Kvintesszencia - G-Portál

Madame Pomfrey valóban minden tőle telhetőt megtett, hogy megmentse a gondnok életét, de úgy tűnt, minden hiába. Bradley percről percre sápadtabb lett. Sem az ápolónő, sem a professzor nem tudta, milyen átok okozta jelenlegi állapotát. Pitonnak be kellett látnia, hogy voltak olyan gonosz átkok, melyeket még ő sem ismert, noha halálfaló korábban rengeteg sötét varázslatot tanult.

Most már semmit sem tehettek, csak vártak és remélték, hogy a gyógyszerek segítenek, melyeket az ápolónő csak találomra adott a szerencsétlen betegnek, anélkül hogy tudta volna, miből kell kigyógyítania.

Hajnali három felé Bradley állapota valamelyest stabilizálódni látszott, ezért Poppy elsietett, hogy értesítse a támadásról az igazgatóhelyettes asszonyt, McGalagonyt. Természetesen inkább Pitonnak kellett volna mennie, de ő nem volt hajlandó elmozdulni a beteg mellől.

Amikor az ajtó bezárult az ápolónő mögött, Perselus letérdelt Bradley ágya mellé, és gyengéden megfogta a kezét.

- Figyelj… - suttogta, noha tudta, hogy a nő nem hallja őt. - Én… Én sajnálom. Minden az én hibám... Bárki is akar megölni engem, téged használ arra, hogy ártson nekem. Ha nem én lettem volna a célpont, nem támadtak volna meg. Annyira sajnálom Bra… nem is tudom a keresztneved… - Piton az ajkához emelte a nő kicsiny kezet és gyengéden megcsókolta. Közben azért korholta magát, mert olyan ostoba volt, hogy mindeddig nem vette észre, milyen kicsiny, nőies keze van a gondnoknak… hogy nem vette észre, hogy tulajdonképpen nő! Méghozzá milyen csodálatos nő! Egy nő, aki szereti a kémiát, szereti a bájitaltant… és szereti őt…

Piton nagyot nyelt és szabad kezével – mely erősen remegett – megérintette a nő hasának enyhe domborulatát. Vajon az ő gyermeke nő odabent? Az övé… vagy Longbottomé? Perselus érezte, ahogy elönti a féltékenység arra a gondolatra, hogy Bradley esetleg Neville gyermekét várja. Megrázta a fejét. Most nem tudott azon gondolkodni, ki lehet a gyerek apja, amikor a leendő anya haldoklik… a nő, akit szeret…

Igen, végül is be kellett vallania magának, hogy szereti Bradleyt. Szereti az eszességét! Szereti azt, hogy kedveli a bájitaltant… szereti, ahogy veszekszik vele… szereti, ahogy csókol…

- Ne halj meg, kérlek… - suttogta, és lehajtotta a fejét a párnára, a lány arca mellé. – Ne halj meg. Szeretlek.

Hirtelen kis szorítást érzett a kezén és felnézve Bradley félig nyitott szemét pillantotta meg, amely álmosan őt nézte. A nő megviseltnek nézett ki, de élt, és végre magához tért.

- Beryl – suttogta a lány.

- Mi van? – pislogott Piton.

- A nevem Beryl.

- Beryl? – széles mosoly terült szét a professzor arcán. – Nagyon szép név. Sokkal szebb, mint a Bert. Féldrágakövet jelent, igaz? Nemes fajtája a smaragd és az akvamarin. A vegyjele… Be3Al2Si6O18.

- Bravó, professzor – mosolygott a beteg halványan. – Helyes.

- Hívj Perselusnak, Beryl – suttogta a férfi.

- Rendben Perselus. Perselus?

- Igen?

- Nem a te hibád. Te nem vagy felelős érte. Én… én nem tudom, hogy ki próbál megölni téged, de… de ne okold magad ezért a támadásért.

- Hogyhogy ne okoljam magam? – sóhajtott a varázsló. – A tettes engem akart bántani. Tudomást szerezhetett róla, hogy… hogy bizonyos… érzelmekkel viseltetek irántad…

- Bizonyos érzelmekkel? – mosolygott a beteg – és milyen érzelmekkel?

- Ugyan már, nagyon is jól hallottál mindent, amit mondtam neked, amíg eszméletlen voltál… vagy állítólag eszméletlen voltál. Hallanod kellett ezt is.

- Igen, hallottam… talán ez volt az, ami visszahozott az életbe – mondta Beryl. – De olyan jó volt hallani, hogy szeretném, ha újra mondanád.

- Rendben… szeretlek.

- Az előbb nem így mondtad – biggyesztette le az ajkát a nő.

