Harry, Ginny és Daniel levegő után kapott.

- Nem, ez nem lehet igaz! – kiáltotta Harry. – Te nem... nem lehetsz... Voldemort!

- Ó, dehogyis nem. Az vagyok, hidd el. Még a kedves hollómat is Ivónak hívják, amely tiszafát jelent. Ha jól sejtem, rossz emlékeid vannak a tiszafával kapcsolatban, nem igaz, Harry? – mondta Norbert egy diadalmas vigyorral az arcán. A fejét magasan tartotta, mintha övé lenne az egész világ. Többé nem is emlékeztetett a korábbi segítőkész, szimpatikus kisfiúra. A tartása büszke volt, és hihetetlenül Voldemort-szerű… A ’gyerek’ láttán borzongás futott végig Harry hátán, és a Sötét Nagyúrral kapcsolatos rossz emlékei egyszerre a felszínre törtek.

- Újjászülettem – jelentette ki a fiú méltóságteljesen. – Te okoztad a halálomat, Potter, de visszatértem. És most meg foglak ölni. Téged, meg a drágalátos kis feleségedet, aki legalább annyira hibás az elpusztításomban, mint te, vagy még jobban. – Norbert Ginnyre pillantott, aki reszketett. – Megfizettek mindenért. Mind a ketten.

Harry megpróbálta elérni Ginny kezét, hogy bátorítólag megszoríthassa, de a bilincsei miatt csak az ujja hegyét tudta hozzáérinteni Ginnyéhez. A kezükön viselt gyűrűk veszedelmesen villogtak. Harry nyelt egyet. – Tudtad – szólt Norberthez. – Tudtál a gyűrűkről, nem igaz?

- Természetesen tudtam – vonta meg a vállát a fiú. – Daniel említette meg nekem… De végül is már korábban is láttam őket, még mielőtt Dan mesélt volna róluk… Ó, Harry, fogalmad sincs róla, min mentem keresztül a pokolban! Piszok forró egy hely! Mindennapjaimat egy kénköves tóban aszalódva töltöttem, onnan figyeltelek és átkoztalak el milliószor és milliószor. Ó, igen, Potter. A halottak látnak titeket a másvilágról… látják a cselekedeteiteket, de nem tudnak közbelépni. Én is láttam, amikor megvetted azokat az ékköves gyűrűket… És mindent láttam, amit csináltál. – Voldemort már-már szinte gyönyör-teli kárörvendéssel ejtette ki ezeket a szavakat, és szürke szeme kéjesen vizslatta Harry arcának minden kis rándulását. – Végül megtaláltam a módját, hogy visszatérjek, és elhatároztam, hogy bosszút állok rajtatok.

- Hogyan? – kérdezte Harry. – Több száz ártatlan vére szárad a lelkeden… nem lett volna szabad újjászületned!

- A kérdésedre később válaszolok, Potter. – Rántotta meg a vállát a fiú. – Mielőtt meghalsz, mindent megtudsz. Hívhatsz kegyetlennek, de még én is hiszek abban, hogy az áldozatnak joga van megtudni az igazságot, mielőtt meghal. Szóval engedd meg, hogy elmeséljem, hogyan is szövögettem gonosz kis tervemet mind a mai napig…

- Mintha érdekelne, Voldemort! – vetette oda Harry.

- Ó, érdekelni fog, abban biztos lehetsz – válaszolt Norbert egy undok vigyorral. – Kimondottan élvezetes és izgalmas történet… a naivitás és ravaszság harcának története. Kezdjük is talán szeptember elsejével, amikor elküldtem Luciust Dumbledore-hoz. A kastély felé menet Luciusnak az a kellemes feladat jutott, hogy átkozza meg a csónakokat, hogy azok elsüllyedjenek, amikor Aberforth átviszi az elsősöket a tavon. Lucius ezután beadott Dumbledore-nak egy idióta kis mesét arról, hogy aggódik az ő ártatlan pici fiáért – értem. Eközben a csónakok süllyedni kezdtek. Albusnak sietnie kellett, hogy megmentse a diákokat, és Lucius egyedül maradt az igazgató irodájában. Egyedül a Teszlek Süveggel, melyet megbűvölt, hogy a Mardekárba tegye a fiadat.

