- Te utolsó szemétláda! – kiáltotta a lány, és olyan erővel lökte el magától a fiút, hogy az majdnem elesett. – Te undorító alak! Hogy mertél megcsókolni? Hogy tehetted? Te… te… Voldemort!

- Mi bajod? Talán nem tetszik a nevem? Ha akarod, továbbra is szólíthatsz Norbertnek – vigyorgott a fiú. – Játszottam veled, Lily, ezt bevallom, de nem voltunk éppen rossz páros… Ha újra összefognánk, igazán, igazán jó páros lehetnénk… Folytathatnánk ott, ahol abbahagytuk…

A lány arcul köpte.

- Muszáj nektek, vörös hajú nőknek folyton ezt csinálnotok? – kérdezte ingerülten Norbert, ahogy talárja ujjával megtörölte az arcát. – Komolyan gondoltam, amit mondtam, Lily. – Megint kinyúlt a lány felé.

- Hozzám ne érj! – sikított Lily.- Nemcsak… nemcsak Voldemort vagy, hanem… hanem az öcsém is!

- Ó, hát nem mókás dolog a vérfertőzés? – nevetett Norbert.

- Te szemét! – sziszegte Lily. – Egy visszataszító szörnyeteg vagy, egy visszataszító kapcsolat gyümölcse! Hogyan is várhatnád el, hogy… hogy… továbbra is azt akarjam, hogy bármi közöm is legyen hozzád?

- Visszataszító szörnyeteg, visszataszító kapcsolat… - Norbert ajak biggyesztve nézett a lányra. – Az öcséd vagyok. Szeretned illene…

- Inkább szeretnék egy futóférget! – vágott vissza Lily. – Inkább azt, mint egy nyavalyás kis fattyút, akit az apám úgy nemzett, hogy megcsalta az anyámat!

- Hogy megcsalta? – nevetett Norbert. – Olyan naiv vagy, Lily. A jó öreg apuci sosem csalta meg anyádat. Az én anyám elvarázsolta őt. Varázslattal kényszerítette a közösülésre. Nem apuci hibája volt.

Lily kétkedő pillantást vetette a fiúra. – Miért kéne hinnem neked? – Végtére is látta Harryt, ahogy Cho Changgal csókolózott az öltözőben. Ezek alapján könnyen el tudta képzelni, hogy apja más nőkkel is csalta az anyját.

- Azért, mert az igazat mondom. Apa ártatlan. Nem igaz, Harry? – Norbert az ifjú professzorra vigyorgott. – Sosem akartál semmit Tatyanától… és mégis megtörtént kettőtök között. Lilyke itt azt állítja, hogy nem akarja, hogy bármi köze is legyen hozzám… de talán mégis csak lesz…

- Hagyd békén a lányomat! – ordította Harry. Norbert még sosem látta őt ilyen dühösnek: Harry úgy feszegette a béklyóit, mint a bibliai Sámson, de nem volt elég ereje ahhoz, hogy bármit is ledöntsön, csak a csuklója kezdett egyre jobban vérezni.

- Szerinted a jelen helyzetben jogod van parancsolgatni nekem? – kacagott fel élesen Norbert. – Nagyon tévedsz, Harry. Hiába vagy az apám, én nem vagyok az engedelmes kisfiad. Hagyd, hogy Lily maga hozza meg a döntését.

- Már meghoztam – suttogta a kislány a szüleire nézve. Az ujjai a nyakában függő láncot markolászták. – Inkább halnék meg, minthogy bármi közöm is legyen hozzá. És ez is tőle van – ezzel rántott egyet a láncon, amely elszakadt és a földre esett. – Most már megölhetsz, Voldemort. Együtt halok meg a szüleimmel, akiket nagyon, nagyon szeretek.

Ginny szeme könnyel telt meg, Harry arca pedig valami megmagyarázhatatlan kifejezést öltött… büszkeség, öröm és megkönnyebbülés keveredett rajta. Ez volt hát az ő Lilyje. Egy igazi Potter. De… bizonyos szemszögből nézve, Norbert is Potter volt, épp csak más néven. És mégis, a külsejét leszámítva egyáltalán semmiben sem hasonlított a Potterekre. Hogy is hasonlíthatott volna, ha egyszer a lelke Voldemorté?

