Heri Kókler futott, mint az állat. A sötét égen villám hasított keresztül, és belevágott Drakula gróf várának hagymakupolájába. Az aranysárga korongú telihold előtt denevérek repültek víjjogva. Heri Kókler felkiáltott. Tekintete heveny aggodalomról tanúskodott, ifjonti szívét pedig agytépő rémület marcangolta, mert rádöbbent, hogy itt a vég. Most már biztos volt benne, Drakula véresen komolyan gondolja, hogy vérét vegye. Pedig igazán mindent megpróbált, de be kellett látnia, hogy sem a nyakában zizegő fokhagymafűzér, sem pedig az út mentén keresztbe rakott gyufaszálak nem szolgáltak megfelelő védelemmel a szörnyeteg ellen. Drakula a fejébe állított kisbalta ellenére is bőszen loholt utána, hatalmas vámpírfogain megcsillantak az alvadt vérlemezkék. Kezében óriási fecskendőt markolt, amellyel biztosan nem arra készült, hogy beoltsa korunk hősét tetanusz ellen. Ugyanabban a pillanatban, amikor Ampulla, a vérszopó denevér üldözni kezdte Ludvigot, a kitömött aranybaglyot, hogy levadássza vacsorára, Heri végső kétségbeesésében, gyengélkedő varázspálcájának utolsó szikrájával meggyújtotta a rőzsegyűjtő anyókától kapott csodafegyver kanócát. Majd ahogyan a használati utasításban olvasta, határozott mozdulattal a háta mögé hajította, és feszülten várta a hatást.

1. Ikrek

Az éjszaka már megint sötét volt, mint eddig minden éjszaka, 
amikor nem sütött hétágra a nap.
A meleg nyári levegőben fura, kellemetlen szag terjengett. Ha nem 
lettünk volna egészen bizonyosak abban, hogy mindez tökéletes 
képtelenség, arra kellett volna gyanakodnunk, hogy egy közeli 
sertéstelep vagy fehérjefeldolgozó illatának semmi máshoz nem 
hasonlítható aromáját fújdogálja pofánkba a légáramlat.
De!
A sötétben megmozdult valami!
Nem!
Két valami modult meg!
A szag is belőlük származott!
Amennyire a sötétben ki lehetett venni, ami nem volt ugye könnyű, 
mert az észleléshez szükséges fotonok minimális mennyiségben 
álltak rendelkezésre, egy baloldali és egy jobboldali valami 
közeledett. Messziről látszott, hogy mindkettő nagyon, de nagyon 
büdös.
Egy idős, ám mégis virgonc nénike, aki a szomszédos 
bolondokházából épp csak öt percre mászott át a kerítésen, 
hogy az éj leple alatt rumosmeggyet lopjon a szomszéd biogazda 
fájáról, ijedten szisszent fel, amikor éles szemüvegével 
felismerte, hogy kik közelednek a békés polgári otthonhoz. Annyira 
meglepődött szegényke, hogy még a szemét is dörzsölgetni kezdte 
a nagy hitetlenkedés közepette. Ez nagy hiba volt, mert így már 
nem volt több keze, amivel kapaszkodhatott volna. Az orrát sem tudta 
mivel bedugni, ezért a rettenetes szag behatolt a fejébe, és 
nullára amortizálta a szegény nyugdíjas asszony tüdejét
A két alak mit sem törődött a nénikével és a nénike okozta 
hangos puffanással, amikor öreg, beteg kis teste leesett a betonra, 
és minden csontja szilánkosan és nyíltan eltört.
Csak mentek előre, komor arccal, eltökélve, merev tekintettel, 
toronyiránt, mint a cowboyok, amikor egymás vérit akarják venni 
egy jó kis utcai balhé során.
A kihalt strasszén néhány tucatnyi kamion dübörgött keresztbe, 
buszok jöttek szembe, autók, motorok, kombájnok száguldottak, 
gyalogosok káromkodtak, főleg azok, akiknek éppen csak hogy nem 
sikerült átérniük a túloldalra a kamionok előtt.
A két alak mint az úttörők, rendületlenül haladt előre. 
Átvágtak egy kijelölt gyalogátkelőhelyen, majd határozott 
léptekkel tovább indultak egy kijelöletlen felé. Fékcsikorgás 
hallatszott, tülkölés, majd koccanások zaja. A férfiak 
felröhögtek. Arcukon kegyetlen, vadállati gonoszság ült, 
szemükben a rosszakarat sárga fénye csillogott. Aki nem tudta, 
kicsodák is ők, gyanútlanul azt hihette volna, hogy a közterület 
felügyelettől vannak.
Egy pillanatra kegyetlen tekintetük összevillant. Mindketten 
megrettenve kapták el egymásról a pillantásukat, mert olyannyira 
kegyetlen volt a nézésük, hogy a rettenettől székelniük kellett. 
Minden erejüket összeszedve összepréselték záróizmaikat és  
folytatták útjukat tovább, egyenesen a szemközti oldalon lévő, 
földszintes felhőkarcoló felé.