- Micsoda? – hápogott Daniel. – Csak nem azt akarod mondani, hogy az átkozott apád nyavalyás bűbája miatt kerültem abba a házba?

- Dehogynem, pontosan azt akarom mondani, Dan – válaszolt Norbert. – Minden bizonnyal a Griffendélbe kerültél volna a szánalmas kis unokatestvéreidhez, ha Lucius nem segített volna be egy kicsit… De nekem a Mardekárban volt rád szükségem. Azt akartam, hogy közel légy hozzám, hogy általad közel kerülhessek a Potter családhoz. Meg kell mondjam, igencsak könnyű dolgom volt veled – gyenge az akaraterőd, Dannie. Bizonytalan voltál, úgyhogy úgy tudtalak hajlítani, ahogy csak akartalak. Azt akartam, hogy összevessz a barátaiddal, és erre felhasználtam az unikornis-kaland adta lehetőségeket.

Dan homlokráncolva meredt egykori barátjára. – Szóval ezért akartad, hogy beköpjük Kevinéket Pitonnak. Tudtad, hogy Piton egy csomó pontot elvesz majd a Griffendéltől! Te voltál az, aki beköpted őket Pitonnak, és te mondtad nekik, hogy én csak segíteni akartam! És amikor nem hallgattak rád, te szándékosan ellenem fordítottad őket! Egyre csak azt hajtogattad, hogy ne bocsássak meg nekik, mert nem érdemlik meg… és én azt hittem, hogy puszta jóindulatból mondod! – ordította Daniel. – Azt hittem, hogy a barátom vagy!

- Na igen, tényleg úgy festettem, mint egy igazi barát, mi? – nevetett Norbert. – Megjátszottam a tökéletes barátot, és hidd el nekem, hogy undorodtam magamtól, amikor vigasztaltalak, amikor minden ostoba kis gondodat türelmesen meghallgattam, amikor egy szó nélkül tűrtem, hogy állandóan a bénaságod miatt rinyálsz nekem! Hát elegem lett belőled. Miután elintéztem, hogy anyád elvetéljen és felgyújtottam a házatokat, elhatároztam, hogy…

- MICSODA? – kiáltott Harry és Ginny egyszerre, nem hagyván, hogy Norbert befejezze a mondandóját.

- Óóóó, nem is sejtettétek, ugye? – Norbert odalépett a nőhöz és egyenesen a szemébe nézett. – Tudod, kedvesem, Piton professzor remek ötletet adott nekem az első bájitaltan óránkon… Egy olyan bájitalról beszélt, amit a boszorkányok a nem kívánt terhességeik megszakítására használtak. Amikor Dan elmesélte, hogy a hetedik gyerekedet várod, úgy döntöttem, hogy megölöm. Csak hogy szenvedj. – Ginny megremegett a fiú hangjából áradó hidegség hallatán. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy ez a… ez a szörnyeteg okozta a kisbabája halálát.

- Szóval megmérgeztél? – suttogta.

- Igen, megmérgeztelek. – Bólintott vidáman Norbert. – Tudod, ti Potterek túlzottan jóhiszeműek vagytok. Hagytátok, hogy nálatok töltsem a karácsonyi ünnepeket, és így hozzáfértem az ételetekhez és italotokhoz… Te pedig, Virginia, még nagyobb hibát követtél el, amikor engem kértél meg, hogy vigyem az italokat a nappaliba karácsony este. Ó, igen, látom a szemeden, hogy már emlékszel! Norbert, lennél olyan kedves és bevinnéd az italokat? Kérlek, tölts töklevet a gyerekek poharaiba és egy kis pezsgőt a felnőtteknek, rendben? Én pedig azt gondoltam: természetesen, Mrs. Potter. – Norbert vigyorogva közelebb hajolt.

