről. Tehát a küldetés nem is létezik. Arra a kérdésemre, hogy látta-e mostanában Luciust, nemmel felelt.” E szavak visszhangzottak Draco fejében.

Tehát a küldetés nem is létezik. Az apja találta ki. De miért? Valami azt súgta az ifjú Malfoynak, hogy apja valamire készül, de fogalma sem volt róla, hogy mire. Azt se tudta, hogy Tatyana Fjodorovna hiányzó csontváza hogy illik a képbe.

Aztán ott volt Gabrielle esete. Mintha ez a Lucius-dolog nem idegesítette volna Dracót eléggé, még Miss Delacour (jelenleg még Mrs. Malfoy) is kezdte megőrjíteni.

Nem beszélt a lánnyal a torna utolsó napja óta. Igaz, hogy az csak tegnap volt, de Dracónak egy örökkévalóságnak tűnt. Kívánta a lányt. Annyira kívánta, mint még soha egyetlen nőt sem… de Gabie levegőnek nézte őt. Egy Malfoyt soha, senki sem nézhet levegőnek! Ez felháborító! Felháborító és kínzó… Úgy érezte, megbolondul a vágytól, ha a lány még sokáig játssza a jégkirálynő szerepét… És ha már vágynál tartunk… Draco valamilyen furcsa zajt hallott, amikor kilépett a kertbe.

- Cicc-cicc-cicc… - lehajolt, és valamilyen kóbor macska után kutatott, de nem találta. Vállat vont és a háza felé indult. Akkor megint hallotta a különös zajt… - Lumos! - mondta csendben, maga elé tartva pálcáját. Az ember nem lehet elég óvatos… ki tudja, hátha egy kobold rejtőzik a bokorban, az alkalomra várva, hogy megtámadhassa… de nem. A koboldok soha nem nyögdécselnek… és sóhajtoznak… és kuncognak.

Draco átkukucskált a szomszéd kertbe és azt látta, hogy az egyik bokor veszettül mozog. – A fene essen beléd Potter! – suttogta. – Miért van az, hogy nekem sosem jön össze?

A következő pár napban a roxforti diákok alig beszéltek másról, mint Daniel kicsapásáról. Lily állandóan sötét pillantásokat vetett apjára, akinek gyermeke sötét tekintetétől a hideg futkározott a hátán. A jeges zöld szemekbe tekintve Potter papa annyira szerette volna, hogy a kislány meghallgassa, de az nem volt rá hajlandó. Harry eddig nem ismert még gyereket, aki ennyire ellenséges lett volna az apjával. Talán csak Dudley gyerekkori hisztériázását lehetett Lily csendes gyűlöletéhez hasonlítani. Az apa tudatában volt, hogy lánya szemében megvetés és utálat tükröződik, akárhányszor csak ránéz. Ez nagyon elszomorította, és Harry elátkozta azt a pillanatot, mikor hagyta, hogy Cho megcsókolja az öltözőben. Másrészt, az volt a benyomása, hogy a Cho-eset csak kiváltott valamit Lilyben: valamit, ami már régóta benne lappangott. Az a tény, hogy egy másik nővel látta csókolódzni az apját, csak az utolsó csepp volt a pohárban… Harry határozottan úgy érezte, hogy valami komoly baj van a lányával. Már hónapok óta volt vele valami. De vajon mi, és miért?

Harry észrevette, hogy nemcsak az ő lányával vannak problémák. Gilderoy Lockhart is egyre több időt töltött Gildával, aki láthatóan nagyon lehangolt volt. A bűbájtan professzor tudta, hogy a kislány Daniel jó barátja volt, bár arról fogalma sem volt, hogy mennyire közeli barátok voltak. Gilda visszavarázsolta eredeti haját és megint inkább fiúnak nézett ki, mint lánynak.

Még az állandóan élénk ikrek is kissé depressziósnak tűntek, és Kevin is szörnyen lehangoltnak tűnt: rettenetesen sajnálta, hogy nem békült ki Daniellel már régebben. Egyedül Lancelot merte egyszer megjegyezni, hogy unokatestvérük csak azt kapta, amit megérdemelt, mivel mindig semmirekellő volt. Ezzel a kijelentésével azonban egy újabb Kevin-féle orrba vágást és Valentine-től egy gumilábrontást sikerült beszereznie.

