Te megőrültél – suttogta Harry.

- Nem én – válaszolt Norbert. – Te. Vagy. Az. Apám.

- Az lehetetlen! Hogyan…?

- Hogyan? Nos, hadd meséljek el neked egy történetet – mondta Norbert. – Vagy inkább… mutassam meg?

- Mit mutass meg? – kérdezte Ginny homlokráncolva. Nagyon rossz érzése volt ezzel az egésszel kapcsolatban. Már így is épp eléggé kellemetlen helyzetben voltak, de az ösztönei azt súgták, hogy hamarosan még ennél is rosszabb helyzetben lesznek.

Norbert ajkán titokzatos kis mosoly játszott, ahogy Harryről Ginnyre pillantott. Élvezte a házaspár arcán türköződő zavarodottságot és az sem hozta ki a sodrából, hogy azok ketten szemmel láthatóan őrültnek tartják őt.

- Azt hiszitek, hogy bolond vagyok, mi? – vigyorgott a fiú. – Pedig nem vagyok az. Sosem voltam az, Harry. De ha nem hiszel nekem… hát megmutatom. Muglik között nőttél fel, ugye? Akkor bizonyára szeretsz tévét nézni… - Ezzel egyet suhintott a pálcájával és elővarázsolt egy tévére emlékeztető szerkezetet, amely a levegőben lebegett. – Kezdődjék a műsor.

Pálcájának újabb suhintásával életre kelt a képernyő, és az első dolog, amely megjelent rajta, egy sötét szoba volt a végében egy ággyal és egy, az ágyon fekvő alakkal. A képernyő-illúzió pontosan úgy működött, mint egy mugli televízió, amely egy régi videószalagot játszik vissza. Még a dátum is látszott a kép sarkában: 2000.04.07.

Léptek hallatszottak és egy őszes-szőke hajú férfi sétált oda az ágyhoz.

Az ágyban fekvő alak megmozdult. – Hol vagyok? – kérdezte nőies hangon, amely különösképpen ismerősnek tűnt Harrynek, mégsem tudta volna megmondani, kié az a hang.

- A Malfoy kúriában van – jött a válasz.

- De hát… nem haltam meg? – kérdezte a nő, akinek az arca továbbra is árnyékban maradt. – Én… én azt hittem, hogy meghaltam… Megöltem a szeretőmet, aztán…

- Aztán elvesztette az eszméletét, mert súlyosan megsérült – válaszolt a férfi, akiben Harry és Ginny felismerte Lucius Malfoyt. – Megsérült, de nem halálosan. A többiek azt hitték, hogy meghalt, és én magamra vállaltam, hogy eltemetem Önt. Még egy hamis sírt is ástam, aztán elhoztam Önt ide.

- De hát miért? – csodálkozott a nő. – Maga… maga is a vörös hajú férfiakkal érkezett… maga is a másik oldalon volt, ellenünk harcolt… akkor hát miért mentett meg?

- Erre igazán egyszerű a válasz, kedvesem – mondta Lucius, helyet foglalva az ágyon. – Nem akartam, hogy az Azkabanba kerüljön, mert szükségem van magára.

- Szüksége? Rám? Miért?

- Nos, valójában nem is nekem van Önre szükségem… hanem az uramnak. És valójában nem is Önt akarja, hanem valamit, ami az Ön birtokában van.

- Az én birtokomban? – a nő hangja rekedtes volt és ijedtnek tűnt. – De hát nekem semmim sincs! Semmim sem maradt. Mindenem elpusztult, amikor megöltem az egyetlen férfit, akit valaha is szerettem… Mim lehet nekem, amit a maga ura annyira akar?

- Nos, kedvesem… a gyermek, akit a szíve alatt hord – válaszolta Lucius.

- Gyermek? – kapott levegőért a nő. – Miről beszél maga? Nem lehetek… Anornak és nekem nem is volt rá lehetőségünk, hogy… ó, te jó ég!

- Látom, végre megértette – szólt Lucius.

A nő felült, és az eddig árnyékban levő arcát végre megvilágította egy gyertya, amely az éjjeliszekrényen állt. Arca rémültnek tűnt. Harry még sosem látta azt az arcot ilyen rémültnek. De a nőt felismerte – épp elégszer látta ahhoz, hogy egész életében emlékezzen rá.

