Hermione ismét megérkezett az álmok földjére. Maga sem tudta, miért de ismét egy kellemes, meleg érzés kerítette hatalmába, mint ahogy nemrégen egy másik álmában.
Egy hosszú, viszonylag sötét folyosón találta magát. Az ablakokban fáklyák sorakoztak, megvilágítva a nő számára a helyes utat, amely végén egy ajtó várta.
A gyér világítás éppen elég volt, hogy megtudja, merre kell mennie. A folyosó végén lévő ajtó messzinek tűnt, de Hermione meg sem próbált világosságot gyújtani. A lelkében nem félelem, inkább szeretet és nyugalom uralkodott.
Hamarosan hangfoszlányok ütötték meg a fülét. Egy csodás muzsika, gyerekzsivaj, és beszélgetés hangja volt ez. Izgalommal vegyes kíváncsisággal nyitott be a nagy helyiségbe.
Meglepetésére a bent lévők mind azonnal rá fordították a tekintetüket, ahogy belépett. Meghökkenve vette észre többek között Lizt, Christ, és nem utolsó sorban Narcissa Malfoyt. Mindenki kicsit idősebbnek tűnt, de ő arra következtetett, hogy csak a világítás teszi ezt. A karácsonyfa alatt egy kiságy állt, amely mellett egy szőke lányka ült. Nem lehetett több tíz-tizenegy évesnél, szőke haja pedig már hullámokban omlott a vállára. Hermionénak háttal ült, és kezével éppen átölelt valamit… vagy valakit.
Hermione kíváncsiságát felkeltette a látvány, és mivel roppant ismerősnek tűnt a lány, közelebb ment hozzá.
Ahogy az említett meghallotta Hermione lépteinek neszét, gyorsan hátrafordult, és ahogyan találkozott a tekintetük, szélesen elmosolyodott. Hermione lábai a döbbenettől olyanok lettek, mintha gyökeret vertek volna. Az idegenben saját lányára ismert.
Hailie ölében egy kétévesforma fiúcska üldögélt, aki nagy barna szemeit szintén Hermionéra függesztette. Karját hívogatóan kinyújtotta nő felé, jelezve neki, hogy az ő kezében szeretne nyugodni. Hermione zavartan nézett a kisgyermekre, de nem tudott ellenállni, intett Hailienek, hogy adja oda neki a babát. A lány egy apró puszit adott a kicsi fejére, és gyorsan teljesítette a kérést.
Hermione megsimogatta a barna hajú kisfiú fejét, aki nagy meglepetésére szó nélkül ráfeküdt a vállára. Hermionénak annyira jól esett a bizalomnak ez a fajta kimutatása, hogy meghatottan nézett körbe.
És ekkor érezte, ahogyan két erős kar öleli át és vonja magához hátulról. Valamiért olyan természetesnek érezte ezt, hogy nem is jutott eszébe tiltakozni. Inkább csak ringatta a gyermeket, aki ezek szerint már elég fáradt lehetett.
Ahogy megfordult, meglátta, hogy ki közeledett felé. Draco állt mögötte, akinek ajkai vészesen közeledtek az övé felé.
Másodpercek alatt ráébredt, hogy itt valami nincs rendben. Picit elfordította a fejét, így Draco csak a nyakát érte. Azonban ebbe a csókba is teljesen beleremegett.
Ekkor megszólalt egy érdes, durva hang, felébresztve Hermionét édes álmából.

***

A vekker hangja másodpercekig nem hatolt el a nő tudatáig. Úgy érezte magát, mint aki egy nagyon mély, hosszú alvásból ébredt. Kis időbe telt, mire felfogta, hol is van valójában.
Először is a mellkasán pihegő Hailiere esett a pillantása. A kis súly tehát nem az álombéli kisfiú volt, hanem saját lánya. Ez mindenesetre rögtön megnyugtatta.
Mi az ördög volt ez? Lehet, hogy megártott a sok izgalom nekem… legjobb lesz, ha ma ágyban is maradok… -szövögette gondolatait a nő. - Azért roppant furcsa volt… karácsonyfa… és az a kisfiú… egészen olyan volt, mint… nem is tudom…
Egy szó azonban nem akart kimenni a fejéből. Hamarosan rá is jött, milyen okból.