- Bármi történjék is, Lily – szólt Harry – azt akarom, hogy tudd: nagyon bátor voltál. Hihetetlenül büszke vagyok rád.

- Köszönöm, apa.

- Köszönöm apaaaa… - imitálta Norbert Lily hangját. Nyilvánvalóan nem tetszett neki a lány választása. – Nagy hibát követtél el, nővérkém. Ezek után kénytelen leszel végignézni, ahogy apád meghal… és lassú, fájdalmas halál lesz, nem egy gyors Adava Kedavra… Végignézed, ahogy szenved.

- Inkább nézem végig a halálát úgy, hogy szeretem őt, mint úgy, hogy semmit sem érzek – jelentette ki Lily, kihúzva magát. – Szeretem őt.

- Én is szeretlek, kicsim – válaszolta az apja, s mintha a pillantásával egy gyengéd simogatást küldött volna a lánya felé.

- Csodás – törte meg Norbert hangja a csendet. – Most, hogy túl vagyunk az érzelgős részen, talán essünk is neki az izgalmas dolgoknak. Tudod, Dumbledore, azt hittem, hogy nem vagy a Roxfortban, azért is választottam a mai napot erre a kis emberrablásra… de végül is nem bánom, hogy itt vagy. Épp ellenkezőleg: örülök, hogy bemutathatom neked a Kis Túlélő kivégzését. Mától úgy fogják őt hívni, hogy A Fiú, Akit Saját Fiai Öltek Meg. Tetszik az új titulusod, Harry? – nevetett Norbert és Danielre sandított.

Harry mély levegőt vett, mintha ez lenne az utolsó lélegzete, és felkészült a rá váró borzalmakra. A pillantása arcról arcra siklott: Daniel ijedt és bűntudatos arcáról Lily büszke arcára, majd Cho könnyáztatta arcára. Cho egy hónappal ezelőtt bevallotta neki, hogy mit érez iránta, de Harry mind a mai napig nem tudta elhinni. Most aztán már elhitte. Ez a nő tényleg szerette őt…

Harry tekintete Cho arcáról Pitonéra esett. A bájitaltan tanár arckifejezése szinte értelmezhetetlen volt, de Harrynek mégis sikerült megértenie… és amikor megértette, megdöbbent. Piton arcán nyoma sem volt a szokásos megvetésnek. Harry csupán tiszteletet látott rajta.

Tiszteletet? De mi iránt? Ő, Harry, nem érdemelt tiszteletet. Nem, hiszen – még ha akaratán kívül is – esélyt adott Voldemortnak arra, hogy visszatérjen!

Rájött azonban, hogy semmi értelme Piton arckifejezését elemezni, semmi értelme próbálni megérteni azt a különös tiszteletteljes tekintetet, mert volt még valaki, akire egy utolsó pillantást akart vetni.

Ginny.

A felesége.

Az élete.

Ginny volt az életében a legszebb, legtökéletesebb dolog: nemcsak a külseje, de a szíve is gyönyörű volt. Gyönyörű volt, ahogy szerette őt… ezt az emléket Harry magával akarta vinni a túlvilágra.

A nő bátran mosolygott rá. Nem voltak könnyek a szemében, bár szíve szerint zokogott volna. Visszatartotta a könnyeit. Nem fog sírni. Nem hagyja, hogy az utolsó dolog, amit Harry lát, az az ő könnyáztatta arca legyen, amikor az ő mosolygó arca is lehet.

- Köszönöm, hogy a feleségem vagy, Ginny. Te voltál a legjobb dolog az életemben.

- Te is az enyémben – suttogta a nő. – Hamarosan veled leszek. Örökre.

Harry bólintott, szemét egy pillanatra sem véve le Ginnyről. Egyszerűen nem tudott másfelé nézni. Legyen Ginny az utolsó, aki életében lát… és halálakor lássa az ő mosolyát…

Norbert undorodó arckifejezéssel nézte a férj és feleség között kibontakozó érzelgős jelenetet. Azt akarta, hogy Potterék szenvedjenek, de neeeem, Harry Potter képtelen szerencsétlennek érezni magát amíg a feleségét látja! És ez rendkívül dühítette Norbertet. De végül is, kit érdekel, hogy hogyan hal meg Potter, csak haljon már meg!

