Booáááá, a csörgőkígyó sziszegve kúszott elő nagyon titkos rejtekhelyéről, hogy végezzen kiskorú áldozataival. Amikor Heri Kókler meglátta, egy pillanatra azt hitte, eljött a vég. De nem az jött! A terem buráját átszakítva zuhanórepülésben közeledett a hétköznapi tyúknak álcázott, bűvös erejű toalettkacsa, aki bizonyítottan képes volt arra, hogy a legnagyobb trutyiból is bárkit kimentsen. A nyakában pedig ott fityegett a mágikus erejű szakrális kegytárgy, a Mormon Kannája, amelyben az élet pí-vize lötyögött.

Előjáték

Olyan romantikus volt, hogy ennél romantikusabb már nem is lehetett 
volna.
Adva volt hozzá minden: először is egy holdfényes nyári este, 
mely a Lándönban megszokottal ellentétben meleg volt és 
kellemesnek nevezhető, egészen olyan, mint amit a világ más 
normális országaiban tűrhető nyári estének neveznek.
Langyos szellő lengedezett, illatozó virágok pollenjei szállongtak 
szerteszét, amitől arra érzékeny egyének tüsszentési rohamot 
kaptak, ám némelyek ezt romantikus hangulatnak nevezték.
A természet lágy ölén, de még annál is közelebb, nagyon is 
megfogható intim helyen, egy valahol elterülő parkban, izgalmas 
légyott zajlott. A sűrű bokrok mélyén, gallyak, ágak, bogak, 
levelek és rejtett kutyakakik között két kiskorú tinédzser tett 
érdekes felfedezéseket azzal kapcsolatban, hogy mily nagyszerű 
dolog is, hogy az Úristen férfinak és nőnek, nem pedig 
hermafroditának teremté az embert.
Netán más egyéb, körmönfont módon, amiről most ne is 
beszéljünk feleslegesen, hagyjuk azt a csigákra.
De azért mégsem mehetünk el szó nélkül afelett, hogy például 
milyen rettenetes igazságtalanság lett volna a fent nevezett 
legfelsőbb személytől, ha a Teremtés utáni szaporodási 
technológiát oly módon alkotta volna meg, hogy a képmására 
teremtett faj is osztódással szaporodott volna, mint holmi 
közönséges zöldszemes ostoros. Hová lettek volna akkor a költők 
a szerelmes verseikkel, nem is beszélve az erkélyek alatt kitartóan 
kornyikáló trubadúrokról, és az irodalom fenkölt szépségű 
remekei sem születhettek volna meg, mint például a közismert Alfa 
Rómeó és Júlia.
Gondolatmenetünket kanyarítsuk azonban vissza Lándönba, és annak 
is egy parkjába, ahol a két, említett tizenéves kiskorú éppen 
azon volt, hogy... hmm... felfedezzék azt, amit egyelőre zsenge 
koruk miatt nem volt szabad mélyebben és behatóbban megismerniük.
– Ó, Heri – pihegte Hermelin, mert hogy ő volt az, a Rokforti 
Mágus és Kutyakiképző Okkultista Oskola frissen végzett első 
osztályának legjobb nume..., egy valóságos numera uno… azaz, 
legkiválóbb diákja. Az ifjonc pedig, akit ily elhaló nőiességgel 
rebegve megszólított, nem volt más, mint a híres-nevezetes Heri 
Kókler, a mágustársadalom köztudatába már bébi korában köteg 
dinamitként berobbant ifjú varázslósztár, aki nem is olyan rég 
immár másodszor is keményen elbánt a legyőzhetetlennek hitt 
gonosz Voltmárvolttal, a fekete mágia rettegett nagymesterével.
(Ez azt jelentette, hogy kinyírta őtet, mint állat.)
– Ó, Heri – szólt ismét a lány, olyan átéléssel, hogy 
Herinek mindene az égnek állt.
