Zöld villanás… tompa puffanás és Ron élettelenül fekszik a földön, védelmezõen széttárt karokkal.

- Ne! – hallatszott Hermione kétségbeesett kiáltása. Riadtan odaszaladt a mozdulatlanul fekvõ barátjához.

Harry felbõszülten kiáltott Voldemort felé.
- Ezt megkeserülöd, te aljas gyilkos! – azzal felemelte a pálcáját és Voldemortra szegezte. Voldemort lekicsinylõen nevette a jelenetet.
- Mit akarsz azzal Potter? Most nincsen itt Dumbledore, hogy megvédjen! Egyedül vagy és nincs menekvés!
- Igazán? –mondta Harry és már lendítette is a pálcáját
- Riptusempra
- Protego – Voldemort továbbra is lekicsinylõen nézte Harryt. – Ennyi? Ennyi telik a nagy Harry Pottertõl?

Hirtelen egy vörös hajú lány futott be a nyitott ajtón.

- Harry! – kiáltott fel Ginny.
- Te hogy kerülsz ide? – Harry ijedten hátra nézett szerelmére. Figyelmetlenségéért nagy árat fizetett.
- Petrificus totalus! – hallatszott Voldemort könnyed varázslata.

Harry tehetetlenül dõlt el. Tagjai nem engedelmeskedtek neki és egy puffanással földet ért.

- Harry! – Ginny odaszaladt hozzá, miközben Voldemort elégedetten nevetett.

Ginny csak most vette észre a Sötét Nagyurat. Hirtelen összerezzent, ahogyan megszólította õt.

- Nahát! Itt a másik Weasley! Ha nem vigyázol, még úgy jársz, mint a bátyád.

Voldemort látva Ginny értetlenkedõ arcát, fejével a holtan fekvõ Ron felé bökött.

- Mi történt Ronnal? – kiáltott fel Ginny és segítséget remélve a barna hajú, könnyes szemmel Ron mellet lévõ lányra pillantott.

De nem kapott választ, csak egy fejrázást. Egy megkeseredett, mindenrõl lemondott fejrázást.

- Az nem lehet hogy meghalt! – hangja belesípolt a levegõbe. Hisztérikusan felkiáltott. – Nem! Õ nem halt meg! – Felbõszülten rontott neki Voldemortnak. Nem érdekelte már semmi. Fájdalmat akart okozni, annak, aki elvette tõle a bátyját. De nem jutott sokáig, hiszen Voldemortot nem érte váratlanul a támadása.
- Crucio! – hallatszott a Nagyúr könyörtelen varázslata.

Ginny felsikított. Hangja éles pengeként hasította a levegõt. De nem tartott sokáig az átok, mert Draco közbelépett és Voldmortnak ki kellet védenie az átkot. Ginny erõtlenül terült el a földön, ráborulva halott bátyjára.

- Hát szembe mersz állni uraddal? – kérdezte Voldemort – Csalódtam benned, Draco.
- Urammal? – Draco gúnyosan elmosolyodott. – Ha jól emlékszem már nem.

Eközben Hermione nehezen feltápászkodott. Szemében harag volt. Ránézett halott barátjára, a felette zokogó barátnõjére, a mozdulatlanul fekvõ Harryre, és az üveges szemmel elõre meredõ Cristinre, akit láthatóan nagyon meggyötörtek az átéltek. Majd szép lassan szerelmére kúszott a tekintete, akinek az arcában újra csak a gõgöt látta. Gõgösen nézett bele Voldemort vörös, gonoszsággal teli szemébe. Megint hatalmába kerítette a félelemmel vegyes pánik. Mi van, ha elveszíti a szeretteit? A szüleit már elveszítette. Egy barátját is. Mi lesz, ha mind meghalnak? Márpedig nincsen túl sok remény. „És Draco még nem is tudja, hogy szeretem” – gondolta. Agya lázasan járt. „Mit tehetne?”

- Engedje el õket! – hallatszott Crystine halk, keserves hangja – Engem akar!

Voldemort vörös szeme most Cristine szürke szemeit fürkészte.

