Hailiet ezen a napon a gyönyörű madárdalok ébresztették. A nap már magasan járt, mikor felkelt kicsiny ágyából. El sem tudta képzelni, édesanyja hogy hagyhatta, hogy ennyi ideig aludjon. Halkan kinyitotta a szoba ajtaját, és óvatosan kidugta kis fejét. Egy árva hangot sem hallott, ezért arra következtetett, hogy édesanyja roppantul elfáradhatott az előző napi programjai miatt. Ránézett az órára: 10 órát mutatott. Elhatározta, hogy legkésőbb fél óra múlva felébreszti a mamáját, hiszen roppantul kíváncsi volt a tegnapi eseményekre.
Édesanyja szobájának ajtaja éppen úgy volt behajtva, ahogyan azt a nő előző éjszaka úgy hagyta, így meg sem fordult Hailie helyében, hogy időközben felébredt a nő. Így hát beletörődött a várakozásba, és leóvakodott a konyhába.
Ráérősen töltött magának a kakaóból, ami direkt az ő számára a hűtőszekrény alsó polcára volt téve. Még így is székre kellett állnia, hogy elérje az áhított finomságot. Meg is csúszott, és elvesztette az egyensúlyát, így a szék dülöngélni kezdett. Végül sikerült állva maradnia, de a szörnyű csöndben igen nagynak hallatszott a koppanás, amellyel a szék lába földet ért. Hailie rémülten mászott fel a lépcsőn, hogy ellenőrizze, nem ébredt-e fel Hermione.
Ahogy azonban az ajtó elé ért, furcsa érzés kerítette hatalmába a lányt. Túl nagy volt a csönd a szobában. Egyedül az óra kattogását lehetett hallani. Hailie utálta a kattogást. Sosem tudott aludni, ha az ágya közelében óra volt.
Azonban akárhogyan akarta, nem hallotta édesanyja megnyugtató lélegzését.
- Az óra miatt van. –sietett saját megnyugtatására.
Összeszedte magát, és benyitott a sötét szobába.
Sikítani szeretett volna, ahogy meglátta imádott édesanyja testét a földön. Odarohant az ájult nőhöz, és ébresztgetni kezdte.
- Anyu! Mami! Hahó!!! Kelj fel! Kelj már fel!!! –Hailie teljesen elvesztette a fejét. Kétségbeesett sírásba kezdett, ahogy meglátta a tehetetlen testet. Gyermeki lelkével biztosra vette, hogy édesanyja halott. Hermione lélegzetvétele olyan halk volt, hogy az óra kattogása elnyomta a zaját.
A kislány reményvesztetten feküdt édesanyja szíve fölé, és némán imádkozni kezdett. Nem volt hajlandó elfogadni, hogy a nő, aki egész életében gondját viselte, nem létezik többé. Nem volt az a fajta ember, aki könnyen feladja.
Először azt hitte, képzelődik, mikor meghallotta a kis szívdobbanást. Azonnal felpattant, és édesanyjára emelte a tekintetét.
Most, hogy a nő életjelet adott, kezdett világosabban gondolkodni. El sem tudta képzelni, mit tegyen. Mugli környéken laktak, így ha egy szomszédnak szólt volna, az biztosan a varázstalan kórházakba szállítanák az eszméletlen nőt. A muglik azonban nem tudhatnak anyja betegségéről.
Más részről nagymamája eléggé messze lakott, és egyedül azért még soha nem csatangolt kint az utcán. Lizék sem laktak sokkal közelebb, és a pontos irányt idegességében csak sejteni tudta. Írni nem tudott, így a baglyok sem segíthettek a bátor szívű kislánynak.
Gyorsan kellett cselekednie, hiszen fogalma sem volt róla, mennyi ideje fekszik Hermione eszméletlenül. Mindenképpen kockáztatnia kellett, de ő nem ment biztosra: inkább arra vállalkozott, hogy megkeresi Lizt. Édesanyja eleget panaszkodott amiatt, hogy Hailienek mugli korházban kellett világra jönnie.
