Hermione már öt napja megállás nélkül dolgozott. Bûntudata volt, amiért a jóslatot így elhanyagolta és saját szerelmével törõdött…

Kint már a tavasz elsõ periódusa megkezdõdött. Az utakat, fákat, háztetõket, parkokat, már nem fedte hó. A földbõl gyenge, ámde törekvõ fûszálak serkentek elõ. Elsõ virágként megjelent a hóvirág, meleg fehér szirmait a nap elõszeretettel simogatta, kiemelve ezzel kecses alakját. A fecskék visszatértek déli körútjaikról és vidám csivitelésbe kezdtek. A gyerekek kint víg játékokat játszottak és nevetésükkel betöltötték az utcákat.
Szerelmes párok kézen fogva járkáltak és kedves szavakat suttogtak egymás fülébe, ezzel tõrt döfve Hermione amúgy is érzékeny lelkébe.
Így hát a lány jobb híján a lakásában "mulatta" a napokat, a sok születési anyakönyvi kivonat között.
Lázasan járt azt agya. Teljesen kétségbe volt esve. Amikor az árvaházban járt, közölték vele, hogy az a jóvágású kékszemû, vörös hajú férfi, akit õ küldött már megtalálta neki a szükséges iratokat. Hermione csak állt ott földbe gyökerezett lábakkal. Rákérdezett, és még azt is mondták, hogy egy aláírt papírral jött, miszerint családfelkutató volt, és a kislányt a nagyapja kerestette.
Hermionénak ez volt az utolsó csepp a pohárban és feledve búját-baját (és talán pont bánata miatt is) a munkába ásta magát.
Immáron ötödik napja egyre nyugtalanabbul forgolódik esténként az ágyában. Nem mer elaludni, mert ha elaludna, mindig azon a folyosón fut, az idegen alakkal. Régen csak az elmúlt eseményekre, vagy arra a sötét könyvre fogta. De már egyre jobban érezte a súlyát. Nagyon félt attól, hogy az álom valóra válik. Viszont ahogyan egyre többször álmodta, egyre valóság hûbb lett. Félt. Félt, attól hogy ténylegesen így fog történni, és az csak miatta lesz.

- Minek kellett nekem Malfoyal törõdni? - korholta magát - Több idõt kellett volna a lányra fordítanom!

Ilyen gondolatokkal keresgélt még néha a könyvekben is. Nem akarta elhinni, hogy hõn szeretett könyvei így cserbenhagyják, és a megoldás szikráját sem lobbantják lángra fejében.
Elkezdett versenyt futni az idõvel…

- Ez lehetetlen! - kiáltott fel hisztérikusan. - Az nem lehet, hogy meghalt az unokája!

Újra átolvasta a sorokat.

Halotti bizonyítvány:
Melissa Gilbert, meghalt 1985. Február 2.-án
Anyja leánykori neve: Amália Scott
Apja neve: Alfréd Gilbert

- Ez nem vág össze! A jóslat szerint igenis él! Hacsak… - lázasan keresgél memóriájában. Eszébe jutott Dumbledore egy elejtett mondata, amit Hermionéhez intézett.
- "Ne feledd, hogy Voldemort legjobban mindig a rokonaitól félt. Megölte mindet egytõl-egyig. Bár maradtak neki, méghozzá elég közeliek, csak jól rejtve vannak, talán nem is tud a létezésükrõl…"

Hermione ezt akkor nem vette komolyan és nem is igazán törõdött vele. De visszaemlékezve ez akkor nem is illett a témához, amirõl beszélgettek. És ez a beszélgetés már a lány halála után volt, mint az is, hogy a jóslat megszületett. Most meggyõzõdése volt, hogy Dumbledore mindent tudott. Dumbledore tudta, hogy ki az a lány!
Magában agyon szidta régi bájitaltan tanárukat és annak kedvenc diákját. Kapta magát, és köpenyt terített magára, sebtiben ránézett az órára.

- Nyolc óra.

Fél perc múlva már csak a hûlt helyét lehetett látni.

*

Egyenesen a Roxfortba hoppanál. Megdöbbentette a látvány. Az a kedves iskola, ahova mindig is szeretett járni, most elhagyatott volt. A kopár falak visszhangot vertek minden egyes lépésénél. A vidáman lobogó fáklyák, most csak alig pislákoltak valamennyire.
Szörnyû volt így látnia.

