Azon az éjszakán, mikor megszületett fejemben az utazás terve, éppen szenteste volt. Egy mugli támadás miatt megteltek a kórházak, így nem lehettem anyám mellett. Ott hagytam neki a cicámat, én pedig nekivágtam az ismeretlennek. Először az Abszol úton sétáltam, majd betértem a Foltozott Üstbe. Miközben forró csokit ittam, megjelent a kocsmában egy csuklyás öregember. Azt tanácsolta, hogy menjek a templomba, hiszen ott fűtenek. Egy érdekes mondattal felkeltette az érdeklődésemet, és az észérveket végiggondolva megfogadtam a tanácsát. Esett az eső, így nagy kockázata volt, hogy megfázom és valami új betegséget is összeszedek, tehát követtem az utasítást és betértem egy misére.
Nem voltam sohasem vallásos, de a pap szavai elgondolkodtattak, és rájöttem: ideje új életet kezdenem. Elhatároztam, hogy külföldre utazom. Az első hajó La Mangába vitt, hát az utolsó fontjaimon jegyet váltottam rá. Az örökségem teljes fennmaradt részét anyám kórházi ellátására adtam be. Levelet is írtam neki, nehogy újra visszaessen és gondosan megmagyarázva tettemet letettem az ágya mellé a borítékot. Békésen aludt, így nem tudtam tőle elbúcsúzni. De ez így volt jó, nem akartam látni a gyötrődését.
Az utazás egész kellemesen telt ahhoz képest, hogy egy penny sem volt nálam. Ekkor már elég látványos volt a pocakom, nagyrészt ennek köszönhetem a menekülésemet, hiszen ezért „kegyelmeztek meg” nekem olyan sokan. Az ennivalót például ingyen kaptam. A személyzettel együtt ünnepeltem. A kedvességüket sohasem fogom elfelejteni.
Örültem, hogy hajóval indultam el, hiszen a hoppanálás számomra roppant veszélyes lett volna abban az állapotban.
Eleinte nem is tudtam, hogy a kis szigeten is élnek varázslók és boszorkányok. Csak az foglalkoztatott, hogy messze kerüljek Malfoytól és Angliától. Újra akartam kezdeni, vagy ott meghalni, ahol nem ismerik megalázó múltamat.
Egy színháztársulathoz csatlakoztam. Azt mondtam, hogy a vőlegényem hajószerencsétlenségben veszítettem el. Nem akartam, hogy lenézzenek, de szerencsére nem kérdezősködtek sokat a múltamról.
A jó lelkek megsajnáltak és befogadtak maguk közé. A szobatársaimnak -drága barátnőimnek- is csak búcsúzóul vallottam csak meg az igazat. Nem nehezteltek érte, akkorra már túlságosan megszerettük egymást. Velük ma is tartom a kapcsolatot, két- háromhetente írunk egymásnak.
Szóval egy színházban dolgoztam, először mint súgó, aztán kaptam néhány háttérbeli feladatot: megcsináltam a díszletet, a sminkeket, ilyesmi. Itt biztonságban megvárhattam, míg Hailie megszületik.
Ekkortájt anya visszaküldte a pénzemet. Azt mondta, hogy nyugodtan költsem el magamra, őt egy „névtelen adakozó” átszállíttatta a Szent Mungóba, ahol orvosolták a bajait, és már újra tud gondoskodni magáról. Azóta is csak gyanítani tudom, hogy Dumbledore professzor segített rajtam ismét.
A lányok fáradhatatlanul segítettek nekem, és így nem is volt nehéz dolgom. A gondoskodásukat, a barátságukat sohasem fogom elfelejteni.
Ez volt életem egyik legszebb időszaka. Hailie március közepén jött világra, kicsit később, mint vártam. Egészséges és szép baba volt, a társulat is rögtön megszerette.
Ekkor kaptam egy levelet a La Mangai Mágiaügyi Minisztériumból, hogy fáradjak be hozzájuk, hogy anyakönyvezni tudják a kicsit. Mivel illegális bevándorló voltam, féltem, hogy büntetést rónak ki rám, de semmi ilyesmi nem történt. Bediktáltam az adatokat és ezután készségesen elengedtek. Mai napig szerencsésnek érzem magamat, hogy nem buktam le. Talán nem is tudták, hogy dolgozom, hiszen az ottani varázslótársadalomhoz semmi közöm sem volt. Mikor Hailie három hónapos volt, május vége felé, kaptam egy levelet az aurorképzőből. Érdekelte őket, hogy akarok-e még halasztani, vagy a következő tanévben hajlandó vagyok-e csatlakozni hozzájuk. Később megtudtam, hogy Dumbledore professzor intézte el nekem, hogy ne utasítsák el a jelentkezésemet, csak halasztásnak vegyék, hogy nem mentem el. Így jöttem haza, s nagy szerencsémre Malfoy ekkor már az államokban élt. Így végre nyugodt, békés életem lehetett, új barátokkal és új tervekkel.

