Õ volt az, Heri Kókler, korunk hőse, a világ többszörös megmentője. Ruházata átlagosnak tűnt, haja ápoltnak látszott, de amit a kezében tartott, az bizony nem volt más, mint a Bűz Serlege. A semmi máshoz nem hasonlítható, nagy köcsög oldalát sárkányfogakkal verték ki készítői, az ősi mesterek. Az edényben biogáz illatú, mérgező folyadék lötyögött, a halálos vegyületre az edényre erősített aprócska halálfej figyelmeztetett. De hiába! Mert a Bűz Serlegéből Dolby, a Monó Manó egyik keze nyúlt ki segélykérően. Heri nem tehetett semmit, mert csak két keze volt. A Bűz Serlegéből kipárolgó erős aromáktól szédülni kezdett. Tekintete most a folyadékra tévedt, amely felbugyogott,mint egy gejzír. Az edény aljáról a varázspálcája mellé felemelkedett a tojása. Piros volt és repedt! Miközben Heri fájdalmasan felordított, arra gondolt, micsoda ostobaság volt annyit ütögetni, feszegetni, inkábba zacskóban kellett volna hagynia a másik mellett. A műhorizonton alábukó Nap előtt, nem tudni miért, a csodatévő erejű egyfarkú vontatta automobil száguldott keresztül. A mit sem sejtő Heri Kókler háta mögött, a sövény túloldalán, rettenetes rémalak emelkedett fel, hogy végre elvegye tőle azt ami az övé.

1. Kísértetház


Éjszaka volt, sötét, barátságtalan, az eget olyan sűrű, fekete 
atomfelhők borították, hogy még a csillagok sem látszódtak, nem 
is beszélve szegény Holdról, amely félhold volt az ijedtségtől.
Sötét volt, nagyon sötét.
És a sötétség egyre csak fokozódott, egészen addig, amíg a 
négerek már vakítóan világítottak az éjszakában.
Hideg, dermesztő szél fújt, amit a szakadatlanul zuhogó eső még 
elviselhetetlenebbé tett. Az utcák, terek, lakóparkok, temetők 
teljesen kihaltak voltak, az emberek otthonaikban reszkettek, és azt 
kívánták, bárcsak soha ne olvasnának ilyen rémkönyveket, mint ez.
Az égen ebben a pillanatban iszonyatos mennydörgés közepette 
villám cikázott át, és egyenesen belevágott a Little Hungarotown 
hegyén álló régi kísértetkastély tornyába. A torony abban a 
szempillantásban leomlott, maga alá temetve néhány ártatlan 
statisztát és CIA-ügynököt, akik ki tudja, hogyan kerülhettek oda.
– Igazán hatásos belépő volt a történetbe – lihegte Pedigré 
Pál hosszú, nyalakodó nyelvvel. Alvilági fedőnevén Cickafarknak 
hívták a férfit, aki képes volt akaratának erejével herbateává 
változni, ha akart. Most nem akart, mert itt volt dolga. Éppen heves 
nyáladzás közepette pitizni kezdett urának.
Aki.
Nem volt más.
Mint.
Netuddki!!!
De ha mégis, akkor elárulhatjuk igazi felvett nevét.
Ő volt a sötét varázslók legsötétebbike.
A gonoszok leggonoszabbika.
A kegyetlenkedők legkegyetlenebbike.
Igen!
Ő volt Megawatt Voltmárvolt nagyúr! Nevét félték, tekintetétől 
rettegtek, hangjától borzongtak, szavától remegtek, szagától 
pedig öklendeztek azok a szerencsétlenek, akik életük utolsó 
pillanataiban szembe kerültek vele.
Ám most Voltmárvolt csak halovány árnyéka volt önmagának. Hol 
volt már régi ereje? Hol volt már régi dicsősége? Hol volt már 
régi hatalma? Hol voltak régi szövetségesei? Vajon hol volt eddig, 
hogy senki nem látta?
Hosszú történet ez, amelyet röviden is el lehet mesélni.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Voltmárvolt. Kevés híján 
már uralma alá hajtotta a világot, megölte ellenségeinek zömét, 
amikor egy balul sikeredett varázslata közben legyőzte őt a kis 
Heri Kókler. Heri Kókler, bizony, aki az elmúlt évek alatt még 
háromszor kinyiffantotta a gonosz fekete mágust, és visszaküldte 
fekete lelkét a pokolba, oda, ahová való volt. Csakhogy 
Voltmárvolt mindig visszatért, mert annyira demoralizáló volt a 
jelenléte eme felkapott üdülőhelyen, hogy az üzembentartó bukott 
angyal úgy rendelkezett, hogy ilyeneket ott a továbbiakban nem 
szolgálnak ki.