– Mmmmmmhhhhuuuhhhhhöööööö – mondta nemileg izgatottan Heri, 
miközben kiszabadította blúzából Hermelint. A nevezett, s 
felettébb felhevült állapotban leledző nőnemű egyed, 
elégedetten konstatálta ruházatának fogyását. Heri, aki tökös 
legényke volt ám – bár ezt jól rejtegette, mert mindenki meg 
volt győződve róla, hogy akkora pupák, mint hat másik – arra 
gondolt, hogy legszívesebben megszabadítaná Hermelint a 
melltartójától is.
A tettek mezejére lépett.
Előtte még véletlenül a kutyakakira, de azt ügyesen letörölte a 
cipője talpáról Hermelin fehér blúzával. Amikor megvolt a 
művelet, Heri ügyes mozdulatokkal nekilátott a kapocs kinyitásának.
Annak ellenére, hogy a rosszindulatú és buta feministák fennen 
hirdetik, hogy egy férfit úgy lehet legkönnyebben bezárni egy 
szobába, ha melltartókapcsot szerelünk az ajtóra, a jókezű 
Herinek, aki a varázspálcáját is hihetetlen elánnal tudta 
forgatni olykor, ha már nagyon muszáj volt, csekélyke gondot sem 
okozott a ruhadarab levétele.
Most, hogy ilyen közel volt a célhoz, egy perc megállást sem 
engedélyezett magának.
Oly régóta álmodozott már erről!
De persze eddig még sosem volt hozzá mersze.
Izzasztó éjszakai álmok, nappali merengések, s megannyi gyötrő 
bűntudatos gondolat után, amelyek miatt még a varázslástant is 
hanyagolta, itt volt előtte a lehetőség.
Határozott rántással szabadította meg a farmernadrágtól 
Hermelint, aki egy alig hallhatóan pihegett „Ó, Heri”-vel 
nyugtázta a tettet. Szemmel láthatóan cseppet sem izgatta, hogy a 
gyenge minőségű, távolkeleti országban gyártott ruhadarab 
szabálytalan alakú cafatokra szakadt az erős kézmozdulat hatására.
Hermelin igéző pillantást vetve lovagjára, oldalára fordult, majd 
felkönyökölve megkérdezte:
– És most mihez akarsz kezdeni velem, drágám?
Heri úgy válaszolt, mint egy igazi, kőkemény férfi. Nem 
köntörfalazott, nem lacafacázott, hanem kimondta, bele a 
közepébe, úgy, ahogy egy valódi mácsóhoz illik:
– Lehúzom a bugyidat! Kiszedem belőle a gumit! Aztán csúzlit 
csinálok belőle, lelövöm az összes mókust az erdőben, hogy 
feldaraboljam őket és megetessem velük az éhező aranybaglyaimat…

1. Dolby, a monó manó

– Herikém, egyetlenem! Unytyi-punyti kis bogárkám! Ébredj! – 
tolakodott be a brutális hang hősünk magánjellegű 
álomvilágába. Pont most, amikor már majdnem eljutott odáig, hogy 
a tettek mezejére lépjen.
Heri morgott valamit, de a hang nem akarta abbahagyni: – Hasadra 
süt a napocska! Vár a fincsi kis reggeli!
Heri szeme kipattant, és nagyra kerekedett, szinte azonnal megindult 
a nyálképzése is. Lelki szemei előtt megjelent egy hatalmas, 
félig átsült szalonnakupac képe, amely csak úgy csicsogott a 
finom, friss zsírtól. Még mielőtt nagyot nyelt volna, eszébe 
jutott, hogy ettől ő bizony el van tiltva. Oldalába nyilallott 
valami. Odakapta a kezét is, mintha egy ütvefúró hatolna bele, 
úgy fájdogált, de megnyugodott, mert nem volt ott semmi. Ami ilyen 
görcsösen kínozta, az nem volt más, mint egy kis fantomfájdalom, 
amit az eltávolított epeköve okozott. Az epeköve, ami miatt 
számtalan hihetetlen kalandba keveredett, ami miatt kis híján 
életét vesztette az előző részben, amely nem véletlenül kapta a 
kötet Összkár Díjas írójától a Heri Kókler és az epeköve 
címet.
