Hermione futás közben kicsit igazított a haján, miközben szaporán szedte a levegőt.
- Milyen idiótán fogok kinézni! –dohogott magában. –Nem igaz, hogy ezt is el kell szúrnom.
Újra lerohant a lépcsőn, anélkül, hogy bármi furcsa történt volna vele. A kanyarban majdnem elbotlott, de sikeresen talpon maradt és futott tovább. Az utolsó pár méteren lassított, és levegő után kapkodott. Mikor légzése valamennyire stabilizálódott, benyitott a Nagyterembe.
Odabent mindenki halkan diskurált, mivel az igazgató beszéde még nem kezdődött el. Hermione megnyugodva felsóhajtott.
Dumbledore az évfolyam még élő tanáraival az asztalnál foglalt helyet. Hermione már a professzor mosolyán látta, hogy felismerte őt. Viszonozta a kedves gesztust, majd leheveredett Dean Thomas mellé. Az egész iskola kétkedve méregette a lányt, a sok változás miatt kevesen ismerték fel.
- Most, hogy mindenki itt van, szeretném köszönteni az 1997-es évfolyamot! –emelkedett szólásra Dumbledore professzor. Hermione kissé elpirult, hiszen az igazgató hallhatóan csak rá várt.
- Igazán nagy örömmel tölt el, hogy szinte minden volt diákot üdvözölhetek körünkben. Idén először fordult elő, hogy nem tudtuk az „öregdiákokat” nyáron fogadni, hiszen a mostani évben támadásoktól kellett tartanunk… legalábbis a Minisztérium szerint. Nem is szeretném ezzel kapcsolatban szaporítani a szót, hanem kitérnék az eredményekre.
Az évfolyam kimagaslóan jól teljesített, két egyén kivételével mindenkit felvettek valamely intézménybe továbbtanulás vagy szaktapasztalat céljából. Akik közül továbbtanulásra adták a fejüket, szinte mindenki letette a vizsgát –méghozzá elég jó eredménnyel-, aki pedig nem, az idén fogja.
És most, hogy vége a „hegyi beszédnek”, szeretném, ha kellemesen elbeszélgetnénk, és jó étvággyal fogyasztanánk. Jó étvágyat kívánok mindenkinek!
A tömeg óriási tapssal adózott a bölcs igazgatónak, Hermione pedig csalódottan konstatálta, hogy milyen rövid lett a professzor beszéde.
- Ööö… elkérhetem a sót? –kérdezte egy kedves, mosolygós arcú lány Hermionét, aki pont szemben ült, de láthatólag elérte volna a sót. Az okos boszorkány rögtön levonta a következtetést.
- Tessék, Lavender. –nyújtotta oda a sót a nőnek. – Hermione vagyok.
- Jaj, ne haragudj! Hogy én milyen buta vagyok! –csapott a homlokára a lány. –Annyira… annyit változtál, hirtelen nem ismertelek meg!
- Semmi baj. –rázta meg a fejét Hermione. –Parvati?
- Lane-nel beszélget. -bökött a fejével az említett lány felé. Hermione követte a lány tekintetét, és egy boldog arcú, kiegyensúlyozott boszorkányt pillantott meg. Parvati mintha megérezte volna tekintetét, rögtön felkapta a fejét, és mosolyogva intett. Hermione csak ekkor vette észre, hogy a lány hasa bizony már domborodik.
- Parvati kisbabát vár? –kérdezte izgatottan Lavendert.
- Igen, miután végeztek, azonnal összeházasodtak Seamusszel. Nézd csak, milyen gyöngéden néz rá. Szemben ülnek. –mutatott rájuk Lavender vágyakozó tekintettel.
- Nem is tudtam róluk. –sóhajtott Hermione. –Olyan jó lenne mindenkivel beszélgetni!
- Majd a lakoma után. –nyerte vissza a hangját Lavender. –Addig mesélj valamit!
- Képzeld, találkoztam Lunával. -kezdte Hermione. - Eljött Neville helyett. Összeházasodtak pár hónapja.
- Persze, hallottam. -bólintott Lavender. -Valamelyik Hírverőben olvastam.
- Én nem olvasom. -vont vállat Hemione.
- Sokat vesztesz vele. -felelte Lavender gúnyosan. -Mindegy. Hallottad, mi történet Katie Bellel?!

