Hatodikban kezdődött. Egy este egyedül maradtam a leckéimmel a könyvtárban. Senkinek nem volt kedve tanulni, mert a következő nap már téli szünet volt. Egyesek ünnepeltek, mások pedig csomagoltak a másnapi utazásra.
Madam Cvikker is elment már, rám bízta a könyvtár kulcsát, amit már annyiszor megtett értem – a szabályok ellenére. Szerintem én voltam az egyetlen, akivel kivételezett. Talán azért, mert én is osztoztam a könyvek iránti lelkesedésében.
Nem tudom, mit kereshetett ott Draco. Nem hiszem, hogy miattam jött volna be. Lehet, hogy kíváncsi volt, hogy miért van még nyitva a könyvtár. Belépett és gúnyosan megszólalt:
- Mit csinálsz itt ilyenkor, Granger?
Igazság szerint évek óta vonzódtam Malfoyhoz. Zavarba jöttem, ha csak megláttam. Szerencsémre azonban minden ilyen érzésem rögtön elpárolgott, mihelyt sértegetni kezdett volna engem vagy a barátaimat.
A következő percek homályba vesznek. Nyersen válaszoltam neki –gondosan palástolva zavaromat- ő azonban észrevehette. Csak arra emlékszem, hogy egyre közelebb és közelebb jött hozzám. Én pedig egyre jobban összezavarodtam. Szinte kívántam, hogy megbántson valamivel, hogy visszavághassak neki.
De ő nem tette. Csak nézett engem azzal az ellenállhatatlanul szép szemeivel és felsőbbségesen mosolygott. Azt hiszem, ez a mosoly volt a vesztem.
Minden olyan gyorsan történt. Először tiltakoztam, méghozzá erősen. De egyszerűen megbénított. Akkor voltam életemben először férfival: sohasem fogom elfelejteni.
Másnap undorodtam magamtól. El sem tudtam képzelni, hogy mi történt velem. Parvatitól éppen ebben a tanévben, születésnapomra kaptam egy könyvet, amelyet azelőtt sohasem akartam kinyitni: A csábítás művészete – Száz, számodra eddig ismeretlen bájital.
Szerencsém volt, találtam benne fogamzásgátló bájitalt. De a bűntudatomat nem igazán tudtam semmivel sem csillapítani.
Azt hittem, legalább bocsánatot kér, vagy magyarázatot ad az előző estére vonatkozóan. Ő azonban még mindig olyan hideg és közönyös volt irántam a külvilág számára. Később értettem csak meg, hogy ekkor még szeretett, de képtelen volt -főleg mások előtt- kimutatni.
Szégyelltem magamat mind a barátaim előtt, mind önmagam előtt. Szerencsére aznap elutazott haza, a Malfoy Kúriába, így azzal áltathattam magamat, hogy mire hazajön, elfelejti az egészet, és ott folytathatom a régi életemet, ahol abbahagytam.
Persze belülről azért feszített a kíváncsiság, hogy vajon komolyan gondolta-e, ami köztünk történt. Éjszakákon át tépelődtem rajta, de a végén mindig arra jutottam, hogy ez csak egy egyéjszakás kaland lehetett neki.
Minden este a könyvtárban ültem, és próbáltam a házi feladatokra összpontosítani. Nem igazán ment a koncentrálás, de amíg Madam Cvikker az íróasztalánál ült, biztonságban éreztem magamat. Néha Harryék is elhívtak ide-oda, így nem igazán volt esélyem rendesen kipihennem magamat.
Annyira nem haladtam a leckékkel, hogy a szünet utolsó estéjére két egész tekercs rúnafordításom maradt. Teljesen belemerültem a munkába, Madam Cvikker pedig gondolom nem akart zavarni, ezért halkan kiosont. Azóta sem tudom biztosan, hogy látta-e Dracót, vagy a fiú küldte volna ki: a viselkedése irántam később sem változott, úgyhogy nem hiszem.

***

- Mit adhatok, hölgyeim? –kérdezte nyájasan a pincér, miután újra odamerészkedett a két lányhoz.
- Két teát kérünk. –legyintett türelmetlenül Liz.
- Alisea! Azért legközelebb kicsit udvariasabban! –mosolyodott el Hermione, elsöpörve szemén az emlékek hatására előtörő könnyeit.
- Mondd tovább, kérlek! –biztatta Liz.
- Hol is hagytam abba? Megvan…