Heri világhírű lett, de az epekövét kioperálta belőle a gonosz 
Voltmárvolt fekete mágus segédje, Mókus processzor, aki a 
fenekében gonoszkodó Voltmárvolt professzorral egyetemben az 
előző rész végén kilövődött a világűrbe, felrobbant, majd 
lelke eltűnt a negatív végtelenben.
Röviden: annyi lett neki.
De!
Azt beszélik egyesek, hogy Voltmárvolt talán mégsem halt meg.
Persze ez képtelenség, aki látta a fent említett halálának 
látványos körülményeit, nem kételkedhet ebben. Ám előfordult 
már mással is ebben a sötét világban, hogy egyszer már meghalt, 
de mégis visszatért szellem alakban.
Ám az élet nem állt meg. Heri sikeresen elvégezte a Rokforti 
Varázslókiképző és Kiseggítő Oskola első osztályát, majd a 
nyári szünet elején hazatért nevelőszüleihez. A komor és 
rosszkedvű, aranybagoly gyűlölő Mr. Dundyhoz, feleségéhez, 
Fekália nénihez, és a kis vézna, alultáplált, éppen ezért 
értelmileg is mélyen alulfejlett Dundy Nudlyhoz, aki unokatestvére 
is volt egyben.
Meg debil.
Heri szerette őket, mert érezte, annak ellenére, hogy az előző 
részben a halálát kívánták, az életére törtek, gonosz 
összeesküvés keretében addig akarták zsírszalonnával hízlalni, 
amíg az epeköve akkora nem lesz, hogy simán fel lehessen majd 
használni gonosz fekete mágia gyakorlatokhoz, a lelkük mélyén 
mégis kedvelik őt. Ezt nem tudni, mire alapozta, de azért valljuk 
be, szép volt tőle. A gyengébb idegzetű olvasót ilyenkor talán 
kileli a hideg és elérzékenyülten elpityeredve arra gondol, milyen 
nagy szívű gyerek is ez a Heri Kókler.
De nem!
Nem a szive volt nagy.
Az normális volt.
Hanem az epeköve!
Az volt ám a méretes, fekete mágiához való!
Szegény, szegény, Heri Kókler!
Alig hogy hepienddel végződött életveszélyes kalandja a 
legyőzhetetlen Voltmárvolttal az előző részben, újabb 
viharfelhők gyülekeztek törékeny kis feje felett. Nem is sejtette, 
hogy milyen sötét és fekete viharfelhők. Olyan sötétek és 
feketék, mint az a rettenetes gonoszság, amit az avatatlan szemek 
elől gondosan és tökéletesen elrejtettek.
Ó, ha Heri tudta volna, micsoda rettenet fenyegeti, biztosan 
leszaladt volna ennek a könyvnek a lapjairól!
De nem tudta, mert nem ismerte a forgatókönyvet, hehehe...
Heri Kókler mit sem sejtve nyújtózkodott pihepuha ágyában, amely 
kicsiny, száztíz négyzetméteres gyerekszobájának kétharmad 
részében helyezkedett el, közben ásítozott, nyögött és 
szuszogott.
– Arany kis gombóckám! – ömlengett Fekália néni a 
szájával, és mézes-mázas mosolyával igyekezett Herit 
kicsalogatni az ágyából.
– A kedvencedet készítettem reggelire – hízelgett a néni, 
miközben elégedetten hallgatta, hogy a fiú gyenge kis gyomra 
hatalmasat kordul.
Éhes emésztő-szervrendszere utolsó figyelmeztetéseinek egyikére 
Heri rugóként pattant ki az ágyból, és az elégedetten fújtató, 
kissé hájas Fekália néni társaságában lebattyogott a 
földszintre.
A nappali és a konyhával összekötött étkező ott kapott helyet, 
ahol most a rosszkedvű és hősünkkel mindig barátságtalan 
viszonyban lévő Dundy bácsi a mindenütt száradó bagolyguánót 
próbálta meg felsikálni a padlóról.
Erre nem sok esélye volt, mert a baglyok nehéz aromájú 
végterméke egyenletesen és kőkeményen borította be a padlót. 
