A Malfoy-Kúria Parkja ezen a napon még a szokásosnál is csendesebb volt. Egyetlen hang töltötte be a tájat: Draco Malfoy lassú lépteinek zaja. A szőke férfi homlokát ráncolva gondolkodott.
Kezdte feldolgozni a néhány órája hallottakat, és próbálta rendbe tenni magában az érzéseit. És próbálta kitalálni, hogy mit tegyen ezután.
Képtelen lett volna szemet hunyni a történtek felett, viszont tudta, életét kockáztatja, ha felvállalja gyermekét a Nagyúr előtt. Hiszen az összes halfaló úgy tudta, hogy Anney a menyasszonya. A Nagyúr már Amerikába menetele előtt figyelmeztette, hogy házasodnia kell, hiszen „az aranyvérűek nemzedéke nem halhat ki”. Anneyvel még gyerekkori barátok voltak, a lány belement, hogy Draco szerelem ürügyén rá hivatkozzon.
Aztán Draco elutazott. Lucius intézte el neki, hogy a Nagyúr elengedje. Azóta halogatta az esküvőt. Voldemort viszont látszólag nem gyanakodott rájuk. Csak amióta visszatért Draco, azóta kérdezgette a fiút a kapcsolatáról. Ezért volt kénytelen Draco bemutatni a lányt.
Mindenekelőtt azonban a kislányt féltette. Igaz, nem ismerte őt, csak látásból, mégis olyan kötődést érzett iránta, mely apákat és lányokat köt össze: a vér köteléke, amely egy életen át megmarad.
Tudta, hogy a háború minden percben kitörhet, amint elég talpnyalót gyűjt a Sötét oldal, kíméletlenül lecsapnak a mugli származású varázslókra és boszorkányokra. Draco és néhány társa közbelépésével sok szövetséges inkább Dumbledore-ral kötött egyezséget, de még mindig a sötét oldal volt túlerőben, ez világosan látszott.
Draco azt is tudta, ha most lebukik, édesanyját is magával ránthatja. Voldemort haragja minden bizonnyal a nőt is elérné. Ez adott erőt neki, ha a Nagyúr egy-egy elfogott fogoly kínzásával tette próbára lelkét. Szerencsére ezek az esetek nem voltak gyakoriak, csak elvétve mertek elrabolni egy-egy varázslót vagy boszorkányt, hiszen mióta Potter újra legyőzte a Nagyurat, ismét titokban erősödtek. Még Potter sem sejtette, hogy Voldemort újra testet öltött.
- Talán figyelmeztetnem kellene. –gondolkodott Draco. –Vagy talán elmondom Hermionénak… végül is meg kell óvnia Hailiet… majd holnap megkeresem őket.
Először azonban arra akarta rászánni magát, hogy mindent bevalljon Narcissanak. Nem fűlött a foga hozzá, hogy bárkinek elmondja a történteket, de érezte, hogy édesanyjának joga van tudni mindent. Lassan hát elindult a ház belseje felé, és felkészült a kínos beszélgetésre.
- Végre, hogy bejöttél, fiam. –fogadta Narcissa kedvesen a varázslót. – Nem tudom eldönteni, hogy melyik függönyt tegyem az étkezőbe. A karácsonyi vacsorához valami igazán különleges kellene…
- Anya, ülj le, pihenj egy kicsit. –mondta Draco. – Szeretnék veled megbeszélni valamit.
- Ne ijesztgess, Draco –komorodott el kicsit a szőke asszony arca. – Mondd el, mi történt.
- Ülj le.

***

- Ezt nem tudom elhinni. –mondta elhűlve Narcissa. – Ilyen egyszerűen nem létezik…
Draco tárgyilagos hangon elmesélt mindent, amit tudott Hermionéról, Hailieről és az évekkel ezelőtti történésekről, persze kissé finomított formában. Nem félt édesanyja reakciójától, inkább csak remélte, hogy az asszony megérti őt. Ő volt az egyetlen, akit közel engedett magához apja halála óta. Nem akarta elveszíteni a nő bizalmát, ezért vallott teketóriázás nélkül.
- Csalódtam benned. –folytatta Narcissa szomorúan. – Mindig okos fiú voltál. Most pedig hagytad magadat az orrodnál fogva vezetni.