***

Szóval észre sem vettem, hogy a fiú a könyvtárban van. Egy ideig szótlanul nézhetett, majd mikor befejeztem a munkát, hátulról átölelt. Még mindig érzem, mekkorát dobbant akkor a szívem. Tudtam, hogy ő az. Ekkor tudatosult bennem, hogy folytatni akarja a… viszonyunkat.
Ekkor már azt is sejtettem, hogy ebből a románcból nemigen fogok szabadulni.
Nem tudtam parancsolni magamnak. Újra engedtem neki. És napról-napra újra találkoztunk. Egy idő után áttértünk a Szükség Szobájára, hiszen a könyvtár nagyon veszélyes hely volt.
Ő pedig nem elégedett meg velem. Mindig többet és többet akart belőlem. Én pedig nem tagadtam meg tőle semmit. Gyenge voltam. Nappal égetett a bűntudat, de este a vágy mindig felülkerekedett bennem.
Egyre bizalmasabb lett velem. Sokat beszélgettünk, miután együtt voltunk. Lassan a bizalmába avatott, ahogyan én is őt: de mindig éreztette velem, hogy ő több nálam, én csak a szeretője vagyok. Néha kissé megalázó is volt, de nem tudtam haragudni rá. Nem voltam önmagam többé.
Szinte felemésztett ez a kettős élet. De nem tehettem róla: egyikről sem tudtam lemondani. A barátaim tartották bennem a lelket. Hogy is mondhattam volna le róluk? De Dracót sem tudtam leállítani. Nem is tudom, miért. Talán nem is akartam. Azt hiszem, ez nem csak szenvedélyről és vágyról szólt: tényleg szerelmes voltam belé.
Erről a nyári szünetben bizonyosodtam meg, mikor nem találkozhattunk. Előtte nem búcsúzkodott, nem szólt egy szót sem erről. Érzéseit csak csókjaiból tudtam meg: ő sem akart távol lenni tőlem ilyen hosszú ideig.
Életem egyik legborzasztóbb nyara volt. Megértettem, miről beszélt Harry, mikor Dursley nevű rokonainál vakációzott és csak arra bírt gondolni, hogy mikor mehet haza, a Roxfortba. A várakozás annyira szörnyű tud lenni! Talán annál is rosszabb, mikor egyedül kell boldogulnod egy országban, barátok és szülők nélkül, egy beteg gyerekkel… akkor legalább tehetsz magadért valamit!
Később megértettem, hogy én is hiányoztam neki. Mikor a nyár után először együtt voltunk, szinte azonnal letepert. Emlékszem, az volt az eredeti tervem, hogy szakítok vele. De persze nem tudtam megtenni. Szörnyű volt az az este. Akkor -életemben először és utoljára- szörnyű fájdalmat okozott nekem. Megbánta, éreztem a csókján: ő csak így tudott vallani nekem.
Megőrjített ez a szerelem. Tudom, mi gondolsz, de ez nem csak testi szerelem volt. Mindketten imádtuk egymást, de sohasem mondtuk volna ki a másik előtt: túl büszkék voltunk hozzá.
És minden éjjel megbántam. Újra ás újra megbántam. Minden éjjel telesírtam a párnámat. Nem tudtam dönteni a két élet között, és nem tudtam, hogy mit is akarok valójában.
Addig mindig tudtam, hogy mit miért teszek. Képes lettem volna feláldozni magamat akármelyik barátomért, ha úgy adódik. Tudtam, hogy hova akarok menni továbbtanulni, bár végül más lett belőle, de legalább terveim voltak! Tudtam, hogy mit akarok elérni: céljaim voltak!
A tervezés mindig megnyugtatott. Viszolyogtam a döntéshelyzetektől, szerettem előre tudni, hogy mit akarok. Itt azonban egyszerűen képtelen voltam rá, hogy válasszak.
Nem is tudom, hogy sikerültek a vizsgáim. Valahogy, mikor éreztem, hogy súlyos dolog következik, mindig képes voltam odafigyelni: de akkor, és csakis akkor. Én maradtam az eminens tanuló, az első volt a tanulmányi eredményem, holott ekkor már szinte mindenki többet tanult nálam. Ez volt az az idő, amikor élvezhettem addigi előretanulásom és kellő érdeklődésem gyümölcsét.
Szépen, lassan ez a tanév is eltelt. Mindenből kitűnőre vizsgáztam, ami az aurorképzőbe kellett, ezenfelül még egyéb fontos tantárgyakból is. Kinyíltak felém a lehetőségek, és nem is tudom, ki lennék, vagy hol lennék most, ha nem történik meg az a baleset.
Az a baleset, amely kettétörte az életemet. Mostmár inkább úgy mondanám: elvette a lehetőségeimet. Az a baleset, amelynek visszanézve hálát adok: csak így születhetett meg a kicsi lányom, aki nélkül nem is tudom, hogy éltem volna túl ezt a poklot, ami évekig körülvett.
Nem, erről sem mondtam el neked a teljes igazságot. Ez az oka mostani betegségemnek is. A Roxfortban történt.
Két év óta először észrevett valaki minket. Ez a lány pedig nem más volt, mint ősi ellenségem: Pansy Parkinson. Soha nem bírtam azt a csajt, de nem gondoltam volna róla, hogy képes olyan aljasságokra, amit velem tett.
Elárulta Ronnak, hogy mit művelek én minden nap, lassan két éve délután 6 és 8 óra között. Ha ennyire pontosan tudta, biztos sokszor megfigyelt bennünket… Még mindig csodálkozom rajta, hogy hogyan lehetett annyi önuralma, hogy nem fedett fel minket, miután felismerte a helyzetet. De azt is mesterien megfigyelte, hogy Ron mennyire vonzódott hozzám. Ezért volt képes csak neki elárulni, hogy mit csinálok. Nem is tudom, mire számított az a perszóna, de azt hiszem, Ron nem húzta keresztül a számításait.

***
- Hölgyeim, még egy teát? –kérdezte a pincér.
- Kérünk. –legyintett bosszúsan Liz. –Folytasd, kérlek, Hermione!
- Szóval a baleset… -kezdte újra a lány.