***

- Innentől már nagyjából ismered a történteket. –fejezte be Hermione, kíméletlenül visszarángatva Lizt a valóság talajára.
- Azt hiszem, igen. –helyeselt Liz halkan. –Sajnálom, Mione. –ölelte át bíztatóan a megkönnyebbült lányt.
- Hát, most már ismered a múltamnak ezt a részét is. Kérdés, hogy ezután még barátodnak tartasz-e. –mondta Hermione keserűen.
- Persze! –kiáltotta Liz komolyan. –Hogy is mondhatsz ilyet? Bármilyen hibát is követtél el, kamatostul megfizettél érte. Azt is megértem, hogy előszörre miért nem mondtál igazat. Én sem vallottam volna be rögtön mindent.
- Köszi szépen. –szorította meg Liz kezét hálásan a lány.
- De szerintem Hailie vár ránk. –mondta Liz az órájára pillantva.
- Ja. Tényleg. Menjünk. –kapott észbe Hermione. –Hiszen majdnem egy órája eljöttünk. Siessünk!

***

Eközben Hailie a könyvesboltban nagyon jól szórakozott. Jeremyt visszarendelték dolgozni, de a kicsi feltalálta magát. Beszélgetésbe elegyedett több felnőttel is. A titokzatos szőke nő ugyan eltűnt az üzletből, de ezt észre sem vette, annyira lekötötte édesanyja iránti aggodalma.
Mostanra azonban újra derűsen nézett a dolgok elébe. Mikor éppen a polcon egy érdekes kinézetű könyvet nézegetett, amikor egy elegáns, öltönyös úr megszólította.
- Ne haragudjon, kisasszony. Tudna nekem segíteni? –kérdezte a kellemes fiatalember előzékenyen. Hailienek nem igazán tetszett a „pojáca”, de úgy gondolta, hogy édesanyjának „éppen megfelelne” a fickó. Egy pillanatra eltakarta a száját, nehogy kitörjön belőle a nevetés és megsértse az idegent.
- Persze. Miben segíthetek? -válaszolt illedelmesen, bár ez a túlzottan udvarias stílus kicsit bosszantotta. Elhatározta, hogy legközelebb nem magázza a fickót, így biztos viszonozni fogja a gesztust.
- Az unokahúgom éppen annyi idős, mint maga. Szeretnék neki vásárolni egy könyvet karácsonyra. Magát melyik könyv érdekelné?
- Hát… engem Rosalie de Savoir kötete nyűgözne le a legjobban. –mondta Hailie őszintén. –De nem biztos, hogy az unokahúgod szeretné.
- Korán kezded a tanulást. Hiszen azt a könyvet az aurorképzőben használják. –nézte a férfi elismerően a picit. Hailie dialmasan mosollyal konstatálta, hogy a férfi már barátságosabb stílusban beszél vele.
- Anyukám ott tanul. De én összefirkáltam a könyvét. –mondta bűntudatos hangon, szomorúságot tettetve, visszafojtva elégedett vigyorát.
- Csak nem megvonták érte a karácsonyi ajándékaidat? –kérdezte a férfi komolyságot tettetve.
- Nem. Amúgy sem kapnék ajándékot, mert anya gyógykezelésére kell a pénz. –tárta fel szívét a kislány. –Nekem bőven elég az, amit a Jézuskától kapok.
- Ó, igen? És mit szoktál a Jézuskától kapni? –kíváncsiskodott a férfi, egyre jobban megkedvelve a beszédes apróságot.
- Múlt karácsonykor gyönyörű álmom volt. –újságolta Hailie az idegennek. –Remélem az idén teljesül. A Mikulástól is ezt kértem.
- És elárulod? –tudakolta a férfi szélesen mosolyogva.
- Nem, mert akkor nem fog teljesülni. Még anyának se mondtam el. –hangsúlyozta Hailie.