- Hasonlítasz nagyanyádra! Ügyes boszorkány volt. Sokra vihette volna igaz, Draco? Ó igen! – ironizált Voldemort. – A nagyanyád Draco nagynénje volt. Biztos vagyok abban, hogy az õ ügyességébõl van benned is. De tudod, túl nagy veszélyt jelentesz a számomra. Félõ, hogy olyan hálátlan ember lennél, mint Draco…, és eszemben sincsen meg kegyelmezni az itt lévõknek – a hatás kedvéért kezével körbemutatott, majd gonoszul elnevette magát és pálcáját újra Malfoyra szegezte.


Draco dacosan nézett bele ismét abba a vörös szempárba. Halálfalóként soha nem nézhetett bele mestere szemébe, de most, hogy már nem az, - legalább is nem érzi magát annak – szinte örömmel tölti el a tudat, hogy megmutathatja, õ bizony nem fél! Bár az arcán nem látszott a kín, de a lába rettenetesen fájt. Az arca egyre fehérebb színt öltötte fel, megrémisztve ezzel, az amúgy is aggódó Hermionét. Egyre gyakrabban szédült, és volt hogy megremegtek a lábai. De uralkodott az érzésein. Ugyanolyan szenvtelen arccal nézett vissza Voldmortra.

- Szeretnél mondani valamit Draco, mielõtt meghalsz? – kérdezte derûsen a sötét mágus. – Soha senkinek nem adtam meg ezt a lehetõséget. De mivel amíg mellettem álltál, jól szolgáltál. Rengeteg muglit tudtál kínozni… talán az apádon is túl tettél.

Hermione lángoló szemekkel nézett Dracora. „Hogy micsoda? Magyarázatot követelek” – tekintettel fürkészte az arcát. Ám Malfoy csak hidegen elmosolyodott.

- Utolsó szó? Hát ez megtisztelõ. A dicséretet meg köszönöm – hajolt meg gúnyosan
- Nos? – kérdezte – Mi az utolsó kívánság?
- Az nem publikus hölgyek társaságában…
- Akkor azt hiszem, túl is estünk a formaságokon – hallatszott Voldemort dermesztõ hangja.

A Sötét Nagyúr kecsesen meglendítette a pálcáját. Draco szürke szemei egybe olvadtak Hermione kétségbe esett barna szemeivel.

A lány nem bírta tovább. Oda szökkent szerelme elé, és megölelte. Egy szót súgott a fülébe: Szeretlek…
Draco viszonozta a lány ölelését, és visszasúgta: Én is…

Nem észlelték a külvilágot. Úgy érezték, mintha egy fényes burokban lennének. Voldemort halálos átka, csak messzi visszhangét hallatszott. Zöld fény villant…

*

Hermione sikítva ébredt fel.

- Már megint azt álmodtad? – kérdezte Draco, aki a sikítására ébredt fel.

Hermione csak bólintott. Megölelte a mellette fekvõ fiút, majd felkelt az ágyból, magára kapta a hálóköntösét, és elindult a konyha irányába. Nem tudta mit is tegyen. Visszaaludni már nem volt kedve. Leült egy székre. Arcát a kezébe temette, és úgy elmélkedett el a történteken.

Miután Voldemort kimondta a halálos átkot, körülöttük megjelent, egy egyfajta védõburok. Hermione már nem is emlékezett rá tisztán mi is történt. Harry szerint az a burok olyan volt, amivel az õ anyja is megvédte. De ebben nem volt teljesen biztos. Senki sem. Õk a jelenség következtében elájultak, és mikor magukhoz tértek, már egy sereg Minisztériumi varázsló sürgött körülöttük és kérdezgették, „Mi történt”. Mással nem tudták magyarázni, csak azzal, hogy Voldemort köztudottan képtelen felfogni a szeretet szót. Szeretet. Ki is tudná ezt teljesen, hogy mit jelent? Azt mondják a szeretet egyenlõ a szerelemmel. Hermione nem volt ebben biztos. De hogy Voldemortnak nyoma veszett, ez megint akkora rejtély volt, amikor Harry megtámadása után is eltûnt. Az emberek már nem mertek ünnepelni. Tudták, hogy egyszer vissza fog jönni, vissza akar jönni. Lehet hogy most le sem gyengült teljesen, hiszen ereje teljében volt. Rejtély. Csak bizakodni tudtak és reménykedtek: ha vissza is térne, akkor is minél késõbb…

Hermione valami hangot hallott. Fáradtam felnézett és egy szürke szempárt látott meg.

