Lassan leszállt az éj. Most, ahogyan az évnek ebben a szakaszában lenni szokott, nem csak az üzletek, a házak „öltöztek” ünnepi díszbe, az emberek a szívük mélyén is igyekeztek karácsonyi hangulatba kerülni. Ez azonban nem mindenkinek sikerült, hiszen a legtöbb munka e körül az ünnep körül forgott, és szinte mindenki nagy stressznek volt kitéve.
Amikor azonban besötétedett, és a karácsonyi vacsorák már az asztalon voltak, hősnőnk, Hermione Granger is lepihenhetett.
A lány levélben kérte barátait, hogy hozzák előre a találkozást, de az igazi indokot nem merte közölni teljes valójában, inkább kissé titokzatosan írt nekik.
„… családi vacsorára ígérkeztünk, én meg persze elfelejtkeztem…”
Hermione nagyon remélte, hogy barátai nem teszik ezt szóvá kislánya előtt, mivel Hailie nem tudhatott a volt griffendélesek Draco iránti ellenszenvéről. Legalábbis ő ezt gondolta.
Hailie boldogan ült a karácsonyfa alatt, és szívta be a fenyő édes illatát. Rengeteg kedves emléket idézett elő számára ez az ünnep. Ha nem is teljesen tisztán emlékezett rá, mi történt vele minden karácsonykor, az ünnep varázslatos érzése mindig átjárta lelkét, és mint ahogy a kisgyerekek általában, ő is hitt a karácsony üzenetében. Nem az ajándékokban, és nem a díszekben. Hanem az őszinte szeretetben, abban, hogy ilyenkor mindenki az igazi szeretteivel lehet. És persze hitt abban is, hogy valaki fentről ebben az időben lenéz a gyámoltalanokra és teljesíti kéréseiket. És amit ő szeretett volna, úgy látszott, be fog teljesedni. Ha csak egyetlen egyszer is, de az egész családjával együtt akart ünnepelni.
Most azonban, ahogy a fa alatt üldögélt, felmerült benne, hogy akár örökké együtt maradhatnának. Mióta előző nap megérezte, hogy a két felnőtt között milyen nagy feszültség volt, valahogy nem tudta kiverni a fejéből azt a gondolatot, hogy tulajdonképpen „segíthetne” kicsit szüleinek, hogy újra megtalálják az egymáshoz vezető utat.
Mikor ezt megosztotta Lizzel, még egy órával ezelőtt, mikor a nő átszaladt az itt felejtett almás pitéért, Liz először jót derült a kicsi feltevésén.
- Drágám, nekem ez már régen eszembe jutott. –préselte ki magából a lány az elfojtott nevetéstől kicsit remegve. –Hidd el nekem, ahogy most állnak a dolgok, akkor is együtt lesznek, ha nem avatkozunk bele.
Hailie ettől a mondattól annyira megdöbbent, hogy majdnem megfulladt a szájában lévő almadarabkáktól. Liz nem is tudott elégszer bocsánatot kérni a mérges Hermionétól, aki megkérdezte, hogy mégis mi az ördöggel sikerült neki majdnem megölni a kicsi lányát. Liz erre nemhogy bevallotta volna, hogy miről beszéltek, hanem valami meglepetésről kezdett hablatyolni.
A kislányban azóta is kavarogtak az érzelmek. Nem tudott elképzelni még egy családi reggelit sem úgy, hogy Hermione és Draco békében megvannak egymással. Az együttélés ígérete pedig ólomsúllyal nehezedett kis lelkére. Úgy érezte, hogy ennél jobban még semmire sem vágyott ebben az életben.
A szomszéd szobában Hermione nem éppen ezen a véleményen volt. Legszívesebben lecsapta volna a poharakat a kezéből, és aludt volna egy hatalmasat.
A legjobban az zavarta, hogy valahol mélyen szinte várta a másnapot. És ezt nem tudta hová tenni magában. Megijesztette saját bizonytalansága, de nem mert magyarázatot keresni rá. Inkább elfoglalta magát mindenféle kis tennivalóval, csakhogy ne kelljen ezen morfondíroznia.