Karácsonyfa! Jesu Christo! Hiszen ma van karácsony! Muszáj fát díszítenem… Lizék is jönnek. Ronék is üzentek a minap… kész vendégsereg lesz itt! És én még be sem vásároltam!
Hirtelen legszívesebben elsüllyedt volna az önostorozásban. Semmi kedve nem volt tenni a dolgát, mégis egy láthatatlan erő arra kényszerítette, hogy óvatosan felemelkedjen, majd Hailiet óvatosan arrébb helyezve felkeljen a kényelmes alvóalkalmatosságról.
A kötelesség most is felülkerekedett benne, ahogy már annyiszor élete során, ez pedig azt diktálta, hogy mindent megtegyen lánya és a várható vendégek öröméért és kényelméért.
Ennek első „állomása” az volt, hogy elment ételt és italt vásárolni a közeli mugli szupermarketbe. Igyekezett csak a legfontosabb dolgokból venni, de így is kétszer kellett fordulnia, hiszen a nála lévő csekély összeg közel sem volt elég a kívánt mennyiségekhez.
Ezt szerencsétlenségére csak fél óra várakozás után, a pénztárnál vette észre. A kínos szituációra rátett egy lapáttal, hogy az eladó hölgy roppant idegességében nem volt hajlandó azt sem odaadni, amiért egyébként fizetni tudott volna.
- Ne szórakozzon velem, kisasszony! –förmedt rá Hermionéra. –Látom, hogy a tárcája tele van pénzzel, erre lenyomja nekem ezt a dumát… van nekem elég bajom, nem kell nekem még maga is! Nem látja, hogy feltartja a sort?
Hermione pokoli kínjainak azonban ez sem vetett véget. Nem elég, hogy az otthon egyedül hagyott Hailieért kellett aggódnia, most még a pénzzel is gondban volt. Végül úgy döntött, a lehető leghamarabb felkeresi a varázslók bankját, nevezetesen a Gringott’s épületét.
Hosszú mérlegelés után arra jutott, hogy semmiképpen se lesz készen, ha most hazamegy lányáért, ezért inkább gyorsan keresett egy helyet, ahonnan biztonságban hoppanálhat az Abszol útra.
Magában azért áldotta a sorsot, hogy eszébe jutott megkérni a szomszédasszonyt, hogy „nézzen rá” Hailiere. Aggodalmát és bűntudatát némiképp csökkentette, hogy tudta, valaki vigyáz a gyermekre.
A Gringott’sban a vártnál kevesebben voltak, Hermione mégis egy örökkévalóságnak érezte, amíg elértek a széfhez, ahol örökségének maradéka feküdt.
Még annak idején átváltotta minden rá hagyományozott pénzt varázsló bankókra, hiszen Hailie érdekében valamifajta egzisztenciát kellett teremtenie. Maradt még valamennyi la mangai „végkielégítéséből” is, azok pedig mugli bankók formájában várták gazdájukat. Mivel most nem olyan jó a mugli font árfolyama, Hermione némi gondolkozás után az utóbbit választotta.
A visszaút az alagútban még rosszabb volt, mint az odamenetel. Hermione émelygett, szédelgett és erős hányinger kerülgette. Mikor megérkeztek, úgy érezte, magát a poklot járta meg ezen a délelőttön. És ez még csak a kezdet volt.
Mivel nem mehetett vissza a közeli szupermarketbe, a legközelebbi piacon –amelyet véletlenül látott meg- próbált szerencsét.
A különböző árusok széles kínálata egészen meglepte a tapasztalatlan lányt, akinek egyáltalán nem volt szokása piacra járni, barátnőjével ellentétben, akinek szabályosan szívügye volt ilyen helyen vásárolni.
Hermionénak az árakat szemlélve azonnal szembetűnt az első különbség: Liz állítása, miszerint ezek a helyek sokkal olcsóbbak, nagyon is igaznak bizonyult. Hermione elhűlve tapasztalta, hogy mennyi pénzt megspórolhatott volna, ha hallgat a jó tanácsra.
Azért előítélete még mindig megmaradt, hiszen számára nem tűnt túl megbízhatónak az áruk minősége. Mégis, nem lévén más választása, kénytelen volt vásárlásra adni a fejét.