Oly szilárdan keményedett rá, mint egy tubus kiömlött 
pillanatragasztó. A reménytelenség érzése, valamint a lassan az 
egész testét beborító bagolytrutyi mogorván morgóvá tette az 
amúgy is negatív életszemlélettel megvert Dundy bácsit.
– Jó reggelt, Dundy bácsi! – üdvözölte Heri vidáman.
Dundy bácsi amint meglátta, vigyázzállásba merevedett, akár egy 
tengerészgyalogos, mellkasát kidüllesztette, pocakját behúzta, 
szemét pedig a plafonra függesztette.
– Erőt, egészséget Heri Kóklernek! – kiáltotta 
tisztelettudóan.
– Pihenj! – intett neki Heri nagyvonalúan, mire Dundy bácsi 
nagyot fújtatva kiengedte ronda, hájas, nagy hasát, majd egyet 
böffentett. De az is lehet, hogy egy-kettőt.
– Na de Vakarin bácsi! – méltatlankodott Heri. – Tudod jól, 
hogy ezt a könyvet kiskorúak is olvassák. Mit gondolnak majd 
rólad? Azt fogják hinni – és nem alaptalanul –, hogy egy 
rettenetesen nagy tahó állat vagy. Ez pedig bizonyosan rossz 
hatással lehet az eladási statisztikákra. Előfordulhat, hogy a 
szülők, akik drága pénzen megveszik a gyereküknek ezt az 
értékes olvasmányt, mélyen elgondolkodnak azon, hogy érdemes-e 
olyan irodalommal fárasztaniuk gyermekük látószervét, amely nem 
fenkölt magasságokba, hanem az alpári vulgarizmus 
gusztustalanságába taszítja csemetéjük éppen csírázó 
szépérzékét. Tudod, Vastyúk bácsi, a rossz példa ragadós, 
akár a bagolytrutyi. Bizonyára sokan úgy vélik majd, nem érdemes 
belefeccölniük a címszereplésemmel futó igen kiváló sorozatba. 
Miattad az is előfordulhat, hogy csökkenni fog a példányszám, 
minek utána megtépázódik nimbuszom, tovatűnik világhírem, és 
egy napon azt veszem észre, hogy már meg is szüntem, mint 
folytatásos rémregény gyerekeknek.
Mr. Dundy sírásra görbűlő szájjal hallgatta Heri dorgáló 
szavait. Énvalójának legmélyebb rétegeibe gyűrűzött be a 
maró önvád, lelkét tüzes csípőfogóként emésztő 
lelkiismeretfurdalás marcangolta. Tekintete fátyolos lett, arca 
elsápadt, homlokát elöntötte a verejték.
– Istenem, mit tettem! – hörögte Dundy bácsi. Remegő kézzel 
felkapott az asztalról egy véletlenül ottfelejtett disznóölő 
kést. Már éppen azon volt, hogy egy határozott mozdulattal magába 
döfi, kiontva ezzel étellel, itallal bőségesen teletömött 
beleit, és ellobbantja életének imbolygó fényű gyertyalángját, 
de Heri nagylelkűen közbelépett.
– Ne! – mondta határozott mozdulattal.
Fekália néni rémülten nézte a jelenetet, de nem tudott 
közbeavatkozni, mert minden olyan gyorsan történt, hogy egy olyan 
szőke nő, mint amilyen ő is volt, nem tudta rögtön, első 
olvasatban megérteni.
Dundy bácsi kérdőn nézett Herire.
Heri felemelte mindkét kezét, mint ahogy hajdanán a nagy 
államférfi, Abraham Lincoln is tette.
Néhány másodperccel azelőtt, hogy lelőtték.
– Ne öld meg magad, Dundy bácsi! – mondta az ifjú titán 
határozottan, mégis annyi, de annyi érzelemmel a hangjában, hogy 
Fekália néni nem tudta megállni, hogy el ne sírja magát.
– Ha úgy gondolod, fiam... – hagyta magát rábeszélni Dundy 
bácsi. Felváltva nézett a vastag rétegben bűzölgő 
bagolyguánóra és feleségére, Fekália nénire. Ki tudja, miféle 
asszociációk kavaroghattak az agyában, ám végül kinyögte:
– Szar az élet! De ha Heri Kókler úrfi úgy akarja, akkor nem 
ölöm meg magam mégse.