- Akkor… hogyan? - ráncolta a szemöldökét a bájitalok mestere

- Próbáld újra!

- Rendben. Szeretlek.

- Még egyszer.

- Szeretlek. Láttad egyáltalán a támadódat?

- Hé, milyen szerelmi vallomás ez? – nézett rá vádlón Beryl. – Szeretlek, láttad egyáltalán a támadódat? De most komolyan! Nem láttam. Biztos hátulról átkozott meg.

- És nem emlékszel a varázsigére, vagy valamire?

- Nem – válaszolt a beteg, ezúttal láthatóan bosszúsan. – Menj el kérlek. Fáradt vagyok.

- Nem, nem megyek el. Szeretlek.

A lány szeme felcsillant a boldogságtól. – Látod, így is tudod mondani!

- Kételkedett benne valaki? – vigyorgott Perselus és lehajolt, hogy megcsókolja. De mielőtt ajkuk találkozhatott volna, az asszony hirtelen hátrahőkölt. – Megmozdult! – kapott levegő után.

- Mi? – vonta fel a szemöldökét a varázsló.

- A kicsi – tette a hasára a kezét Beryl. – Most mozdult meg először. Megrúgott, vagy valami… - Arcán már nem is látszott a fáradtság vagy a betegség nyoma. A helyét sugárzó boldogság és élénkség foglalta el. – Megmozdult, Perselus.

Piton tudta, ideje, hogy feltegye a kérdést. – Az… az enyém?

A beteg boldog arckifejezése eltűnt és helyét megbotránkozás vette át. – Hogy kérdezhetsz ilyet azok után, ami kettőnk közt történt a Szellemszálláson?

- Na, várj egy kicsit! – emelte fel a kezét a férfi, védekezésképp. – Nem emlékszel, hogy részeg voltam? Fogalmam sincs, mi történt kettőnk közt! Nos… valami sejtelmem van, de akkor úgy tudtam, férfi vagy és az hittem magamról, hogy meleg vagyok – Piton végigszántott ujjaival fekete haján. – Ó, Beryl, én annyira zavarban voltam… - nézett a lány meleg barna szemeibe. - És a mai napig nem tudom, miért adtad ki magad férfinak.

- Menekülnöm kellett, Perselus. A volt férjem, Philippe, börtönben volt bankrablásért és sikkasztásért és még ki tudja mi másért… én segítettem a rendőrségnek a kézre kerítésében. A nyáron megszökött a börtönből és tudtam, hogy bosszút akar állni rajtam… Szükségem volt egy olyan helyre, ahol nem találhat rám. Aztán Neville megkérdezte Dumbledore-t, hogy egy mugli ismerőse folyamodhatna-e a megüresedett gondnoki állásért, és az igazgató beleegyezett. De volt egy feltétele: férfinak kellett álcáznom magam, mert Roxfortban nem alkalmazhatnak női gondnokot… Meg kellett ígérnem, hogy nem árulom el magam, és betartottam az ígéretemet. Ennyi az egész.

- Szóval… Longbottom szerezte neked az állást? – motyogta Piton és hirtelen nagyon bosszúsnak tűnt.

- Igen, mivel annyira, de annyira jószívű – válaszolt Beryl.

- Tényleg szereted őt, ugye?

A bólintás láttán a férfi folytatta. – Jól van, figyelj, én megértem. És… nem állok az utatokba…

A lány értetlenkedve ráncolta a szemöldökét, aztán hirtelen kuncogni kezdett – Nem, nem úgy van, ahogy gondolod. Neville a sógorom.

- A sógorod? – a mindig összeszedett bájitaltan professzor úgy bámult rá, mint borjú az újkapura.

- Igen. A húgomat, Mary-Sue-t vette el. A családunk egyetlen, mágikus tulajdonságokkal bíró tagja a bátyám, aki ugyanabban a kviddics csapatban játszott, mint Neville. Így ismerkedett meg Neville Mary-Sue-val – válaszolt Beryl és látszott rajta, hogy jól szórakozik. – Csukd be a szád Pers, nem áll jól neked!

- Pers? - pislogott a varázsló. – Utoljára az anyám hívott Persnek.

- És… nem akarod, hogy a gyereked anyja Persnek hívjon? – hajtotta félre a fejét a kismama.

A férfi nagyot sóhajtott. – Szeretlek, tudod?

- Azt hiszem, még nem mondtad el elégszer.