Az árusok szemmel láthatóan főleg mugli öregasszonyokból álltak, de hébe-hóba egy-két fiatalt is meg lehetett pillantani köztük. Ellenben a vásárlók mindenféle korosztályból állt és társadalmi helyzettől függetlenül rengeteg fajta ember volt. Egy-két furcsa figuráról még azt is el tudta képzelni, hogy mugli ruhába bújt boszorkányok vagy varázslók, akárcsak ő.
Mire egyszer végigment, és a jobb oldalán lévő üzleteket végignézte, már csomagja teljesen tele lett. A kedves árusok mindenfélét rátukmáltak, és ő képtelen volt ellenállni nekik. Azon kapta magát, hogy a lehetőségeket fejtegeti, hogy hogyan vihetné haza úgy a dolgokat, hogy még egyszer visszajöhessen.
Végül is az idő hiánya miatt úgy döntött, hogy a legfontosabb dolgokat, amik feltétlenül szükségesek voltak, azokat még hazacipeli valamilyen módon, csak végig kellett gondolnia, hogy melyek ezek. Végül egy kis liszt és cukor megvétele után rávette magát a hazaindulásra.
Otthon Hailie méltatlankodva fogadta. A kicsi megsértődött, amiért nem tarthatott a nővel.
- Olyan vagy, Mami! –fejtette ki Hailie álláspontját. – Én is szerettem volna veled menni! Olyan rossz volt itt egyedül!
- Ne haragudj, kicsim, de sietni akartam. Még fát is kell vennünk. –próbált Hermione békülni. Nem volt hajlandó semmilyenfajta vitába keveredni a lányával.
- De azt már ügye együtt választjuk ki? –kérdezte Hailie reménykedve.
- Persze. –sietett megnyugtatni a kicsit a nő. – Úgyhogy siess, drágám! Öltözz fel valami melegebb ruhába!
- Megyek! –futott fel a lépcsőn a kislány, amilyen gyorsan csak tudott. Hermione mosolyogva csóválta meg a fejét.
- Vigyázz, drágám! Nehogy törött csontokkal kelljen téged bevinnem a Szent Mungóba, mint tavaly! Nézz a lábad elé! –figyelmeztette Hermione viccelődve Hailiet.
- Az nem is az én hibám volt. –mondta kissé kevesebb lelkesedéssel a kicsi. Hermione mosolyát elrejtve megrázta a fejét.
- Hát persze, hogy nem a te hibád volt.

Fél óra múlva már a közelben lévő faárusnál alkudtak egy helyes kis fenyőfára, amely nem volt kivágva, egy nagy cserépben foglalt helyet. Hermionét nagy boldogsággal töltötte el, hogy végre megegyezett Hailievel a fát illetően, hiszen míg ő a fagyilkolás ellen műkarácsonyfát vett volna, Hailie imádta a fenyő illatát, ezért nem tágított, és kitartó könyörgéssel mindig elérte, hogy „eredeti” fával lepje meg őt édesanyja. Az élő fa viszont mindkettőjüknek tetszett, hiszen Hermione ki tudta ültetni a szezon után a közelben lévő parkba.
Az árus végülis engedett, így egész jó árun jutottak a tüneményes fához. Hermione alig bírta cipelni, de szerencsére nem laktak messze, és a fa termete éppen akkora volt, amit ő még elbírt. Bár kicsit rosszul lett, miután hazaértek, egy kis pihenés után ismét összeszedte magát, és végiggondolta aznapi teendőit.
Nemsokára megérkezett Liz és Chris, kissé levéve a terhet Hermione válláról. Chris játszott a kislánnyal, amíg a két nő a fa díszítésével volt elfoglalva.
- Gyönyörűek ezek a piros gömbök! –lelkendezett Liz. –De mik ezek a zöld kis fák?
- Kell egy kis változatosság. –mosolygott Hermione. –A zöld inkább hideg, kompenzálja a vöröset. Tökéletes párosítás az eladónő szerint. Mit is mondott? Hogy a piros egyedül túl meleg hatást kelt, a zöld pedig túl hideget, ezért csak együtt adja el őket. Csak együtt mutatnak jól.
- És milyen igaza volt. –jegyezte meg Liz gúnyosan csillogó szemekkel. Hermione értetlenül bámult rá.
- Én a díszekről beszélek.
- Én meg nem. –felelte hetykén Liz.
- Alisea! – szólt rá szigorúan Hermione. – Ne hozd fel újból a témát , kérlek!
- Még mindig Liz! De mit is hoztam fel? –tudakolta ártatlan szemekkel Liz. –Nem értelek.