***

Az evészet még körübelül egy órán át tartott, Hermione pedig a körülötte lévő összes emberrel beszélt. Kiderült, hogy szinte mindenki most igyekszik családot alapítani, vagy most keresi a párját, de a legtöbben a házasságkötés utáni gyerekmentes időszakot élvezhették. Megtudta, hogy például sokan jöttek össze más hollóhátasokkal, vagy hugrabugosokkal –meg se merte kérdezni, hogy mardekárossal szerelembe esett-e valaki- vagy valamelyik kevésbé jó varázslóiskola növendékeibe szerettek bele. Elvétve akadt olyan, aki muglival kötött házasságot, a többiek viszont a szinglik szabad életét élvezhették. Természetesen olyanról sem esett szó, hogy valakinek házasságon kívüli gyereke legyen. Senki sem kérdezett rá Hermione családi életére, hiszen mikor kijelentette, hogy nincs még szerelme, csak egy kialakuló kapcsolatban van, mindenki automatikusan elkönyvelte „szinglinek”.
Ebből az a sajnálatos tény következett, hogy az egyedülálló fiatalemberek viszont felfigyelek a gyönyörű lányra, így nehezen tudott szabadulni a középpontból. Még nem érezte rosszul magát, hiszen mindenki a helyén ülve beszélgetett, de Dumbledore professzor felszólalása kicsit megrémítette: ha szétoszlik a társaság, talán okosabb volna lelépni a színről. Most már teljesen ostoba és értelmetlen ötletnek találta, hogy úgy kicsinosította magát.
- És most, hogy befejeztük az ebédet, szeretném végre feloldani a kedélyeket, és mindenkinek kellemes délutánt kívánni. A továbbiakban hozzám és a tanárokhoz bátran fordulhattok bármilyen kérdéssel vagy társalgási céllal. Szeretném azonban megragadni az alkalmat, és újra felhívni a figyelmet a házak közötti összetartás fontosságára. Tudom, hogy volt olyan köztetek, aki a régen másik házban tanuló évfolyamtársába szeretett bele. Ezt látván nem értem, miért ne lehetne ugyanígy baráti kapcsolatokat is kialakítani. Kérlek benneteket, fontoljátok meg az ajánlatomat.
- Szegény Dumbledore… hát nem ismeri a szerelmet? Ha valaki szerelembe esik a másikkal, azt nem fogja érdekelni, hogy melyik kontinensen él, mivel foglalkozik és hogy honnan származik. De a barátság, az egy egészen más fogalom. –bölcselkedett Lavender.
- A szerelem sem jó semmire. –mondta Hermione egy sóhajtással nyomatékot adva szavainak. Szemeivel akaratlanul is régi kedvese tekintete után kutatott, aki szemmel láthatólag valami roppant fontos beszélgetésbe elegyedett Blaise Zabinival (vagy ahogy később kiderült, Blaise Harrisonnal).
- Ne légy már ilyen! Úgy beszélsz, mint egy megkeseredett vénlány! –utasította Lavender szemrehányó arckifejezéssel, de mivel Dumbledore a hatásszünet után zavartanul folytatta beszédét –nem figyelve az éles vitákat sejtető hangos eszmecserékre-, Hermione lepisszegte a lányt.
- Figyelj! –suttogta Hermione tekintetét újra Dumbledorera függesztve.
-… Továbbra is hiszem, hogy mi egy oldalon állunk, egy varázslónemzetért harcolunk, és remélem, hogy ha arra kerül a sor, hogy szükség lesz rá, az összes itt lévő ember egy oldalon fog harcolni a gonosz ellen. –jelentette ki Dumbledore eltökélten, majd egy kis szünet után hozzátette:
- További jó szórakozást mindenkinek!
Ahogy az igazgató visszaült a székére, az emberek élénkülni kezdtek, és mindenki elindult régi ismerősök után kutatni.
Hermione először úgy gondolta, megkeresi Hagridot. Mivel azonban az óriás nem ült az asztalnál, úgy döntött, kimegy a kis kunyhóba.
A hó nagy pelyhekben esett, Hermione pedig csak egy régi kedves, megértő barátra vágyott.
- Szervusz, Hermione! –köszöntötte az óriás széles mosollyal a lányt. –Nem is írtad, hogy itt leszel.