– Pedig megérdemelnéd, de utálom a vért – szögezte le Heri 
egy kalapáccsal. A szögezéstől a bácsi fájdalmasan sziszegett, 
mintha porszem ment volna a szemébe.
– Én pedig a baglyokat utálom – merengett Dundy bácsi, de ez 
senkit sem érdekelt.
– Én a szőkenős vicceket utálom – szólalt meg Fekália néni.
– Én pedig Heri Kóklert utálom – szólalt meg Dundy Nudly, aki 
most toppant be, helyesebben egy egészen frissnek ható bagolyguánó 
miatt betoccsant a helyiségbe.
– Teneked nagyobb tisztelettel kellene lenned irántam – intette 
le egy húskloffolóval Heri bátran a nálánál jóval nagyobb marha 
unokatestvérét, aki tompa reccsenés közepette – ekkor tört be a 
koponyája – orral előre, nyitott szájjal és kinyújtott nyelvvel 
belefúródott a ragadós és vastag bagolybéltermékbe.
Ezen a gonosz háziakat kivéve mindenki jót nevetett.
Heri jelzett a kezével, hogy hagyják magára, mert révedezni akar.
Egy forró kapucchinóval a kezében kiült a teraszra. Ott 
elfogyasztotta könnyű, biotermékekből és mohából, zuzmarából 
álló reggelijét, amit a rokforti egyedem-begyedem főfelcsere írt 
elő számára, hogy valahogyan ismét működésre bírja zsírral 
átitatott májszervét.
Heri nem szerette a nyers füvet és a hámozatlan sárgarépát, de a 
májzsugorító gyógyvíz, amit utána jűízűen leküldött a 
gyomrába, kimosta a szájából a kellemetlen utóízt és a földet. 
A sarat találékony módon kiköpködte, a bogarak pedig a 
szájszagának inspirációs erejétől vezérelve maguktól 
kimenekültek a fogai közül vagy útközben megdöglöttek.
Heri elgondolkodva merengett az élet értelmén, felidézte Hermelin 
bombasztikus alakját, igéző szempárját, és arra gondolt, milyen 
jó is lenne egyszer ölre menni vele.
Heri már alig várta, hogy visszatérhessen a Rokforti 
Máguskiképző Kutyatanodába. Hiányzott neki a számtalan kaland, a 
barátok, az ellenségek, a mindennapi veszély, a kísérletek, a 
kísértetek, jó barátja, Hibrid, az óriás, a Kavicsjáték, az 
üvegezés, miegymás.
Éppen Einstein relativitáselméletének gyakorlati kritikáján 
morfondírozott, amikor egy váratlan pillanatban megjelent előtte 
valaki. Egy emberformájú kis kertitörpe teremtmény. Hatalmas két 
füle, dülledt kék szeme, zöld bőre, egy orra és ugyanennyi foga 
volt, ezenkívül pszichiátriai problémái, de ez nem derült ki 
rögtön. Az öltözete furcsa volt, felettébb furcsa. Ám ennek Heri 
egyelőre nem tulajdonított különösebb jelentőséget.
– Dolby vagyok, a házimanó – üdvözölte a világsztár 
mágusjelöltet a kis lény átszellemült hangnemben. – Annyira 
örülök, hogy uraságod méltóztatott szemügyre venni engem, hogy 
az hihetetlen. Mivel mazochista vagyok, ezért most meg kell 
büntessem magam.
Még mielőtt Heri bármit is tehetett volna, a törpefajzat 
kirántott az egyik picinyke zsebéből egy korbácsot, és iszonyúan 
megkorbácsolta magát.
– A nemjóját! – kiáltott fel Heri. – Ez aztán nem volt semmi!
– Kívánja uraságod, hogy mégegyszer megbüntessem magamat? 
Keményen, hogy még a vérem is kiserkenjen?
– Ne, ne! – kérlelte Heri. – Semmiképpen sem annyira, mert nem 
bírom a vért. Hánynom kell tőle.
– Dolbynak bűnhődnie kell! – mondta a törpe.