- A Roxfort nem biztonságos többé…

Erõt vett magán és tovább ment. Egyebesen Dumbledore irodájáig.

- Ha tényleg van Voldemortnak unokája, akkor fel kell, hogy legyen jegyezve a jegyzõkönyven. Még az is lehet, hogy ide járt.

Hermionében több órás keresés után felgyulladt a remény. Talán megtalálta azt amit keresett…
Ekkor egy hideg hang szólította meg.

- Tudtam, hogy el fogsz jönni.

Hermionéba mintha áramot vezettek volna, úgy ugrott hirtelen egyet álltában. Megfordul és már felkészült a legrosszabbra. Ott állt vele szemben teljes valójában…

*

Draco már egy fél órája állt Pansy fürdõszobája elõtt. Már pirosodott a méregtõl.

- PANSY! Ha nem jössz ki azonnal, én esküszöm, hogy betöröm az ajtót! - kiabálta.
- Jól van, na! - nyávogta bentrõl Pansy - Fürdök!
- Minden reggel?
- Igen!

Malfoy már rákvörös arccal baktatott be a konyhába. Lesöpörte a székrõl a Varázs Trend Varázsütésre magazint, és leült rá. Minden reggel megjátszotta már ezeket a képsorokat, mióta Parkinsonnál lakott. Mindig is nagyon nyugodtan, higgadtan tudott bármit kezelni. Sokak emiatt nem szerettek vele kötözködni, mert semmi érzelmet nem tudtak kiváltani belõle. Ám ez a szilárdsága Pansy közelében szertefoszlott, és mint az oroszlán, kiabált. A düh, teljesen kirajzolódik az arcára.
Lemondóan ette a reggelijét.

- Minden áldott nap! - dörmögte mély hangján. - Még Reggeli Próféta sem jár!
Nehezen, de kezdte beismerni, hogy még Grangernél is jobb volt, mint itt lenni. Minden reggel Pansy ért be hamarabb a fürdõszobába és két óránál hamarabb ki sem jött. Malfoy dörömbölt… Pansy csillapította… Malfoy dörömbölt… Pansy csillapította… Így ment napról-napra.
Mikor végre bejutott a fürdõszobába, és végzett, gyorsan el is ment a házból. Rendszerint Harryhez a gyûlésekre. Elég hasznos tagja lett a DS-nek. Rengeteget tudott mondani a Halálfalók "szokásairól" és tanácsokat adott, hogy hogyan készítse fel a tagokat, milyen átkokat használnak rendszerint.

- Malfoy! - szólította meg õt Harry - Tudsz valamit Hermionérõl? Nem jön a gyûlésekre és életjelet sem ad magáról.
- Nem. Kéne? - kérdezte vissza a maga nemtörõdöm stílusában.
- Esetleg összevesztetek? - puhatolózott tovább Harry
- Nem. De lehet, hogy akkora a lamúr McLaggen meg közte, hogy nincsen kedve jönni a gyûlésre.
- Mi van McLaggennel? - hüledezett Harry.
- Ezt kérdezd Grangertõl…

Harry csak felhúzta a szemöldökét, megrázta a fejét és besétált a terembe, ahol már várták õt a DS tagok…

*

- Ron! Mit keresel te itt? - hangja félõsen csilingelt bele a nagy csendbe.
- Téged. - felelte színtelen hangon

Hermione ráncba szedte a vonásait és immáron eltökélt arccal meredt volt barátjára.

- Mit akarsz tõlem? - hangja még mindig remegett.
- A lányt!

Hermione meglepõdött.

- Fogalmam sincsen, hogy hol van! - mondta teljesen õszintén.
- Tudom!
- Akkor? - most már egy csepp félelem sem volt a hangjában, inkább csak a megrökönyödés és meglepettség.
- De te már tudod ki az.
- És azt várod, hogy én mondjam el neked? Hiszen te is pontosan tudod!
- Igen, tudom.

A lány most már teljesen értetlenül nézett a nyugodt, karbafont kézzel álldogáló Ronra.

- Akkor kifejtenéd, mégis mit akarsz? - fakadt ki türelmét vesztve Hermione.