Voltmárvolt ezért visszatért, mint a Terminátor, bár igazából 
senki sem volt már rá kíváncsi. Időközben ugyanis a híveit 
elfogták, kivégezték, megtérítették, átnevelték, a 
legmegátalkodottabb kegyenceit pedig bedugták a világ 
legborzalmasabb mágikus börtönébe, Alkatrazba, ahonnan még soha 
senki nem szökött meg azokon kívül, akiknek mégiscsak sikerült.
Megawatt Voltmárvolt, aliasz Netuddki, azonban jelen pillanatban 
rendkívül rossz bőrben volt. Ez nem is csoda, ha figyelembe 
vesszük, hogy az utóbbi évben Transilvániában bújkált, ahol nap 
mint nap menekülni kényszerült nagy rajongója, Drakula gróf 
elől, aki mindenáron vérszerződést akart vele kötni.
Voltmárvolt rendes körülmények közepette, hatalmának és 
erejének teljes birtokában valószínűleg seperc alatt úgy 
hazavágta volna Drakulát a kastélyába, hogy attól koldul, de most 
nem voltak meg a rendes körülmények. Inkognitóban volt, ami nem 
volt igazán kényelmes viselet.
A fekete varázslók legfeketébbike ugyanis emberi roncsként 
tengette napjait. Fizikai teste az utóbbi években Heri Kóklernek 
köszönhetően többször is megsemmisült, vagy éppen az átkozott 
kölyök miatt kudarcba fulladt abbéli fáradozása, hogy valami 
setét varázslat útján-módján visszanyerje azt.
Ezért aztán Netuddki kissé neheztelt a fiúra. Sőt, nyugodtan 
állíthatjuk, hogy állatira gyűlölte Heri Kóklert, akit viszont 
mások szerettek, akik nem szerették Voltmárvoltot, persze 
Voltmárvolt sem szerette ezeket az embereket, és minden vágya az 
volt, hogy visszanyerje elveszett erejét, megerősödve 
visszatérjen és leszámoljon ellenségeivel, azaz, a fent említett 
célszemélyekkel.
Pofonegyszerű, ha jobban belegondolunk.
Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy Voltmárvolt legszívesebben 
kiírtotta volna az emberiséget, hogy egyedül maradva a világon, 
nyugis körülmények között, ellenzéki erők furkálásaitól 
mindörökre békén hagyatva, az idők végezetéig uralkodhassék.
Persze ez a grandiózus politikai terv sokaknak nem tetszett. 
Például annak az átkozott kölyöknek, annak a sebhelyes homlokú, 
rosszarcú, rövidlátó kis korcsnak, annak a Heri Kóklernek. Hiszen 
még csak nem is varázsló! Csak egy ostoba kis mitugrász, akinek a 
szüleit símán elintézte, de a kölyökkel valamiért nem bírt.
– Igazából nem győzött le, csak egy varázsbaleset volt. Ez még 
a legnagyobbakkal, tehát még velem is néha előfordul – gondolta 
Netuddki dühödten. – Az a kölyök nem győzhetett le, hiszen 
már évek óta legyőzhetetlen voltam. Csakis baleset lehetett, semmi 
kétség, csakis az. De most megfizet majd mindenért. Megfizet 
azért, hogy legszebb éveimet kénytelen voltam kísértet alakban, 
állatok testébe bújva, kígyók, hüllők bőrébe zárva tengetni. 
De a legrosszabb az volt, amikor öt évig nőstény nyúl voltam és 
naponta ötvenszer kellett nemi életet éljek hatvanhárom hímmel. 
Igen, könnyen lehetséges, hogy attól készültem ki ennyire... A 
k...va életbe!
Cickafark úr, idegesen lihegve állt nagyura előtt, aki egy nagyobb 
akvárium méretű lombikban, genny alakban folydogálva engedett 
folyást gondolatainak.
– Parancsol valamit, Nagyúr? – kérdezte alázatosan Cickafark.
– Menj a pokolba! – mondta mérgesen Voltmárvolt, amiért 
megzavarta ez a kis féreg sötét gondolatait.