Norbert visszafordult Danielhez, készen rá, hogy elképzelje a lehető legszörnyűbb végzetet a Kis Túlélő számára. Daniel reszketett, mert tudta, mi következik: ölésre kényszerítik. Meg kell ölnie a saját apját… és semmit sem tehet ellene. Képtelen volt kiszabadulni a másik fiú hatalmából, nem tudta lerázni az elméjére nehezedő béklyókat…

Daniel érezte, ahogy testében felgyülemlik az energia, és lehunyta a szemét, hogy ne lássa a pusztítást, amit véghez visz. Lehunyt szemmel nem látta, ahogy Dumbledore, Piton és Cho megfogja egymás kezét a ketrecükben… nem látta, ahogy a hármak ajka mozogni kezd, egy halk varázsigét mormolva… Daniel csak azt kívánta, bár kiszabadíthatná a szüleit, de Norbert irányította a cselekedeteit… azaz… még mindig Norbert irányított? Daniel mérges kiáltást hallott, és kinyitotta a szemét. Szinte el sem merte hinni, amit lát.

A bilincsek Daniel szeme láttára tűntek el Harry és Ginny csuklójáról és bokájáról. Norbert maga elé tartotta a pálcáját, hogy kimondja az Adava Kedavrát, de csupán az ’Adava’ részig jutott, mielőtt Harry, rénszarvas alakban, rárontott.

Hogy lehetséges ez? – képedt el Daniel.

Látta, ahogy anyja kihasználja az átmeneti zűrzavart és lebukik a földön fekvő pálcájáért. Dumbledore, Piton és Cho Chang még mindig a ketrecben voltak, pálcáik nélkül, de az arcuk diadalittasan ragyogott.

És Daniel végre megértette: kiszabadult. Többé nem állt Voldemort irányítása alatt. A gondolatai és az akarata újra az övé volt. Fáradt volt, az igaz, de talán, ha megpróbálná, még Képzelhetne valamit… muszáj Képzelnie, ezt jól tudta. Koncentrálni kezdett hát a kamra távoli sarkában fekvő három varázspálcára, melyek a következő pillanatban visszaröppentek tulajdonosaik kezébe. Albus Dumbledore megsuhintotta a pálcáját, és eltüntette az őket fogva tartó ketrecet.

Dan látta, hogy édesanyja egy könyvespolc mögé löki Lilyt és odakiáltja neki, hogy ’Maradj itt!’

Ugyanebben a pillanatban Voldemort is suhintott a pálcájával, egy hatalmas, nehéz könyvkötetet küldve a rénszarvas felé. A könyvvel való ütközés okozta pillanatnyi fájdalom elég volt ahhoz, hogy elterelje Harry figyelmét, és ezzel Norbert nyert annyi időt, hogy beugorjon egy könyvespolc mögé. Mielőtt Harry még egy lépést tehetett volna, a könyvespolc megingott, mintha a másik oldalról lökné valaki. Talán még varázslattal sem lehetett volna megállítani a polc zuhanását. Nem mintha Daniel nem próbálta volna meg, de túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy elég gyorsan cselekedjen. Olyan fáradt volt, hogy talán az apa-gyilkosságra sem futotta volna az erejéből. A fáradtság hirtelen annyira erőt vett rajta, hogy ájultan rogyott össze.

- Harry! – sikított Cho, és gondolkodás nélkül előrugaszkodott, és sikerült eltaszítania az animágust egy tizedmásodperccel azelőtt, hogy a polc rázuhant volna. Cho azonban nem volt olyan szerencsés, mint Harry, és az ezeréves könyvkötetekkel megpakolt nehéz, tölgyfa szerkezet maga alá temette.

- Choooooo! – kiáltotta Potter professzor, visszaváltozva emberi alakjába. Kétségbeesetten rohant a nőhöz, akinek a teste nyaktól lefelé eltűnt a polc alatt, de mielőtt Harry leguggolhatott volna mellé, egy varázs-sugár röppent felé: a sugarat Piton küldte, hogy eltérítse a Norbert által Harryre küldött gyilkos átkot. A két átok egymásnak ütközött, félúton felrobbanva Harry és a fiú között.