- Kérlek, ne játssz az idegeimmel! –fordult el Hermione. És ha tudná, hogy csókolóztunk! Merlinre! Nem mondhatom el neki, mert akkor megint csak kinevetne, meg kioktatna. De annyira jó lenne kibeszélnem magamból… jajj, Merlin, segíts!
- Min rágódsz? –kérdezte Liz komolyabban pár perc múlva.
- Semmin. –sietett a válasszal Hermione. - Nem szabad elmondanom neki! Még akkor is, ha nehezemre esik!
- Látom, hogy valami bánt. –karolta át Liz a lányt. –Mondd el, kérlek! Nem teszek semmilyen megjegyzést, ígérem.
- De én nem… - Na jó, végülis ő mondta, hogy nem szól semmit… - vagyis… szóval…
Liz kíváncsian pásztázta a lány zavart tekintetét. Hermione egy pillanatra belenézett a szemeibe, majd újra elfordult.
- Megcsókolt. - motyogta lassan, egészen halkan
Liznek nehezére esett megtartani magát a kanapén, de egy diadalmas sikkantást már nem tudott elfojtani.
- Ez… egyszerűen nagyszerű! –kommentálta ígérete ellenére a lány örömittas hangon.
- Elárulod, hogy ez mégis miért olyan jó? –csattant fel Hermione.
- Jajj, Hermione, ne tegyed már! Bevallotta, hogy szeret! Végre nem kell tovább kerülgetnetek egymást… -ecsetelte Liz boldogan.
- Te mégis mi az ördögről beszélsz? –kiáltott fel Hermione a kelleténél kicsit hangosabban.
Liz arcáról lehervadt a mosoly, és meglepetten nézett Hermionéra.
- Te nem viszonoztad?
- Nem! Vagyis… Öhm… -pirult el Hermione. –Hát… végülis viszonoztam, de nem önszántamból.
- Az meg hogy lehet? Csak nem Imperius alatt voltál? –gúnyolódott Liz csalódottan.
- Ugyan, dehogy! Csak tudod, szörnyen fájt a fejem, ő meg hozott orvosságot, és attól lettem olyan, mint akit fejbe vágtak. Nem is tudtam hirtelen, hogy mit teszek…
- Persze. –vonta fel gúnyosan a szemöldökét Liz.
- Én hülye! Miért is mondom el neked? – csattant fel Hermione sértődötten. –Ezek után várhatod, hogy mikor…
- Jól van, igazad van, bocsi. –visszakozott Liz. –Ne haragudj, csak annyira beleéltem magam, hogy kibékültetek!
- Mi sosem fogunk kibékülni. –mondta Hermione komolyan. –Ezt jól jegyezd meg!
- Peee… vagyis oké, értem. –bólogatott Liz.
- Helyes. Akkor most inkább foglalkozzunk kicsit a díszítéssel. –fordult oda Hermione a munkájához.
Mikor már majdnem készen lettek, Liz ismét megszólalt.
- És mit beszéltetek meg? Hogy lesz tovább? –puhatolózott óvatosan a lány.
- Nem tudom. –vont vállat Hermione. – Azt hiszem, kicsit megsértettem. Csak olyan rosszul éreztem magam… majd bocsánatot kérek tőle.
Liz mosolyogva helyezte fel az utolsó díszt, a csillagot.
- Jól teszed.
A két nő megállt az ajtóban, szemrevételezve alkotásukat, miközben fentről nevető hangok hallatszottak le. Hermione és Liz büszkén húzták ki magukat, hiszen a fa remekül sikerült.
- Hailie örülni fog neki. –nyugtázta Liz örömmel.
- Nagyon remélem. –mosolygott Hermione.
- Tényleg… mit is mondtál neki, miért nem jöhet le? –tudakolta Liz.
- Úgy tudja, hogy főzünk. –vont vállat Hermione. Pár pillanat múlva azonban tudatosult benne, hogy valamit elfelejtett.
- Merlinre! Liz, én nem tettem fel a csirkét! –csapott a homlokára. –Harryék bármelyik pillanatban it lehetnek!

- Nem azt mondták, hogy holnap jönnek? –kérdezte Liz. – Ma csak 24.-e van.
- Igen… azt hiszem, igazad van. –rogyott le a kanapéra Hermione, kezébe temetve arcát.
