Hermione kimerülten teázott a Lizzel való beszélgetésén merengve. Torka kissé megfájdult a sok beszédtől, mivel fel kellett olvasnia Hailienek a bájitaltan könyvből, a csillagászat tankönyvéből és az SVK kötetből is. A végén még arra is vetemedett, hogy énekelt Hailienek: csak így sikerült elaltatnia az egyébként igen-igen kimerült lányt.
Hermionénak csak most jutott eszébe, hogy Hailie talán Edward felbukkanása miatt nem tudott elaludni. Az este folyamán többször szóba hozta a férfit, lesve anyja reakcióját. Hermione észrevette ezt, de csak most tudta levonni a következtetést: a kislány életéből valószínűleg hiányzik az apa.
Erre a szóra görcsbe rándult a gyomra. Saját édesapjára gondolt, aki mindig meghallgatta és megértette őt. Akivel annyira kevés időt tudott csak eltölteni az iskola miatt. Már bánta, ezerszer megbánta, hogy olyan kevés levelet írt szüleinek a Roxfortból.
És ekkor Malfoyra gondolt: az aznap újra átélt jeleneten, amikor utoljára találkozott a férfival. Elmerengett, milyen jól nézett ki megint, most, hogy újra látta…
- Nem engedhetem, hogy megint összezavarjon. Nem szabad rá gondolnom. Inkább gondolok… Edwardra. Ő olyan kedves volt velem. –utasította rendre magát. Kiitta a maradék teát, végigsimított az ujján lévő fehér gyűrűn és a szobájába érve mély álomba merült…

***

Hermione megtörten, egyedül sétált az Abszol úton. Karácsony este lévén egy üzlet sem volt nyitva, de még egy lélek sem járt arrafelé. Mindenki otthon ünnepelt, békességben, boldogságban.
A beteg lány könnyeivel küszködve nézett be a boltokba és emlékezett. A régi gondtalan napokra, gyermekkora azon részeire, amelyet ezen a sokat emlegetett helyen voltak.
Nem bonyolult emlékek voltak ezek, csak egyszerű vásárlások. Csak egy különleges emléke volt, amikor a Foltozott Üstben ültek barátaival. Még emlékezett rá, hogy a 14-es számú szobában aludt.
Nem is értette, hogy mit keres ezen a kietlen utcán, mégis érezte, hogy látni akarja ezeket a helyeket. Utoljára látni, emlékezni, és temetni.
Nem is tudta, hogy mit akar csinálni. Megoldást, kiutat keresett borúval teli élete problémáiból. Olyan helyre akart menni, ahol újraélheti –hacsak percekre is- régi életének egy töredékét. Már nem akart tudomást venni a jelenről.
Annyira bántotta a gondolat, hogy egyik barátja sem kereste őt!
- Felőlük akár meg is halhattam volna. –gondolta keserűen. – Egyetlenegy levél sem. Nem érdeklem őket többé. Egyedül vagyok. Örökkön-örökké egyedül maradok. Minek nekem az élet? Nem is értem…
Felidézte magában kedves versét, s egyre csak sötét gondolatai foglalták le az agyát.

"De szomorú mindig csak egyedül lenni,
Valakit mindenütt hiába keresni.
Valakire várni, aki nem jön többé,
Valakit szeretni, titokban, örökké,
Temetni a múltat, feledni az álmot,
Százszor megcsókolni egy hervadt virágot,
Elsárgult virághoz reményeket fűzni,
Elcsüggedt szívvel a jövőre nézni."