Ron csak megrázta a fejét, és tüntetõen tovább nézte a lányt. Szája sarkában gúnyos mosoly jelent meg.

- MIT AKARSZ? - jött ki végképp Hermione a béketûrésébõl.

Hirtelen Ron köddé vált. Hermione csak értetlenül meredt maga elé.

- Ez meg mi volt? - kérdezte magától. Hirtelen felkapta a fejét. - Szólnom kell Harrynek, hogy Ron tudja ki az a lány! És most már én is!

És eltökélt szándéka volt, hogy elmeséli Harrynek, hogy milyen különös találkája volt Ronnal.

*

- Ez neked mire volt jó? - ordibálta le Ront Krum.
- Elég, ha én tudom!
- És nem is szándékozod elmondani?
- Talán… majd egyszer!
- Azt ajánlom, most rögtön mondd el!
- A Nagy Úr tudja! Legyen neked elég ennyi! Inkább a lányra koncentrálj! Biztos vagyok benne, hogy védõ-õrizet alatt áll.

Krum csak egy barátságtalan arcot mutatott Ronnak és már hoppanált is, kutatni a lány után.

- Ha tudnád, én mit tudok rólad Hermione… - azzal már ment is jelenteni urának.

*

- Harry! - csapta ki Hermione a tanácsterem ajtaját. Haja kócos volt, szeme beesett és talán még fehérebb volt arca, mint általában Malfoynak.
- Mi történt? - kérdezte ijedten Harry.
- Rájöttem ki az a lány!
- De hát, azt eddig is…
- Nem! - vágott a szavába Hermione. Az egy másik unokája volt, de az "rejtélyes" körülmények között meghalt még 1985-ben. Voldemortnak volt egy lánya, még Androméda Blacktõl.
- Hogy kitõl? - kiáltott be Malfoy - A nagynéném Androméda Black?
- Õ, igen.

Malfoy hitetlenkedve nézett rá.

- Az meg hogy…
- Ez most nem lényeg! A lány tizenöt éves és méghozzá Roxfortos volt.
- Hogy hívják?
- Cristine Tie
- Tudod, hol lakik?
- Arról nincsen információ, de abban biztos vagyok, hogy Ron már azt is tudja. Tudnál segíteni Harry?

Harry elmélázva nézte a lányt és ügyet sem vetett a sugdolózó tömegre.

- Nem tudom, miben segíthetnék?
- Keresõ csapatokat kellene indítani. Ha megtalálnátok a lányt, akkor pedig õrködni. Én vállalom, hogy felváltva õrködök!

Harry bólintott.

- Mindent megteszek ennek érdekében! De nem engedem, hogy egyedül õrködj, ezért ott leszek veled én, vagy akárki a DS-bõl. Maximum egyszerre négyen õrködünk, és minimum két ember. Ez mindenkinek szól.

Bólintottak, jelezve, hogy megértették.

- Még valami! Errõl sem tudhat a Minisztérium! Mr. Weasley, ön nem lehet ezen az õrjáraton, a Miniszter nem nézné jó szemmel, hogy esténként eltûnik.
- Rendben! De bármire szükség van, akkor szóljatok!
- Természetesen. Valakinek van kérdése?
- Kik kezdik el keresni. Mert ha jól vettem ki, a lány még nincsen meg, de az õrjáratot már szervezed.
- A lány megtalálása nem probléma, Semaus. Rémszem, Lupin, tudjátok a dolgotokat.

A két idõsebb alak csak biccentett és már indultak is.

- Hermione, nagyon köszönöm! - hálálkodott Harry
- Szívesen. De még van valami, amirõl beszélnünk kellene. - fogta suttogóra a lány.
- Mirõl?
- Találkoztam a Roxfortban Ronnal.
- Mit csinált? - kérdezte ijedten Harry.
- Semmit, Éppen ez az, ami aggaszt! Fogalmam sincsen, hogy mit akart tõlem. Csak állt ott és nézett… Te jó ég Harry! Ugye Ron nem ért a legillimenciához?
- Nem tudok róla, de már nem lepõdnék meg rajta!

*

- Meghoztam az informáziókat Nagyúr! - hajolt meg Ron Voldemor elõtt…