Draco légzése felgyorsult. Ezeket a szavakat nem tűrte volna senkinek a szájából, de Narcissának megbocsátotta. Valahol érezte, hogy megérdemli, de ettől függetlenül harag öntötte el a szívét. Bosszantotta, hogy még anyja sem érti meg.
- Miattad nőtt fel apátlanul az a szegény kislány. –vágta Narcissa a fiú fejéhez kíméletlenül. –Pedig te aztán nem tudhatod, milyen szörnyű apa nélkül felnőni. Lucius mindig ott volt a sarkadban. Lehet, hogy az elvei nem voltak éppen okulásra méltóak, de arra egy szavad nem lehet, hogy nem volt melletted.
- És egyfolytában kínzott, ha nem tettem a kedvére. –tette hozzá Draco magában. –Az viszont igaz, hogy mindig mellettem volt… csak azt nem tudom, ez áldás vagy átok volt.
- Találkozni akarok vele. És az édesanyjával is. –jelentette ki Narcissa. – Tudnom kell, hogy mi történt velük. Nincs apelláta.
Draco próbálta lenyelni haragját, és rendre utasítani magát, de nehezen ment neki.
- Nem lehet. –visszakozott a lehető legvisszafogottabban.
- És ha szabad tudnom, miért nem? –tudakolta Narcissa. –Talán el sem akarod ismerni a véredet?!
- A Nagyúr miatt.
Narcissa elgondolkodva meredt maga elé.
- Az anyja nem aranyvérű, igaz?
- Nem. Hermione… az ő szülei muglik. –felelte Draco.
- Akkor választanod kell. –jelentette ki Narcissa némi részvéttel hangjában. – Vagy belépsz a Nagyúr ellenségei közé, vagy lemondasz a lányodról.
Draco érezte, hogy érzései végre megfogalmazásra találtak. Még sem tudta eldönteni, hogy mit gondoljon. Annyira abszurdnak tűnt az egész feltételezés, hogy nem is látta értelmét, hogy gondolkozzon rajta. Ő, mint Dumbledore egyik embere? Még a feltételezés is nevetséges volt. Hirtelen megint szörnyen érezte magát.
- Elmegyek lefeküdni, anya. Hosszú volt ez a nap…

***

- Mégis mi a fenéért kell még itt maradnia?! –fakadt ki Liz. –Öt nap múlva karácsony!
- Sajnálom, kisasszony. Még nem vállalom, hogy hazaengedem Miss Grangert. Még erősödnie kell. –rázta meg a fejét a gyógyító. –Ha minden jól megy, holnap hazamehet. Most pedig mennem kell, várnak… kérem, értse meg, Mrs. Danes!
- Persze. – forgatta meg szemeit a nő. –De holnap nem tudok érte jönni!
- Sajnálom. –ismételte meg a gyógyító, majd gyorsan biccentett egyet, és elsietett.
- Lehetnél kedvesebb is, Alisea. –torkollta le Hermione finoman a boszorkányt. – Egy nap már nem számít olyan sokat.
- Tudom, tudom, csak olyan idegesítő, hogy itt kell dekkolnod, annak ellenére, hogy nem vettél még ajándékot, és nem gyakoroltál a januári vizsgáidra.
- Mindent bepótolok. –felelte elszántan Hermione. –Majd meglátod. Úgyse találnak semmit! És akkor lelkiismeret furdalás nélkül mehetek haza.
- Ahogy gondolod. De akkor ki fog hazavinni? Csak nem Malfoy? –viccelődött Liz.
- Ezzel még csak ne is viccelj. –mondta Hermione kis keserűséggel hangjában. – Még annyi tartás sem volt benne, hogy megkeressen… bár így volt a legjobb.
- Kinek? Neked vagy neki? –kérdezte Liz gunyorosan. – Nem játszd meg itt magad! Annyira azért te sem haragudtál rá…
- Liz, abbahagynád? –kérte Hermione egy nagy sóhaj kíséretében. –Nincs kedvem emlékeztetnem magamat a hibáimra…
- Na jó, te tudod… -vont vállat a lány. – Hailie mindenesetre nagyon furcsán viselkedik, mióta bent vagy. Folyton nyomoz… múltkor majdnem kiesett a szeme, amikor említettem, hogy Malkinék látogatóba jönnek hozzánk.
