Harry szaporán vette a levegőt. Kivont pálcáját egykori bajnoktársára Viktor Krumra szegezte. Mind a ketten mélyen egymás szemébe néztek. Nem lehet tudni, meddig álltak így, míg végül Harry szólalt meg.

- Ginny merre van? - hangja kétségbeesett és követelő volt egyszerre.
- Miért mondanám meg? - kérdezett vissza könnyeden Krum.

Harryben fellángolt a düh. Zöld szemei szikrákat szórtak, de arca hűvös nyugalmat tükrözött. Rettentően féltette barátnőjét. "Nem kellett volna olyan apróságokon veszekednünk soha". Gondolatai Ginnyn és Hermionén jártak. "Ha bármelyiküknek baja lesz, soha nem bocsátom meg magamnak".
Gondolatából Krum átka térítette magához.

*

Draco egyre kezdett lassulni, mert már érezhetően jobban sántított. Rengeteg vért vesztett, de nem törődött vele. Futott csak tovább… míg végül meg nem látták az ajtót, gyorsan belökték, és amit láttak, attól Hermione felsikított. Pont úgy, mint az álmukban. Annyi különbséggel, hogy a zöld fény még nem villant.
Voldemort állt velük szemben, teljes valójában. A pálcáját egy egyenes, fekete hosszú hajú lányra szegezte, aki nem lehetett több tizenöt évesnél. A lánynak olyan szürkéskés szemei voltak, mint Draconak.
- Cristine! - kiáltott fel végül Hermione.

A lány erőtlenül Hermionéra szegezte könnytől ázott arcát. A szeméből szörnyű nagy fájdalmat lehetett kiolvasni. Testén ezernyi seb volt, amiből szüntelenül tört elő vörös vére, nagy foltot lépezve a padlón.

- Segíts! - szűrte ki Cristine, fogai közül a szót.

Hermione riadtan nézett fel Voldemortra. Ám a Nagyúr arca is meglepődöttséget tükrözött pár másodpercig, még végül is negédesen megszólalt.

- Á, Potter sárvérű barátja, na meg az én áruló Halálfalóm!
- A Magáé?! - hallatszott Malfoy ingerült hangja. - A Magáé?! Ez az ÉN életem! Senki ne akarjon rendelkezni felette. A sorsomat én irányítom! Én akarom irányítani!
- Nocsak! Azt hiszem az apád nem nevelt beléd elég tisztességet! De akkor én majd megteszem! - dördült Voldemort hangja és már emelte is volna Dracora a pálcáját, amikor is Ron beleszólt.
- Engedd meg Nagyúr, hogy én végezzek vele! - hangja egyszerre volt eltökélt és izgatott. - Én akarok neki fájdalmat okozni. Olyat, amilyet mindig is ő okozott.
- Mond meg Ron, te nem okoztál elég fájdalmat a szüleidnek? - hallatszott Hermione csöndes hangja - Te nem tettél még sok kegyetlenséget? Hány ártatlan ember vére tapad már a kezeidhez? - hangja a végére már megbicsaklott.

Ron fintorogva végigmérte Hermionét.

- Most persze érdekel, hogy mi van velem…, de tudod már késő!

Voldemort kedvtelve hallgatta a vitát. "minél jobban összevesznek, annál könnyebb lesz elfogni Dracot és a sárvérűt. Potter meg siet, hogy megmentse barátnőjét, ha a másikat már sikerült neki" - gondolta, majd:

-Crucio-

Cristine vérfagyasztó sikításba kezdett. Arca eltorzult a fájdalomtól. Hermione és Ron rögtön abba hagyták a vitázást, jóról, rosszról, erkölcsről és igazságtalanságról.

- Hagyja abba! - Üvöltötte Hermione, mire Voldemort abba hagyta a lány kínzását, és a Griffendéles lányra szegezte pálcáját.
- Talán folytassam vele? - majd pálcája szép lassan Draco irányába fordult. Hermione csak most pillantott le rá. Arca holtsápadt volt és a vér még mindig szivárgott a sebéből.

Hermione nyelt egyet. "Most mit tegyen?" Lassan elkezdett felnézni. Fel, Voldemort vörösen izzó szemébe. Nagy levegőt vett és elszánta magát.

