Heri Kókler, a világ többszörös megmentője, minden erejét megfeszítve rángatta a pórázt, amelynek az egyik végén a fenevad, a másik végén pedig ő morgott. Atca eltorzult, szemüvege elkerekedett, a homlokára kötözött villám alakú sebhely pedig lüktetni kezdett a viszkető fájdalomtól, mert a nem mindennapi melegben tett erőfeszítéstől megizzadt és teljesen bepállott a bőre. A lánc végén a mágikus teremtmény, a Szfingsz vergődött. Kőkemény ellenfél volt, fogatlan szájával még mindig vadul harapta a csalétekül felkínált gumicsontot. A díszletként szolgáló piramisok fölött sivatagi vihar tombolt, amely döbbenetes gyorsasággal közeledett. Heri Kókler begyakorolt mozdulattal megdörzsölte a kezében tartott Szent Ebonitrudat, hogy delejes erejű mágiát gyakoroljon erre a makacs vadállatra. Érezte, hogy nincs sok ideje. Tudta, néhány oldalon belül meg kell szereznie a Fáraó Átkát, különben megint vége lesz a világnak.

1. Más világ?

Heri Kókler hirtelen ébredt fel. 

Olyan hirtelen, mint ahogy a menzai szalmonellás süti hajtja meg az embert.

Korunk hõse, mint ahogy ilyenkor általában, lendületes mozdulattal kinyitotta a szemét. Sõt, hat perc múlva a másikat is – mert kettõ volt neki egyelõre –, hogy vizuális ingerek révén befogadja a külvilágot. 

Ám szinte azonnal rádöbbent arra, hogy a délelõtt 12 óra körüli idõpont számára teljességgel korahajnalinak tekinthetõ, így egyáltalán nem alkalmas arra, hogy a napnak ebben a roppant álmatag idõszakában megváltsa a világot. 

Sajátos bioritmusa szerint, a legjobb esetben, még egy egyszerûbb világmegváltásra is, legalább kora délutánig kellett volna várni. Egy bonyolultabb, szellemi és testi erõfeszítést egyaránt igénylõ világmegváltás pedig délután kilenc óra elõtt egyszerûen szóba sem jöhetett. Hiába is ingerelték Heri Kókler kissé másnaposnak ható, mégis hiperintelligens benyomást keltõ, finom orcáját a huncut kis napsugarak, korunk hõse tompa volt, mint a kiszáradt sógyurma.

Heri nagyot ásított.

Aztán még négy kicsit.

Megdörgölte leragadt szemeit, majd nagy nehezen feltápászkodott pihe-puha kis ágyikójából, ahol mindig Hermelinrõl szokott nagyokat álmodni.

Így, szemüveg nélkül nem sokat látott. A világ olyanformán tárult rövidlátó szeme elé, mint egy impresszionista festõ képe. Tiritarka színek és elmosódott formák ködlöttek látótelepében.

De amikor felvette kerekded szemüvegét, minden megváltozott!

Látása éles lett, akár a sasnak, az eddigi elmosódott formák jól körülhatárolható kontúrokba rendezõdtek. 

Ám a látvány, amely ebben a szempillantásban a szeme elé tárult, a szegény árva fiút annyira megdöbbentette, hogy nem csak a szemüvege, de még a szája is elkerekedett. 

Heri ugyanis ebben a másodpercben elképedve vette tudomásul, hogy nem a saját ágyában ébredt.

Ez bizonyos helyzetekben, bizonyos éjszakai benyomásokat követõen néhányszor (valójában nagyon gyakran, hehehe – a szerk.) elõfordult vele. Ám a mostani „másholébredtemésfogalmamnincshogyholvagyok” szitu nem ezek közé a kellemes, mámorító történések után bekövetkezõ reggeli ébredések közé tartozott.

Logikus következtetésként azonnal agyába villant a gondolat, hogy akkor ezek szerint e pillanatban nem is a saját szobácskájában tartózkodik.