- Komolyan? –ült fel Hermione az ágyából. Annak ellenére, hogy egészségesnek vallotta magát, még mindig gyenge volt, de harcra készen várta az újabb megpróbáltatásokat.
- A legkomolyabban. –folytatta a Liz a tőle régen olyan idegen, komoly hangnemben. Hermione még mindig meg tudott lepődni rajta. – Folyton kérdezgeti, hogy mit írnak a Reggeli Prófétában… sőt múltkor megvette velem a Hírverőt és a Szombati Boszorkányt is. Pedig mondtam neki, hogy csak a híres/hírhedt emberek unalmas életét írja le, de nem tágított.
- Furcsa. –helyeselt Hermione. – És mit csinál még?
- Hát… a héten ötször elkísértem könyvtárba, és felolvastatott velem különböző máguscsaládok történetéből. – közölte Liz most már pirulva. Érezte, hogy sikerült egyértelműen Hermione tudomására hoznia, mit keresett Hailie.
- Csak nem az apja után kutatott? –suttogta Hermione döbbenten. Már mióta megtudta, hogy gyermeket vár, érezte, hogy nem sokáig titkolhatja majd az apa kilétét, de sosem gondolt arra, hogy ilyen hihetetlenül fiatalon kezd majd el Hailie nyomozni. De sajnos Hermione ebben magára ismert… és tudta, hogy gyermeke kitartása az övéhet hasonlatos, így biztosan előbb-utóbb rá fog akadni a megoldásra. A kérdés az volt, hogy mikor.
- Adtál neki valami támpontot? –kérdezte Hermione Lizt fürkészve. –Bármit, amin elindulhatott?
- Nem. Chrisszel nem szoktam rólad beszélni. –válaszolta Liz kissé sértett hangon. Egy dolog volt, hogy össze akarta hozni barátnőjét végre régi szerelmével, és apát akart szerezni Hailienek, de sose árulta volna el barátnője titkát kifejezett kérése ellenére. Még a feltételezést is mélyen sértőnek találta.
- Akkor valahonnan máshonnan kapta az információt. –latolgatta tovább Hermione. –Na mindegy, ez már nem érdekes! Most már kénytelen leszek megmondani neki az igazat, különben sose lesz velem többé maradéktalanul őszinte…
- Azt hiszem, igazad van. –bólintott Liz. Alig tudott elfojtani egy győzelemittas vigyort. Sikerült a terve!
- Már holnap beszélek vele. –döntött végül Hermione.
- De hogy fogsz hazajönni? –gondolkozott Liz. –Egyedül mégsem engedhetem, hogy elgyere hozzánk. Nem vagy hozzá elég…
- Alisea! Hagy döntsem el én, mit bírok és mit nem tudok megtenni! –szakította félbe a lányt Hermione.
- A nevem Liz. –mondta a nő automatikusan. –És szerintem még nem kellene…
Hermione egy könyörgő pillantással elhallgattatta a lányt, aki bólintott egyet.
- Majd ideküldöm Christ! –állt elő hirtelen ötlettel Liz.
- Na ne! –kiáltott fel Hermione. –Nehogy már a férjedet ugráltasd! Ez mégiscsak sok!
- Mennem kell. –pillantott a boszorkány az órájára. – Este találkozunk nálam! Hailie holnap nem megy óvodába, úgyhogy Chrisszel otthon találjátok majd. Szia!
A lány kisietett a szobából, magára hagyva a csalódott Hermionét. Elege volt, hogy mindenki itt hagyja. Rossz kedve nem akart elmúlni. A folytonos pihenés az agyára ment. Ráadásul most Hailie viselkedése is nyugtalanítani kezdte. Sajnálta, hogy nem óvhatja meg lányát a csalódástól.
- Mondhatnám azt is neki, hogy az apja meghalt. –gondolkozott el gondterhelten. – De hát az mégis egy óriási hazugság... nem, ez nem lehet... majd valahogy kíméletesen előadom a történetet…
Végül elhatározta, hogy őszinte lesz, bármibe is kerül ez.

***

Hermione egész éjjel nagyon rosszul aludt. Egymást kergették fejében a nyugtalanító gondolatok, amik sorra megjelentek lidércálmában. A bizonytalanság, a kétségbeesés, a félelem egészen megborzongtatta, ahogy hajnalban felriadt. Egy mozdulattal letörölte homlokáról az izzadtságot, és körbenézett a néptelen szobán. Álmában több alak is feltűnt itt, most viszont csendesnek, nyugodtnak tűnt minden.
