Hermione és Draco bekuporodtak a már megszokott helyükre, a könyvtárba. Bár amit olvastak, egyikük agyáig sem jutott el, mind a ketten az elmúl eseményeken töprengtek. Hermione elõtt újra leperegtek az elejtett mondatok. Nem tudott szabadulni tõlük. Fel-feltekintgetett Malfoyra. Valami miatt csodálat fogta el a fiú iránt. Csodálta, hogy olyan rezzenéstelen arccal végigbírta Lucius Malfoy tekintetét. Bár végigsöpört az is az agyán, hogy mert ennyire érzéketlen. De ha ennyire érzéketlen volna, akkor nem jött volna át a másik oldalról. Rejtély. Miért is jött át õ a másik oldalról? Volt egyszer egy olyan mondata, hogy csalódott Voldemortban. De hát Miért? Mikor a lány eljutott idáig a szóig, hirtelen összeszorult a szíve. Már megint a miértek. De most ahelyett, hogy elsírta volna magát, inkább csak egyre dühösebb lett. Dühe most Ronra és Krumra fordult. Felejteni! Ez az! Felejteni! A szó elbizatottságot indított a szívében. Minél hamarabb felejtenie kell!
Azzal kapta magát és kirohant a szobából, át a sajátjába. Elõ kapott régi leveleket, fotókat, egyszóval emlékeket. Mint az õrült, úgy hajigálta a sok papírt. Krum levelei, Ronról képek, egyszerûen mindent, amit csal talált. Ide-oda kapkodta, kis, törékeny kezét. Végigcsordult egy könnycsepp az arcán, majd még egy. Letörölte õket, de újabbak jelentek meg hamvas bõrén. Már nem is akarta õket letörölni. Siratta az emlékeit. Talán most fogta fel igazán, hogy mi is történt körülötte az elmúlt fél évben. A szülei halála, Draco a jó oldalon, Neville halála, Ron a rossz oldalon, Krum kihasználta. Felzokogott. Nem is akarta már visszatartani a feltörõ záport. Mindenki azt mondta neki, hogy nincsen semmi baj, ettõl már csak jobb jöhet, nem kell sírnia, tartsa magát, ne vesszen el. Nem! Nem bírja tovább. Meg kell szabadulnia az emlékeitõl. Septiben, zokogva összekapta a feltornyosult emlékeit és a nappaliba futott velük. A kandallóban égett a tûz. Lekuporodott elé, majd egyesével pakolta a sok levelet, fényképeket, úgy, mintha azok gyújtósok lettek volna. Hangosan zokogott közben. Úgy érezte, ezzel most kitisztíthatja emlékeit. A zokogásra Draco is felfigyelt. Kinézett a könyvtár ajtaján, és bizonytalanul megszólította a zokogó lányt.

- Granger, minden rendben?

Hermione megrázta a fejét.

- Már hogy lehetne? – prüszkölte – Elegem van mindenbõl. Eddig csak rossz dolgok történtek velem. Igazad volt, nem kellett volna belépnem a varázsló világba. Örülhetsz, már megbántam.

Hangja erõtlen volt és fájdalmas. Dracoban végig futott az „hát én is így gondoltam” tudat, de valahogy most mégis sajnálta a földön kuporgó lányt. Odalépett hozzá és megölelte. Így ölelte édesanyját is mindig, ha az bánatos volt. A lány meg csak belékapaszkodott. Mindegy volt neki, hogy barát e vagy ellenség, jó volt valakit megölelni. Negyed óráig voltak így, mire Hermione könnyei ritkulni kezdtek. Malfoy felállt, és csak annyit mondott:

- Hozok valamit inni – a lány bólintott, mire õ kiment.

Hermione elõre húzott térdekkel figyelte, hogyan lesz a tûz martalékévá az a kép, amin Ronnal mosolyognak együtt, még tizenkét évesen. Üresnek érezte a fejét. Nem érzett már bánatot, talán egy kis keserûséget, de már nem gondolkodott. Nem öntötte el a sok fájó emlék, nem kínozta õt már az a tudat, hogy az a kedves, mosolygós Ron nincsen többé. Malfoy megérkezett két vajsörrel a kezében. Kint már sötét volt és a szobát csak a tûz fénye borította be vörösre.

- Szeretnél errõl beszélni? – kérdezte magát is meglepõ, kedves hangon.

Hermione felnézett rá, elvette az egyik vajsör és belekóstolt. Bólintott egyet, majd erõtlenül megszólalt.

- Jó lenne, bár akkor már szeretném, ha te is beszélnél. Nagyon jó hogy itt vagy ezen az oldalon, hiszen ha te nem vagy, akkor én már régen Voldemort elõtt szenvednék. De szeretném tudni, mi hozott erre az oldalra.

Draco szeme összeszûkült a név hallatán. Csak állt ott, Hermione felett.

- Persze nem fontos – mentegetõzött rögtön a lány, látva Malfoy rezzenéstelen, üveges szemeit.

Ám legnagyobb megrökönyödésére a fiú leült mellé, és õ is Hermione égõ „emlékeit” nézte.

- Csalódtam a Sötét Nagyúrban. – mondta tömören Malfoy. – Te most mitõl buktál ki ennyire?
- Elözönlöttek az emlékek és szabadulni akartam tõluk. A szüleim halála óta nem tomboltam ki magam eléggé. Akkor nyugtatókat szedtem, utána meg a tanulásba temetkeztem, és a munkába. – Hermionébõl csak ömlöttek a szavak – Jött utánuk Neville halála. Akkor még csak egy könnycsepp sem hagyta el a szememet. Most meg Ron és Krum átállása. Mind a ketten becsaptak. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Jól esett szabadjára engednem az érzéseimet. Úgy éreztem, megfojtanak. – fejezte be végül.

Malfoy csak elmerengve nézte a lányt, majd úgy döntött megkérdezi:

- Mikor haltak meg a szüleid?
- Egy féléve. Autóbalesetben. Te nem fejtenéd kicsit ki bõvebben azt a dolgot? Lehet jó lenne róla beszélned. És nem vagyok egy pletykás fajta… - reménykedett a sikerében, hiszen kicsit szégyellte magát amiatt, hogy õ ilyen sok dolgot elmondott a fiúnak magáról, csupán gyengeségbõl.
- Szerinted mi lehetett az indokom? – válaszolt kérdéssel a lány kérdésére.

Most Hermione fürkészte a fiú arcát.

- Nem tudom, talán szerelem?

Malfoy elmosolyodott.

- Talán, mondhatjuk úgy is. De nem ez a teljes indok. És ne kérdezd, úgysem mondok többet!
- Ezt valahogy gondoltam.
- Magadra hagylak, akkor talán jobb lesz! – elszedte a lány kezébõl az üres bögrét és kivitte a konyhába.

Onnan egyenesen a szobájába ment. Elõszedett egy hosszú fekete hajú lány képét. Berakta egy köteg Mardekáros fénykép közé.

- Ég veled!

Azzal se szó, se beszéd, vitte a kandallóban égõ többi emlék közé.

- Most jó ötletet adtál! – mondta, azzal már hajította is bele a tûzbe a köteget. – Én is akarok pár dolgot felejteni.

Ekkor sarkon fordult, és ismét magára hagyta a magába zuhant lányt.