– Jaj, ne! – kapta fel a fejét a földről egy kéregető koldus, 
amikor a mellette elhaladó nagyon gonosz emberek a zsebkésükkel 
hirtelen mozdulattal levágták azt.
A két mindenre elszánt fazon gonosz tekintettel haladt tovább. 
Egyszer csak megláttak egy struccot, amely ki tudja hogyan 
kerülhetett a járdára. A két gonosz figura a szegény állat 
mögé lopakodott. Az egyikük teli tüdőből felfújt egy jókora 
papírzacskót, majd kidurrantotta. Ezzel elkövették a világ egyik 
leggonoszabb dolgát: megijesztették a struccot a betonon. A 
futómadár hirtelen mozdulattal be akarta dugni a fejét a földbe, 
de sajnos ez rajta kivülálló okok miatt nem sikerülhetett, így 
életét vesztette.
Fürge furgon fékezett mellette, kipattant az ajtaja, a 
strucceltakarító munkások pedig gyakorlott mozdulatokkal 
eltűntették a szegény pára földi porhüvelyét. Senki sem 
szisszent fel, mert ez Landön volt, ahol az ember nap mint nap még 
ennél is cifrább dolgokkal találkozhat. Főleg, így éjszaka...
– Kik ezek a nagyon kegyetlen kinézetű, rosszarcú emberek? – 
kérdezte egy alpinista a kollégáját, akivel még ezen az éjjeli 
órán is a földszintes felhőkarcoló ablakait tisztogatták a 
rárakódott portól, piszoktól, elkallódott űrrepülőgép 
daraboktól.
– Tudja a rosszeb – felelte a mászik, a felpiniszta, aki pösze 
volt meg raccolt. De cak akkor, ha kötélen lógott egy magasz 
építmény tetejéről. – Inkább takajíccunk, kéjlek, mert soha 
nem végzünkh. Még hátra van a teljesz alagszor, a mélygaráz és 
a disznóól. Otthon meg vár az asszony, és ma éjjel még őt isz 
meg kell termékenyíteni.
– Hát, hülyék vagyunk mi, hogy ennyi pénzért egész nap csak 
itt lógunk és takarítunk mint a gépek? – sopánkodott tovább a 
társa.
– Hülyék! – bólogatott a másik. – Elegem van az egészből. 
De mivel kell a pénsz, ész az atomfizikuszi diplomámmal nem tudok 
elhelyeszkedni, ninc mász hátra, mint hogy ablakot pucoljak. Nem 
szégyen esz, cak szar.
Eltelt egy óra, majd még egy. A két ablakpucoló csak dolgozott 
tovább csendben, mint az állat. Vagyis kettő. Egyszercsak 
megszólalt az egyik:
– Mindjárt jövök, csak leugrom egy szendvicsért – mondta kis 
idő elteltével kollégájának az alpinista, majd kioldozva magát a 
biztonsági hevederből, alávetette magát a mélybe.
Eközben a két rosszarcú alak is megérkezett az épülethez, ahol 
egyetlen szemvillantás alatt leszázalékolták a portásbácsit, és 
rövidre zárták a kapucsengőt.
– Mi a nyavaja! – lépett ki az ajtón Heri Kókler feldúltan, 
mert mindig feldúlt volt, amikor megzavarták az elmélyült 
Legózásban. Mint mindig, most is a legutóbbi divat szerint 
öltözködött. Elegáns, sormintás sodronyinget viselt, oldalán 
szamurájkard lódott, a hátán számszeríj és nyílvesszőkkel 
teli tegez. Bőrnadrágja azonban szöges ellentétben állott 
házimamuszkájával, amelyben otthon mindig ejtőzni szokott. 
Széles ővéből rettenetesen bazinagy kés markolata állt ki, olyan 
hosszú és olyan fogazott volt, hogy viselését és főként 
használatát tiltotta a genfi egyezmény.
– Kik maguk? Mi a francot keresnek itt? Miért vannak öltönyben? 
Miért bántották a portás bácsit? Mi a személyi számuk? – 
kérdezte a nagy hős, aki még kisfiú volt, de azért nemileg már 
érett..
A két rosszarcú ember megilletődve összenézett, mert még saját 
szemükkel soha nem látták korunk hősét. Az egyik megköszörülte 
a másik torkát, és egyszerre megszólaltak:
– Mi vagyunk a gonosz hármasikrek. Mi vagyunk a helyi gengszterek 
kápói.
– Ezt nem veszem be! – rázta a fejét Heri Kókler. – Látom 
ám, hogy csak ketten vannak.
– Nos, mondta zavartan az egyik, valójában nettó ketten vagyunk, 
de a bruttó mennyiségünk az három. Erre hamis tanuink is vannak.
– Ha maguk mondják... – bizonytalanodott el Heri, aki soha nem 
volt jó matekból, és ha egyedül volt, gyakran piszkálta az 
orrát, mert utána jobban kapott levegőt. Egyébként ő is 
ugyanolyan volt mint minden egyszerű fiú, ha babot evett ő is 
rettentően büdöseket tudott fingani. De mivel már háromszor 
megmentette a világot azzal, hogy ugyanennyi alkalommal megölte a 
gonosz Megawatt Voltmárvoltot, a fekete lelkű feketemágust, mégis 
különleges hősnek számított.