- Na jól van. Ha mutatok neked egy-két könyvet, ki tudod választani, hogy melyiket vegyem meg? –kérte újra a kicsi segítségét az „úr”.
Hailie mosolyogva bólintott:
- Persze.
Jeremy éppen akkor érkezett a két beszélgető közé. Gyanúsan végigmérte a fess fiatalembert, majd a tőle telhető leghiggadtabban megkérdezte:
- Segíthetek valamiben?
- Köszönöm, a kis hölgy már segített is nekem. Az unokahúgomnak keresek könyvet. A nevem Edward Drexhage. –azzal kezet nyújtott a boltosnak.
Jeremy gyanúja percek alatt elpárolgott és elfogadta a megnyerő modorú úr kezét. Láttszott a férfin, hogy nagyon befolyásos és gazdag ember lehet, és valósággal sokkolta, hogy egy magafajta „kisembert” így üdvözöljön.
- Hailiet rám bízta az édesanyja, mert hirtelen rosszul lett. Csak azért szóltam ilyen hirtelen, mert én felelek a kicsiért. –sietett a magyarázattal.
- Semmi baj. –biztosította Edward. –Válthatok a kislánnyal pár szót?
- Persze. –mondta Jeremy csodálkozva. –Sietek vissza. Az üzleten belül maradj, Hailie. –intézte szavait a piciny lányhoz, majd gyorsan sietett egy holland család segítségére.
- Mit is mondott az úr? Hailie a neved?
- Igen. Hailie Jade Granger. A Jade anya kedvenc kínai népmeséjéből jött. Az a címe, hogy „A Jáde-lányok tava”. Anya sokszor elmesélte nekem este. Bár én legszívesebben azt mondanám, hogy a Jáde-sárkányról lettem elnevezve. Azt is valahonnan a kínai kultúrából szedte anya. A Hailiet nem tudom, anya honnan hallotta, de végül is egész jó. Szeretem. Jobb, mint a Mary, a Catherine, a Emily meg ilyenek. Hailieből legalább nem mászkál egy tucat az utcán. –mesélte a kislány nagy lelkesen. Edward egyre jobban megkedvelte a kislányt, élvezettel hallgatta fecsegését, míg ő gyermekeknek szóló könyvekért nyújtózkodott.
Egyszer csak Hailie elhallgatott, Edward pedig az ajtó felé nézett, ahova Hailie tekintetét kalandozni látta és végül szeme megakadt egy gyönyörű teremtésen.
Rögtön tudta, hogy csakis a pici anyja léphetett az üzletbe. Hullámos, gesztenyebarna haja nem emlékeztette a kicsi szőke tincseire, viszont az arcformájuk és a szemük vágása egyértelművé tette a közeli rokonságot a férfi számára.
Ámulva nézte a szép nőt, aki tekintetével már megtalálta, akit keresett: sietve elindult Hailie felé. Gondterhelt arcára rögtön mosolyt csalt a kislánya örömteli kacagása, ahogyan megforgatta a levegőben.
- Hermione, azért óvatosan. –figyelmeztette dorgáló hangon a lányt Liz.
- Mi történt veled, Liz? –kérdezte Hailie csodálkozva. –Még sosem szóltál rá anyára, csak mert megszegte az orvos tanácsát.
- Beszélgettünk. –adott rövid magyarázatot Hermione. –Keressük meg Jeremyt, aztán menjünk!
- Jaj, nem is mondtam. Megismerkedtem egy nagyon rendes bácsival. –újságolta Hailie jókedvűen. –Gyertek!
Hermione és Liz tátott szájjal követték a kicsit a gyerekkönyvek polcához. Edward mosolyogva nézte őket.
- Ő az édesanyád és a barátnője? –kérdezte teljesen természetes hangon Hailietől.
- Bizony. –bólintott Hailie. –A mamám, Hermione Jane Granger. Ő pedig a barátnőm, Alisea Danes. De ő csak a Lizt használja. Mellesleg anya barátnője is.
- Edward H. Drexhage.
A férfi derűjét elfojtva, udvariasan kezet csókolt a két nőnek. Liz szemei majdnem kiestek a helyéről, Hermione azonban csak zavartan mosolygott.
- Gondolom, tudja, de meg kell jegyeznem: csodálatos kislánya van. Állítom, hogy három éves korára több esze van, mint a negyvenéves személyi titkáromnak. –viccelődött Edward.