- Úgy volt, hogy nem jövök. –vont vállat Hermione. – Úgy örülök, hogy végre találkoztunk!
- Hailiet nem hoztad el? –tudakolta Hagrid reménykedve. Szerette a gyerekeket, ráadásul Hermione gyermekére különösen kíváncsi volt.
- Nem hiszem, hogy okos ötlet lett volna ide hoznom. Mindenki csak bámulna ránk, és nem tudnák eldönteni, hogy a húgomat vagy a lányomat hoztam. –ellenkezett Hermione eltökélten.
- Kár. Na mindegy… Hogy vagy mostanában? Mesélj valamit! –kérte Hagrid kedvesen, miközben elindult, hogy teát és süteményt hozzon vendégének.
- Hát, a levelekben nagyjából mindent elmondtam. –mondta Hermione. – Az állapotomhoz képest tökéletesen jól vagyok.
- A bete…? –kezdte volna Hagrid, de ekkor halk kopogtatás megtörte meg a szoba csöndjét. Hermione szíve megdobbant. Érzékei megsúgták neki a látogatók kilétét.
- Micsoda forgalom! –motyogta Hagrid inkább magának, mint Hermionének, de ugyanúgy elállt a lélegzete, mint ahogy vendégének, mikor ajtót nyitott. Hermione sejtése beigazolódott: Harry és Ron lépett be a házba.
A két fiú nem sokat változott az elmúlt pár év alatt. Arcuk megférfiasodott, valamint nőttek még pár centit, szinte elképzelhetetlenné téve Hermione előtt, hogy valaha szinte ugyanolyan magasak voltak.
A lány úgy pattant fel a kényelmes fotelról, mint amit megcsíptek. Zavartan nézett a fiúkra, akik nem kevesebb meglepettséggel szemlélték őt.
- Hát akkor én megyek. –hajtotta le a fejét Hermione, de Hagrid megelőzte.
- Azért annyira nem kicsi ez a kunyhó, hogy ne férnénk el benne.
- Maradj itt, Hermione. –kérte Harry kedvesen. Ahogy Ron füle egyre vörösebb lett, úgy öltött hasonló színt Hermione arca is.
- Nem akarlak titeket zavarni. Amúgy is menni készültem. –rázta meg a fejét bőszen.
- Mondd csak nyugodtan, hogy mi zavarunk téged. –mondta Ron bűntudatos hangon. Hermione meglepődött a fiú kijelentésén.
- Miért mondanám? –kérdezte döbbenten. Mivel nem érkezett válasz, Hagrid gyorsan menteni próbálta a helyzetet.
- Akkor maradjunk mindannyian. Üljetek le, fiúk, és meséljetek ti is valamit. Hermionéval éppen a kislányáról beszélgettünk.
Harry és Ron arca egyszerre tükrözött mérhetetlen meglepődöttséget, és egyre erősödő zavart. Hermione elmosolyodott az arckifejezésüket látván, majd hozzátette:
- Ginny nemrég eljött látogatóba.
- Tudom. –mondta Ron. –Azt ő mondta, hogy el fogsz jönni. Valamiért teljesen biztos volt benne.
- Hát… nem sokon múlott, hogy végül eljöjjek. –vallotta be Hermione.
- És… veletek mi van, fiúk? Hogy megy a munka? –törte meg Hagrid az egy idő után kínossá váló csendet.
- Köszi, egész jól. –vigyorodott el Harry. –A Minisztériumban kikészítik Ront. Mindenki Weatherbynek hívja.
- Mindig az idióta bátyáim levetett dolgait hordtam. Most még Percy egyik gúnynevét is viselnem kell. –panaszkodott Ron.
- Hermione, te hol dolgozol? –tett egy óvatos lépést Harry a kibékülés felé. A lány arcán egy pillanatra zavar futott át.
- Idén fogok végezni a másik aurorképzőben. Tudjátok, ahova annak idején jelentkeztem. A város másik felén van, nem ott, ahol ti tanultatok.
- Ja, értem. –bólintott Harry. Egy kis ideig megint csönd állt be, de Hermione úgy döntött, végre megtöri a jeget.
- Miért nem kerestük egymást? –tette fel a legelső őszinte kérdést, amit ma a fiúkhoz intézett. – Képesek vagytok még mindig haragudni, mert… amiatt az ostoba hiba miatt?