- Te szemét! – Ginny arcon köpte a fiút.

- Hm. Megértem, hogy ki vagy borulva… - Norbert hanyagul megtörölte az arcát. – Én is ki lennék akadva a helyedben.

- És mi van a házammal? – kérdezte Harry dühtől szikrázó szemekkel. Megbilincselt keze ökölbe szorult.

- Én gyújtottam fel, már mondtam, nem? – felelte Norbert kárörvendő mosollyal. – Vagyis, nem személyesen én csináltam. Erre a célra felhasználtam egy ártatlan eszközt… Diggle lelkészt.

- A lelkészt? – kapott levegőért Harry.

- Igen. Emlékszel rá? Ott volt az újévi partin a Három Seprűben. És részeg volt. Amikor kiment hányni, követtem őt és ráküldtem az Imperiust. Így szépen elvégezte helyettem a piszkos munkát és utána semmire sem emlékezett az egészből. Természetesen egy kobold-készítésű fegyvert adtam a kezébe, hogy az egész eset úgy tűnjön, mintha Draco háza lett volna a célpont. Okos, mi? Az igazság azonban az, hogy a célpont még csak nem is a házad volt, Potter. Az édes kicsi lányod volt az, aki békésen alukált odabenn… de sajnos, őt megmentették… - Bosszús arckifejezés jelenet meg Norbert arcán. – Mérhetetlen csalódásomra csak az a nyavalyás bagoly pusztult el a tűzben!

Harryből olyan erővel tört ki a düh, hogy ha nem lett volna megbilincselve, Voldemortra vetette volna magát. – Az a nyavalyás bagoly a barátom volt!

- Ó igen, én is így gondoltam – felelt Norbert. – Amikor láttam, hogy bőgni kezdtél és olyan tisztelettel temetted el azt az állatot, mintha valami királyi felség lenne, rögtön azt gondoltam, hogy sokat jelenthetett neked, és máris nem voltam annyira csalódott… De hol is tartottam, amikor félbeszakítottál? Á, igen. Danielnél. – Norbert a másik fiúhoz fordult. – Szóval megelégeltem az állandó nyavalygásodat, Dan, és miután tönkretettem a szüleid életét a vetéléssel és a leégett házzal, úgy döntöttem: ideje megszabadulni tőled is.

Daniel hirtelen úgy érezte, mintha egy tőrt döftek volna a szívébe. – Meg… meg akartál ölni?

- Bingó, Pottykám. Meg akartalak ölni. Azért is győzködtelek, hogy menjünk el a kívánságos kúthoz.

Daniel levegőért kapott. – Te… te löktél bele?

- Még jó, hogy én. Már úgyis eléggé a kút kávája fölé hajoltál, nekem csak egy picit kellett besegítenem… csak egy aprócska pöcc a pálcámmal és máris zuhantál a föld mélyébe. Azt akartam, hogy a szüleid még jobban szenvedjenek azáltal, hogy téged is elveszítenek.

Ezzel Harrynél betelt a pohár, és előreugrott, megpróbálván eltörni a béklyóit, de mindössze annyit ért el, hogy olyan csúnyán felhorzsolta a csuklóját, hogy vérezni kezdett. Ha nincs más út, hát megteszi… Egy pukkanással felöltötte animágus alakját. A rénszarvas lábai sokkal vékonyabbak voltak az emberi lábaknál és karoknál, így könnyedén kihúzta végtagjait a bilincsekből. Mielőtt azonban rátámadhatott volna a démoni teremtményre, egy láthatatlan erő visszaparancsolta emberi alakjába és visszaszorította béklyóiba, méghozzá sokkal durvábban, mint először.