Lehetett bármilyen okos, tehetséges és gyors is Norbert, három ellenség ellen még ő sem bizonyult elég ügyesnek. Újabb átkot küldött Harry irányába, melyet ezúttal Ginny semlegesített. Amint Ginny kiküldte az ellenátkot, Dumbledore Capitulatust kiáltott. A sarokba szorított Voldemort kezéből kirepült a pálcája. Ha Daniel még mindig a hatalmában lett volna, talán lett volna esélye, hogy felvegye a küzdelmet, de pálca nélkül, két varázsló és egy dühös boszorkány ellenében semmit sem tehetett. Legyőzetett.

- Te rohadék! – ordította Harry, átugorva a könyvespolc fölött. Ugrás közben visszaváltozott animágus alakjába, és a polc túloldalán már négy patán ért földet, agancsával a falhoz szorítva Norbertet.

A fiú levegőért kapkodott. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy zseniális terve kudarcba fulladt. Dumbledore, Piton és az az ázsiai nő valahogy megszüntette Daniel feletti hatalmát, és Daniel kiszabadította a szüleit, a többieknek meg visszaadta a varázspálcájukat. Norbertnek még Pottert sem sikerült megölnie – sem a gyilkos átokkal, sem a polc feldöntésével… Azok hárman hogyan találhatták meg az ellenátkot, amikor ő ellopta azt az oldalt a Képzelőkről szóló könyvből? Norbert agya zakatolt, kétségbeesetten kereste a kiutat, amely nem létezett. Csapdába esett, egy rénszarvas tartja sakkban, meg sem tud mozdulni…

Izzadságcseppek gyöngyöztek a fiú homlokán és csorogtak le a halántékán, ahogy az állat szemébe nézett. Azok a szemek dühtől és gyűlölettől szikráztak. Harry arcán még rénszarvas alakjában is pontosan látszottak az érzelmei, és ettől Norbert csak még jobban reszketni kezdett. Kezével a falat tapogatta, hátha talál valami használhatót…

- Csak… csak nem… nem akarsz megölni? – kérdezte Harrytől. – Nem teheted… hiszen… hiszen a fiad vagyok!

- Nem vagy a fiam! – sziszegte Harry, újra felöltve emberi külsejét. Legszívesebben megfojtotta volna a fiút. Hiba volt azonban visszaváltoznia, mert abban a pillanatban, hogy kiszabadult az agancsok fogságából, Norbert leszakította a közeli fáklyát a falról, Harry felé hajította és a szomszédos polc mögé ugrott.

Dumbledore, Piton és Ginny kábító átkokat küldött a falra, ahol egy pillanattal korábban még Norbert feje volt.

- Nem bújócskázni akarok veled, Voldemort – morogta Harry. Sok-sok évvel azelőtt a sötét nagyúr mondta neki ugyanezeket a szavakat a temetőben.

- Gyere elő, és életben maradsz. Az Azkabanba kerülsz, de élni fogsz – szólt Dumbledore. – Ha tovább bujdokolsz, meghalsz.

- Tényleg? – szólt Norbert szarkasztikus hangon, és kilökte Lilyt a polc mögül. A fiú bal karja a lány derekát ölelte szorosan, a jobb kezével pedig Lily torkára szegezte a lánytól elvett pálcát. Akárcsak a mugli krimikben… - Ha meg akartok ölni, akár az Adava Kedavrával, akár máshogyan, először a túszomat kell megölnötök. Bármilyen átok csak őrajta keresztül érhet el engem.

Ginny levegőért kapott.

- Választhattok. Öljetek meg mindkettőnket, vagy dobjátok el a pálcáitokat – követelte Voldemort, jelentőségteljes pillantást vetve Dumbledore-ra.

- Tegyétek, amit mond – szólt az igazgató nyugodtan, és eldobta a pálcáját. Piton és Ginny követte a példáját.

- Helyes – vigyorgott Norbert. – És most Lily és én távozunk, ha nem bánjátok. Ne gyertek közelebb! Ne mozduljatok, vagy ő meghal – mondta a fiú, és oldalra lépett, magával vonszolva Lilyt.

- Csináljatok valamit! – hörögte a lány a tehetetlen varázslóknak. És ekkor valaki TETT valamit.