Annyira belemerült gondolataiba, hogy neki is ment egy széknek. Úgy érezte, mintha egy szép álomól ébredne.
- Florean Fortescue Fagylaltozója… ó milyen finom is volt a fagyi! Múlt nyáron Ron meg is hívott… -nyilalt bele Hermionéba a felismerés. –Már akkor tudnom kellett volna. Sőt, sokkal előbb is. Az orrom előtt játszódott az egész. Mégsem vettem észre, hogy mit érez utánam. Vak voltam.
Eközben feltűnt a Mágikus Állatkereskedés is, ahol Hermione annak idején kedvenc macskáját, Csámpást is vette.
- Anya biztos vigyáz a cicámra. A korházban viszont biztos nem érzi jól magát. Velem sem igazán bírta a kórházat, de most… így…
Hermione csak eben a percben vette észre, hogy kezei remegnek. Ahogy megállt, lába majdnem összecsuklott. Leült a hiper-tolvajlásgátló varázslattal ellátott székek egyikére és kifújta magát. Kezét a pocakjára téve majdnem elszunnyadt.
- Miért ne aludhatnék el? Talán csak januárban vennék észre. És senkinek sem hiányoznék… Anya úgyis úgy tudja, hogy már rég Spanyolországban vagyok.
A lány pocakjában lévő gyermek ekkor azonban heves tiltakozásul rúgott egy nagyot. Hermione ijedten kapta hasára a kezét, majd dolgozta fel az új élményt. Sápadt arcán ekkor jelent meg hónapok óta az első, igazi mosoly.
- Te már a fejembe látsz? Na akkor ma éjjel jó sok rúgásra számíthatok… Fáradtan dőlt el a széken és hunyta le a szemeit.
A következő pillanatban azonban egy csillag kifényesedett és úgy tűnt, mintha a lány felé száguldana.
Hermione már csak akkor látta meg a furcsa jelenséget, mikor már fényessége betöltötte az eget. Álmulva nézte, ahogy a csillag fokozatosan átalakul egy szőkésbarna hajú, fiatal fiú körvonalaira.
Szíve összeszorult, szemei pedig könnybe lábadtak, mikor megpillantotta legkedvesebb bátyját, egyetlen testvérét.
- Nat? Mit keresel te itt? –kérdezte a sírástól fuldokolva. Testvére pontosan úgy festett, ahogyan utoljára látta azon a végzetes napon. 16 évesen, piros pólóban és fekete nadrágban. Mosolya ugyanolyan megnyerő és őszinte volt, tekintete azonban szomorú és aggódó.
- Téged. Jöttem, hogy megvédjelek. Hogy tudd, hogy sosem vagy egyedül. –szólt az angyali látomás majd Hermione elé lépett. –Ne sírj. –azzal fényes kezével letörölte könnyeit. Hermione nem érezte a fiú érintését, és erre a gondolatra még jobban elkeseredett.
- Nagyon elszomorítasz, Minnie. –csitítgatta a fiú a lányt. Hermione szája önkéntelenül is mosolyra húzódott.
- Hányszor kértelek, hogy ne hívj így? Mégis: annyiszor kívántam, hogy így szólíts, miután elmentél. Te is itthagytál. Ahogyan mindenki… -most már csak halkan pityergett. Visszafogta magát, tudta, hogy bátyja sohasem volt túlságosan érzelgős típus.
- Miért mondtad azt, hogy egyedül vagy? Ez nem igaz. Megígérte: sohasem leszel egyedül. Én mindig veled leszek. És az unokahugicám is. –tette kezét finoman a lány hasára. –Hogy lehetsz ilyen önző és gyáva? Komolyan végezni akarsz magaddal és ezzel a kis élettel is? –fúrta szemeit a gyenge nő pillantásába.
- Sajnálom. –nyögte Hermione halkan. Többet nem is tudott mondani.
- Fázol. Menj vissza a Foltozott Üstbe. –utasította szelíden a látomás. –És ne ess kétségbe. Mindig veled leszek. Itt –tette kezét a lány szíve fölé.- és itt. –mutatott a gyűrűs ujjára amin egy kis fehér gyűrűjére.
- Ha már nem mentél férjhez. –ugratta a fiú húgát. –Ha szükséged lesz rám, meg fogok jelenni. Nem kell tenned semmit, a gyűrűn keresztül megérzem.
- Köszönöm. –suttogta kicsit több élettel a hangjában Hermione. Már jobban összeszedte magát, és magabiztosan nézett a fiú szemébe.
- Ezt már szeretem. –mosolyodott el Nat. –Légy mindig ilyen!
Hermione meghatottan és hálásan nézte Natet. Hirtelen rengeteg kérdés tódult az agyába és nem is tudta, hogy hol kezdje.
- Mi történt veled? –tette fel végül az első kérdést.
- Nem mondhatok erről semmit. –felelte Nat szűkszavúan. –Mennem is kell. És ne feledd: élned kell! Nem adhatod fel a harcot!
- Nem adom fel. –fogadkozott a lány. –Megígérem.
A látomás eltűnt, Hermione pedig felriadt. Csüggedten nézett az égre.
- Ez is csak egy álom volt. –sóhajtott majd hirtelen ötlettel az ujjához kapott. Ott díszelgett rajta egy gyönyörű, gyöngyházfényű, fehér gyűrű.