- Bocsáss meg, Apa – nyögött fel Daniel. – Semmit sem tehetek az akarata ellen! Azt kell tennem, amit ő képzel!

- Tudom, fiam – felelte Harry.

Norbert kedélyesen vigyorogva figyelte a jelenetet. – Talán inkább egy másfajta animágus formát kellett volna választanod – valami kisebbet, mondjuk egy patkányt, akkor talán el tudtál volna menekülni… De nem, valószínűleg akkor sem. Senki sem menekülhet a mi csodálatos kis Képzelőnk elől. – A fiú szórakozott pillantást vetett Danielre. – Igen, tényleg meg akartam szabadulni tőled, Dan. Rinyálós és gyenge voltál… még az unokatestvéreidnek is megbocsátottál karácsonykor! A bocsánat a gyengeség jele, Daniel. És nekem nem kellett egy gyenge barát. Meg akartalak ölni, de később mégis boldog voltam, hogy nem sikerült. A csodával határos megmenekülésed után kihallgattam egy beszélgetést közted és anyád között. Valami olyasmit mondtál neki, hogy kipárnáztad a kutat, hogy puhára ess. És ekkor már tudtam, hogy amit azelőtt csak gyanítottam, igaz: Képzelő vagy. Az is eszembe jutott, hogy tudnék mire használni egy Képzelőt – és igazam volt, nemde?

- Szóval tudtad – állapította meg Harry. – Ezek szerint te tépted ki azt a lapot a könyvből.

- Igen, én voltam. – Bólintott Norbert. – Meg akartam szerezni Daniel erejét, hogy felhasználhassam Piton ellen, aztán ti ellenetek. Hát nem lenne csodálatos, ha te és a feleséged a saját fiatok keze által halnátok? – tette hozzá a fiú egy metsző kacaj kíséretében. – Majd meghalok, hogy lássam!

- Szóval te próbáltad megölni Pitont, egész végig? – sziszegte Ginny.

- Persze, hogy én. Piton elárult engem azzal, hogy rossz receptet hozott, és Stonehenge-nél is ellenem játszott. Megérdemli, hogy meghaljon, és biztosak lehettek benne, hogy meg is fog. De csak utánatok.

- Akkor… akkor te csináltad azt a pókos balhét is? – kérdezte Daniel. Az az öt ronda dög még mindig élénken élt az emlékezetében.

- Természetesen. Tettem egy kis kirándulást a Tiltott Rengetegbe és baziliszkusz-illúziót bocsátottam egy göcsörtös faágra. De még azelőtt ráküldtem az Imperiust Gildára, hogy nyomja azt az üzenő-cetlit Piton kezébe.

- Hát az is te voltál? – fortyant fel Daniel. – Gildát is kihasználtad?!?

- Jaj, nyugodj már le, Dan és tartsd vissza a megkergült hormonjaidat! – legyintett Norbert. – Tudom, hogy odáig vagy a kiscsajért, de az nem ok egy efféle kirohanásra. De komolyan, semmit sem ártottam a lánynak. Mindössze arra vettem rá, hogy átadjon egy üzenetet és mérgezze meg Harryt és Lupint.

- Szóval azt is te tetted – sziszegte a fogai között Harry. – Miért?

- Miért, miért, ugyan már, Potter, nem lehetsz ilyen lassú felfogású! Teljesen össze akartalak törni! Azt akartam, hogy szenvedj, hogy iszonyatos szenvedj, mielőtt megölnélek… Pszichológiai hadviselés. Meg akartam ölni néhány családtagodat de úgy gondoltam, hogy egy közeli jóbarát eltávolítása szintén bántana. És bántott is, nem igaz?

Harry arca vöröslött a dühtől és a szeme résnyire szűkült.

- Ha pillantással ölni lehetne, én már nem élnék! – hahotázott Voldemort. Hideg kacaja visszhangzott a kamrában.
.