- Azt hittük, te haragszol ránk. –válaszolt Ron vörösödő füllel. –Sosem tudtam megbocsátani magamnak, hogy megütöttelek.
- Először valóban haragudtunk. –folytatta a fiú helyett Harry. – De aztán egyre nehezebb volt beismernünk magunknak, hogy tévedtünk veled kapcsolatban. Ginny mindig írta a leveleiben, hogy mit tudunk rólad. Folyamatosan elutasítottuk a békülésre vonatkozó kéréseit, és mire bevallottuk magunknak, hogy mekkora ütődöttek voltunk, már késő volt.
- Már nem mertünk levelet írni neked. Olyan sok idő eltelt, hogy féltünk, hogy nem bocsátanál meg nekünk, így inkább abba a tudatba ringattuk magunkat, hogy neked már új, sokkal jobb barátaid vannak. –fejezte be Ron őszintén.
Mindketten felsóhajtottak, ahogy végre elhangzottak szájukból a régóta kikívánkozó szavak.
- Jaj, fiúk! –mondta Hermione a könnyeit nyeldesve. –Én pedig még mindig szégyellem magam! Ostoba liba voltam. Bocsássatok meg, ha még tudtok!
A fiúk szinte egyszerre pattantak fel, és ölelték meg Hermionét. A lány nem bírta tovább fékezni örömkönnyeit, és pityeregni kezdett. Hagrid szeme sem maradt száraz az eseményeket látva.

***

- És utána mi történt? –ismételte meg Ron már sokadszorra Hermionéhoz intézett kérdését.
- Hazajöttem, és békésen éltem világomat. Mivel közel lakom a Foltozott Üsthöz, elég nagy esély volt rá, hogy találkozom valakivel. Végül nemrég összefutottam Narcissa Malfoyjal, és a fiával. Ez valahogy elindított bennem egy folyamatot. Elmeséltem a legjobb barátnőmnek az egész múltamat, és onnantól kezdve most már mindenhol ez kísértett. Az egyik kedves barátom meghívott színházba az unokatestvérével, meg annak pasijával. És találjátok ki, ki volt az? Malfoy!
- Micsoda?! A barátod unokatestvére Malfoy? –értetlenkedett Ron.
- Nem! –nevetett fel Hermione. –Edward unokatestvérének a pasija!
- Jah! Értem. –bólintott Ron. –Harry, te ezt el tudod hinni?
- Azt hiszed, ezeket csak kitalálom? –emelte fel a hangját Hermione.
- Ne kezdjétek újra! –emelte Harry az égre tekintetét. –Még mindig nem nőttetek ki ebből?
- Jól van, na. –duzzogott Hermione. –Be is fejeztem a mesélést.
- Ne! –tiltakozott Ron. –Mi történt utána?
Hermione szája ismét mosolyra húzódott, de folytatta régóta megkezdett monológját.
- Szóval ezután újra összevesztem Malfoyjal, mert kibírhatatlanul viselkedett. Meg sem mondtam neki, hogy… -itt azonban elakadt. Nem is gondolt rá, hogy a fiúk még nincsenek beavatva Hailie apjának kilétébe.
- Mit nem mondtál neki? –kérdezett rá most Harry. Ron inkább meg sem szólalt, mert nagyon is sejtette a választ.
-… hogy ő az apja Hailienek. –bökte ki Hermione kelletlenül. Hirtelen szörnyen érdekesnek találta a cipőjét, és azt bámulva ment tovább.
- Hát ez hihetetlen! –csattant fel Ron. –Nem elég, hogy összeszűrted vele a levet, még gyereket is szültél neki?!
- Mégis mit kellett volna tennem? Nem én akartam terhes lenni. És egyébként, ha már itt tartunk, nélküled meg sem születhetett volna. –emelte fel a hangját Hermione
- Miért? –kérdezte a két fiú szinte döbbenten.
- Ha nem estem volna le a lépcsőn, bevettem volna a… szóval a… gyógyszert, na. -magyarázta Hermione egyre jobban pirulva.
- Úristen. –mondta Ron. –Ez komoly?
- Úgy nézek én ki, mint aki viccel? –hadarta Hermione sértődötten. - Napokig eszméletlen voltam! Mondjátok, utánam kérdeztetek ti egyáltalán?!