Egy Adava Kedavra hasított a levegőbe, és Lily érezte, hogy Norbert szorítása gyengül… a torkára szegezett pálca hangos koppanással a földre hullott. A koppanást egy még hangosabb dörej követte.

Lily lassan hátra fordult, és pillantása a földön fekvő, halott Norbert Devilsmoor-Malfoyra esett.

A következő pillanatban egy alak jelent meg a semmiből, ahogy lehámozta magáról a láthatatlanná tevő köpenyt.

- Hé, Potter, remélem, nem bánod, hogy kölcsönvettem a köpenyedet – szólt Draco, széles vigyort küldve a döbbent Harry felé.

- M…Malfoy?

- Személyesen. Én voltam a vésztartalék. Dumbledore a lelkemre kötötte, hogy csak az utolsó pillanatban cselekedjek, és én így is tettem – vont vállat a bankár. – Nem is örülsz, hogy láthatsz?
Harry azonban nem válaszolt. Képtelen volt megszólalni.

Teljesen össze volt zavarodva.

Vége volt. Túl voltak rajta. Voldemort meghalt, és ezúttal az idők végezetéig halott is marad. Nem létezik oly erő, amely még egyszer visszahozhatná… Ő meghalt, de…

Harry a ledőlt polchoz sietett. Ginny csatlakozott hozzá, és együtt kimondtak egy varázsigét, hogy egy kicsit megemeljék a polcot és kihúzhassák alóla a szerencsétlenül járt boszorkányt.

Cho ájult volt és falfehér. Még élt, de épphogy csak. Ginny elővarázsolt két hordágyát. Harry ráemelte Chót az egyikre, majd segített Ginnynek, hogy a másikra ráemelje Danielt. Amint Daniel hordágya kilebegett a kamrából, Cho kinyitotta a szemét.

- Harry… - suttogta elhaló hangon.

- Rendbe jössz – válaszolt a férfi. – Madam Pomfrey majd rendbe hoz.

- Nem – mondta Cho. – Tudom… hogy nem tud.

- Miért ne tudna? Mindenféle sérülést meg tud gyógyítani – érvelt Harry elszorult szívvel. Tudta, hogy csak össze-vissza beszél, mert Cho sérülései túl komolyak ahhoz, hogy egy ápolónő vagy akár egy medimágus a St. Mungo’s-ban meggyógyítsa.

- Szánalmas… hazudozó vagy… Harry – mosolygott szomorúan Cho. Harry megfogta a nő kezét és gyengéden megszorította, bár nem volt benne biztos, hogy Cho érzi-e a szorítást. A nőnek eltört a gerince, így nyaktól lefelé teljesen megbénult. Noha Cho nem érezte Harry szorítását, mégis tudta, hogy megfogta a kezét. Egy könnycsepp gördült le az arcán. – Vigyázz… vigyázz a kislányomra, Harry… Kérlek.

- Vigyázok, Cho – bólintott Harry a könnyeivel küszködve. – Amíg te jobban leszel.

- Tudod… tudod, hogy én már… sosem leszek jobban… - Cho hangja egyre gyengébben csengett. – Ígérd… ígérd meg, Harry.

- Megígérem, Cho.

- Akkor jó… - Boldog mosoly terült szét a nő arcán. – Az én kicsim… végre… megkapja a nagy… boldog családot… amiről mindig is… álmodott. Köszönöm, Harry.

- Cho – suttogta az ifjú varázsló. Már azt sem tudta, mit mondjon. Mit mondhat az ember egy haldoklónak? Mondja azt, hogy ’nekem kell neked köszönetet mondanom, hiszen megmentetted az életemet?’ Megrázta a fejét. Semmi értelme. Így inkább csak lehajolt és homlokon csókolta Chót.

A nő ebben a pillanatban boldognak látszott. Olyan boldognak, amilyennek Harry csak Cedric halála előtt látta őt. Cho arca szinte földön túli boldogságot sugárzott, és a szeme tágra nyílt, mintha nem is a mennyezetet látná, hanem valamit azon túl. – Cedric… - suttogta. – Vár… vár rám… Megyek… - Ezzel Cho Chang kilehelte a lelkét.