– Azért jöttünk, mert meg akarjuk magát zsarolni, fiatalúr.
– Jaj, ne! – kapott a szívéhez Heri Kókler, aki erre azért nem 
számított. – Mi a frászért akarnak maguk megzsarolni? – 
kérdezte rémülten és kivonta szamurájkardját a hüvelyéből.
A másik kettő figyelmét nem kerülte el az az apró momentum, hogy 
a szamurájkard mennyire nagyon véres volt.
– Azért, mert szép szokás a környéken, hogy védelmi pénzt 
szedünk mindenkitől, akitől csak lehet. Maga, fitalúr, nyílván 
még nem régóta lakik errefelé, ezért biztosan nem talákozott 
még igazi szakemberekkel. Mint amilyenek mi is vagyunk. Mi azonnal 
kiszagoljuk, ha valaki híres. Tudjuk, hogy a homlokára ragasztott 
valódinak látszó sebhely miatt maga a legismertebb emberek egyike a 
világon. Ergó, biztosan roppant gazdag is. Így, mivel azt 
gondoljuk, több pénze van, mint amennyi szerintünk illene, úgy 
véljük, igazságosan újraelosztjuk az anyagi javakat, amelyeket 
birtokol. Ezért úgy döntöttünk, hogy uraságát 20 000 usadollár 
megfizetésére kötelezzük, amelyet használt egycentesekben kell 
átutalnia a számlaszámunkra két percen belül. Méghozzá az 
általunk üzemeltetett Spermabankba. Mi a pénzmosással nagyipari 
méretekben foglalkozunk, színes és fehér mosást egyaránt
vállalunk. Utána a pénznek nem lesz szaga. Csak a lágy és üde 
érzés marad, meg az öblítőszer kellemetesen finom illata. De 
térjünk vissza az üzletre. Hol is tartottunk? Hja igen... Szóval, 
ellenkező esetben nem kegyelmezünk. Tehát, tömören: Pénzt vagy 
életet!
– Inkább az életet, mert a pénzt öreg napjaimra tartogatom – 
felelte azonnal Heri Kókler vicsorogva.
Egy darabig farkasszemet néztek. A hármasikrek bírták rövidebb 
ideig és elnevették magukat.
De Heri Kókler komor maradt, mert nehezen bírta, amikor 
molesztálják, javait akarják elidegeníteni, netán az életére 
törnek. Az égre emelte rövidlátó tekintetét, hátha onnan 
érkezik segítség, mert látható volt, hogy ezen a földön nem 
létezhet békés megoldás. Undorodott a gondolattól, hogy már 
megint ölnie kell. Hiszen nem szerette a vérontást, az erőszakot, 
jobban szerette a finom süteményeket és a gyümölcsfagyit. A 
hármasikrek, akik nettó ketten voltak, lapos pillantásokkal 
méregették a kivont szamurájkardját. Mivel nekik is volt 
zsebkésük, hát ők is elôvették.
A helyzet jól megfigyelhetően kezdett fokozódni.
A járókelők erre nyomban összecsődültek, mert már jól 
ismerték Heri Kóklert, akinél időnként balhék szoktak 
kialakulni. Ilyenkor rengeteg vér folyt, ami bizonyos kultúráltási 
fokon álló emberi lényeket igen-igen vonzott. Többen fogadásokat 
kötöttek, mások a szájukat nyalogatták, mintha vámpírok 
lennének, de talán azért, mert így is volt. Ők csak éjszaka 
jártak haza, miután jól beszívtak valahol, valakiből.
Heri Kókler szerény, visszahúzódó vidéki életet élt itt 
Landön belvárosában, kerülte a feltűnést és csak 
önvédelemből mészárolt le néha egy-egy betévedő, 
biztosítási ügynököt vagy néhány igen agresszíven hittérítő 
vallási szekta önkéntesét. Ez a hét már kezdett fárasztó 
lenni, mert mindennap jött valaki.
Már-már akciódús jelenet kezdett kibontakozni, amikor váratlanul 
minden másként alakult. A levegőből suhogás hallatszott. A nagyon 
magasról egy szendvicsért leugró, és éppen megérkező alpinista 
tornacipős talpával totál kilapította a gonosz ikreket, akik 
alvilági eszközökkel akartak nem kemény munkával megszerzett 
illegális jövedelemhez jutni, és akik most olyan szépen 
elpatkoltak, hogy még a pártatlan szemlélőknek is öröm volt 
nézni.
– Szinte mindig puhára esem – porolta le magáról a vért az 
alpinista, majd miután megveregette a meglepett Heri Kókler kissé 
döbbent arcát, elsétált egy bolt irányába, ahol vélhetően 
hamarosan szendvicseket soppingolt.
Heri megrázta a fejét. Visszadugta szamurájkardját, megigazította 
a késeit, majd elgondolkozva hümmögött egyet. Az előtte 
kisímuló, de még mindig kissé hullámzó vértócsában önnön 
arcát felrémleni látván sarkon fordult, és visszasietett 
otthonába.