- Akkor inkább megmutatom – hangzott az elsuttogott válasz, de mielőtt az ígéretet tett követhette volna, Pomfrey lépett be, nyomában McGalagonnyal. A bájitalok mestere úgy ugrott fel Beryl ágya mellől, mintha megcsípte volna valami, és a haja tövéig pirult. Minerva jól látta ugyan, hogy mire készült, de csak megértően mosolygott.

- Látom, hogy a páciens sokkal jobban van, Poppy. Lehet, hogy feleslegesen aggódtál.

- Akkor azt hiszem jobb lesz, ha én el is megyek – mondta Piton és kijárat felé indult. Az ajtóban azonban hirtelen megtorpant. - Végre értem!

- Mit? – kérdezte a szobában lévő három nő egyszerre.

- Longbottom mumusát – mondta Perselus, a betegre pillantva. – Most már értem, honnan tudtál róla.

Beryl elfojtott egy kuncogást, miközben a gyengélkedő ajtaja becsapódott a professzor mögött.

Szombat volt, és roxmortsi hétvége lévén, minden harmadik osztályos vagy annál idősebb diák a faluban tölthette a napot. Lily Potter örült, hogy hazamehet és láthatja Danielt. Remélte, hogy tud beszélni vele, és képes lesz megvigasztalni. Dan azonban egyáltalán nem szorult rá a vigasztalásra, mivel annak ellenére, hogy kicsapták, élénkebb volt és lelkesebben vett részt a csintalanságban, mint az ikrek. A Potter szülők nagyon megkönnyebbültek, hogy Dan nem vette a szívére az egész eltanácsolást.

Harry azért is várta a hétvégét, mert remélte, hogy alkalma lesz beszélni a lányával, de Lily kerülte őt.

Apa és lánya mindössze fél órát töltött el egy és ugyanazon helyiségben, ez is Pinky keresztelője alkalmából történt. Pinky Dobby és Dinky kislánya volt, aki öt nappal azelőtt született.

Harry mindig kíváncsi volt rá, hogy nézhet ki egy újszülött házimanó, de rá kellett döbbennie, hogy a baba, attól függetlenül, hogy picike, pont úgy néz ki, mint a felnőttek. A kis Pinky nagy denevérfülei kikandikáltak a rózsaszín pólyából, melyben Dinky tartotta. A kicsi ugyanolyan csúnyának tűnt, mint minden más házimanó, de valahogy mégis aranyos volt. Nem sírt – ez volt a különbség az embercsecsemők és a házimanó-bébik közt – az utóbbiak sosem sírtak.

Harry még mindig csodálkozott, miért egyezett bele, hogy Pinky keresztapja legyen. Nem akarta vállalni ezt a ’szerepet’, mivel haragudott a Mindenhatóra és nem volt hajlandó belépni a templomba. Ginnynek azonban valahogy mégis csak sikerült meggyőznie, mondván, hogy Dobby meg Dinky nagyon boldog lenne, ha Potteréket tudhatná gyermeke keresztszüleinek.

Így a Potter család most a roxmortsi kápolnában állt és Diggle lelkész beszédét hallgatta. A családból Daniel volt az egyetlen, akit Dumbledore tanácsára otthon hagytak (Albus azt javasolta, hogy a fiú ne mutatkozzon nyilvános helyen, ahol az ismeretlen támadó kapcsolatba kerülhet vele és átveheti a képessége feletti irányítást. Danielnek azt is meg kellett ígérnie, hogy amíg távol van a Roxforttól, nem Képzel semmit).

A jelenleg Arizonában tartózkodó Dumbledore-nak persze fogalma sem volt a Beryl Bradleyt ért támadásról, és arról sem, hogy ezúttal Danielnek semmi köze nem volt hozzá. Danielnek megengedték, hogy TV-t nézzen vagy azt csináljon, amit csak akar, ha közben nem hagyja el a házat.

A büszke manószülők meghívták a ceremóniára a Weasley házaspárt is, de ők nem tudtak eljönni, mert épp Arthurhoz és Mollyhoz mentek látogatóba az Odúba.

Amikor Diggle atya szentelt vizet öntött Pinky homlokára, Ginny jelentőségteljes pillantást küldött Harry felé, amitől az elpirult. Tudta, mit jelent az a pillantás: hogy nekik is hamarosan gyermekük születik… az a kis kaland a lugasban természetesen nem maradt következmények nélkül, de egyikük sem bánta – hallgatólagosan mindketten úgy gondolták, hogy ha majd készen állnak rá, az elvesztett gyermek helyett szeretnének egy másikat.

A vetélés óta természetesen éltek már házaséletet, de akkor mindig óvszert használtak, hogy elkerüljék a terhességet addig, amíg Ginny készen nem áll rá. A lugasban azonban, a békák figyelő tekintetének kereszttüzében nem foglalkoztak a védekezéssel.