Cickafark savanyú képet vágott, majd rövid csomagolás után 
bőröndjeivel együtt menni készült.
– Hová mész, te idióta? – dörrent rá Voltmárvolt.
– Nagyuram parancsolta, hogy menjek a pokolba... – lihegte 
Cickafark. – Máris indulok.
– Ó, te szellemi fogyatékos! – dühöngött a fekete 
varázsló. – Átvitt értelemben gondoltam. Itt maradsz, és 
teljesíted a parancsaimat! Megértetted?
– Igen, Nagyuram! – hajlongott Cickafark Voltmárvolt lombikja 
előtt.
– Hol van a kígyóm, Booooááá-2., a kis drága?
– Booooááá-2? – kérdezte ostobán Cickafark.
– Az, te ostoba kis féreg – bosszankodott fagyos hangon 
Voltmárvolt. – Meg kell keresned, mert éhes vagyok. Fogass vele 
egeret, mert annyira gyenge a gyomrom, hogy az embervér már nem is 
esik igazán jól. Erőre kell kapjak, mert még gyenge vagyok, akár 
a hajnali harmat. Ha így folytatom, nem biztos, hogy megérem a 
könyv végét, ahol pedig fontos jelenésem lesz, mert akkor fogom 
kinyúvasztani Heri Kóklert, az átkozottat.
– Értettem, Nagyúr! – tisztelgett Cickafark. – Azonnal 
megkeresem Booooááá-2-t, és begyűjtöm tőle az egereket.
– Azt helyesen teszed – sziszegte Voltmárvolt, aki láthatóan 
volt már jobb passzban is.
  Cicakafark néhány mikroszekundumnyi időre eltűnt a folyosón, 
majd kisvártatva visszatért egy zacskónyi egérrel meg a 
kígyóval, amelyik óriási nagy volt. Szinte már bazinagy.
– Etess meg! – parancsolta Voltmárvolt, mint gyerek az anyjának.
– Máris, Nagyuram... – készségeskedett Cickafark. – Itt 
vannak a finom, friss egérkék. Máris adom a finom egérpapit 
Voltmárvolt Nagyúrnak.
– Igyekezz! – sürgette a lombikban kavargó gennyfolyam, és még 
jobban kavarogni kezdett.
Cickafark egyenként bedobálta az egereket a lombikba, és 
élvezettel hallgatta, hogy a visítozó kis szerencsétlenek 
Voltmárvolt vacsorájává lényegülnek át.
Amikor véget ért az etetés, Voltmárvolt nagyot böffenve jelezte, 
hogy jóllakott.
Cickafark izgatottan toporgott előtte. Láthatóan mondani készült 
valamit.
– Beszélj, szolgám! – parancsolta Netuddki.
– Nagyuram – kezdte Cickafark –, csak arra gondoltam, hogy Marha 
Pörkinzt nem kellett volna megölnünk. Biztosan észre fogják venni 
a Mágja és Világítástechnikai Mini Sztériumban, hogy meghalt. De 
ha nem is jönnek rá azonnal, az biztosan előbb-utóbb fel fog nekik 
tűnni, hogy nincs ott.
– Ha nem öljük meg, akkor egészen biztosan elárul minket – 
felelte Voltmárvolt.
– Ez igaz – ismerte el Cickafark.
– Van még egy másik okom is, amiért őt akarom. Őt, Heri 
Kóklert, a kis korcsot – mosolyodott el gonoszul Voltmárvolt. Nem 
lehetett könyű neki, mivel nem volt teste, nem is beszélve arról, 
hogy a feje, így az arca is teljes mértékben hiányzott.
– Mi? – kérdezte Cickafark.
– Nem „mi”, hanem tessék – oktatta ki Voltmárvolt egy jó 
pedagógus türelmetlenségével. – Az a tervem, hogy megölöm Heri 
Kóklert, régi ellenségemet. A szakrális cécó közben pedig 
vérét veszem.
– És ha nem akarja eladni? – kérdezte Cickafark aggodalmas 
képpel.
– Ó, te mozgó állatkert! – mérgelődött Voltmárvolt. – 
Hát ennyire féleszű vagy? Nem fogok pénzt adni a véréért, hanem 
elveszem tőle. Felvágom az ereit és kifolyatom belőle az egészet.
– Grandiózus terv, Nagyuram! – ismerte el Cickafark borzongva.
– Ugye! – morgott tovább Voltmárvolt.