Amikor azonban a csengő megszólalt, minden egyéb gondolat kiszaladt a fejéből, és csak az érkező kiléte kezdte érdekelni. Igazság szerint örült, hogy nem kell végre saját érzései ellen küzdenie.
A várt Harry és Ron mögött azonban még egy alak tűnt fel.
- Meglepetés! –ölelte meg a „háziasszonyt” az említett. –Boldog karácsonyt, Hermione!
- Hugi! Engedd levegőhöz jutni Hermionét! –csóválta meg a fejét mosolyogva Ron. –Egymás megölését halaszthatnátok vacsora utánra is...
- Ginny… te mégis hogy kerülsz ide? –kérdezte Hermione, miután rendre megölelte és beinvitálta az érkezőket.
- Ne is kérdezd. –pirult el csillogó szemekkel Ginny. –Harry végre összeszedte azt a legendás bátorságát, és hazahívott. Jobban mondva írt nekem egy igen kedves levelet…
- Igaz ez, Harry? –fordult az említetthez Hermione. –Végre rászántad magad?
- Hát, ebben szerepet játszott Ron is. –legyintett Harry türelmetlenül. –De igazán találhatnánk más témát is!
- Jól van. –futott át egy elnéző mosoly Hermione arcán. –Hailie! Gyere, üdvözöld te is a vendégeket!
- Pillanat, Mami! –hangzott a halk felelet, majd egy kis láb dobogása hallatszott. Pillanatokon belül egy kis fej bukkant ki a nappali ajtaján.
- Meg sem ismersz, Hailie? –nevetett fel Ginny. –Gyere már ide!
A kislány boldogan szaladt Ginnyhez, majd adott neki két puszit. Harry felé is hasonlóan viszonyult, de Ront nem tudta, hogy üdvözölje, így csak zavartan nézett rá.
- Talán… menjünk be. –próbálta menteni a helyzetet Hermione. – Rengeteg megbeszélnivalónk van.
- Én is úgy gondolom. –bólintott Ginny, majd odament Hailiehez, és hátát picit megtolva a konyha felé irányította a gyermeket. Harry és Ron követték a lányokat a szobába, ahol ezek után órákig folyt a szó a legkülönbözőbb témákról.

***

A szobában gyönyörű szép karácsonyi zene szólt, a radiátor pedig ontotta magából a jótékony, álmosító meleget. Nem csoda, hogy Hailie egészen elbódulva feküdt a kanapén, a karácsonyfát nézve. Kis lábait felhúzta a térdéig, és ráborult lábára.
- Hidd el nekem, ahogy most állnak a dolgok, akkor is összejönnek, ha nem avatkozunk bele…
A kislány nem bírta kiverni a fejéből Liz ezen megnyilvánulását. Még Ginnyék jelenléte sem feledtette vele ezeket a szavakat.
Végre egy család lehetnének! Ez a gondolat egyre jobban felélénkítette, pedig már régen aludnia kellett volna. Bizonyára azért nem keresték már régen, mert azt hitték, elaludt…
Holott Hermionéék most nem igazán foglalkoztak a kislánnyal. Olyan részletességgel beszélték át az elmúlt idők eseményeit, hogy az egész éjszaka kevés lett volna a számukra. Hermione fejéből minden más gond kiszállt, csak a részletes elbeszélésekre összpontosított. Ginny olasz tanulmányainak taglalása annyira lekötötte, hogy eszében sem jutott az órára pillantani már jó ideje.
Ginny „előadását” csak Harry és Ron rosszalló ciccegései kísérték, előbbinél ezek a féltékenység megnyilvánulásai voltak, utóbbinál a féltő báty intelmeinek bizonyultak.
A hangulat csodálatos volt, a négy jóbarát pedig már kezdte magát ugyanolyan jól érezni, mint régen. Hermione lelke egyre inkább megtelt szeretettel a másik három volt iskolatársa iránt. Mintha egy régi, reményvesztett időkből származó kívánsága látszott volna teljesülni. Úgy érezte, lelke újra teljes békének örvendhet.
Már éjfél is elmúlt, mikor Harry egy pillanatra kiment az ajtón, egy kis levegőzésre hivatkozva –érdekes módon pont akkor, amikor Ginny egy volt barátjáról mesélt-.