- Szerintem kicsit túlhajszoltad magadat. –vélekedett Liz. –Mi lenne, ha délután lazítanánk kicsit?
- Inkább egy jó alvás kellene nekem. –mondta Hermione. –Végre egy álom nélküli…
- Megint álmodtál? –kapott a témán Liz. – Mesélj!
- Jajj, Liz! –nevetett Hermione. –Imádom a következtetéseidet az álmaimról, de ezt most nem szeretném elmondani.
- Akkor tudom, hogy kiről szólt. –vigyorodott el Liz.
- Nem is ő! –tiltakozott Hermione. –Honnan veszed, hogy Draco volt benne…?
- Egy szóval sem mondtam, hogy Dracóra gondolok. –nevetett fel diadalmasan Liz. – De te most elárultad!
- De… de… -Hermione nem igazán tudta elviselni, hogy megint csapdába esett. Egy pillanat alatt elfutotta a méreg, de dühét igyekezett elrejteni.
- Nem csak róla szólt az álom… de tudod, mit? Gondolj, amit akarsz!
- Rendben, megértettem. –azzal Liz úgy tett, mintha lelakatolná a száját, és eldobná a kulcsot.
- Helyes. –kommentálta Hermione, majd elnevette magát. Liz szintén vele derült, így egészen jó lett újra a hangulat.
- Lejöhetünk, Mami?! –hangzott fentről egy vidám hangocska. –Vagy még mindig főztök?
- Tudod, mit, kincsem? Menjetek el Chrisszel játszani, míg mi elkészülünk. –ajánlotta Liz, majd kiléptek Hermionéval a nappali ajtaja elé, és becsukták azt. Hailienek persze semmi ne tűnt fel, vidám beszélgetést folytatott Chrisszel a varázsvilágban előforduló állatvilágról. Mielőtt azonban elmentek, Hailie megjegyezte:
- Ügyesek vagytok, Mami. Nem lehet érezni az égett szagot.
Chris fejcsóválva irányította ki a kicsit a szabadba, Hermione és Liz pedig egy kölcsönös mindent-tudó pillantást váltottak.
- Félelmetes ez a gyerek. –mosolygott Liz. – Belőle egyszer nagy ember lesz, az biztos…

***

Hermione és Liz egész délután főzőcskéztek. Mindkét családnak elegendő ételt készítettek, de így is rengeteg felesleg maradt.
- Kíváncsi vagyok, mennyi fog maradni megint. –rázta meg a fejét Hermione. –Szerintem kevesebb is elég lett volna.
- Inkább legyen több az ételből, mint kevesebb. –vélte Liz. – Legalább nyugodt lehetsz e felől.
- Legalább Ronéknak csomagolhatok. –adott igazat Hermione. –Úgysem hiszem, hogy nagyon főzőcskéznének Harryvel.
- Na látod. –mosolygott elégedetten Liz.
Miközben a nő az utolsó simításokat végezte az ételen, Hermione különös hangra lett figyelmes. Egy különös, egyre erősödő, csattogó hangot vélt hallani.
- Te hallasz valamit? –fordult Lizhez.
- Aha… szerintem a bejárati ajtó felől jön. –mondta Liz kavargatás közben. –Megnézed vagy menjek én?
- Nem, dehogy, megyek és megnézem. –válaszolta Hermione miközben már az előszoba felé tartott.
Az ajtót kitárva meglepő dolgot vett észre. Egy bagoly ült szemben a kerítés aljában, és lábáról egy csinos kis papírdarab lógott le.
Hermione felbontotta a csinos levelet, amely enyhe mentaillatú volt, és cikornyás betűkkel írták rá a nevét.
- Hermione Jane Granger –olvasta Hermione hangosan a címzést. –Vajon ki küld nekem ilyen levelet? És kinek a baglya kopogtat a csőrével az ajtón? Különös…
Fel sem nézve a lapról gyorsan bement, és be sem csukva az ajtót belépett a nappaliba. A kanapéra huppanva olvasta el a rövid levelet.

Kedves Ms. Granger!

Még nem volt alkalmam személyesen megismerni Önt, de a fiam már rengeteget mesélt magáról. Igazán boldoggá tenne, ha a kislányával együtt meglátogatna minket december 25.-én, este 19 órakor egy családi vacsorára. Remélem megtisztelnek bennünket a társaságukkal.