– De talán használhatnánk helyette másik varázslógyereket. 
Valakit, aki nem annyira populáris, akit nem őriznek annyira. Nem 
lesz könnyű elcsalni és megölni – problémázgatott Cickafark.
– Megmondtam, amit megmondtam – sziszegte Voltmárvolt olyan 
hangsúllyal, hogy a mellette tekergőző Booooááá-2 egészen 
felemelkedett. – Csakis Heri Kókler lehet az, aki szóba jóhet a 
nagyszabású varázslásnál. Más nem jó, csakis ő kell.
– Félek, Nagyuram! – vallotta be Cickafark. – Attól félek, 
hogy nem tudjuk őt megszerezni. És akkor Nagyuram mindörökre 
lombikbébi marad! – Cickafark felzokogott.
– Kedves tőled, hogy ennyire szíveden viseled a sorsomat – 
nevetett Voltmárvolt. – De nem kell félned, hamarosan 
visszatérek. És erősebb leszek, mint valaha.
Cickafark bólintott.
Itt vége is lehetett volna ennek a fejezetnek, csak azért nem lett 
még vége, mert mindkettőjüknek hirtelen súlyos hiányérzete 
támadt.
Csak néztek egymásra, nem szóltak, de érezték, hogy valami még 
hiányzik.
– Megvan! – kiáltott fel nem létező szájával Voltmárvolt. 
– Tudom már mi hiányzik.
– Mi? – kérdezte Cickafark.
– Hányszor mondjam neked, hogy nem „mi”, hanem tessék.
– Izé, tessék...
– Most meg kell kérdezned tőlem, hogy mi hiányzik.
– Mi hiányzik, Nagyuram? – kérdezte engedelmesen Cickafark, 
ahogy egy jó kutyához illik.
– Hát a kertész! – vágta rá Voltmárvolt.
– A kertész? – döbbent meg Cickafark.
– Igen az! – erősítette meg Voltmárvolt.
– De miért hiányzik nekünk a kertész, Nagyuram? Talán 
termeszteni akarunk valamit? – kérdezte olyan arccal, hogy teljesen 
nyilvánvaló volt, hogy egy kukkot sem ért abból, amit Voltmárvolt 
mondott.
– Dehogy, dehogy, te isten barma! A forgatókönyv szerint a 
kertész, tudja a fene, hogy mi is a neve, kint hallgatózik az ajtó 
előtt. Te észreveszed, berángatod, én pedig megölöm.
– Nahát! – csodálkozott Cickafark. – Nagyuram ismeri a 
forgatókönyvet?
– Hogyne ismerném! – dicsekedett Voltmárvolt fennhéjázólag.
Ez persze hazugság volt, mert a forgatókönyvet senki más nem 
ismerhette, csakis a nagy író, K. B. Rottring.
Valamint Heri Kókler, aki a kegyeltje volt, ezért is adta neki 
többek között a csodatévő szakrális és mágikus objektumot, a 
Szt. Ebonit Rudat, hogy történjék bármi, minden pillanatban a 
helyzet ura maradhasson, de ez egy másik történet.
Voltmárvolt bizony hazudott, de ez egy ilyen alaktól talán már nem 
is volt meglepő. Mert aki hazudik, az lop is, aki lop, az bizony 
rabolhat is, aki pedig rabol, az könnyen ölhet is, az ilyeneket 
pedig kiveti magából a társadalom, és...
– Rohanj, és keresd meg, mert érzem, hogy mindjárt vége a 
fejezetnek. Ha határidőre nem öljük meg a kertészt, nem kapjuk 
meg a sztárgázsinkat! – fenyegette meg Voltmárvolt a szolgáját.
– Jaj, csak azt ne! – hörgött Cickafark. – A sztárgázsit meg 
kell, hogy kapjuk! Miből veszünk különben drága luxusholmikat, 
hollivúdi álomkérót és rengeteg drogot, amire pedig nagyon nagy 
szükségünk van?
– Bizony, honnan... – értett egyet Voltmárvolt is. – Ne 
szarakodj, fiam, hanem lódulj, és hozd ide nekem a kertészt. Ha 
nincs itthon, keríts egy járókelőt, az is megteszi. Majd 
beöltöztetjük kertésznek. Adunk a kezébe gereblyét és 
locsolókannát, a lábára meg gumicsizmát húzúnk, és bekenjük 
egy kis disznótrágyával, hogy megfelelő bukéja legyen. A fejére 
papírzacskót teszünk, hogy ne látszon annyira, hogy vérzik a feje.