Magára kapott egy kék nadrágot, hozzá lila pulóverrel, majd lerohant, és felvette a cipőjét. Felkapaszkodott a kulcsért, de nagy bosszúságára nem érte el. Elszaladt egy székért, majd arra ráállva próbálta meg elérni a kis tárgyat. Mivel még így is nyújtózkodnia kellett, megbillent alatta a szék egyensúlya.
Hailie azonban most nem volt elég ügyes, és elbotlott. A hideg falnak esett, jól beverve két karját, amivel a fejét próbálta védeni. Pár pillanatig könnyes szemmel bámult a kulcsra, majd vett egy mély levegőt –ahogy azt édesanyjától látta- és ahelyett, hogy sírásban tört volna ki, ismét felágaskodott a széken. Mivel még mindig nem volt elég közel a kulcshoz, lehuppant a székről, és a cipőkanalat vette kézbe. Kitalálta, hogy leveri a kulcsot a pálca segítségével.
Kitartása elnyerte jutalmát, hiszen ez a kísérlet sikeresnek bizonyult. A „zsákmány” megszerzése azonban csak pár pillanatra okozott örömet neki, hiszen ezt az érzést felváltotta ismét az aggodalom, amit édesanyja iránt érzett.
Az ajtóhoz sietett és több-kevesebb sikerrel beledugta az ezüstösen csillogó kis tárgyat a zárba. Megtekerte az egyik irányba, de nem engedett az ajtó. Megpróbálta a másik irányba is, de nem sikerült az „akció”.
Lázasan törte a fejét. Szinte biztos volt benne, hogy a csomóról a megfelelő kulcsot választotta ki, de nem értette, hogy miért nem nyílik a zár. Próbált visszaemlékezni anyja szavaira.
- A zárat mindig befelé nyisd, és kifelé zárd. Ha pedig kész vagy, húzd ki a kulcsot a zárból, és úgy nyomd le a kilincset.
Hailie ismét sikerrel járt, de csak ezután következett az igazi megpróbáltatás. Tudta, hogyha eltéved, nemcsak édesanyját, de saját magát is veszélybe sodorja. Valahogy azonban bizalmatlansága a mugli orvosok iránt erősebb volt félelménél, és az ajtó bezárását követően elindult, hogy életében először egyedül oldjon meg valamit.
Szerencsétlenségére azonban a szomszédok nem hogy segítettek volna, de egyenesen feltartották a kicsit, akinek szokatlan viselkedése gyanút keltett Mrs. Fritz-ben, aki épp most indult tárgyalni kedvenc irodájába.
A szemben lakó középkorú, elvált asszony kedvenc szórakozása volt, hogy idegesítette a környékén lakókat, az ügyfeleit, vagy bármely élő és mozgó személyt. Gyermektelen lévén más szórakozása nem volt. Sokszor köszörülte a nyelvét Hermionén, miután megtudta, hogy a fiatal nő sosem volt férjnél.
Azonban az éles szemű nőnek szemet szúrt, hogy a szembe lakó Hailie egyedül jött ki, és nem is zárta be az ajtót. Zihálva futott ki a kisgyermek, Mrs. Fritz pedig nem is találhatott volna jobb időpontot a csipkelődésre.
- Jó reggelt, gyermekem. –vette fel legbűbájosabb mosolyát az asszony.
- Csókolom, Mrs. Fritz!
- Hova olyan sietősen, kedves? –kérdezgette a kislányt a nő.
- Nagyihoz megyek. Anyunak dolga akadt. –hazudta Hailie szemlesütve. Hermione már többször óvaintette: bármit mondjon a szomszédasszonynak, csak az igazságot ne. Mint édesanyja –szinte- minden tanácsát, ezt is megfogadta.
- És édesanyád?
- Még otthon van. –mondta kicsit megilletődve. Rémesen dühítette a gondolat, hogy ő itt bájcseveg Mrs. Fritz-el, amíg édesanyja talán az életéért küzd.
- Csak nincs valami baj, kincsecském? – tudakolta az asszony kíváncsian, még mindig angyali vigyorral. – Nem vagy túl nyugodt. Tudod, hogy nekem elmondhatod, ami bánt. Anyádnak megint új barátja van, ugye?