Ami Valentine-t illeti, még mindig bele volt bolondulva Pitonba, de végül eltüntette a kis szíveket az órarendjéről. A bájitalok mestere ezalatt lassan felgyógyult sérüléséből és ismét tanítani kezdett, de nem volt többé ugyanaz. Egy kicsit paranoiásnak tűnt, mintha attól tartana, hogy valaki bármely percben ráküldheti a gyilkos átkot. Harry nem tudta hibáztatni érte. Piton már nem volt ’mai csirke’: ötvenöt év körül járt, elkezdett őszülni és ráncosodott. Nos, átélt pár dolgot, és ez magyarázatot adott idegességre. A fogai azonban még mindig csodásan vakítóak voltak, és Gilderoy Lockhart még mindig irigykedett rá.

Körülbelül egy héttel a szerencsétlen kviddics meccs után, mikor Harry úgy gondolta, hogy már semmi meglepetés nem érheti, azt látta, hogy a Mágiaügyi Miniszter lép be Dumbledore irodájának ajtaján. Kíváncsi lett volna rá, hogy mit kereshet itt Caramel, mikor a Mágiaügyi Minisztériumnak épp semmi közös dolga nincs a Roxforttal, de tudta, hogy semmi köze hozzá, így gondolatban megrázta a fejét és elsietett, hogy megtartsa az órát a hatodéves hollóhátasoknak.

- Foglaljon helyet, Cornelius – mondta szívélyes mosollyal az igazgató. – Minek köszönhetem látogatását?

- Nos, nem fog így mosolyogni, ha meghallja a híreket, Albus – felelte a mágiaügyi miniszter, miközben leült.

- Hm… valahogy olyan… ijedtnek látszik. Megkínálhatom egy csésze teával?

- Köszönöm, nem kérek – rázta a fejét Caramel, szúrós kis szeme rángatódzott az idegességtől.

- Akkor… megtudhatom látogatása okát?

- Nos… van egy zavaró, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy aggodalomra okot adó újság, Albus – mondta Cornelius, citromzöld kalapját gyűrögetve. – Az Azkabanból.

Az igazgató derűs pillantást vetett rá. –A dementorok elkezdték megcsókolni egymást?

- Ne vicceljen, Albus, ez komoly dolog! – mondta Caramel összeszorított fogakkal. – Megtudtam, hogy az elítélteknek, azaz a halálfalóknak… problémájuk van… a sötét jegyükkel.

- A sötét jegyükkel? – vonta fel a szemöldökét Dumbledore.

- Pontosan. Egy idő óta fájdalmat okoz nekik. Állítólag a jegy nem piros, de nem is fekete, viszont a körülötte lévő bőr be van gyulladva. Albus… nem gondolja… nem gondolja, hogy ő visszatért?

- Hát persze, hogy nem – intett az öreg varázsló bosszúsan. – Voldemort nem térhetett vissza.

Caramel összerezzent a Voldemort név hallatán. – Miért… miért olyan biztos ebben?

- Mert meghalt – dőlt hátra a karosszékében az igazgató, kezét az ölében pihenő Fawkes-on nyugtatva. – Harry Potter, Ronald Weasley, Hermione Granger Weasley és Perselus Piton látta, amikor meghalt.

Piton nevének hallatán Caramel bosszúsan felhorkant. Ő még mindig halálfalónak tartotta Perselust. – Tudom. Azt mondták, hogy Tudjukki teste felrobbant és valamilyen tűzfelhővé vált, de… mi van, ha csak a testét és a hatalmát vesztette el, de a lelke bolyong a világban, pont úgy, mint az első alkalommal? Mi van, ha sikerül újra annyi erőt gyűjtenie, hogy teljes valójában visszatérjen?

- Cornelius – vetett Albus jelentőségteljes pillantást az előtte ülő férfira. – Ő meghalt. Nemcsak a hatalmát és testét vesztette el, de valóban meghalt. És nem tud visszajönni.

- És… mi az eshetősége… egy reinkarnációnak? Én magam nem hiszek benne, de… ki tudja?

- Az sem jöhet szóba, Cornelius. A varázslók és boszorkányok, akik puszta gonoszságból embereket gyilkoltak életükben, nem születhetnek újra. El kellett volna olvasnia a „A halálon túl”-t, remek könyv.