- Harry Potter gyermekét várom – suttogta a nő.

Lucius bólintott. – Úgy van, kedves Tatyana.


A képernyő néhány másodpercre elsötétült és Norbert a halottsápadt Harryről a rémült Ginnyre pillantott. – Na, tetszett, amit eddig láttatok? Hát akkor nézzük tovább!


A sötét szoba újra megjelent a képernyőn, de a dátum 2000.12.10. volt.

Ezúttal azonban nem honolt csend a szobában, épp ellenkezőleg: keserves nyögések és sikolyok hallatszottak az ágy irányából. Mintha egy mágikus kamera hirtelen bezoomolta volna az ágyban fekvő alakot, Tatyana Fjodrovna szenvedő arca került a fókuszba. Noha a szoba sötét volt, a gyötrelem így is látszott a vonásain. Izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán és futottak le a halántékán, míg összeszorított foggal a lepedőt gyűrögette kínjában.

- Meddig tart még? – kérdezte balról Lucius hangja. A férfi is a szobában volt, de nem lehetett látni.

- Már sem soká, uram – válaszolt egy házimanó vékonyka hangján, ahogy odasietett az ágyon fekvő nőhöz. – Jól csinálja, kisasszony, csak még egy kicsit tartson ki…

- Szedjétek ki belőlem ezt a nyavalyás kis dögöt! – ordította Tatyana, és visszahanyatlott a párnájára.

- Türelem, kisasszony, türelem! – kérlelte a házimanó.

Egy újabb alak jelent meg egy lavór forró vízzel.

- Segíts neki, Narcissa! – utasította Lucius.

- Minden tőlem telhetőt megteszek, de ez olyasmi, amit nem lehet felgyorsítani! És egyébként sem vagyok medimágus! – jött az ingerült felelet.

- Nem szereted a Cruciatust, ugye, drágám? – kérdezte Malfoy valamivel gyengédebb hangon. A szőke nő megrázta a fejét. – Gondoltam. Akkor eredj és segíts neki!

Narcissa és a házimanó Tatyana fölé hajolt és eltakarták őt a ’kamera’ elől. Percekig csak sikolyokat lehetetett hallani, aztán… egy újszülött sírását.

Megreccsent egy szék, ahogy valaki felállt, és hamarosan Lucius háta jelent meg a képben. – Menjetek onnan! – parancsolta hidegen a feleségének és a házimanónak.

Narcissa, aki a még meg sem mosdatott, vértől ragadó csecsemőt tartotta, rémületében tágra nyílt szemmel elhátrált a férjétől.

Az ifjú anya lihegve felnézett. – Mi… mi folyik itt? – motyogta. A választ az Adava Kedavra zöld fénye adta meg.

Harry felszisszent. Ez volt hát visszatérő rémálmának másik fele: a kínjában sikoltozó nő, aztán a zöld fény…

A képernyőn Narcissa takaróba csavarta az újszülöttet és a férje átvette tőle a kis csomagot. Lucius arca szinte ragyogott, ahogy lenézett a kicsire. – Isten hozta megint köztünk, Uram.

Minden összevágott. A dátum: 2000. december 10.! Harry jól emlékezett arra a napra: Minerva és Aberforth esküvőjének napjára. Emlékezett, hogy épp Neville-lel beszélgetett, amikor Neville véletlenül leejtette a sütijét, és mind a ketten lehajoltak érte. A fejük összeütközött, és Harry sebhelye belesajdult. Neville-nek csak egy picit meg kellett masszíroznia a fejét, és máris elmúlt a fájdalma, de Harry homloka komolyan és kitartóan fájt… és nem is azért, mert lefejelte Neville-t, hanem azért… minden bizonnyal azért, mert Voldemort abban a pillanatban született újjá.

Újjászületett… Harry fiaként.