- Dehogy! –felelte döbbenten Hailie. Úgy döntött, nem ad többet a látszatra, és elkezdett futni Lizék háza felé. Most viszont a nőn volt a sor, hogy meglepődjön.
- Gyere vissza, te haszontalan gyermek! Még nem fejeztem be!
Hailie azonban már túl elszánt volt, semhogy egy rosszindulatú nőszemély feltartóztathatta volna. Csak reménykedni mert benne, hogy Mrs. F. nem rohan a lakásukhoz, hogy kifejezze felháborodását a lány viselkedése miatt. Hailie azt is el tudta képzelni, hogy az asszony benyit az ajtón –mivel a lány nem akart időt pocsékolni azzal, hogy bezárja, s ezért nyitva volt- és ott találja az eszméletlen Hermionét. A kicsinek azonban esze ágában sem volt visszafordulni, csak lázasan gondolkodott, hogy merre menjen tovább.
Rengeteget járt már édesanyja barátnőjénél, mégis most, hogy csak saját magára volt utalva, sokkal nehezebbnek tűnt megtalálni a helyes utat. Sietős léptekkel haladt, mégsem futott tovább, hiszen nem akart több kérdezősködést maga körül.
Már félúton volt, mikor kissé megnyugodhatott, hiszen a nagy kereszteződésnél találta magát. Tudta, hogy ez a helyes út, innen azonban egyre nehezebb volt kiválasztani a helyes irányt. A három kínálkozó lehetőségből a bal oldali volt számára a legismerősebb, így félősen elindult az úton.
Először bizonytalanul lépkedett, s nem lebegett más a szeme előtt, csak édesanyja képe. Tudta, hogy életében először ő segíthet neki, és a lehetőség, hogy eltévedhet, és még rosszabb állapotban találhatja otthon Hermionét, megriasztotta. Egyre gyorsultak léptei. A házak, mint valami erődök, félelmetesen magasodtak elé, de egyik sem volt az a fehér kis lakás, amelyet keresett.
Egy idő után kezdett elhatalmasodni rajta a félelem. Úgy érezte, sokkal több ideje megy már, mint ahogy Hermionéval oda szoktak érni. Mikor már gondolkodni kezdett, hogy vissza kellene fordulnia, meglátott egy kis fehér pontot a sok tarka-barka ház között. Örömmámorban úszva kezdett szaladni a ház felé.
Sejtése beigazolódott, Lizék háza valóban ott feküdt. Hailie szemei megteltek örömkönnyel. Sikerült! Lizék biztosan segítenek Hermionén. Nem lesz semmi baj.
Az utolsó pár métert már rohanva tette meg. A csengőt úgy nyomta meg, hogy közben szabályosan fulladozott. Nem érkezett válasz. Hailie azonban tudta, hogy Lizéknek itthon kell lenniük. Megnyomta másodszor is a gombot, de mire elengedte, már jól hallotta, hogy a lépcsőn dühösen letrappol valaki.
- Ki az? –kérdezte a kissé barátságtalan hang.
- Liz? –kérdezte a kicsi halkan. –Hailie vagyok. Gyere ki!
- Sziasztok! Hogy hogy ilyen korán jöttetek? Alig múlt… fél tizenegy?! Merlinre! Nyitom!
Liz sűrű bocsánatkérések közepette nyitott ajtót, Hailienek nem sikerült leállítania.
- Tudod mostanában annyit alszom, mint egy mormota…Megnyúzom Christ, amiért nem keltett fel…
Végül észbekapott a kótyagos boszorkány, és kérdőre vonta Hailiet.
- Hermione hol van? Csak azt ne mondd, hogy be se kísért… Megint egy újabb randi?! Válaszolt végre Edward levelére?
- Anya rosszul lett. –bökte ki Hailie leküzdve könnyeit. –A földön fekszik a szobájában. Siettem, ahogy csak…
- Merlinre! –sikított Liz. Arcszíne halálsápadtra váltott, és szinte azonnal felrohant a szobájába. Hailie nagyot nyelt, várta, hogy mi fog következni. Tudta, hogy ő megtett mindent, amit lehetett, most már csak a felnőtteken múlik Hermione sorsa.