– Akkor hát hol? – villant agyába a megdöbbentõ gondolat.

Amint kezdett szépen, lassacskán, az éjszakai erotikus álmok kábító emlékeitõl pillanatról-pillanatra fokozatosan megszabadulva magához térni, egyre jobban erõsödött benne a gondolat, hogy itt valami nagyon nincs rendben. 

Hiszen határozottan emlékezett rá, hogy tegnap este, közvetlenül lefekvés elõtt, még póráz nélkül kivitte megpisiltetni unokatestvérét, a kis Dundy Nudlyt. 

Heri emlékeiben ebben a pillanatban világosan feltolult a megható emlék, és remegõ állóképpé merevedett, midõn nevezett kis kuzinkája olyan nagy örömmel nyargalászott a szomszédos park bokrai és fái között. Ezeket gondosan meg is jelölte, hogy határozottan jelezze más állatok számára, hogy ez bizony az õ territóriuma, nem pedig az övék. 

Heri elmosolyodott. Lelkét a szeretet semmi máshoz nem hasonlítható remek érzése járta át, amikor szinte látta maga elõtt a játékos kis állat örömét, amikor az az elhajított teniszlabdát olyan nagy örömmel hozta vissza neki. 

Okos, hûséges teremtmény volt ez a Nudly, mindent vissza tudott hozni, amit csak eldobott neki. Teniszütõt, strandpapucsot, kerti rotátort. Csak egyszer nem hozott vissza valamit. Mindez akkor történt, amikor a jó Heri véletlenül rosszul dobta el azt a fránya kézisúlyzót, amely picikét kobakon találta kuzinkáját. Szegény kis köcsö... Dundyt emiatt néhány hónapra kórházba kellett szállítani. 

De nemcsak odaszállították, hanem ott is fogták nagy-nagy szeretettel, hiszen a negyvenhét életmentõ beavatkozás után eddig tartott, amíg Dundy Nudly feje végre összefort, és ha nem is nyomtalanul, de legalább meggyógyult a koponya­alapi törése. 

Illetve törései...

Heri a mai napig rettentõen sajnálta az esetet. Szentül megfogadta, hogy soha többé nem dobja véletlenül Dundy Nudly fura alakúvá gyógyult fejéhez azt a csúnya kézisúlyzót. 

Dundy szerencsére nem neheztelt, mert emlékei törlõdtek. Ennek következtében tiszta lappal kezdhette újra piti kis életét.

Szegény szülei, Vastyúk bácsi és Fekália néni nem örültek ennek az amnéziának, mert fiúk taníttatásába annak idején font-százezreket öltek bele. Tegyük hozzá, hogy hiába. Ám ez nem osztott, nem szorzott, a lényeg, hogy ez a sok lóvé most már mindenképpen elveszett. Ezt a nagyberuházást, Dundy újbóli edukálását teljesen újra kellett volna kezdeni, hiszen szegény kis kuzin nulláról indult.

Heri szerencsére nem engedélyezte számukra, hogy felelõtlenül szórják a pénzt, amire nagyobb szükség is lehetett más helyeken. Dundy Nudly azért megtanulhatott beszélni, írni és olvasni, valamint alapfokon számolni. Ez bõven elég is volt egy kamikaze pilóta számára. Heri saját költségén, immár másodjára képeztette ki a remek katonai munkára puha kis rokonkáját. 

Merthogy Dundynak volt egy pipec kis rakétája, amelyet az ellenség támadásának elsõ másodperceiben az inváziós erõk közepébe kellett vezetnie. Semmi más dolga nem akadt volna vele a továbbiakban, lévén, a remek szerkezet ezután már magától felrobbant, remélhetõleg megsemmisítve ezzel a betolakodók fõ erejét. Csodálatos és heroikus munka volt ez! Sokkal izgalmasabb és lélekemelõbb, mint napi tizenkilenc és fél órában egy Megdeglec étteremben zsebpénzért dolgozni, vagy egy irodában ülni, ahol a passzív dohányzáson és a tüdõrák lassú kialakulásán kívül egész nap nem történik semmi. Minden szomszéd, akiket Heri idõközben fanatikus vallási harcosokká képezett ki, akik bárhová gondolkodás nélkül követték volna õt, írígyelte a Dundy fiút. 