Harry egyszerűen nem tudta, hogyan reagáljon. Valósággal megbénult. Semmi másra nem volt képes, mint hogy a fiú arcát bámulja, és hirtelen felfedezte a hasonlóságokat: Norbert haja nem azért volt fekete, mert vámpírok is voltak Malfoyék ősei között – azért volt fekete, mert mind Harry, mind pedig Tatyana haja fekete volt. Norbert szeme nem azért volt szürke, mert minden Malfoy szürke szemű, hanem mert Tatyana jeges-szürke szemét örökölte. Harry végre mindent megértett, de azt kívánta, bárcsak ne értené. Azt kívánta, bárcsak süket volna, hogy ne halljon, és vak, hogy ne lásson. Azt kívánta, bárcsak elmebeteg lenne, hogy ne tudja felfogni mindazt, amit hallott…

Amikor először találkozott a fiúval a King’s Crosson, Norbert különös pillantást vetett rá, azaz a sebhelyére. Egy pillantást, amitől Harryt kirázta a hideg. Most végre magyarázatot nyert az a furcsa érzés, amit Harry Norberttel kapcsolatban érzett. Karácsonykor azt mondta Hagridnak, hogy egyszerre taszítja és vonzza is a fiú. Most már értette, hogy miért.

Végre mindent megértett.

Undorodott Norberttől, mert tudatalattija azt sugallta, hogy valami nem stimmel azzal a fiúval… Harry érezte benne a gonoszt, de nem engedte be a tudatába, inkább elfojtotta… Undorodott a fiúban lakozó Voldemort nagyúrtól, még úgy is, hogy nem tudta, hogy kicsoda is a gyerek valójában.

És mégis, Norbert vonzotta is őt, mert a fia. Az ő húsa és vére.

Aberforth Dumbledore is elérzékenyült a kis Julie társaságában, már akkor is, amikor még nem is tudta, hogy rokonok, és Harry is érezte, hogy valami különleges kötelék van közte és e között a fiú között. Vérségi kötelék.

Az ő vére… és Griffendél Godrik vére.

- Szóval így sikerült kinyitnod a kamra ajtaját, mi? – motyogta Harry. Ez valójában nem is kérdés volt, hanem megállapítás.

- Természetesen – bólintott Norbert. – Végül is én is Griffendél leszármazottja vagyok, rajtad keresztül… Bár be kell valljam, igencsak nevetségesnek találom, hogy Griffendél utóda legyek azok után, hogy egyszer Mardekár leszármazottja voltam…

- Ezek szerint… az öcsém vagy? – kérdezte Daniel undorodva. – Az öcsém vagy és mégis elloptad azt a lapot, hogy irányíts? Az öcsém vagy, és… és meg próbáltál megölni? – Könnyek futottak le a fiú arcán ahogy Harryhez fordult. – Hogy tehetted, Apa? Hogy fekhettél le egy másik nővel, és… hogy nemzhettél egy ilyen… ilyen…

- Szörnyeteget? – fejezte be Norbert segítőkészen. – Ugyan, ne légy dühös apánkra, Dan. Nem az ő hibája volt. Megbűvölték, és azt sem tudta, mit csinál. És természetesen halvány lila gőze sem volt róla, hogy gaz csábítója, Tatyana nem halt meg.

- Miért? – vágott közbe Harry. – Miért Tatyanát választottad? És egyáltalán, hogy tudtál a létezéséről?

- Hát nem megmondtam? – szólt durcásan Norbert. – Odalent a pokolban mindent lát az ember. Mindent, ami a fenti világban történik. Ez a büntetésünk egy része: néznünk kell, ahogy odafönt boldogan élnek az emberek, míg mi ott lenn rohadunk. Minden lépésedet figyeltem, Harry. Én tudtam először Tatyana terhességéről. Tudod, az a nő túl izgatott volt, hogy végre felébresztheti a nyavalyás szeretőjét örök álmából – annyira izgatott, hogy elfelejtette bevenni az antibébi bájitalt mielőtt harmadszor is elcsábított téged. Én tudtam, hogy elfelejtette, és minden pillanatát figyeltem annak a visszataszító együttléteteknek. Figyeltem, és vártam… és amikor tanúja voltam a fogantatás történelmi pillanatának, majd’ kiugrottam kénköves tavacskámból örömömben. Teljesen felvillanyozódtam, amikor láttam, hogy egy Y és egy X kromoszóma olvadt össze… tudtam, hogy fiú lesz a gyermek, tehát épp megfelelő arra, hogy újjászülessek a testében. – Norbert győzelmes vigyort küldött a Potter házaspár felé, látva, hogy Ginny elzöldül a hányingertől és Harry arca már nem falfehér, hanem vérvörös a dühtől.