Mielőtt kilépett volna az utcára, bepillantott a nappali ajtaját, kíváncsian keresve szemével a kisgyermeket.
- Ébren vagy? –suttogta a kislánynak, aki meglepetésére kinyitotta szemeit és hunyorogva felé fordult.
- Aha. –bólintott egy kicsit Hailie.
- Nem kellene már aludnod? –kérdezte „kíváncsian” Harry.
- Csak akkor kell lefeküdnöm, ha anyuci szól. –világosította fel Hailie a fiút.
- Ja, értem. –futott át egy halvány mosoly Harry arcán. –Leülhetek melléd? Odaférek?
- Persze. –mutatott maga mellé Hailie. –Ülj le.
Harry kissé komoran foglalt helyet a kicsi mellett, aki kezdett ébredezni.
- Mi a baj? –kereste Harry tekintetét a kislány.
- Csak gondolkodtam. –felelte a fiú a kicsi felé fordulva.
- Min? Elmondod? –kíváncsiskodott Hailie.
- Nem fontos. –legyintett Harry. Hailie kíváncsiságtól csillogó szeme azonban meggyőzte, hogy öntse ki szívét az alig ismert kicsi lánynak.
- Tudod, emlékeztetsz valakire, akit valaha nagyon szerettem. –szólalt meg hitelen a fiú. –De már sok éve nincs velem…
- Tényleg? –csodálkozott Hailie. – Ez nagyon furcsa…
- De lehet, hogy ez csak azért van így, mert tudom, hogy távoli rokonok vagytok. Vagyis inkább úgy mondom, hogy rokonod volt.
- Anya vagy apa ágáról? –érdeklődött Hailie. Egyik szülője családjának történetét sem ismerte. Hermione nem szeretett a saját famíliájáról beszélni, Dracot pedig meg sem kérdezte még.
Most Harry volt a soros a megdöbbenést illetően.
- Te… tudsz Malfoyról?
- Persze. Találkoztunk is vele nemrég. –bólogatott hevesen Hailie.
- De nem úgy volt, hogy… ezek szerint… -Harry sehogy sem tudta összeegyeztetni az eseményeket- most találkoztatok először?
- Igen. –bizonygatta Hailie. –Az állatkertben voltunk. Nagyon élveztem!
- Igazán? –mosolyodott el gúnyosan Harry. – Malfoyjal élmény lehet minden perc…
A kislány persze nem vette észre a gúnyos hangnemet.
- Azt hiszem, szeret minket. –mondta egy kis idő elteltével. – Legalábbis remélem.
- Én is remélem. –felelte erre Harry. – Nem jössz ki? Szerintem már megyünk… és nyugodtan adj puszit Ronnak is. –kacsintott végül a kicsire a fiú.
- Hát… ha te mondod…

***

- Úgyhogy szépen kérlek, viselkedj rendesen! –fejezte be intelmei sorát a fiatal nő. –Különben nekem kell majd szégyenkeznem miattad, és azt nem akarom…
- Semmi baj, Mami! Jó leszek. –fogadkozott Hailie már sokadszorra.
- Akkor szerintem indulhatunk. –vélte Hermione. – Na, gyere! Ne várassuk meg Narcissáékat!
Hailie sután bólintott, majd az ajtó felé fordult, hogy izgatott mosolyát elrejtse édesanyja elől. Egész nap annyira várta ezt a pillanatot, hogy alig bírt betelni már azzal az örömmel, hogy elindultak.
Hermione az egész úton csacsogott eleinte még egész érthetően, de Hailie egy idő után már csak zümmögésként érzékelte a nő hangját. Különös tájakon haladtak el, amik teljesen lekötötték a figyelmét. A Malfoy-család előre készített zsupszkulcsát kellett megtalálniuk, ami nem bizonyult éppenséggel könnyű feladatnak a mugli London forgalmas részein kívül sem. Pláne sötétben.