– De hát miért? – kérdezte értetlenül Heri. – Hiszen nem 
tettél semmi rosszat.
– De igen könnyen tehettem volna – felelte a monó manó. – 
Dolbynak időnként meg kell büntetnie magát. A gazdái 
megkövetelik tőle, hogy így tegyen. Dolby rossz, Dolby rút, Dolby 
mono, nem sztereo.
– Ez nekem magas! – rázta a fejét Heri. – Nem értek semmit. 
Fogalmam sincs, miért jöttél ide, és arról sincs halovány 
segédfogalmam sem, hogy mit óhajtasz tőlem.
A házimonó nagyot sóhajtott. A szemében fájdalmas hülyeség 
csillogott, ami egészen meghatotta Herit, aki szociálisan érzékeny 
volt a gyengék, az elesettek és különösen a komplett idióták 
irányában.
– Azért jöttem el a nagy Heri Kóklerhez, mert veszély fenyegeti 
az életét.
– Veszély? – csodálkozott Heri. – Miféle veszély 
fenyegethetne engem, a kibontakozófélben lévő hőst, aki egy 
könyvön belül kétszer is csúnyán elbánt a világ leggonoszabb 
feketemágusával, aki Voltmárvolt, de mostmár szerencsére Volt-
nincs.
A törpefajzat két kék szeme elkerekedett, apró ujját magasba 
emelte, mintha figyelmeztetni akarna valakit. Nagy, elálló füleit 
megrezegtette, majd beszélni kezdett rekedt, folytott hangon, mintha 
valaki állna a torkán.
– Dolby azt hallotta, hogy Heri Kókler élete nagy veszélyben forog.
Heri rászögezte a tekintetét.
Dolby ebből a szempontból tisztára olyan volt, mint Jézus. 
Rettenetesen utálta, ha szögezik.
– Ki mondta neked, hogy ártani akar nekem?
– Dolby azt nem mondhatja meg! De a nagy Heri Kókler nem mehet 
vissza többet Rokfortba, mert szörnyű veszély fenyegeti az életét.
– Miért nem mondhatod meg? – kérdezte gyanakodva Heri.
– Mert Dolby nem tudja – felelte a monó manó.
– Csak a gazdáitól hallotta, hogy nagy gazság készül Heri 
Kókler ellen.
Heri a fejét csóválta. Most már nem szögezte a tekintetét 
Dolbyra, így a házimonó megkönnyebbülten lihegett.
– Kérlek – nyögte – ne menj vissza többet Rokfortba, mert a 
gonosz erők szolgái sajtot csinálnak majd belőled.
– Sajtot? – nevetett Heri. – Még hogy sajtot...?
– Igen, igen – bólogatott elszántan Dolby.
– Na és miféle sajtot? – nevetett fölényeskedve Heri.
– Ementálit! – zokogta Dolby. – Tudod, amelyik telis-tele van 
lyukakkal.
Herinek torkán akadt a nevetés.
Nagyot nyelt, miközben érezte, hogy kileli a hideg. Negatív 
hangulat kerítette hatalmába.
Elgondolkozva figyelgette a ronda kis teremtményt, mintha csak az 
tehetne róla, hogy ilyen rossz híreket hallott.
– Dolby rossz hírt mondott – siránkozott a monó manó. – 
Mennyire sajnálom, ó, nagy Heri Kókler! Ha kívánod, megbüntetem 
magam. Például elektrosokkot adhatnék magamnak egy walkmanelemmel. 
Kívánod, hogy ambulanter ellássam a bajomat?
– A világért sem! – állította meg az utolsó pillanatban Heri, 
aki nem szerette mások szenvedését élőben nézni. Ezért nem is 
volt beálítva a tévéjén a CNN.
– Kérlek, uram, semmi képpen se menj vissza a Mágustanodába, 
mert ott halálnak halálával holsz! Gonosz erők fenik rád a 
kiskésüket. Meg a barátaid sem írtak neked, lehet hogy már el is 
felejtettek. – A monó szemében apró fény villant, jelezve, hogy 
ezúttal hazudik.