- Miért? – nyögött fel Harry. – Miért őt? Miért az én gyerekemet választottad?

- Ó, persze, ezt nem tudhatod – mélázott el Norbert egy pillanatra. – Létezik egy szabály az alvilágban. Egy szabály, amely kimondja, hogy ha valakit puszta gonoszságból megöltél, nem születhetsz újjá. Erről én is tudtam, természetesen. És roppant mód bosszantott. Van azonban egy másik szabály is, amelyről te nem tudhatsz…amelyről még az a könyv, ’A halálon túl’ sem tesz említést: még a leggonoszabb varázslók is kaphatnak egy második esélyt, egy feltétellel: egyszer, mindössze egyszer, újjászülethetnek, de csakis legnagyobb ellenségük gyermekének a testében. Ha az ember sötét varázsló és a legnagyobb ellenségének nincsenek gyerekei, hát az pech. De nekem szerencsém volt. Ismertem ezt a szabályt és éltem a lehetőséggel. Természetesen nem voltam oda az ötlettől, hogy pont egy Potterként jöjjek a világra… - A fiú Ginnyre pillantott. – Nem tudtam volna elviselni egy Weasleyt anyámként. Úgyhogy Tatyana épp kapóra jött. Mindössze annyit kellett tennem, hogy megkeresem egy korábbi szolgámat, és tudtam, hogy minden halálfalóm közül egyedül Lucius Malfoy van szabad lábon. Egyszer ugyanis engedetlen volt és én megbüntettem őt a Cruciatusszal. Úgy hallottam, átmenetileg megőrült és a St. Mungo’s-ba került, így nem lehetett ott a többi halálfalóval együtt Stonehenge-nél… ezért volt ő az egyetlen halálfaló, aki nem került az Azkabanba, tehát az egyetlen, aki segíthetett nekem…

- És ő beleegyezett, hogy segítsen neked… mindazok után, amit vele tettél? – kérdezte remegve Ginny. Tudta, hogy minél több kérdést tesznek fel Voldemortnak, annál tovább tart a válaszadás (hiszen megígérte, hogy mielőtt meghalnak, mindent elárul nekik), és annál tovább élnek.

- Természetesen segített. Attól az egyszeri, aprócska engedetlenségtől eltekintve Lucius mindig is hű követőm volt – felelt Norbert. – És most bizonyára azon tűnődtök, hogy vajon hogyan tudtam kapcsolatba lépni vele, amikor ő életben volt, én pedig nem…

- Hogyan is? – érdeklődött Ginny, hogy időt nyerjen, de hiába próbált nyugodnak tűnni, a hangja remegett.

Voldemort bólintott. – Néha még a halottak is tudnak kommunikálni az élőkkel, ha eléggé erős az akaratuk. Néha csak az álmaikon keresztül tudják elérni őket, de ha eléggé elszántak – és én az voltam – akkor bármikor beszélhetnek az élőkkel. Tisztán emlékszem arra, amikor a halálomat követően először szólítottam meg Luciust… Nem sokkal azután történt, hogy te, Virginia, elindultál a Durmstrangba.

Ginny levegőért kapott. Alig tudta elhinni, hogy Voldemort látta őt, ahogy elindul a Durmstrangba… hogy Voldemort az egész életüket figyelemmel kísérte: minden boldog pillanatot, minden bánatot… belelátott a lelkükbe és a testükbe is…

- Miután elindultál a Durmstrangba, a szüleid és testvéreid kissé aggódni kezdtek érted és úgy döntöttek, hogy utánad mennek – folytatta Norbert. – Meg is látogatták Luciust a Malfoy kúriában és követelték, hogy Lucius árulja el nekik, hol van a Durmstrang. Lucius természetesen nem volt rá hajlandó. És ekkor léptem közbe én. Természetesen csak Lucius hallott engem. ’Mondd el nekik, Lucius’, mondtam neki. Szegény öreg Lucius úgy megijedt attól, hogy egykori mesterét hallja a fejében beszélni, hogy elejtette az üveget, amit a kezében tartott. – A fiú felnevetett, mint aki remekül szórakozik az emléken. – Később, amikor Weasleyék nem tudták, hogy hova tűntél a Durmstrangtól, úgy döntöttem, hogy elküldöm velük Luciust is Azgardba.