Liz öt perc múlva felöltözve állt előtte, Chrisszel együtt. Hailie gyanította, hogy Liz a kandallón keresztül hívta a segítséget.
- Mehetünk? –kérdezte a férfi Hailietől. A kicsi bólogatott, majd sietve elindultak a ház felé.

***

Hailie fél óra múlva már a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykutató Ispotályban találta magát. Alighogy megérkeztek, Hermionét a betegszobába vitték. Mivel azonban egy tömegbaleset miatt telve volt az intézet súlyosabbnál súlyosabb sérültekkel, Hermionéra nem igazán tudtak odafigyelni a gyógyítók.
- Kérem, hölgyem, értse már meg! Baleset történt az Abszol úton reggel. Tudja maga, hány sebesültünk van?! –fakadt ki a nővér, akit Liz már harmadszorra kérdezett meg. –Miss Grangert elláttuk, valószínűleg hamarosan felébred. Persze számolnunk kell egyéb lehetőségekkel is… de ezt majd a gyógyító elmagyarázza önöknek…
Liz erre még keservesebb sírásba kezdett. Chris alig győzte vigasztalni, Hailie pedig elvonult, és járkálni kezdett a folyosón oda-vissza. Hiába utasította őket a nővér, hogy nyugodtan menjenek haza délutánig, nem volt képes arra gondolni, hogy itt hagyja Hermionét. Gondolkodott, mivel segíthetne még édesanyján.
Ahogy Chris nyugtatatóan a fülébe suttogott, Liznek valami eszébe jutott.
- Hailie! Gyere ide!
A lány hirtelen meglepődött, de pillanatokon belül ott termett a nő mellett. Kíváncsian meredt Lizre, mint megmentőjére.
- Mi a helyzet Edwarddal? Anyukád tartja még vele a kapcsolatot? Mert… mert azt hiszem, van tu… tulajdonrésze ebben az á… átkozott… i… ispotályban. –szipogta Liz. –Me… megkérhetnénk, hogy segítsen. Mit szólsz?
- Megpróbálhatjuk. –felelte Hailie bizonytalanul. – Írj neki! Majd én diktálom! –kacsintott egy kis bujkáló mosollyal az arcán.

***

Pár órán belül Liz mindenkit riasztott, aki akármennyit segíthetett Hermionén. Edward után mindjárt Ginnynek írtak, majd következett Harry és Ron. Edwardot elkísérte Anney is, a Weasley-lány pedig bátyjával és barátjával érkezett. Hailie örült, hogy mamájáért ennyien aggódnak, mégsem sikerült megnyugtatnia senkinek sem.
Végre történt valami változás, beengedték őt édesanyjához. Egyetlen családtag lévén csak neki volt engedélye bemenni a nőhöz, és ki is használta ezt. Nem szerette volna, ha más bemegy vele, így ígéretet tett, hogy majd beszámol Hermione állapotáról.
A fiatal nő mozdulatlanul feküdt a kis kórteremben. Edward elintézte azt is, hogy egyedüli „lakosztályban” lássák el, így Hailienek nem kellett senki mással osztoznia a helyiségen. Odaült Hermione ágya mellé, és megsimogatta a nő kezét. Érezte, hogy a boszorkány keze még meleg, és ez igencsak megnyugtatta a lánykát.
Óráknak tűnő percekig ült itt szótlanul és csak várt. Hallgatta az édes szuszogást, amely nagyon halk volt ugyan, de itt már semmilyen zaj nem tompította el. És várt a csodára, hogy édesanyja megszólaljon, vagy valami életjelet adjon magáról.
Minthogy nem történt semmi, kicsit elbizonytalanodott. Most mit csináljon? Nem igazán tudta, hogy most mit kellene tennie. Hallgasson vagy beszéljen a nőhöz? Végül az utóbbi mellett döntött.
- Mami… mami, hallasz engem? –rebegte halkan. Ismét fojtogatta a sírást, amit kifejezetten utált. Mindig olyan idiótának érezte magát, miután sírva fakadt. Most viszont senki sem szabott határt könnyeinek, hiszen egyedül volt.