Heri olyan nemeslelkû és nagyvonalú gazdája volt ennek a beszélõ szerszámnak, hogy saját költségén, mármint az unokatestvére bérébõl levont szép kis summából, minden hétvégén vasárnapi iskolába járatta a rokon emberegyedet, hogy ott lelkileg töltekezhessen. Ebben a mûintézményben, a vallás és a hit ópiumának segítségével, még azt is sikerült elérniük a szorgos vallásügyi szakmenedzsereknek, azaz a papoknak, hogy a halálra felkészített Dundy derûs és kiegyensúlyozott lelkiállapotban vegetáljon azalatt a rövid idõ alatt, amely megadatott számára ebben a földi siralomvölgyben, mielõtt elérkezik számára a várva várt NAGY bevetés.

Heri az emlékek hatására elérzékenyült. 

De azért nem annyira, hogy ne döbbenjen meg rajta újfent, hogy ez a szoba, ahol ma reggel felnyitotta rövidlátó két szép szemét, nem egyezik azzal, ahol tegnap este lehunyta.

Rövid úton, logikai képességeinek csúcsra járatásával kiokumulálta, hogy ez csakis úgy lehetséges, hogy az éj leple alatt valaki kicserélte körülötte a szobát. 

– Ilyet még nem pipáltam! – csóválta a fejét Heri. A farkát is csóválhatta volna, de nem volt szokása, mert jólnevelt gyerek volt. Igaz, sokáig nem volt gyerekszobája, mert Dundy Nudly bitorolta elõle. De aztán a dolgok remek fordulatot vettek, Heri Kókler kiköltözhetett a gardróbszekrénybõl, ahol régebben lakott, és nap mint nap kedvére és büntetlenül terroriz... azaz, nevelgethette mostoháit és vérszerinti kuzinkáját. 

Heri feltápászkodott. Levette a szemüvegét, majd megtörölte a tegnapi alsógatyájában, ami sza­na­szét szaggatva hevert körülötte.

– Hûha! – csettintett Heri. Igyekezett valami remek és izgalmas részletre visszaemlékezni, de egy parányi emlékfoszlány nem sok, annyi sem jutott az eszébe. A szemüvege a beavatkozás eredményeképpen nagyságrendekkel tisztább állapotba került, Heri számára hirtelen minden sokkal élesebben látszódott. A szemüvegrõl sikerült a szennyezett anyagdarabok segítségével eltávolítani a port, a rárakódott ételréteget és a zsírt, nem is beszélve a vízkõröl, amelyet viszont nem sikerült ezzel a módszerrel eltávolítani. Mivel Heri nem használt sem vízkõoldót, sem pedig flexet, a vízkõ rajta maradt.

– Ez lehetetlen! – hökkent meg Heri, mert mindezek ellenére mégis ennyivel jobban kezdett látni. Érezte, hogy kiszárad a szája, megremeg a keze és nyomni kezd a nyombele. 

A szobában ott feküdtek meghalva kiváló cimborái, a Ribizly kilencesikrek!

Név szerint: Controlles, Altefnégy, Shift, Pageup és Pagedown, Overlay, Capslock, Backspace és Delete.

De nem! Heri szívérõl egy egész kõomlás görgött le a megkönnyebbülés heveny okából kifolyólag, amikor észrevette, vagyis meghallotta, hogy milyen békésen horkolnak szegénykék. Egészen addig, amíg Heri finoman el nem kiáltotta magát:

– Riadó!

Erre mindannyian kinyitották egymás szemét, és tántorogva felsorakoztak szellemi és militáris vezetõjük elõtt.

– Srácok! – hörögte Heri. – Hát ti meg hogy a nyavajába kerültetek ide?