- Dühösek voltunk. –védekezett Ron.
- Sajnáljuk. –bökte hátba barátját Harry. –Ugye, Ron?
- Igen. –mondta a fiú kelletlenül.
- Hagyjuk. –legyintett Hermione indulatosan. –Már belefáradtam a sok beszédbe. Menjünk fel a Nagyterembe, mert megfagyok!
A három jóbarát már órák óta sétált a parkban, mióta eljöttek Hagridtól, és Hermione már egészen átfagyott. Harryék sem ellenezték az ötletet, úgyhogy sietve elindultak az ajtóhoz.
- Különben is meg kellene innom a gyógyszeremet. –jegyezte meg már halkabban a lány, inkább magának mondva.
- Beteg vagy? –kérdezte Harry.
- Igen. Már jó ideje. De semmi komoly, csak akkor van baj, ha nem veszem be az „ellenszert”. –sietett a magyarázattal az okos boszorkány.
- Hogy érted azt, hogy rég óta? –tudakolta Ron rosszat sejtve.
- Ez még annak a maradványa, amit a fejsérüléssel szereztem. –vont vállat Hermione. Nem akarózott megbántania Ront, de hazudni sem akart barátainak.
- Úgy érted… amikor megütöttelek? –suttogta döbbenten Ron.
- Hát… igen. –felelte Hermione kicsit elszégyellve magát. –De nem azért mondtam, hogy most megint rosszul érezd magad. Semmi bajom.
- Hát ezt örömmel hallom, Granger. –válaszolta ebben a pillanatban egyáltalán nem óhajtott személy hangja.
- Malfoy! –kiáltott fel Ron, aki úgy nézett ki, mintha szellemet látna. A régi mardekáros bandából Pansy Parkinson és Draco valami fontos beszélgetés helyszínéül választották a parkot.
- Mi az, Weasley? Nem láttál még fehér embert? –kérdezte Draco csípősen.
Harry és Hermione Ronhoz hasonlóan nagyon meglepődött, de a legelőször Hermione találta meg a hangját.
- Menjetek innen, Malfoy! Semmi szükség itt rátok!
- És ugyan ki mondja meg nekünk, hogy elmenjünk? Ugyanannyi jogunk van itt lenni, mint neked. –feleselt vissza Pansy.
- Pakinson… -látszott, ahogy Ron karján kidagadnak az erek. A fiú arca méregvörösre váltott, és majdhogynem nekiment a lánynak.
- Mi a baj, Ronnie? Mi bánt, drágám? –kérdezte Pansy gúnyosan mosolyogva. Hermionénak azonban feltűnt, hogy a lány szemei valahogy olyan furcsák. Nem őszinték… ahogyan régen sem voltak azok. – Csak nem megbántad, hogy olyan meggondolatlanul viselkedtél?
- Ron, ő egy lány! –próbálta figyelmeztetni Harry. –Hagyd!
- Ne idegesítsd fel magad, Ron! –simított végiga fiú vállán Hermione. Malfoy arca megrándult, ahogy Hermione megérintette a régi ellenségét. Szeme villanását csak Harry vette észre, aki egy vigyorral nyugtázta a sokat sejtető reakciót. A fiú ezután fürkészően figyelte mind Hermionét, mind a volt mardekárost, aki nem állhatta meg ezt szó nélkül.
- Mit szemlélődsz, Potter? Agyadra ment a sok tanulás?
- Fogd be, Malfoy! –válaszolta Harry indulatosan. –Pedig azt hittem, változtál valamelyest.
- Egyesek sohasem változnak. –mondta Hermione megvetően.
- Megszólalt a becsület bajnoka –gondolta Draco. - Milyen kár, hogy ezúttal tévedsz. – tette hozzá még mindig magában.
- És miért kellett volna változnom, Potter? -értetlenkedett Draco hangosan.
Harry és Ron egyszerre fordultak Hermione felé, aki azonban csak megrázta a fejét, megragadta a két fiú karját, és elsietett a kapu felé.
- Ez meg mi volt, Draco? –kérdezte Parkinson halálsápadtan.
- Nem tudom. –vont vállat a férfi, majd a boszorkányhoz fordult. –Mi a baj?
- Azt hiszem, tartozom neked egy vallomással.