– Szóval elloptad a leveleimet? – döbbent meg Heri, aki ismete 
az eredeti történetet, és tudta, hogy most ezt kell kérdeznie.
– Izé... hmmm... nos... hát...
– Ezek töltelékszavak! – korholta Heri bossszankodva. Megragadta 
a monó torkát és szorongatni kezdte.
– Igen, igen, beismerem, ezek tényleg töltelékszavak – 
hörögte a monó.
Heri megrázta, mint a kettőhúsz az óvatlan falfúrót. Dolby 
felsikoltott, mert a ruhájából levelek tömkelege hullott a 
padlóra, elfedve Heri körül a bagolyguánót. A ketrecében 
szunyókáló félvak aranybagoly, aki a nagy zeneszerző, Ludvig von 
Mozart után a Ludvig keresztnevet kapta, a másik oldalára fordult. 
Ám ez az oldala is pont olyan volt mint a másik. Aranyozott.
– Engem igenis szeretnek a barátaim! – mondta idegesen Heri. – 
Te viszont nem szeretsz engem, mert azt akarod, hogy soha ne lássam 
őket. Azt akarod, hogy örökre itthon maradjak és többet ne 
találkozzak velük, a kilencesikrekkel, Hermelinnel... – Heri itt 
egy kicsit elmerengett, majd a feltoluló erotikus jellegű 
gondolatokat kiverte a fejéből, és tovább szorongatta Dolby nyakát.
– Nem, nem! – nyöszörögte Dolby. – Én igenis szeretem Heri 
Kóklert, sőt nagy rajongója vagyok. Meg kell mondjam, hogy úgy 
szeretem uraságodat, mint a levesben a sót, és azt kívánom, hogy 
törékeny élete örökkön-örökké virágozzon, és soha ki ne 
hunyjon azok miatt a gonosz erők miatt...
– Lári-fári  – bosszankodott Heri. – Nem fenyeget itt 
semmiféle veszély. Hacsak nem éppen te vagy az a gonosz erő – 
nézett rá gyanakodva.
– Én? – hökkent meg Dolby.
– Te bizony! – igenelt a fejével és az arcmimikájával Heri.
– De hát én egyáltalán nem... – próbálkozott egy gyenge 
kísérlettel a szegény kis monó, de hiába, mert Herit most sem 
lehetett megállítani.
– Azért jöttél, hogy merényletet kísérelj meg ellenem, igaz? 
– kérdezte Heri fenyegetően az aprócska teremtmény fölé 
tornyosulva. Közben elengedte a nyakát, de Dolby nemsokáig 
örülhetett, mert Heri rálépett a vastagbelére, amitől murisan 
kitüremkedett a szájából a nyelve.
– Hhhhhhhgggggghhhhöööö – nyögte erőtlenül Dolby, és 
eredménytelenül próbálta meg visszatuszkolni a szemgolyóit az 
üregébe.
Heri megsajnálta, és egy határozott mozdulattal lelépett a 
vastagbeléről.
Dolby hálás tekintettel nézett rá, olyaténképpen, mint 
legnagyobb jótevőjére szokott az ember.
– Szabadon engedlek, ha megígéred, hogy többet nem jössz ide.
– Nem ígérhetek ilyet – rázta a fejét a monó.
– Ha még egyszer a szemem elé kerülsz, esküszöm, hogy nem 
állok jót magamért! – fenyegette meg Heri, de hiába.
– Dolby rajongva szereti a nagy Heri Kóklert, aki kétszer is 
elintézte a gonosz Netuddkit, aki Voltmárvolt, de mostanra már 
szerencsére Holnemvolt lett.
– És? – kérdezte Heri gyanakodva, mint Columbo, csak neki nem 
volt annyira fél szeme, mint a detektívnek.
– Dolbynak kutya kötelessége, hogy megvédje szeretett Heri 
Kóklerének törékeny életét, még akkor is, ha esetleg 
beledöglik ebbe.
Heri nagyot sóhajtott. Reménytelenül nézett végig az aprócska 
teremtményen, úgy, mint ahogy az ember a gyógyíthatatlan 
idiótákon szokott, akikkel nem lehet mit kezdeni.