- Hála Merlinnek, ma már elmehetek. –nyugtatgatta magát. – Este már a saját szobámban alszom.
A felismerés jóleső érzéssel töltötte el. Fészkelődni kezdett, hiszen nem tudhatta, mikor engedik el. Olyan hirtelen pattant fel, hogy egy pillanatra vissza kellett feküdnie. Szédülés és a hányinger fogta el, de ahogy kényelembe helyezte magát az ülőalkalmatosságon, szinte azonnal múlni kezdett rossz érzése.
Pár perc múlva felállt, most már lassabban, óvatosabban, hiszen nem akarta a gyengeség legapróbb jelét sem mutatni, még maga előtt sem. Elege volt az örökös pihenésből, unatkozásból. Már vagy egy hete nem vett magához egy valamirevaló könyvet, nem válthatott szót normálisan senkivel, hiszen ha komolyra fordultak a beszélgetései, mindenki itt hagyta. Mellőzöttnek érezte magát.
Megrázta a fejét, ezzel elszakítva gondolatai fonalát, és lassan csomagolni kezdett. Mire a pirkadat első sugarait verőfényes világosság váltotta fel, Hermione is elkészült a csomagolással. Kissé el is fáradt, így visszahanyatlott még egy kicsit a betegágyra. Lehunyta szemeit, végre egy kis békességet keresve háborgó lelkében.
Így látogatta meg az álom, ám most már nyugodtabban szunyókálhatott. Ez már amolyan pótalvás volt, így mikor a nővér belépett a szobájába a reggelijével, azonnal magához tért. Szája fáradt mosolyra húzódott.
- Jó reggelt, drágám! Hogy aludtunk ma?
- Köszönöm, egész jól. –válaszolta Hermione, nem is emlékezve már hajnali kellemetlen élményeire. – Mikor jön a gyógyító? –ült fel az ágyban izgatottan.
- Délután. –felelte a nővér, mire Hermione mosolyát bosszankodó arckifejezés vette át.
- És nekem mindenképpen meg kell várnom?
- Feltétlenül. –bólintott a nő. – Ne féljen, hamar elmegy az idő ma is, mint eddig.
- Persze… –sóhajtotta Hermione. –De rengeteg dolgom van, ezért nem értem miért ne mehetnék végre haza…?
- Ne aggódjon már annyit. Inkább egye meg ezt. –utasította a boszorkány határozott, de kedves hangon.
- Köszönöm. –morogta Hermione, majd lenyomta torkán a szörnyű „erősítő bájitalt”, majd nagy nehezen lenyelt két vajas pirítóst is. Ízük hasonlított az égett fadarabéhoz (bár ezt Hermione csak sejthette, mivel nem próbálta még az említett „ételt”).
Az ital a hangulatára is jó hatással volt. Elhatározta, hogy búcsúzóul sétál egyet az ispotályban, hátha lát egy-két ismerős arcot. Először eszébe jutott, hogy megkérdezhetné a nővért, de végül úgy döntött, hogy nem teszi. Nem sokat szokott bejárni hozzá senki, így biztosra vette, hogy nem fog feltűnni, ha kicsit elkóborol.
Persze rögtön eszébe jutott, hogy mekkora felelőtlenség lenne a részéről, hogyha szó nélkül kimenne, így kicsit morfondírozott még a dolgon. Végül jobbik énje győzött, és elhatározta, hogy engedélyt kér.
- Sétálhatnék esetleg egy kicsit a folyosón?
- Persze. –bólintott a nővér. – De nem mindegyik folyosóra mehet be. Ha valahol ki van írva, hogy tilos a bemenetel, akkor nehogy eszébe jusson megközelíteni!
- Ennyire butának néz? –gondolta Hermione csodálkozva.
A nő nemsokára elment, Hermione pedig egy kis idő múlva elszánta magát a sétára. El is indult kis köntösében, hogy jobban szétnézhessen a varázslók „kórházában”.
Igazság szerint nem sok különlegességet fedezett fel az intézményben. Nem látott senkit, aki ismerősnek tűnt volna. Egyszer-kétszer elhaladt tiltott részlegek körül, és egyszer egy elhaló női sikolyt is hallott. Egészen megborzongott a földöntúli kiáltástól.