- Miért akartad, hogy Malfoy elmondja Weasleyéknek, hogy hova menjenek? – kérdezte Harry. Ő szintén úgy vélekedett, mint Ginny: minél tovább beszélnek, annál tovább élnek. Bár, az igazat megvallva, Harry nem is volt biztos benne, hogy akar-e még élni azzal a tudattal, hogy ha akaratlanul is, de egy második Voldemortot nemzett… hogy ő Voldemort apja. Viszont a felesége és fia kedvéért nem hagyott fel a kérdezősködéssel, reménykedve, hogy valaki csak megtalálja őket… még akkor is, ha Norbert azt állította, hogy az esetleges megmentők úgyis csapdába esnének itt. Harry már azt sem tudta, hogy miről mit gondoljon, miben reménykedjen, de az ösztönei azt súgták neki, hogy folytassa a kérdezősködést.

- Hogy miért? – mosolygott hidegen Norbert. – Azért, mert tudtam Tatyana terhességéről és azt akartam, hogy Lucius Weasleyékkel a Durmstrangba menjen és kerüljön Tatyana közelébe. Azt a feladatot kapta tőlem, hogy védelmezze Tatyanát abban az esetben, ha Weasleyék meg akarnák ölni… Az a nő élve kellett nekem, hogy kihordja a gyereket, és Luciusnak gondoskodnia kellett arról, hogy meg is szülje azt a kölyköt. Tatyana sebesülése Azgardban kapóra jött. Szerencsére a sérülése nem volt halálos, viszont az az Aaron fickó teljesen odavolt, mert azt hitte, hogy megölte őt. Ezek után Luciusnak igazán könnyű dolga volt elhitetni a többiekkel, hogy Tatyana tényleg meghalt. Mindenkinek azt hazudta, hogy eltemette a nőt, de helyette elhozta őt ide és fogva tartotta amíg életet nem adott a gyereknek… aztán megszabadult tőle.

- Undorító vagy! – vetette oda Harry.

- Igen, ezt egy páran már mondták nekem – vigyorgott Voldemort. – A kitörésed viszont arra utal, hogy sajnálod azt a nőt… talán gyengéd érzelmeket tápláltál iránta?

- Dehogyis! – vágta rá Harry. – Teljes szívemből gyűlöltem azért, amit velem tett, de hogy a szülés után megöltétek, az… az…

- Kegyetlen dolog – suttogta Ginny a férjére pillantva. – Harry, tudnod kell, hogy nem hibáztatlak. Semmiért sem hibáztatlak.

- Szeretlek – válaszolta Harry.

Mosolyogva, Ginny hozzászorította az ujjhegyeit Harryéhez, mintha megszorítaná a kezét. – Én is szeretlek.

Norbert tapsolni kezdett. – Csodálatos! Akár egy dráma főszerepét is elvállalhatnátok, mondjuk játszhatnátok Rómeó és Júliát… igazán hihetően adhatnátok elő a haldoklós jelenetet… Csakhogy én nem engedem meg, hogy együtt haljatok meg – tette hozzá kárörvendő vigyorral. – Virginia, te öltél meg Stonehenge-nél, tehát te fogsz a legtöbbet szenvedni! Végig fogod nézni, ahogy szeretett férjecskéd meghal Daniel fiatoknak köszönhetően…

- NE! – kiáltott Daniel hamuszürkére vált arccal. – Nem kényszeríthetsz, hogy megöljem az apámat!

- Miért ne tehetném? – kérdezte hanyagul Norbert. – Megölöd apádat… azaz apánkat, az én segítségemmel. Én fogom elképzelni, ahogy meghal, és te fogod végrehajtani a gondolataimat… Együtt fogunk végezni vele. Mit szólsz hozzá, testvér?