- De… Albus… a könyvek is tévedhetnek!

- Nos… persze, hogy tévedhetnek. De ebben nem. Egyetlen egy sötét varázslóról vagy boszorkányról sem tudunk, aki újjászületett. Higgyen nekem, Voldemortnak sem sikerülhetett!

- Akkor mivel magyarázza ezt a dolgot a Sötét Jeggyel? – követelte a választ a miniszter.

- Jelenleg, Cornelius, semmivel. Túl sok a megválaszolatlan kérdés. Ez is azok közé tartozik. De nyugodjon meg, ki fogjuk deríteni.

- Ki fogják deríteni, igen? – csattant fel Caramel. – De mi van, ha addigra túl késő lesz?

A miniszter alig távozott az igazgató irodájából, mikor új látogató érkezett: Cho Chang.

- Sajnálom, hogy zavarom, professzor úr – mondta – de beszélnem kell önnel.

- Egyáltalán nem zavar. Miben segíthetek? – erőltetett egy mosolyt az arcára Dumbledore, noha Caramel látogatása után semmi kedve nem volt mosolyogni.

- Nos… a helyzet az, hogy az egyik éttermem az Egyesült Államokban tönkrement és azonnal oda kell utaznom. Bizonyára csodálkozik rajta, hogy mindennek mi köze van a látogatásomhoz, de… rossz előérzetem van, professzor úr. Olyan érzésem van, hogy valami történni fog, és soha többé nem látom a lányomat… - A nő Dumbledore-ra nézett, aki látta, hogy könnyeivel küszködik. – Igazgató úr, lehet, hogy üldözési mániám van, de az eddigi megérzéseim nem csaptak be. Ugyanilyen érzés kerített hatalmába a harmadik próba előtt… mielőtt Cedric meghalt. Csak szeretnék biztos lenni benne, hogy ha valami történik velem… akkor a lányom nem marad felügyelet nélkül. Ezért vagyok most itt.

- Hallgatom, Chang kisasszony – bólintott Albus.

- Nos, az a helyzet, hogy Liu mindig egy nagy, boldog családra vágyott, amit én nem tudtam megadni neki. De ha velem valami történik, akkor ő egyedül marad. Nekem nincsenek élő rokonaim, nincs senki, aki befogadhatná a családjába. Szeretném… ha beszélne Harry Potterrel. Ha én nem térek vissza erről az útról, akkor… kérje meg, hogy vigyázzon az én Liumra. Neki pont olyan nagy és boldog családja van, amilyenre az én kicsi lányom mindig is vágyott.

- Értem, Chang kisasszony, de… megkérdezhetem, hogy miért nem személyesen beszéli ezt meg vele?

- Nos… az a helyzet… hogy Harry nem akar látni engem. Legalábbis azt hiszem. Haragszik rám, és erre jó oka van, amit most nem szeretnék felfedni… - Cho az ajkába harapott. – Egyszerűen nem mehetek oda hozzá, hogy megkérjem rá. De ön igen… mindennél jobban szeretem a lányomat, professzor úr… és csak boldog jövőt szeretnék biztosítani a számára. Kétségtelen, hogy az éttermeim bevételéből egész életére elegendő pénze lesz, de a pénz nem helyettesítheti a családot, ugyebár?

- Tényleg nem – válaszolta Dumbledore. – Ha ez a kívánsága, beszélni fogok Harryvel… de csak akkor, ha valami történik önnel, ami remélem, nem fog bekövetkezni.

Cho hálásan elmosolyodott. – Köszönöm. – Épp felállni készült, mikor tekintete az íróasztalon fekvő egyik könyvre esett. – Ó, A Képzelő!

Albus meglepetten vonta fel a szemöldökét – Ön ismeri ezt a könyvet?

- Igen. Már találkoztam egy példányával az arizonai Nemzetközi Varázsló Könyvtárban – válaszolta a nő. – Világosan emlékszem rá, hiszen egy csomó időt töltöttem el a könyvtárban, amikor az Államokban éltem. Még bele is olvastam.

- Ez nagyon különös, Chang kisasszony. Tudja, hogy csak két példány létezik ebből a könyvből? Két példány az egész világon?

- Tényleg? – az asszony hangja meglepetést tükrözött – Ez érdekes.