Kérdésére a nővér, akit éppen elkapott a folyosón azt mondta, hogy valószínűleg a „zárt osztályról” halotta a hangokat.
- Azt gondoltam. –legyintett Hermione. –De mégis kik vannak ott?
- Maga mugli származású, igaz? –kérdezte a nővér egyáltalán nem tisztelettel teli hangon.
- Igen. –válaszolta Hermione hasonlóan ellenségesen.
- Nos, azt hiszem, a mugliknál is így hívják. Zárt osztály. –hangsúlyozta a nő. –Így már érti?
- Oh. –Hermione kissé kellemetlenül érezte magát. – Persze.
- Ráadásul most egy halálfalót kaptunk. –sopánkodott a nő. –De többet nem mondhatok. Ne legyen kíváncsi.
Hermione bólintott, majd egy halk „Köszönöm!” elrebegése után visszatért „lakosztályába”. A nap további részében folytatta eddigi szellemi tevékenységét: gondolkodott. Először csak a titokzatos folyosóvégi incidensen, majd lassan áttért saját gondjai megoldásához.
Miután már az ebédjét is eltűntette, már kész volt terve az estére vonatkozólag. Igaz, Liz felvetette, hogy nála maradhatnának Hermione lábadozásának időszakában, de ő ezt az ötletet egyáltalán nem szorgalmazta. Tudta, hogy nem veszíthet több időt, mert a januári vizsgák már a feje felett lebegtek. Igaz, eléggé felkészült már rájuk, de mégiscsak át kellett ismételnie az anyagot. A gyakorlati részekre való felkészülés pedig még több időt igényelt.
Miközben ezen törte a fejét, valaki belépett az ajtón. Hermione annyira belemerült gondolataiba, hogy észre sem vette az alak sziluettjét, csak némán szövögette tovább gondolatait a jövőjéről.
- Min gondolkozol? –törte meg a csendet pár perc múlva a hang, amely évekig lázban tartotta Hermionét, s amelytől még most is nagyot dobbant a szíve.
- Mit keresel itt, Draco? –válaszolt a lány csípősen. – Csak nem eszedbe jutott visszajönni?
Draconak nem tetszettek az ellenséges szavak, hiszen így sem volt teljesen biztos a dolgában. Ám ha már belefogott, mindenképpen véghez akarta vinni tervét.
- Dolgom akadt. –válaszolta tárgyilagos hangnemben.
- Oh, tényleg? És mondd csak, nekem mi közöm van hozzá? –fordította el fejét a lány. Nem akart a múltkori hibába esni.
- Igenis utálni fogom! –határozta el.
- Folytatni akartam a beszélgetést. –mondta a férfi semmivel sem különb hangon.
- Akkor kérlek gyorsan tedd, mert nemsokára hazamegyek. –jegyezte meg Hermione. Draco szája gúnyos mosolyra húzódott.
- Értem… nos, csak azt akartam közölni veled, hogy döntöttem. Meg akarom ismerni a lányomat. Viszont a teljes titoktartásodat kérem. –mondta Draco nyugodtan, figyelve a lány minden apró reagálását.
Hermione olyan mértékben felháborodott, hogy kedve lett volna valami nagyon kemény tárgyat a férfi fejéhez vágni.
- Még hogy „eldöntötte”, hogy meg fogja ismerni! Ráadásul el akarja titkolni a világ elől, mint valami zabigyereket! Na azt már nem! –gondolta mérhetetlenül haragosan. Nagy levegőt vett, hogy közölje a férfival álláspontját, de még mielőtt „kitörhetett volna a vulkán”, Draco megszólalt.
- Őt féltem.
Hermionéba belefagyott a szó. Hirtelen nem értette, hogy mi a férfi gondja, így hát tiszta fejjel akart ítélni. Keresztbe fonta karjait, és halkan megszólalt:
- Mégis kitől?
- Szerinted? –kérdezte Draco szem forgatva. Hermionét idegesítette a varázsló viselkedése, de nem szólt közbe, várta a választ.
- A Nagyúrtól. Nem tudom, mit tenne vele, ha megtalálná.
- Voldemort? –Draco arca megrezzent, de nem szólt semmit- Miért? Ő most gyenge… -próbálkozott Hermione. Aggodalmasan harapott ajkába.