Az ikrek egymásra néztek. Ásítozva felelték, hogy este lefeküdtek, és ebbõl logikusan következik, hogy most, azaz ezen a szép reggelen, mindannyian itt vannak még a hálószobájukban, hiszen egyikük sem alvajáró. 

Heri hirtelen felemelte az ujját, és kissé kárörvendõ hangon annyit mondott:

– Logikai ellentmondást vettem észre, skacok! Azt állítottátok az imént, hogy este lefeküdtetek a szobátokban, és most reggel felébredtetek a szobátokban...

– Igen, Heri! – kotyogott közbe Controlles. – De miért olyan nagy csoda ez? Ezért kellett hajnali tizenegykor felverned minket a legszebb álmunkból, he? – A neheztelés hangsúlyát csak az nem vette észre, aki nem akarta.

– Igen, ezért! – felelte Heri komor tekintettel. 

– Vesszek meg, ha értem! – javasolta Controlles ingerülten.

– Valami nagyon nem tetszik itt nekem!  – mondta fojtott hangon Heri. – Jómagam, hozzátok hasonlóan, tegnap este szépen lefeküdtem az ágyikómba, és most reggel felkeltem belõle. Csakhogy nem a saját ágyamban ébredtem.

– Höhöhö – jegyezte meg kultúráltan Delete. – Velem is elõfordult már egyszer ilyen. Annyi alkoholmentes málnasört ittam, hogy totál törlõdött a memóriám. 

– De én világosan emlékszem, hogy otthon, Vastyúk bácsiék házában aludtam el. De ez most nem az a ház, ezt ti is beláthatjátok, hiszen ti is mind egy szálig itt vagytok. De tegnap este, hozzám hasonlóan, ti is mindannyian a saját ágyikótokban hajtottátok nyugovóra a fejeteket, ennek ellenére most mindannyian itt ébredtünk. És ez a hely nem otthon van, ezt ti is beláthatjátok.

– Igaza van! – helyeselt Overlay, aki lassan kezdte átlátni, mirõl beszél Heri. – Hiszen nyár van, javában tombol a szünidõ, mi is otthon lopjuk a napot. De emlékezzetek fehér testvéreim, Herivel a nyári szünetben eddig még nem is találkoztunk. Most meg itt gesztikulál elõttünk, és idegesítõ dolgokat magyaráz, amitõl napról-napra jobban fogunk félni. Végül biztosan megint valami szörnyûség következik, és visszatér Netuddki. Tisztára úgy történik most is minden, mint ahogy általában szokott.

– Most viszont mégis együtt ébredtünk! – csóválta a fejét Pageup és Pagedown.

– Menjünk vissza az elejére! – javasolta Backspace. – Szóval, Heri, te azt állítod, hogy az éjszaka folyamán valami csoda történt, és mire reggel lett, mindannyian egy szobában találtuk magunkat?

– Igen! Valami ilyesmi történt! – bólogatott komoran Heri. – De fogalmam sincs, mi történhetett.

Ebben a pillanatban Debill Longatom, aki állandó szobatársuk volt a Rokforti Varázs Ló és Kedvesnõvér Kiképezõ Fõoskolában, lassan feltápászkodott. Jól láthatóan, még mindig félálomban kinyitotta az ablak spalettáját.

Mindannyian felhördültek meglepetésükben. 

A ragyogó napsütésben, a vakító kék égen úszó bárányfelhõk között valami olyasmit pillantottak meg, amitõl elállt a lélegzetük. Elõttük egy hatalmas, romos kastély húzódott. Düledezõ falait részben benõtte már a kúszó és a gyomnövényzet.

A másik része viszont leomlott.

Mint valami óriás felfelé meredõ csonka ujjai, úgy emelkedtek az ég felé a romos falrészletek. A torz, félig ledõlt, villám sújtotta tornyok körül madarak köröztek. 

Senki nem szólt egy szót sem.

Csak a következõ fejezetben.