Harry a feleségére mosolygott, aki viszonozta a gesztust. Az újabb terhességet mindenki elől elhallgatták – megegyeztek, hogy egyelőre senkinek, még a gyerekeiknek sem tesznek róla említést. Harry nem volt babonás, de mégis állandóan arra kellett gondolnia, hogy ha tovább titokban tartották volna az előző terhességet, akkor nagyobb esélye lett volna annak a babának, hogy megszülessen.

Mikor Harry belegondolt, rá kellett jönnie, hogy ez a megérzés hülyeségnek tűnt, de valami azt súgta neki, hogy Ginny vetélése nem véletlen volt. Madame Pomfrey szerint az anya és a magzat is egészséges volt, és nem derült ki, mi válthatta ki mégis a vetélést.

Harry gondolatban figyelmeztette magát, hogy ne rágódjon ilyen ostobaságokon, mert a végén még beleőrül, vagy Trelawney-rajongó lesz; ezért gondolatait inkább a jelen történéseire fordította.

A keresztelő hamarosan véget ért és a Potter család a házimanókkal a Három Seprű felé vette az irányt, hogy megünnepelje Pinky világra jöttét.

Kilépve a kápolnából, Harry Lilyre pillantott, aki elfordította tekintetét. Nos, lesz még alkalma beszélni a lányával délután folyamán, vagy este, nemde?

A Potter gyerekek roppant módon élvezték, hogy a változatosság kedvéért nem otthon, hanem ’étteremben’ ebédelnek. Természetesen nagyon szerették Ginny főztjét, de Rosmertáé még ínycsiklandóbb volt, különösen a torta és a vajsör.

Harrynek lelkiismeret-furdalása volt, hogy amíg ők itt egy csomó édességgel tömik magukat, addig szegény Daniel otthon ül, és csak pattogatott kukoricát eszeget a TV előtt…

- Mindjárt visszajövök – mondta Ginnynek. – Csak hazaugrok és viszek ebből a tortából Dannek, jó?

- Persze, menj csak drágám – bólintott az asszony.

- Albus! Végre! - Piton professzor az igazgató üdvözlésére sietett, aki épp most ért vissza az iskolába Cho Changgal. – Beszélnünk kell. Sürgős!

- Természetesen, Perselus. Gyere az irodámba, kérlek.

- Én addig kint várok, professzor úr – mondta Cho.

- Nos… - Dumbledore Pitonra nézett. – Az, amiről beszélni akarsz velem… összefüggésben van a támadásokkal?

- Igen, Albus. Újabb támadás volt. Minerva és én úgy határoztunk, hogy nem küldünk neked baglyot, mert nem tudni, kinek a kezébe kerülhetett volna - felelte a bájitalok mestere.

- Bölcs döntés volt – mondta az idős varázsló. - Ha a támadásokról akarsz beszélni, azt hiszem, Chang kisasszony csatlakozhat hozzánk. Az utazásunk során beavattam őt a részletekbe. Csokis fánk – mondta ki a jelszót a kőszörnynek, és a mozgó csigalépcsőre lépett.

A szobába érve bezárta az ajtót két látogatója mögött és hellyel kínálta őket.

- No – szólalt meg Albus. – Mesélj, Perselus. Kit támadtak meg?

- Bradleyt.

- Valóban? – a magasba vont ezüst szemöldök híven tükrözte Dumbledore meglepetését. – Miért akarna valaki megtámadni egy mugli gondnokot?

- Miattam – mondta csendesen Piton. – A támadó tudta, hogy kedvelem azt a lányt.

- Lányt? Bocsánat professzor, de a gondnok nem férfi? – vágott közbe Cho.

- Nem Chang kisasszony. Bradley úr tulajdonképpen Bradley kisasszony. Hosszú történet. A lényeg az, hogy Perselus barátunk… hogy is fogalmazzak… megkedvelte a gondnokot. Igaz, Perselus?

- Nos, igen – a bájitalok mestere kissé zavartan fordította el tekintetét. Végül is Cho Chang valamikor a diákja volt, és az a tény, hogy egy asszony iránti szerelmét egykori tanítványa előtt kellett bevallania, kényelmetlen helyzetbe hozta.

- Nos, azt mondod, hogy miattad támadták meg?

- Igen. Engem akart bántani vele a támadó. Az illető egy feliratot hagyott Beryl szobájának a falán, mely azt mondta… „Piton, lehet, hogy te immunis vagy a halállal szemben, de ő nem az!” Biztos vagyok benne, hogy a támadás ellenem irányult. Bárki is tette, engem akart megfenyegetni. Azt hiszem, valami olyan ’visszajövök-és-újra-megpróbállak-megölni-de-ezúttal-gondoskodok-róla-hogy-meg-is-halj’ jellegű üzenet volt.