– Nem akarlak többet itt látni! Zavarod a köreimet.
Dolby szomorú képet vágott.
Vághatott volna vidámat is, esetleg valami olyat, amit egy dadaista 
művész festett, de Dundyéknek nem volt, csak ez az egy értékes 
festményük, amit valami Leonardo nevű ismeretlen művész festett.
Amikor meglátták, mi lett vele, nem örültek.
Amikor pedig a törpét is észrevették, idegrohamot kaptak. Pedig 
csak az a nyavajás festményük lett egy kicsit összevagdalva. 
Érthetetlen, miért voltak annyira oda meg vissza, amikor a keretnek 
például semmi baja nem lett...
Heri nem győzte őket megfenyíteni, annyira óbégattak meg 
siránkoztak, mintha valami nagy baj történt volna.
Dolbyt, aki nem volt hajlandó szép szóval elhagyni a ház szűkebb 
vonzáskörzetét, megkötözte, a szájába beletömködte az 
étkezőasztalon lévő damasztmintás abroszt, majd rosszkedvűen 
elásta a kert végében, mert már látni sem bírta.
De ekkor már Dundy bácsi össze volt kötözve Fekália nénivel, a 
szájukat leragasztotta egy kis ragtapasszal, hogy ne káromkodjanak 
annyit. Dundy Nudlyt bezárta a gardróbba, oda, ahol a legkevésbé 
volt szem előtt és a kiabálása sem hallatszott.
Heri felment a szobájába. Rádobta magát a születésnapjára 
kapott, bőséges aranyozású, igazgyöngyökkel ékesített 
szögeságyára, és gondolataiba merülve olvasgatta a rajongóitól 
és a barátaitól kapott leveleket.
Hermelin azt írta, hogy már nagyon várja a tanévet, mert anyira 
hiányzik neki – a tanulás.
A kilencesikrek értetlenkedő levelek tömkelegével bombázták, 
mert nem értették, miért nem válaszol nekik.
Heri az élet értelmén agyalt, közben pedig a jegesben talált 
tojásokkal bosszankodva dobálta az ablakából a büntetését 
töltő Dundy bácsit és az idegesnek tűnő Fekália nénit.
– Micsoda gazság! Ez a gonosz manó ellopta a leveleimet!
Éppen amikor befejezte a levelek olvasását, észrevette, hogy 
valaki őt nézi.
Felemelte tiszta, nemeslelkű és mély lélekről tanuskodó 
tekintetét, és szembenézett azzal, aki viszont éppen őt nézte.
Heri meghökkenve pislogott kettőt.
Volt is miért!
Ugyanis a newtoni fizika törvényeit meghazudtoló objektumra lett 
figyelmes. Egy repülőszőnyeg lebegett előtte.
Nem kettő, nem három.
Hanem egy.
Körülbelül öt méter magasságra a földtől, zajtalanul, ám 
mégis rettentően valóságosan.
Kilenc vigyorgó kis fickó nevetett rá, és a nevét kiáltozták!
– Heri, Heri, Heri – és ígytovább, legalább kilencszer.
– Controlles, Capslock, Shift, Pageup és Pagedown, Owerlay, 
Backspace, Delete, Altefnégy! – kiáltotta felviduló ábrázattal, 
komor gondolataiból önfeledt vigyorra fakadva Heri. – Barátaim! 
Ha tudnátok, mennyire hiányoztatok!
– Szia, Heri! – üvöltötték a kilencesikrek. – Tarts velünk! 
Hagyd itt ezt a büdös, bagolyszagú koszfészket, és gyere velünk 
egy jó kis kanmurira!
Herinek nem kellett kétszer mondani. Pillanatok alatt összepakolta a 
motyóját, a hátára akasztotta a tokban tartott Szputnyik 2000 
típusú versenyseprűjét, a hóna alá vágta Ludvig ketrecét, 
amelyben a bagoly is ott fetrengett szegény. Miután hagyott némi 
élelmet és innivalót hőn szeretett rokonainak, akik rosszkedvűen 
figyelték ténykedését, felpattant a spéci verdára, és 
tovaszáguldott.
Egyenesen a következő fejezetbe.