- Elnézést, de… nem rokona véletlenül egy bizonyos Herbert Williamsnek? –kérdezte Liz.
- De. A nagybátyám. –helyeselt Edward. –Netán ismeri?
- Csak hallomásból. –válaszolt Liz. –Jelentős részesedése van a Szent Mungóban, nem igaz?
- Ahogy mondja. –adott igazat a férfi Liznek.
Ekkor egy gyönyörű, nagy szürke bagoly röppent be az üzletbe, levelet pottyantva Liz kezébe.
A nő rögtön kinyitotta a kicsiny borítékot, szája pedig széles mosolyra húzódott.
- Nekem most sajnos mennem kell. Örülök, hogy megismerhettem, Mr. Drexhage. Sziasztok, csajok! –köszönt el Liz a „kis csapattól”. –Hermione, veled még folytatjuk azt a beszélgetést.
- Oh. Persze. –Hermionénak egy pillanatra elsötétült az arca, de gyorsan igyekezett visszanyerni jókedvét.
- Kérem, szólítson Edwardnak. Viszontlátásra, Liz! –búcsúzott Drexhage előzékenyen. Hailie csak két puszit nyomott a nő arcára, és intett neki.
- És melyik könyv mellett döntött? –kérdezte Hermione visszanyerve természetes hangját.
- A mozgókép-kifestő mellett. –mondta Edward. –Azt hiszem, Rosalie Le Savoir könyve még nem kötné le az unokahúgomat.
- Hailie ezt mondta? –nevette el magát Hermione.
- Olvasni még én sem tudom. De nagyon szépek a képek benne. Anya megígérte, hogyha vigyázok a könyveire, majd felolvas belőle. Képzelje, egyszer még bájitalt is főztünk. Ketten. És túléltem. –mesélte Hailie miközben Hermione megszerezte a rég áhított tankönyvet és végre-valahára kiértek az üzletből.
- De utána két napig hánytál, drágám. –emlékeztette Hermione bujkáló nevetéssel a hangjában.
- Azért szép teljesítmény. –biztatta Edward a büszkén mosolygó kislányt.
- Nos. Azt hiszem, nekünk mennünk kell. –mondta Hermione, miután az üzletből kiérve kellemetlen érzése támadt. Már a gondolattól is rosszul volt, hogy újra lássa Malfoyt.
- Meghívhatom önt holnapra egy vacsorára? Tudja igazság szerint én vidéki vagyok, Surreyban élek és holnapután utazom haza. –vallotta be Edward. –De nagyon szívesen elköltenék önnel egy vacsorát holnap este. Ma sajnos kíméletlen nagyanyám meghívásának kell eleget tennem, de másnap nagyon szívesen ennék önnel együtt. Mit szólna hozzá?
- Nem is tudom… -jött zavarba az idősebb Granger-lány. Hailie rögtön mamája segítségére sietett.
- Elmehetsz. –kacsintott mire Hermionéból majdnem kitört a nevetés. Nem tudta eldönteni, hogy mit feleljen a férfinak. Négy éve nem hívta őt senki vacsorázni -kivétel persze barátai- és akaratlanul is eszébe jutott, hogy milyen kevésszer volt része romantikusabb vacsorán.
- Azt sem tudom, hogy viselkedjek vele. –gondolta miközben próbálta kitalálni, hogyan vessen véget a kínos beszélgetésnek.
- Baráti vacsora lesz. Szerintem még Hailie is fent lesz, mikor végzünk. –biztatta a férfi megnyugtatva Hermionét.
- Rendben. –adta meg magát vonakodva Hermione.
- De éjfélre haza hozza! –kötötte ki a kicsi.
- Addigra biztosan. –egyezett bele Edward komoly arcot erőltetve magára. –Akkor holnap. Küldök baglyot. Viszlát és szép napot!
- Magának is! –intett a két Granger-lány a férfi elvonuló alakjának. Kézen fogva mentek haza, Hermione csöndben elgondolkodva, Hailie pedig kitörő örömét elrejtve, közönyös arcon beszélt arról, hogy mennyire várja anyja gyerekkori barátnőjének látogatását.
Miután hazaértek, Hailie gyorsan beszaladt a szobájába és az ablakhoz lépett.
- Köszönöm! –nézett az égre hálás tekintettel a kislány. Úgy gondolta, hogy karácsonyi kívánsága meghallgattatott. Nem is sejtette, hogy mennyire igaza van.