- Cristine! – szólította meg – Miért nem alszol? Holnap már visszaköltözhetsz a házadba is.
- Tudom! És köszönöm, hogy addig itt lehettem nálad! – hálálkodott. – De nem tudok aludni. – szemébõl kicsordult egy könnycsepp – Mindig csak az álmodom, hogy ott kínoz és nevet, és én nem tudok menekülni

Hermione átölelte a lányt. Nem tudott neki egy vigasztaló szót sem mondani. Tudta jól, hogy nagy trauma volt ez neki. Semmivel sem lehetne „felvidítani”.
Cristine szipogva megtörölgette a szemét, majd egy mosolyt erõltetett a szájára.

- Örülök, hogy megismertelek. Amikor elsõsök voltunk azon versenyeztünk a barátnõimmel, hogy a triótokból kit merünk megszólítani.
- Ezek szerint te nyertél… - mosolygott Hermione
- Nem – rázta a fejét Cristine – Anie másodikban megkérdezte Harry Pottert, hogy lenne e a párja a karácsonyi bálon.

Erre a két lány elnevette magát

- Micsoda derûs hangulat! – hallatszott Draco hangja az ajtóból. – Beavatnátok?
- Harryrõl beszéltünk, meg arról, hogy milyen jóképû… - mondta Hermione duruzsolva.

Draco felhúzta a szemöldökét.

- És én nem?

Erre a két lány újból elnevette magát. Hermione odament hozzá és átölelte, majd a fülébe súgta:

- Te is… Malfoy!

Draco mosolyogva átölelte a lány és a válla fölött átnézve szólt Cristinehez.

- Én sokkal jobban nézek ki Pottertõl.
- Rokonokról ilyet nem mondunk… - mondta Cristine vigyorogva. - De Draco tényleg jól néz ki!
- Áruló!

Hermione belenézett Draco szürke szemébe.

- Szeretnék kimenni a temetõbe. Eljönnél velem?
- Biztos azt akarod?

Hermione bólintott.

- Nem szeretnék egyedül menni. De még van ott… egy kis dolgom.
- Én is mehetnék? – kérdezte Cristine félénken – Szeretném neki megköszönni, ha már késõ is…
- Persze!

*

Két óra múlva már hárman sétáltak a napfényes úton. A nap ahhoz képest, hogy reggel volt, kedvtelve nyújtóztatta sugarait az arrajárókra, meleget teremtve, hogy ne fázzanak.
A temetõ nagy kovácsoltvas kapuját kinyitva, egyenesen Ron fehérmárvány sírjához mentek. Hermione kezében nem volt más, csak egy kis sárga boríték. Elengedte Draco kezét és közelebb ment a sírhoz. Elolvasta a sírfeliratot.

„Mind hibázhatunk, de a megváltás angyalszárnyon érkezik akkor is”

Hermione szíve összeszorult. „Vajon Ron is így gondolná” Remegõ kézzel rakta le a levelét a sírra.

- Elõbb akartam neked ezt oda adni Ron! De nem mertem, míg éltél. Ha tudtam volna, hogy a sors elõbb ragad el az élõk sorábó, biztos, hogy oda adtam volna. Nem írok benne semmi olyat, amit ne tudtál volna. Már tudom, hogy tudtad. Jobban örültem volna, ha még egyszer barátként beszélhettünk volna…

Hermione nem is tudta miért, de folyamatosan beszélt a sírhoz. Kiöntve a lelkét, megkönnyebbülve. De nem sírt. Már nem! Szívébõl elõkaparta az a kis virágos sírt, ahová barátját temette. Helyette most egy márvány sír van, de nem hagyja, hogy ez elvesszen a lelkében...