- Chang kisasszony, üzletet ajánlok önnek – mondta az igazgató – Én elkísérem önt a tönkre ment éttermébe és megvédem minden szörnyűségtől, amitől tart, és cserébe ön elkísér engem a könyvtárba. Látnom kell azt a könyvet.

- Áll az alku, professzor úr. De… miért olyan fontos az a könyv, ha önnek is van belőle egy példánya?

- Azért, kedves Chang kisasszony, mert ebből hiányzik egy lap, és remélem, hogy a könyv ’testvérében’ megtalálom azt a bizonyos lapot.

Piton egy nagyon komplikált bájitalt akart tanítani a hetedéveseknek. Volt azonban benne egy hozzávaló, melynek nem emlékezett pontosan a mennyiségére, bármennyire is törte rajta a fejét. A bájital leírása egyedül az Igaz szerelmem – a Bájitaltan c. könyvben volt megtalálható, és azt a könyvet még karácsony előtt kölcsönadta Bradleynek. Bármennyire is berzenkedett az ötlettől, látogatást kellett tennie a gondnoknál, ha rendesen meg akarta tartani az órát a hetedéveseknek.

Elindult tehát Bradley szobája felé. Kopogott az ajtón, de nem kapott választ. A nő talán nem is tartózkodott bent.

De már este tíz óra volt, mit keresett volna máshol?

Perselus nem törte rajta a fejét tovább, hanem körülnézett, hogy nincs-e valaki a közelben, és életében másodszor, besurrant Bradley szobájába. Kissé bűntudata volt, de elvégre csak azt a könyvet veszi vissza, ami az övé, akkor meg miért lenne lelkiismeret-furdalása?

A szobában teljesen sötét volt, így Piton ’Lumos’-t suttogott. Mikor a fény a szemközti falra esett, majdnem elejtette a pálcáját.

A falon, ezüst betűkkel írt felirat fénylett:

PITON, LEHET, HOGY TE IMMUNIS VAGY A HALÁLLAL SZEMBEN, DE Ő NEM AZ !

Piton nagyot nyelt, és pálcáját lefelé irányította, mely megvilágította a gondnok talárral fedett alakját, mely mozdulatlanul feküdt, pont a felirat alatt. A szituáció pont olyan volt, mint az a tizenkilenc évvel ezelőtti eset… De már nem létezett baziliszkusz, ugye?

A bájitaltan tanár Bradleyhez ugrott, és megérintette az arcát, de a nő nem reagált. Szeme csukva volt és a bőre hideg volt, mintha már meghalt volna. Perselus megérintette a nyakát és valami nagyon gyenge lüktetést érzett. – Hála az égnek – sóhajtott. Még életben volt.

A karjába vette Bradleyt és a gyengélkedőre sietett vele.

- Sajnálom, hogy ilyen későn zavarom, Poppy, de ez sürgős.

Az idős ápolónő ásított és intett a bájital professzornak, hogy tegye le a beteget egy közeli ágyra.

- Mi történt vele?

- Nem tudom, Poppy, de azt hiszem, hogy megátkozták, vagy megmérgezték – nyögte Perselus, akinek az arca még sosem látszott ilyen sápadtnak. – Meg tudja menteni?

- Megteszek minden tőlem telhetőt – bólintott Madame Pomfrey és lehúzta a talárt az eszméletlen nőről, hogy egy átvilágító bűbájt tudjon elvégezni rajta. Míg a védőnő a koncentráció és a páciense miatti aggodalom hatására vonta össze a szemöldökét, addig Piton szemöldöke a magasba szaladt, látva a gondnok hasának enyhe domborulatát – azt a domborulatot, melyet a talár elrejtett.

A férfi hátratántorodott és le kellett ülnie a szomszédos ágyra, mert úgy érezte, hogy a lába nem bírja el a súlyát.

A nő terhes volt. Valószínűleg az ő gyermekével… és neki nem volt róla tudomása! Észre kellett volna vennie! Legalább az után, hogy Bradley márciusban összeesett! De nem, ő olyan átkozottul vak volt! Piton soha életében nem érezte még ilyen idiótának magát, sem ilyen szerencsétlennek… az asszony gyermeket hordott a szíve alatt… és úgy tűnt, hogy haldoklik.