– De hát még nem is vérzik a feje – lepődött meg Cickafark.
– De vérezni fog! – ígérte Voltmárvolt vésztjóslóan. – 
És a tiéd is, ha nem igyekszel kellőképpen.
Cickafark elinalt mint egy állat.
Nem telt bele kettő tizedmásodperc, máris visszajött. A földön 
maga után vonszolt egy testet.
– Ez a kertész – jelentette Cickafark. – A kertészlakban 
nézte a tévét. Hosszasan faggattam, mire végre elárulta, hogy 
elfelejtett időben feljönni, hogy kihallgasson minket. Azt 
állította kínvallatás közben, hogy mindennek az az oka, hogy 
elaludt az órája.
– Az ostoba! – dühöngött Voltmárvolt. – Az ilyenek miatt 
kell állandóan megismételni minden átkozott jelenetet.
A főrendező egyetértően bólogatott.
Cickafark igyekezett magához téríteni a kertészt. Rövid 
pofozgatás után a szerencsétlen flótás magához tért.
Riadt tekintettel bámult Cickafarkra.
– Nagyuram, végre magához tért! – örömködött Cickafark.
– Maga meg kihez beszél? – döbbent meg a kertész.
– Nagyuramhoz, aki most meg fogja önt ölni.
– Mi? – kérdezte a kertész döbbenten.
– Ostoba tahó! Nem mi, hanem tessék! – oktatta ki Voltmárvolt, 
aki nem bírta a kultúrálatlan emberegyedeket ekkora nagy 
koncentrációban.
A kertész döbbenten bámult a lombikra, amely beszélt hozzá.
– Maga is hallotta? – sápadt el a szerencsétlen flótás. – Az 
a valami beszél!
– Nem valami, hanem valaki! – hergelte be magát Voltmárvolt. – 
Netuddki, hogy ki...
A kertész nem volt már fiatal ember. Csak idős. De nem akart még 
meghalni. Élni akart, nagyokat sétálgatni, nagyokat enni, inni, 
aludni, és esténként a csillagokat vagy az erotikus csatornákat 
bámulni.
De nem lehetett! Mert ebben a pillanatban elérte őt a kegyetlen 
végzet. Voltmárvolt felröhögött, pedig egyáltalán nem volt 
semmi vicces, ami ezt indokolta volna.
A kertész mondani akart valamit, de ehelyett érezte, hogy valami 
láthatatlan kéz kapja el a torkát. Hörögni kezdett, mint a 
poroltóval a hátán lemerült búvár, a szeme kigúvadt, a nyelve 
pedig hátracsúszott a torkába.
Egyáltalán nem volt szép látvány.
A kertész hirtelen összerogyott.
– Na végre! – sziszegte Voltmárvolt. – Azt hittem, soha nem 
fog már meghalni.
Cickafark remegett, mint egy gyógyfűbokor, ha madárka pottyintott 
rája.
– Most végre visszatérhetünk nagyszabású terveimhez. Még 
néhányat kell aludnunk, és akkor cselekedni fogunk. Megvárjuk a 
kedvező alkalmat, és akkor becserkészem Heri Kóklert, hogy végre 
megronthassam. Utána pedig...
– Gyilkos! – állt fel a halottnak hitt kertész. – Mindent 
hallottam! Szóval újabb gyilkosságokra készül! Megyek a 
rendőrségre!
– Hah! – lepődött meg Voltmárvolt, és bugyborékolni kezdett a 
lombikban.
Cickafark összerezzent, amikor a halottnak hitt megszólalt, és csak 
annyit mondott, hogy juj!
– Ne menjenek sehová. A reklám után újra jövünk vissza a 
rendőrséggel! – mondta a kertész és indulni készült. De nem 
jutott el az ajtóig, mert mielőtt megfoghatta volna az ajtó 
kilincsét, Voltmárvolt egy jólirányzott átokal másodszor is 
megölte.
A kertész holtan esett össze.
Cickafark megkönnyebbülten sóhajtott.
Voltmárvolt asztrális valója csicsogva gennyedzett a lombikban.
– Milyen szívósak ezek a kertészek! – jegyezte meg a fekete 
varázsló. Vagyis az, ami megmaradt belőle és állandóan kavargott.