- Veszélyt jelenthet Haliere. –figyelmeztette Draco a boszorkányt. –Hamarosan újra ereje teljében lesz.
Hermione elgondolkodva nézett Dracora. Nem számított rá, hogy a férfi mégis visszajön, arra meg plán nem, hogy meg akarja majd ismerni Hailiet. Hangjából némi aggodalom is tükröződött, ami elgondolkodásra késztette a lányt.
Nem tudott kiigazodni a férfin, de ezek a cselekedetek valahogy arra késztették, hogy –ha minimálisan is- de bízzon a férfiban. Kénytelen volt, hiszen lánya óvása érdekében minden segítség jól jött. Ráadásul olyan információval látta el őt, Hermionét, amivel saját magát is veszélyezteti. Sejtette, hogy első kézből tud a Nagyúr minden lépéséről, azért beszél róla ilyen magabiztosan.
- És te ezt honnan…? –Hermione bátortalanul kezdte kérdését, de Draco megrázta a fejét. Hermione, ha csalódottan is, de megértette a gesztust, így nem fejezte be a kérdést. Sejtése beigazolódni látszott, ami mérhetetlen szomorúsággal töltötte el.
- Mikor mész haza? –pillantott Draco a csomagokra.
- Már mondtam. Nemsokára. Csak azt az átkozott gyógyítót kell megvárnom. –felelte a lány. A csomagok mellette voltak, így Draco közelebb lépett, hogy felvegye őket, Hermione viszont szintén hátrált egy lépést.
- Mi a baj? Csak nem félsz tőlem? –gúnyolódott Malfoy.
- Mi? Hogy én? Dehogy! –háborodott fel Hermione.
- Értem. Megfoghatom a csomagjaidat? –folytatta a gúnyos hangot az ifjú varázsló.
- Ne komédiázz itt nekem, Malfoy! –emelte fel a hangját Hermione. –Nem hiszem, hogy neked kellene cipelned a dolgaimat…
- Sok a bepótolni valóm. –mosolyodott el kajánul a férfi. Hermione egy pillanatra döbbenten nézett a varázslóra.
- Nagyon vicces vagy. –mondta élesen, bár már nem dühösen. Egy nagy levegőt vett, majd kibökte, ami a fejében járt.– De jobb lenne, ha én mondanám el először Hailienek a történetet.
- Igazad van. -bólintott Draco. –Úgy lesz a legjobb.
Pár perc csönd telepedett a szobára. Hermione lelkében vihar dúlt. Egyik fele elküldte volna a varázslót melegebb éghajlatra, a másik fele pedig marasztalta. Végül azonban inkább nem szólalt meg.
Draco igazából nem szerette ezt a hallgatagságot. Megint ő törte meg a csendet.
- Szerintem induljunk.
- Mégis hova? –kerekedett el Hermione szeme.
- Hazakísérlek. –mondta Draco. – Nem vagy elég erős ahhoz, hogy cipeld ezt a sok bőröndöt.
- Elboldogulok egyedül is. –felelte Hermione nyersen.
Draco azonban egy Locomotorral felemelte a cipelnivalót, és egy pálcasuhintással maga után irányította a nehéz tárgyakat. Hermione kétkedve nézett a férfi után.
- Mit nézel? –fordult meg a szőke varázsló.
- Érdekel, hogy miért akarsz nekem segíteni. –mondta Hermione elgondolkodva.
- Mert nem akarok újra idejönni látogatóba. –vont vállat Draco. –Utálom ezt a helyet.
Hermione még mindig kétkedve fürkészte a férfi arcát, de mivel nem lett okosabb, inkább felhagyott a vizsgálgató pillantásokkal.
- Meg kell várnunk a gyógyítót. –mondta Hermione. – Még nem kaptam meg a végső engedélyt a távozásra.
- Miért kellene engedélyt kapnod? –mosolyodott el Draco felsőbbségesen. –Egyszerűen kisétálunk és kész.
- Elment az eszed? –Hermione nem tudott elfojtani mosolyát, melyet a fiú cinkos tekintete idézett elő benne.
- Nem. De nincs kedvem várakozni. Gyere már!
Hermione csak azt vette észre, hogy már elmúlt a köztük lévő feszültség, amely az elmúlt beszélgetéseiket jellemezte. Ezt a hirtelen változást nem szerette. Régen, amikor még együtt voltak, vitáik akkor is pillanatok alatt csapott át szenvedélyes vággyá, vagy éppen csak békítő csókká.
