Parkinson valamikor az órák után mesélhette el Ronnak a mi „kis történetünket”, mert tanítás után még kerestük is. A fiú szőrén-szálán eltűnt, pedig tűvé tettük érte a fél kastélyt. Utolsó hetünk közepénél tartottunk, nyár legelején és senki sem értette, Ron miért mehetett el. Már csak a búcsúzkodás és a tervezgetés hetei voltak ezek.
Miután Madam Cvikkerrel folytattam egy hosszabb beszélgetést, elindultam a Griffendél-toronyba, hogy érdeklődjek Ron felől.
Éppen a lépcsőn indultam fel, amikor lépések zajára lettem figyelmes. Jellegzetes csoszogásából kitaláltam, hogy csakis vörös hajú barátom közeledhet felém. Megörültem, hogy végre megkerült és magamban már meg is fogalmaztam, hogy fogom kikérdezni a hollétéről.
Rossz előérzetem támadt, mivel hallottam, hogy lassan közeledik, és magában beszél. Hangsúlyából éreztem, hogy szitkozódhat. Mire a lépcső közepére értem, már láttam is: többet ihatott a kelleténél. Jóval többet.
Szemei ijesztően piroslottak és bűzlött az alkoholtól. Dühödten meredt rám, tekintete egyszerre sugallt szomorúságot, csalódottságot és lenézést.
Nem ijedtem meg tőle, álmomban sem gondoltam volna, hogy bántani merne. Azért kissé félénkebben léptem közelebb hozzá.
- Mi a baj? –kérdeztem lágyan.
- Mersz ezek után még a szemembe nézni? –sziszegte undorodva Ron. – Ne merj hozzám érni!
- Nem értelek. –hebegtem, és szélsebesen elkaptam a kezemet tőle.
Hirtelen megértettem és belenyugodtam: valahonnan megtudta féltve őrzött titkomat. Gyomrom összerándult, szemem megtelt könnyel, de hallgattam.
- Nekem csak ez jár az élettől. Én maradok az örök vesztes. Az utolsó a sorban. Megtudhatom, Malfoyt ki előzte meg? Talán Crakkal és Monstroval is lefeküdtél? – kérdezte minden ízében undorodva és lenézően.
Szóról-szóra így mondta. Mondatai belém ivódtak, és azóta is sokszor látom rémálmaimban. És akkor érzem a fájdalmat is, amelyet nekem okozott azzal, hogy megütött. Inkább lelkileg fájt ez az ütés, mint testileg. Soha nem gondoltam volna Ronról, hogy képes lesz bántani engem.
De ez még nem lett volna baj, hiszen nem volt olyan nagy a pofon, hogy ettől bajom essen...
Azóta szép kis közönség gyűlt össze a lépcső alján, feltehetőleg Parkinson szólhatott nekik. Eszük ágában sem volt megállítani a fiút. Emlékszem, Malfoy akkor léphetett be, amikor Ron megütött. Az igazi baj viszont csak ekkor következett. Elvesztettem az egyensúlyomat és elestem. Tisztán csak a fájdalomra emlékszem, de Madam Pomfrey diagnózisából tudom, hogy súlyosan bevertem a fejemet és lebucskáztam a lépcsőn. Olyan súlyosan megsérültem, hogy gyakorlatilag fél évig feküdnöm kellett utána.
Aznap persze elfelejtettem meginni a bájitalomat. Mindig reggel készítettem el a főzetet, és ebéd után ittam meg. Mikor azonban legközelebb magamhoz tértem, már egy hét eltelt. Így lettem terhes.
Ekkor következett ám csak az igazi szenvedés. Az egész iskolában elterjedtek a hírek, Malfoy pedig úgy értelmezte az egészet, hogy Ron féltékenységi jelenetet rendezett. Csak hogy ő azt hitte, hogy a fiúnak minden oka megvan rá. Úgy gondolta, hogy megcsaltam.
Ezt csak aznap tudtam meg, mikor a tanév hivatalosan befejeződött. Csak segítséggel, szédelegve tudtam járni, így nem voltam hivatalos az eseményre.
Pont ezen a napon vizsgált át Madam Pomfrey, és állapította meg a terhességemet.
Draco… vagyis Malfoy bejött hozzám, a gyengélkedőre aznap este. Azt mondta, hogy „sajnálja, hogy megismert” és hogy „sok boldogságot kíván”. Nem pont ezekkel a szavakkal, de ez volt a lényegük.
Életem legvakmerőbb és legostobább tettét követtem el ekkor: kiöntöttem neki a szívemet, elmondtam, hogy gyereket várok.
- Terhes vagyok. –mondtam halkan, elcsukló hangon.
- És ki volt az apja? –érdeklődött hidegen.
Ekkor megfagyott ereimben a vér és kirázott a hideg: felismertem, hogy kihez kötődtem én évek óta. Elfogott az undor magamtól és a felismerés könnyeket csalt szemembe.
- Semmi közöd hozzá. –mondtam remegő hangon. Ekkor határoztam el, hogy minden kapcsolatot megszüntetek vele.
- Ne próbálj beetetni azzal, hogy tőlem vártál gyereket. Ennél azért okosabb vagy. Tudhatnád, hogy engem nem lehet becsapni. – csóválta a fejét fagyos mosollyal.
Ekkor vettem észre, hogy ő múlt időben beszél. Rájöttem, hogy azt hiszi, hogy azelőtt voltam terhes, hogy leestem a lépcsőn. De ekkor már eszem ágában sem volt közölni vele, hogy ez nem így van. Azóta is örülök neki, hogy ezt tettem. El tudom róla képzelni, hogy bármilyen eszközzel elvette volna tőlem Hailiet. Neki mindig volt pénze, én viszont még most sem vagyok gazdag. Talán ez az oka, hogy a legnehezebb időszakaimban sem mertem őt megkeresni.
- Tűnj el innen, Malfoy! – kiabáltam ezután hangosan. Szemeimből ömlöttek a könnyek, tekintetemből pedig tudom, sugárzott a gyűlölet: akkor éreztem először ilyet. A fiú meglepetten nézett rám, én pedig megismételtem, amit mondtam.
Nem mozdult. Talán megszólalhatott a lelkiismerete, mert elgondolkodva nézett rám. Én viszont már nem tudtam neki megbocsátani a kérdését. A büszkeségem nem engedte, hogy tovább beszéljek vele.
Miután harmadszorra küldtem ki, megjelent Madam Pomfrey és idegesen kiintette a Dracot a szobából.
Emlékszem, sokszor álmodtam újra ezt a jelenetet is: Draco szája beszédre nyílt, de akkor már teljesen elvesztettem az eszemet. Valószínűleg roppantul megrázhattak a szavai, mert elvesztettem az eszméletemet.
Másnap reggel ébredtem csak fel, mikor már messze járt. Én pedig végleg egyedül maradtam.