- Értem – bólintott Albus. - És hogy van Bradley kisasszony?

- Jól van. Szerencsére Madame Pomfreynek sikerült kikúrálnia őt, noha halvány fogalma sem volt, hogy tulajdonképpen miből is akarja kigyógyítani… Poppy azt mondta, hogy ha később találok rá, minden valószínűség szerint nem tudta volna megmenteni. Amikor megkérdeztem Berylt, azt állította, nem látta a támadóját. Semmiről sem tud. Ő csupán áldozat.

- Bizonyára – bólintott Dumbledore, és hagyta, hogy Fawkes az ölébe telepedjen. Simogatni kezdte a főnix szárnyát. – Nos, Perselus, ideje, hogy tájékoztassalak rövid távollétem okáról. Már meséltem neked, hogy Daniel Potter Képzelő, ugye? – Piton bólintott. - Az a helyzet - folytatta az igazgató – hogy a gyerek talált egy titkos kamrát a roxmortsi barlangban. A kamrát Griffendél Godrik építette, és csak az ő egyenes ági leszármazottja nyithatja ki. A Potterek Griffendél örökösei, ezért Danielnek sikerült kinyitnia a kamra ajtaját, melyben talált egy könyvet a Képzelőkről. A könyvből azonban hiányzott egy lap, egyetlen lap, amely feltételeztem, hogy azzal foglalkozik, miként lehet átvenni az irányítást egy Képzelő felett. Biztos voltam ugyanis abban, hogy Danielt a tornán és a te mérkőzésed alatt valaki irányította.

- A mérkőzés alatt? – vonta fel a szemöldökét a bájitalok mestere.

- Igen barátom. Ő volt az, aki rád küldte a két gurkót, de nem saját akaratából.

Piton olyan szorosan szorította össze az ajkát, hogy abból csak egy vonal látszott. – Ugye mondtam neked, hogy a fiú veszélyes?!

- Igen, veszélyes, de csak ha valaki irányítja. És eddig kétszer került ilyen helyzetbe. Az a személy, aki ezt teszi vele, biztos, hogy a kitépett lap birtokában van. Mivel a Képzelő könyvnek csak két példánya létezik, reményem sem volt rá, hogy valaha is lehetőségem lesz elolvasni azt a hiányzó oldalt. És akkor Chang kisasszony felkeresett és véletlenül meglátta a könyvet az asztalomon. Azonnal felismerte, mivel látta és olvasta egy példányát az arizonai varázsló könyvtárban. Ezért hagytuk el az országot.

- Arizonában voltatok?

- Igen. Az ottani könyvtár óriási és Arizona nagyon szép hely, ha megjegyezhetem. Szívesen meglátogattam volna a Grand Canyont is, ha nem kellett volna ennyire sietni, de majd talán egy másik alkalommal. Volt némi elintéznivalónk Chang kisasszony egyik éttermében is, úgyhogy igazán nem volt időnk a nevezetességekkel ismerkedni. No, de nagyon elkalandoztam – sóhajtott Dumbledore. – Szóval, a könyv másik példánya az író – Viviane Vablatsky – családjának tulajdonában volt évszázadokon keresztül. Egyik leszármazottja néhány más varázsló bevándorlóval együtt az Államokba költözött, és a mai Arizonában telepedett le. Így lehet, hogy a könyv ott bukkant fel. Elolvastuk a hiányzó lapot és sejtésem igaznak bizonyult. Van egy roppant komplikált varázslat, mely lehetővé teszi, hogy valaki átvegye az irányítást egy Képzelő felett. Létezik egy másik varázslat is, mely megszünteti ezt a fölérendeltségi viszonyt és visszaadja az irányítást a Képzelőnek. Ez egy nagyon bonyolult varázslat és három mágikus ember együttes varázserejére van szükség a végrehajtásához. Mivel Chang kisasszony már úgyis tud róla, azt hiszem már csak egy harmadik önként jelentkezőre van szükségünk, aki csatlakozik a csapatunkhoz. Vállalod, Perselus?

Piton bólintott – Természetesen, Albus. Ha a segítségével meg tudom védeni Berylt és a gyermekünket, készséggel állok rendelkezésedre.

- Remek - csapta össze a kezét Dumbledore, látva, hogy Cho szája tátva maradt a ’gyermekünk’ szó hallatán. – Akkor talán kezdjük is a gyakorlást, hölgyeim és uraim!