- Meg kell győződniük róla, hogy rendben vagyok. –makacskodott Hermione. – Ha nem akarsz várni, akkor felőlem indulhatsz is haza.
- Ahogy akarod. –tárta szét Draco a karját, majd elindult kifelé. De persze utána repültek a bőröndök is, Hermione pálcája pedig még a szekrény tetején pihent. A lány gyorsan odarohant a varázslóeszközhöz, majd a távozó után szaladt.
- Várj meg, Draco!
Maga sem tudta, miért, de képtelen volt haragudni Dracora, annak ellenére, hogy persze egy gúnyos mosollyal fogadta Hermione hirtelen „változását”.
- Örülök, hogy ne kellett többet győzködnöm téged. Szóval, hol is laktok?
Hermione éppen az útvonalat ecsetelte Draconak, mikor beleszaladtak a nővérbe, aki eddig Hermionét ápolta.
- Máris elengedték, Miss Granger? –csodálkozott a nő.
- Nem igazán. –felelte Hermione pirulva, de Draco folytatta helyette.
- Sokat vártunk, de most már tényleg mennünk kell a dolgunkra, ezért úgy döntöttünk, hogy elmegyünk.
- Ezt nem tehetik! Veszélyes lehet a kisasszonyra nézve. –rázta meg a fejét a boszorkány.
- Ez egy szabad ország. Azt teszünk, amit akarunk. –legyintett a szőke fiú türelmetlenül.
- Vállalja a kockázatot, ha a kisasszony esetleg visszaesik? – kérdezte a nővér megrovóan. Draco megforgatta a szemeit, de Hermione berekesztette a vitát.
- Elnézést kérünk, de fontos ügy miatt kellett elindulnunk.
- Értem. –bólintott a nővér, majd mosolyra húzta száját. – Akkor viszlát, Miss Granger!
- Viszontlátásra! –biccentett Hermione. Draco türelmetlenül elfordult, és megindult a kijárat felé vezető folyosón. Hermionéhoz azonban még odahajolt az asszony, és a fülébe súgta:
–Megnéztem a kórlapját, semmi baja. –majd egy mosoly kíséretében elvonult.
Hermione megdöbbenve állt ott. Nem értette, hogy mi volt akkor a nővér baja, de így legalább lelkiismeret furdalás nélkül távozhatott. Egy kis idő múlva már azt vette észre, hogy Draconak nyoma sincs, így kénytelen volt a varázsló után eredni.
A kijárat előtt meg is látta ismerős ládáit. Bosszankodva vette észre, hogy Draco már az ellenőrző „állomásnál” ácsorog és őt várja.
- Végre, hogy ideértél. –ásított a varázsló.
- Menjünk. –intett a fejével Hermione. Nem volt kedve reagálni a férfi megjegyzéseire, már túl fáradtnak érezte magát hozzájuk. Inkább úgy döntött, igazat ad Liznek, és ezt a mai napot még a barátnőjénél tölti.
- Inkább ne hozzám menjünk. –helyesbített, mikor már a hoppanálásra készültek. – Hailie Lizéknél van.
- És a csomagok? Nem tesszük le inkább nálatok? –ajánlotta Draco.
- Nem. Este Lizéknél maradok inkább. –rázta meg a fejét Hermione. Nem akart többet indokolni. Utált gyengének látszani Malfoy előtt, és félt, hogy hangja előbb-utóbb elárulja.
- Rendben vagy? –fürkészte a varázsló.
- Csak egy kis csendre vágyom. –kérte Hermione, amit meg is kapott. Túl sok volt neki egy napra Malfoyból, szerette volna megemészteni a vele való találkozás minden percét.
Nemsokára meg is érkeztek Lizék házához, itt azonban már nem kísérte a férfi a kapuig Hermionét. Nem volt hosszú az út a hoppanáló „helyüktől”, de eléggé megviselte Dracot.
- Mégis mi van ebbe? Tégla?
- Pár hasznos dolog.
- Gondolom könyvek. –találgatott Draco.
- Te már nem ismersz engem. –felelte Hermione csendesen, kivette a férfi kezéből a táskát, és elindult az út túlsó felén lévő ház felé, mely végre biztonságot nyújthatott neki a szürke szemek elől.