Miután kisírta magából a feszültséget, úgy döntött, mesél valamit Hermionénak. Elmondta, hogyan sikerült egyedül –egyedül!- eljutnia Lizék házába, és hogy hogyan hozták őt be. Arról is biztosította, hogy többet nem kell gyógyszert szednie, hiszen a gyógyítók elvégezték a kezelését, és a felépülés után nagy eséllyel teljesen egészséges lesz.
Végül kicsit elfáradt a mesélésben, valamint a mesélés tán eszébe jutott, hogy nincs bezárva a lakásuk, ezért úgy döntött, hogy kimegy és szól valakinek, hogy segítsen rendbe tenni a házat. Mielőtt azonban kilépett, ismerős hangokat hallott. Az ajtó közelében beszélt Harry és Ron.
- És szerinted igazságos, hogy csak a lányát engedik be hozzá? –méltatlankodott Ron. - Utálom azt a kis ördögöt! Meg sem kérte a nőt, hogy mi is bemehessünk! Jellemző, az apja is pontosan…
- Fogd be a szádat, Ron! És ne merd többet a szádra venni Hailiet vagy az apját. Nem tehet róla, hogy kik a szülei. Különben is, éppen annyira Granger, mint M…
Hailie nagy bosszúságára Anney éppen felnevetett, így nem tudta meg az apja vezetéknevét. Kíváncsiságát azonban roppantul felkeltette a beszélgetés.
- Milyen buta ez a Ron! Pedig azt hittem, ő is olyan aranyos, mint Harry. –gondolta szomorúan.
- Elegem van belőle, hogy parancsolgatsz nekem! –mondta Ron dühösen. – Hagyj engem békén!
- Én nem parancsolgatok. –forgatta meg Harry a szemeit. –Csak kérlek, ne beszélj így Hailieről. Nagyon okos, rendes lány. Nem értem, mi bajod vele…
- Mondjuk, hogy annak a kölyke. –tajtékzott Ron. – És én nem nyelem le, hogy itt…
- Ron, emlékeztetnélek rá, hogy te is rokonságban állsz Malfoyjal. –felelte Harry hűvösen. –És úgy látom, te jobban hasonlítasz rá, mint Hailie!
A kicsi fejében visszhangzott a név… Malfoy… ezek szerint apja mégsem halt meg, mint ahogy eddig hitte… döbbentségét azonban elűzte Ron dühtől remegő hangja.
- Micsoda?! –emelte meg a hangját a vörös hajú varázsló. Mivel mindenki felé fordult, bocsánatkérően elmosolyodott –bár inkább erőltetettnek tűnt ez a mosoly, mint őszintének– majd visszafordult Harryhez, és folytatta a veszekedést.
- Hogy mersz összehasonlítani azzal a görénnyel?!
- Tudd meg, hogy pontosan azt csináltad, amit ő a Roxfortban. A vére alapján ítéltél meg egy embert. –jelentette ki Harry. –Hiába tagadnád! Te sem vagy jobb nála, csak hogy tudd!
- Ha ezek után azt gondolod, hogy engedem, hogy a húgommal járj, nagyon té…
Hailie éppen ezt a pillanatot választotta, hogy kilépjen az ajtón. Nem viselte volna el, hogy két barát még tovább veszekedjen miatta.
Ron arca teljesen kipirult, de Harry sem volt éppen sápadtnak mondható. Hailie szörnyen szégyellte magát a veszekedés miatt, ráadásul szeme még mindig piros volt a sok sírástól, és erre mindkét fiúnak meglágyult a szíve. Nem szóltak többet. Harry a kezét nyújtotta Hailie felé, míg Ron elindult az ellenkező irányba.
Harryék persze Ginny mellett foglaltak helyet, aki időközben friss információkkal rendelkezett. A nővér tájékoztatta, hogy a sebesültek nagy része el lett látva, így most már rendesen tudja ellenőrizni Hermionét. Hailie fáradtan bólintott. Ásított egy nagyot, majd ráhajtotta a fejét Ginny mellkasára, és hamarosan elnyomta az álom.
Már meg sem hallotta Anney hangját, amint felkiáltott:
- Draco, ide gyere! Itt vagyunk!