- Mit kér cserébe? Mit akar? Bármit megteszünk, csak hagyja békén Cristint. Ő semmiről sem tehet…

Voldemort nevetve lenézett, a még mindig a földön pihegő lányra.

- Hah, ugyan! Azt gondoltátok, hogy Voldemort Nagyúr bolond? Ami csak kell nekem információ, benne van a fejedben, amiből könnyen kiolvashatok bármit! És nincsen csere. Azt hitted, hogy képes lennék egy sárvérűre lecserélni az én egyetlen unokámat? - itt száján gonosz vigyor terült szét. - Akire képes lennék cserélni, az csakis Harry Potter!
- Ebbe fog beledögleni, Nagyúr! - mondta Malfoy gúnyosan. - Semmi másra nem összpontosít, csak Potterre és észre sem veszi, hogy több Halálfalóban megrendült a bizalom. Kérdezze Weasleyt! Ő biztos, hogy mindent tud!
- Igen? - csapott le Voldemort kegyetlen hangja - És benned is ezért rendült meg? Úgy tudom, mindig is utáltad Pottert, ahogyan én is! Szó nélkül távoztál legutóbbi találkozásunkkor és ott nem fejtetted ki véleményedet.
- Érdekel az bárkit is? - szemtelenkedett Draco - Megszoktam, hogy nem kell megindokolni a tetteimet! Ezt még tőled tanultam Nagyúr! - köpte a szavakat.
- Ezért megfizetsz!-Crucio - hallatszott ismét Voldemort szájából az átok, ám most Hermionét vette irányba.

Hermione hangosan felsikított. Elejtette a pálcáját és térdre rogyott. Bőre alatt érezte, hogy valami szurkálja, csipkedi, égeti. Teste már a földön vonaglott a nagy erejű sötét átok hatására. Szeméből kicsordult egy könnycsepp, de nem engedet többet magának. Sikolya betöltötte a termet. Fájdalmas, elkeseredett sikoly volt ez. Nem akar már élni. Legyen vége a kínzásnak. Elege van az életből…

- Elég legyen! - üvöltötte Malfoy. - velem beszélje meg, ha valami gondja van!

Hangja még elszánt volt, de szeméből már csak féltést lehetett kivenni. Féltette Hermionét, a szerelmét. Igen! Biztos, hogy szereti. "Jókor jössz rá ilyenekre Draco" - korholta magát.

- Csak nem félted a sárvérűt? Ne félj! Te nem fogsz annyit szenvedni, mint ő. - azzal leengedte pálcáját a földre.
- Engem akarsz Voldemort? - jött Harry hangja Hermione háta mögül. Felsegítette barátnőjét és zöld szemével Voldemortot figyelte. - Itt vagyok! - tárta szét a kezét.
- Hogy kerülsz ide? - kérdezte Ron
- Á, jó is hogy kérded… - kezdett bele Harry, mintha semmi sem történt volna. - Az úgy volt, hogy kaptam egy kedvesnek nem mondható levelet. Azt hittem, hogy Voldemort fogja Ginnyt őrizni, lévén, hogy tudja, hogy őt szeretem és úgy is őt menteném meg! De meglepetésemre Krum fogadott. Azt pedig már tapasztaltam, hogy nem tud védekezni az imperio ellen. Így most éppen a mi oldalunkon harcol…

Ronnak lefagyott a mosoly az arcáról.

- Rendben! - mondta Voldemort - Vidd a lányt és hagyd itt cserében a barátodat - itt Ron felé bökött.

Harry, Hermione, Draco és Ron megilletődtek.

- Nem! - dörrent Harry határozott hangja.
- A Híres Harry Potter soha nem hagyná, hogy a barátai meghaljanak. De megható…
- Hogy micsoda? - kérdezte bizonytalanul Ron
- Te ész! Nem vetted észre, hogy a Nagyúrnak csak Potter miatt kellettél? - mondta Draco - Ahogyan mondtam Weasley… csak egy paraszt a sakktáblán!

Ron megütközve nézett egykori barátaira és Voldemortra. Nem akarta elhinni. Nem akarta, hogy ez igaz legyen. Nem és nem! Ő jó szolgálatot tett a Nagyúrnak! Mindig is a kegyeltje volt…

- Szóval nem hagyod itt egyik barátodat sem! - folytatta Voldemort, nem is törődve az őrlődő Ronnal. - Akkor a lány bánja!