***

Hermione már nem sírt, csak szüntelenül beszélt. Röviden, mégis mesélve magyarázta el Liznek élete addigi történetét. Alisea Danes pedig -férjes asszony lévén- most érezte először azt, hogy milyen nehéz lehet a felnőtt korba lépés. Soha el nem tudta volna képzelni, hogy létezik ilyen szenvedés, ennyi megpróbáltatás, amit szegény barátnőjének el kellett viselnie.
Hermione megakadt a mesélésben, szüntelenül az utcát kémlelve. Liz csak jó öt perc után tudott megszólalni, mikor megpróbálta megérteni és elraktározni a hallottakat. Kezdte átértékelni az eddigi életét. Mélyen megérintette a szomorú történet.
- Meséld tovább. –csak ennyit tudott kinyögni. Szokatlan hallgatása Hermionét is meglepte, de visszatért mondanivalójához.

***

A barátaim között is futótűzként terjedt a hír. Valószínűleg ez az oka annak, hogy egyikőjük sem jött el hozzám elbúcsúzni. Egyedül Luna Lovegood nézett be hozzám, de akkor is éppen aludtam. Bizton állíthatom: nem így képzeltem el a nagy búcsúzást az iskolatársaimtól. Azóta sem beszéltem egyikükkel sem, kivéve Ginnyt. De vele is csak levélben. Megkértem rá, hogy ne említsen a bátyjának: úgyis csak régi sebek szakadnának fel, teljesen feleslegesen. Tudod, ő sem él Angliában, valahol Olaszországban boldogítja a tanárokat. Ha jól emlékszem, gyógyítónak tanul.
Ekkor értettem meg, hogy elvesztettem őket: végérvényesen és örökre. Nem maradt más számomra, mint a hit, hogy gyermekemet biztonságban felnevelhetem, és akkor többé nem leszek egyedül.
Madam Pomfrey először leplezetlen megvetéssel nézett rám, de miután érzékelte depressziós állapotomat, egyre inkább elfogadott és kedves volt velem. Nyár közepétől már sétálhattam is, ekkor újabb megértő társra leltem: Hagrid meghallgatott és a történetem végén még sírt is, velem együtt. Apai gondoskodása nélkül valószínűleg belehaltam volna a szégyenkezésbe és az önmarcangolásba. Sajnos vele is csak levél útján tudok kommunikálni.
Már a július is eltelt, amikor Dumbledore közölte velem: a következő hónapban el kell hagynom az iskolát. Gondoskodó tekintete elárulta, hogy nem neheztel rám. Nagyon hálás voltam neki ezért. Rögtön megértettem, hogy értesítenem kell a szüleimet, akik eddig úgy tudták, hogy az államokban vakációzom.
Máig örömmel tölt el a tudat, hogy édesapám ebben a tudatban halt meg. Azon a héten akartam közölni velük az igazságot, amikor megkaptam a gyászjelentést.
Egy világ omlott össze bennem. A szüleimmel mindig jó volt a kapcsolatom, de ez a csapás végleg a „padlóra küldött”. Szó szerint.
Az állapotom rohamosan rosszabbodott, Madam Pomfrey pedig egy új, szörnyű betegséget fedezett fel bennem. A mai napig megvan bennem a kór és csak Isten tudja, mikor fog elmúlni.
Dumbledore professzor gondoskodott rólam, átszállíttatott a Szent Mungóba. A gyógykezelést nem engedtem, hogy kifizesse, de az ellátásomba besegített. Azóta sem tudtam neki eléggé megköszönni, amit értem tett.
Mikor decemberben hazatértem és mindent bevallottam anyának, agyvérzést kapott. Az orvosok szerint már régen érett ez, nem az én hibám volt. Magát hibáztatta a szenvedéseimért. Én pedig magamat az ő betegsége miatt. Már felépült, de még mindig felelősnek érzem magamat. Azóta sem szabadulok a gondolattól, hogy én vagyok a felelős az állapotáért. Ha így is van, tudom, hogy régen megbocsátott nekem.
Hailie az ő életébe is napsugarat hozott: látom a szemében a régi fényt, mikor megpillantja a kislányomat.
Ezután jött az utazás…