- Ne hívj a testvérednek! – fakadt ki Daniel. – Nem vagy az öcsém! Gyűlöllek!

- Jóóóó – kuncogott Voldemort. – A gyűlölet erőt ad neked. És nekem pontosan az erődre van szükségem. – Újra Harryhez fordult. – Szóval, kezdhetjük a kivégzést, apuci?

- Nem vagyok neked apuci – sziszegte Harry.

- Dehogyneeeem – szólt Norbert és olyan közel hajolt, hogy Harry nem is nézhetett máshová, csak a fiú hideg szürke szemébe. – A te véred vagyok. Akár tetszik, akár nem, te vagy az apám. Hmm… ez valahogy Artúr király esetére emlékeztet… Őt is akaratán kívül csábították el. Ő is akaratán kívül ejtett teherbe egy boszorkányt, akit megvetett… és aki életet adott Mordrednek, aki végül megölte az apját.

- Úgy érted, egymást ölték meg – javította ki Harry. – Egyszerre szúrták le egymást és egymás kezétől haltak. Tanulj mágiatörténetet, mielőtt tévesen idézgetsz!

- Nos – Norbert kissé hátrébb lépett – Mordred figyelmetlen volt. De Voldemort nem az. És hidd el nekem, meg foglak ölni. Tudod, Daniel – a bátyjához fordult – tudod, hogy valójában mit láttam Edevis tükrében, amikor szeptemberben mindketten belenéztünk?

- Nem tudom és nem is érdekel – morogta Daniel gyűlölettel teli csokoládébarna szemekkel. Látszott rajta, hogy szörnyen frusztrálja a dolog, hogy nem tud kiszabadulni Norbert befolyása alól. Ha Norbert úgy akarja, meg kell ölnie a szüleit.

- Nem baj, hogy nem érdekel téged – vont vállat Norbert. – Akkor is elmondom, te pedig meg fogsz hallgatni. Amikor belenéztem a tükörbe, magamat láttam, ahogy lebámulok Harry Potter élettelen testére, és nevetek, mert megöltem őt. Megöltem az apámat, pont úgy, ahogy első életemben megöltem az első apámat. Ez volt akkor, és most is ez a legnagyobb vágyam. – A fiú megint Harryhez lépett, szinte sóvárgó arckifejezéssel. – Ha tudnád, mennyit vártam erre a percre, Potter… hányszor, de hányszor képzeltem el, ahogy megteszem…

- Akkor ne beszélj, hanem tedd meg! – ordította Harry. Csak legyen már túl rajta…

Norbert oldalra hajtott fejjel, kérdőn nézett rá, mintha nem is hinné el, amit hallott. Volt a fiú pillantásában valami, ami elszorította Harry szívét – nem a pillantásban rejlő gonoszság, nem is a hitetlenkedés; hanem az, hogy Harry is ugyanígy szokta oldalra fordítani a fejét, ugyanezzel a pillantással szokta hitetlenkedését kifejezni mások felé. Szinte mellbe vágta, hogy ez a fiú mennyire hasonlít rá. Nemcsak a haja, de az ajkainak vonala, ahogy a szemöldökét ráncolja… mindezt Harrytől örökölte.

Harry látta, ahogy Norbert Danielre sandít, és tudta, hogy ez mit jelent: a következő pillanatban Norbert az ő halálát fogja képzelni, és Daniel kénytelen lesz végrehajtani a gyilkosságot…

Harry még egyszer, utoljára Ginnyre pillantott, és szavak nélkül azt üzente neki, hogy ’örökre szeretni foglak’, majd Danielre nézett, és azt a hangtalan üzenetet küldte felé, hogy ’nem a te hibád, szeretlek’, végül pillantása visszatért Norbert arcára és megállapodott rajta.

Norbert. A fia. A legnagyobb ellensége.

- Tedd meg – suttogta Harry.

Széles vigyor terült szét Norbert csinos arcán, ahogy felkészült az olyan rég várt és áhított percre…
És abban a szent pillanatban kivágódott a kamra ajtaja.