– Igen, Nagyuram – értett egyet Cickafark. – Biztosan a sok 
friss levegő, a napfény, a nyugis munkakörülmények miatt ennyire 
életerős. Biztosan ezért ilyen szívósak ezek a kertészek.
– Egy átlagos varázsló ettől az adag átoktól már hatszor 
meghalt volna, még akkor is, ha hét élete van, mint egy 
macskának – morfondírozott Voltmárvolt.
– Nem is haltam meg! – ugrott fel a kertész olyan hirtelen, hogy 
Cickafark majdnem összeizgulta magát ijedtében.
– Mi? – hökkent meg Voltmárvolt.
– Tessék – figyelmeztette jóindulatúan Cickafark.
– Hogy-hogy tessék? – kérdezte Voltmárvolt dühösen, és 
sziszegni kezdett a lombikjában. A kígyója is láthatóan morcos 
volt, mert mérgesen tekergett, közben úgy öltögette a nyelvét, 
mint nagymama a varrnivalót.
– Nagyuram világosított fel nyelvi képzetlenségemre, midőn 
kétszer is szóvá tette nekem a mai este, hogy nem azt kell 
kérdezzük, hogy „mi”, hanem, azt, hogy „tessék”.
Voltmárvolt tajtékozni kezdett a dühtől. Ez nem lehetett számára 
könnyű, hiszen nem volt neki egy szál teste sem hozzá.
– Ó, te emberforma állat! – kiáltotta, és bizonyára égnek 
emelte volna a kezét, ha lett volna neki olyan.
De nem volt!
Ezért azután csak ordított, becsmérlő kifejezésekkel illette 
Cickafarkot, és többször utalást tett arra, hogy valószínűleg 
nincs a földön még egy ekkora nagy balfék, mint a szolgája.
Cickafark rosszkedvű arccal hallgatta a jogos kritikát, de nem mert 
ellentmondani, mert gyáva volt, mint a nyúl. De erre az állatra 
még gondolnia sem volt szabad, mert Voltmárvolt egy ideje 
rettentően útálta a nyulakat. Ha megérezte a szagukat(nem volt 
orra), vagy ha meglátta őket(szeme sem volt neki), akkor tisztára 
kikelt magából. Mivel telepatikus úton mindent hallott, amit 
Cickafark gondolt, ezt is meghallotta.
– Ne gondolj a nyulakra, mert végzek veled, te kutyatápszer! 
Megértetted? – hörögte a Nagyúr.
Cickafark annyira megrémült, hogy remegni kezdett, mint egy 
kinyírfalevél.
– Megöllek! – fenyegetőzött Voltmárvolt.
– Ne, kérem! – esedezett Cickafark, és térdre rogyott. – 
Vétkeztem, bűnös vagyok, de ezt nem érdemlem, ha lehet, élni 
szeretnék...
– Nem téged, ostoba! – sziszegte a Nagyúr. – Hanem a kertészt!
– Az más! – lélegzett fel Cickafark. Feltápászkodott és 
leporolta a ruháját meg a nagy cickafarkát, amiről a nevét is 
kapta.
– Ezt már az előbb is mondta! – mondta a kertész provokatíve.
– Kötekedni merészelsz velem, gyaúr kutya? – kérdezte 
Voltmárvolt fenyegetően.
– Megyek, és hívom a rendőrséget! – ígérte a kertész.
– Nem mész te sehova! – ígérte Voltmárvolt.
– De bizony megyek! – felelte a kertész. – És hívom a 
rendőrséget.
– De nem!
– De igen!
Voltmárvolt füstszerűen átlátszó keze kinyúlt a lombikból. A 
kezében ott szorongatta varázsvesszőjét, amivel rámutatott a 
kertészre.
– Dögölj meg! – mondta latinul.
A kertész a szívéhez kapott, majd holtan esett össze.
– Végre! – sóhajott Cickafark. – Kész horror volt ez a fickó.
– Velem nem szórakozhat egyetlen senkiházi, egyetlen kugli sem – 
ordította a fekete rém.
– Mi az a kugli? – kérdezte a kertész értetlenül.
– A kugli olyan emberegyed, amely nem rendelkezik a varázslók 
erejével, vagyis nincs varázsereje, ezért nem tud varázsolni, 
ezért aztán... – Voltmárvolt dühösen kavarogni kezdett a 
lombikjában.
Cickafarkkal egyszerre ordított fel, amikor rádöbbent a hihetetlen 
tényre.
– De hisz ez még mindig él!