Voldemort immár sokadszorra Cristinre szegezte a pálcáját.
- Adava…
- NEM!!! - kiáltotta végül Ron, majd a lány elé ugrott
- …Kedavra

Gyorsan történt minden. Hermione és Cristine egyszerre sikítottak fel. Zöld villanás… tompa puffanás és Ron élettelenül fekszik a földön, védelmezően széttárt karokkal.

*

Temetés. A legrettegettebb szó, amit valaha mondott akárki is. Mindenki fél attól, hogy valaki a szerettei, rokonai közül eltávozik.
Fekete. A gyász színe. Amit mindenki rettegve hord. Lehangoló, mégis ünnepélyes. Pont, mint a temetés.
És mi van akkor, ha a temetés és a fekete egyszerre vannak jelen?
Gyász. Mély, szívszorító, fájdalmas gyász.
Ha a temetéshez, feketéhez, a gyászhoz még hozzá jön egy barát halála?
Káosz uralkodik mindenhol…

Hosszú, fekete sor indult meg, egy kis kiásott sír felé. Elől vitték a koporsót, utána a zokogó szülők meneteltek. A zokogó szülűk után, a keservesen síró testvérek. És azután kik mentek? A könnyező ismerősök. A könnyező ismerősök mögött, sereghajtóként az üveges szemmel előre meredő barátok. Barátok, akik már gyászukkal nem is tudták kifejezni a fájdalmukat.

A szertartás egyszerű, de gyönyörű szép volt. A pap igazán jó prédikációt mondott, nem olyat, semmit mondót, mint Dumbledorenak. Hermionénak az a rész tetszett a legjobban, hogy:

- "Mind letérünk egyszer a helyes ösvényről. Ha nem akarunk, nem is találunk vissza, de ha akarunk, akkor soha sem késő még visszafordulni. Lehet már nagyon eltévedtünk, de ha kitartunk, idővel megtaláljuk, amit kerestünk."

A szertartás végezetével már csak a szülők, testvérek és barátok voltak ott. Na meg egy régi ellenség, egy barna hajú lány kezét szorongatva.
Mindannyian a koszorús sírt nézték. A könnyeik is csitultak már, maximum egyet-egyet törölgettek a szemükből.
Hermione még mindig üvegesen nézett magaelé. Érezte, hogy Mrs. Weasley a vállára tette a kezét.

- Úgy ment el, ahogyan szeretett volna. Igaz nem ennyire korán, de tisztességgel… - itt Hermione nyakába borult és újra keservesen zokogott. Draco illedelmesen elengedte Hermione kezét, majd arrébb állt.
- Bocsásson meg, hogy nem mentem beszélgetni. De én sem szívesen beszéltem róla. Kérem, bocsásson meg!

Az asszony reakciója erre csak még hevesebb zokogás volt. Felnézett a lányra és sírástól rekedt hangján megszólalt.

- Tudom én azt! - összeszedte magát és letörölte a könnyeit, ám újabbak jelentek meg. Belekapaszkodott némán zokogó férjébe és elhagyták a temetőt.

*

Hermione felrakott egy adag vizet forrni teának és Cristinhez fordult.

- Mondj valamit magadról. Nem igazán emlékszem rád.
- És a Mardekárból sem vagy ismerős - mondta Malfoy
- Nem - hallatszott a lány csendes hangja. - Hollóhátas voltam. Dumbledore nem akarta, hogy szem előtt legyek Mardekárosként.
- Dumbledore megmondta, a Teszlek Süvegnek, hogy melyik házba osszon be téged? - hüledezett Harry
- Igen.
- És te tudtad, hogy kinek az unokája vagy? - kérdezgette tovább Ginny könnyes, felduzzadt szemmel.
- Igen. De titokban akartuk tartani. Az se nekem, se másnak nem lett volna jó, ha ez kiderül. De már mindegy - biggyesztette le a száját.
- Az biztos, hogy valami biztonságos helyen leszel elszállásolva. - küldött Harry egy bíztató mosolyt a lány felé - Szavamat adom!
- Köszönöm - sütötte le a szemét.

A víz hangos sistergéssel felforrt és pár percen belül szótlanul szürcsölgették a teájukat mindannyian Ronald Weasleyre gondolva.