Üdvözlettel,
Narcissa Black Malfoy

Hermione egészen elámult a levél különös stílusán, és kinézetén. A baráti, de mégis hivatalos stílusú levél egészen felkavarta. Draconak könnyebb volt ellent mondani, mint egy kedves „idős” hölgynek, aki igazából csak meg szeretné ismerni végre az unokáját és annak édesanyját. Észérvek sorakoztak agyában az elutasító döntés mellett, vagy ellen. Gondolatai annyira elkalandoztak, hogy eszébe sem jutott Liz tüsténkedése, vagy a várakozó bagoly türelmetlen huhogása.
- Ki volt az? –érkezett a kíváncsi hang a konyha felől. Hermione felocsúdott a gondolkodásból, és a konyha felé vette az irányt.
- Narcissa írt. –válaszolta kétkedő hangon.
- Hogy kicsoda? –ráncolta össze a szemét Liz, aki éppen gyümölcsöt pakolt a tortára.
- Narcissa Malfoy. –pontosított Hermione. –Draco édesanyja.
- Draco anyja írt neked levelet? –visszhangozta Liz a csodálkozó-hitetlen hangon.
- Igen. –helyeselt Hermione. –És meghívott minket a Malfoy-kúriába holnapra.
- De hiszen ez… nagyszerű! –lelkesült fel Liz. –Mutasd azt az irományt!
Azzal meg sem várva Hermione reakcióját, finoman kihúzta kezéből a pergamenlapot és hozzáértő tekintettel pásztázta végig a levelet.
- Kétségkívül női írásképe van. –vonta le a következtetést. –És ez az illat, ami belengi… van stílusa a nőnek, az biztos.
- Akkor sem kellene kitépni a kezemből a papírt. –dorgálta meg Hermione barátnőjét. –Különben meg honnan veszed, hogy nem nő írta?
- Csak meg akartam vizsgálni. –tért ki a válasz elől Liz. –Meg aztán… nem minden nap hívnak meg a Malfoy-kúriába! Tudod, milyen építészeti remekmű az? És csak egészen távolról láttam róla képet, mivel az öreg Malfoy nem engedte fényképezni. Biztosan meseszép lehet!
- Nem múzeumi körútra megyünk. –forgatta meg a szemeit Hermione. –De viszont kénytelen leszek elmenni… Hailienek meg kell ismernie a Malfoyokat is… bár nem tudom, mennyire lesznek rá jó hatással.
- Már abból messzemenő következtetéseket vonhatunk le, hogy a gyerekkori nevét is odaírta a papírra. –vélekedett Liz. –Szerintem az, aki ezt a levelet írta, valójában –ha csak legbelül, rejtve is- de jó lélek lehet.
- Merlinre! Te bedőlsz minden ilyen mugli tudománynak? –nevette el magát Hermione. –Méghogy az írásából következtethetsz arra, milyen valaki! Még viccnek is rossz.
- Pedig így van. –erősködött Liz. –Ráadásul tudjuk, hogy az első ember, aki felvette a kesztyűt Tudodkivel szemben, az –persze Harry után- Sirius Black volt. Narcissa testvére.
- Csak unokatestvérek voltak. –javította ki automatikusan Hermione. –De fölöslegesen vitatkozunk ezen! Csak azt segíts eldönteni, hogy elmenjek-e Dracoékhoz…
- Mindenképpen! Annyira kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet! –mosolyodott el reménykedve Liz. –Talán képeket is csinálhatnál…
- Persze, majd pont fényképezőgéppel állítok oda Malfoyékhoz. –nevetett Hermione gúnyosan.
- Jól van, na. Egy részletes beszámoló is megteszi. –egyezett ki Liz. –De írd meg azt a választ, mert a bagoly elunja az életét is ott kint!
- Csak tudnám, miért nem jön be? –csóválta meg a fejét Hermione. – megtennéd, hogy behívod, amíg én megírom a választ?
- Szerintem a jég alól kell kibányásznom, de ahogy gondolod. –indult az ajtó felé Liz. –De a tortához ne nyúlj! Az az enyém. A tiédet dió nélkül csináltam.
- Köszi! –kiáltott automatikusan Hermione, miközben már körmölte a rövid választ, amit percekkel később már oda is kötözött a bagoly lábához. Persze kint. A madár véletlenül sem repült volna be a kis házba…