***

Hermione szörnyen szégyellte magát, hogy ilyen borzalmas gondolatok keringtek a fejében. Szomorúan ballagott a kies utcán, kiutat keresve életének eme szörnyű időszakából. Mintha az idő is megérezte volna a hangulatát, az eső cseperegni kezdett. Hermione ettől csak még jobban elszomorodott.
- Mégis hová menjek? Meg fogok fagyni. –gondolta kétségbeesve. Érezte, ahogy a hideg csípi bőrét. Hogy a szél mardossa arcát.
Tudta, hogy nem maradhat kint az esőben sokáig, mert ha megfázik, az most még veszélyesebb számára. Egyre szaporázta lépteit, hogy a kocsmába érjen, mielőtt az idő legyőzi és nem lesz ereje tovább harcolni az élettel.
A meleg megcsapta az arcát, ahogy a Foltozott Üstbe ért. Tom, a kocsmáros megütközve nézett a lányra.
- Miss Granger? –kérdezte elgondolkodva.
- Csak a hajdani árnyéka. –felelte a lány sötéten. Elindult az ajtó felé, de a férfi hangjára megtorpant.
- Üljön le, kisasszony. Nagyon sápadt, elázhatott és a maga állapotában tanácsos elővigyázatosnak lenni.
- Nem köszönöm. –hárította el Hermione a segítséget, bár egész teste tiltakozott a kijelentés ellen. Megkorduló gyomra viszont elárulta őt, így a kocsmáros folytatta vendége marasztalását.
- Üljön le. Hozok magának enni.
A lány egy megtört, de hálás mosoly kíséretében bekuporodott az egyik sarokba. Tom néhány perc múlva megjelent egy forró csokival.
- Köszönöm. –hálálkodott a lány visszafogottan.
Élvezte, hogy a meleg átjárja testét, ahogy belekortyolt a forró italba.
Egy idő múlva az ajtó nyikorgására lett figyelmes. A mugli világból egy férfi lépett a kocsmába. Fejét csuklya takarta, de Hermionét ebben a pillanatban egyáltalán nem foglalkoztatta, hogy ki lehet az idegen. Néhány ősz tincs kandikált ki a csuklya alól, de egyebet nem igazán lehetett látni a lány szemszögéből.
- Megszánna engem egy bögre forró vízzel, jóember? –kérdezte a kocsmároshoz intézve szavait. Hermione innen már sejtette, hogy férfi lehet a furcsa alak. Tom bólintott, majd előszedte a poharat. Láthatólag nem zavarta, hogy vendége inkognitóban kíván maradni.
A csavargó egy hajtásra kiitta a vizet, majd Hermionéra függesztette pillantását.
A lány szótlanul bámult maga elé, szinte segítségért kiáltott az egész lénye.
A férfi halkan odament Hermione asztalához. Léptei zajára Hemione felkapta a fejét és idegesen rámeredt.
- Szabad ez a hely? –kérdezte kedves hangon a csuklyás.
- Persze. –válaszolt a lány egy kényszeredett mosoly kíséretében. Most ébredt rá, hogy milyen ismerős neki ez a hang, de az idegen kiléte cseppet sem foglalkoztatta mostani melankólikus állapotában.
- Maga miért nem ül otthon ilyenkor, kedvesem? –kérdezte az öreg még mindig ugyanabban a hangnemben.
- Mert nincs otthonom. –válaszolta Hermione bánatosan. Közel állt hozzá, hogy kiöntse a lelkét az idegennek. Már vette a levegőt, de a szégyenérzet ismét elhallgattatta. Lesütötte a szemeit, és csöndben maradt.
- Tanácsolhatok magának valamit? –érdeklődött az öreg.
- Hogyne. –válaszolta a lány szomorúan.
- Menjen a Roosevelt téri templomba. Nemsokára kezdődik a mise. Ott meleg van és talán választ is kaphat a kérdéseire.
Hermione fel sem kapta a fejét csak megadóan bólintott. Mire észbe kapott, és az asztalra nézett, a férfi már messze járt. A lány nyugtalanul fészkelődni kezdett, majd a pulthoz lépett, hogy kifizesse a csokoládét.
- Karácsony van. A vendégem volt, kisasszony. –hárította el Tom a fizetséget. – Boldog ünnepeket!
- Köszönöm. –mondta meghatottan Hermione. Ez volt az első ajándéka azon a morcos, hideg, szomorúsággal és keserűséggel teli karácsony estén.

***
A lány rögtön a templomba ment. Maga sem értette, miért, de bízott a csuklyás tanácsában.
A mise már tartott, mire odaért. A pap éppen prédikációt tartott, a hívek pedig halálos csendben figyelték a pap minden szavát.
- Hát ti is tegyetek így, testvéreim. Felejtsétek el a múlt sérelmeit, emelkedjetek felül a sértettségen, a gyászon. Tanuljatok meg megbocsátani és hinni. Tudjatok új életet kezdeni, de ne meneküljetek a múlt elől. Szeressétek felebarátaitokat, azokat is akik megbántottak, azokat is akik örömöt szereztek nektek. Aki pedig képes ezeket megtenni, azé lesz az örök élet. Ámen.
Hermione régebben valószínűleg csak kacagott volna ezeken a szavakon, de érezte, hogy ez most neki szólt. És megértette az üzenetet. Elindult a legközelebbi hajóállomás felé.


***

Hermione felébredt: az óra pontosan éjfélt ütött. Pityeregve fogta meg ismét a gyűrűjét, mely most mintha melegen izzott volna.
- Ez meg mit jelentsen? –kérdezte kinézve az ablakon az éjszakától.