- Azt mondta, hogy balra az első fa mellett. Szerinted van itt valami?! –csattant fel Hermione méltatlankodva. – Hát így bízz a Malfoyokban! Esküszöm, ha nem lesz meg két percen belül az a nyavalyás zsupszkulcs, hazaviszlek, és nem megyünk sehová! Már a fürdésen is túl vagyunk ilyenkor. –állította némi túlzással. Érezte azonban, hogy kicsit elnagyolta a dolgot, ezért hozzátette: –Legalábbis általában…
- Ne izgulj, Mami! –csitította Hailie. – Lehet, hogy még nincs itt, csak meg kell várni…
- Igazad lehet. –ráncolta össze a szemeit a nő. –Lehet, hogy csak pontosan hét órakor jelenik meg. Mennyi idő van addig?
- A mutató mindjárt az egészhez ér. – vizsgálgatta Hailie mugli óráját. – Egy, két… már csak két pirincka kell hozzá.
- Két perc. –nevetett fel Hermione. – Hát legyen… de te mióta tudod használni az órádat?
- Liz mutatta, hogy kell megszámolni, mennyi van még egészig. –húzta ki magát büszkén Hailie. – Egy, két, három, négy, öt. - mutatta az ujján. – Az oviban már úgyis megtanultuk a számokat.
- Liz hogy bizonygatta, hogy tudni fogja használni! –futott át Hermione agyán. –És igaza is lett! Kíváncsi vagyok, mivel lepi meg a születésnapjára… Többet kellene foglalkoznom vele! Majd megtanítom olvasni, ha nagyobb lesz…Mégsem az óvodában kellene megtanulnia olvasni és számolni.
- Nagyon ügyes vagy, kicsim. –dicsérte meg a kislányt. –De szerintem a kúriában ne nagyon mutogasd. Malfoyék… nem igazán szeretik a mugli dolgokat.
- Miért? –adott hangot csodálkozásának Hailie.
- Ők jobban szeretik a varázslókat. Ne kérdezd, miért. Csak ne beszélj nekik semmiféle mugli vonatkozású dologról! Főleg Narcissának ne… -figyelmeztette Hermione a lányt. –A te érdekedben mondom, kincsem!
- Mugli vonatkozású? Ezt vajon hogy értette? –tépelődött a kislány. – Ne beszéljek neki nagyiról?
Hermione sóhaja azonban arra késztette, hogy megszakítva gondolatmenetét, a nő felé fordította arcát.
- Végre! Azt hittem, itt őszülök meg! –kiáltott a nő, majd felkapott egy nem éppen nagy méretű ékszert. –Gyere, drágám! Biztos ez lesz az.
Hailie érdeklődve figyelte a gyönyörű, zöld kövekkel kirakott ezüst karkötőt. Míg Hermione csicsásnak ítélte, őt teljesen lenyűgözte.
- Figyelj, kicsim –kezdett bele a magyarázkodásba Hermione. –Életedben egyszer vagy kétszer utaztál zsupszkulccsal, de nem hiszem, hogy emlékszel rá. Nem egy kellemes élmény, de nem fog fájni.
- Mami… nem valami ilyesmit mondtál a fogorvos bácsinál? –tudakolta Hailie rémülten.
- Hát… figyelj, visszaszámolok. –tért ki a válasz elől Hermione. – Öt…
- Nem eggyel kezdődik? –akadékoskodott Hailie.
- A rendes számolás igen. De én visszaszámolok. –pontosította Hermione.
- Az mit jelent? –kérdezte a kislány.
- Hogy visszafelé elmondom a számokat. Mondjuk öttől kezdve. - magyarázta Hermione.
- Miért nem egytől számolsz? –kíváncsiskodott Hailie.
- Kérlek, ne kérdezgess kicsim, hanem figyelj! Nem szeretek késni… -legyintett türelmetlenül Hermione. -Ha az egy után azt mondom, hogy most, akkor ragadd meg a karkötőt, és kapaszkodj belé teljes erőddel.
- És mi lesz, ha elengedem? –nyilallt a félelem a kicsibe.
- Szorítsd erősen. Nem fog leesni, hidd el nekem. –ígérte Hermione megnyugtatóan. Hailie nem szólt többet.
- Öt…
- Vajon mi történik, ha leesem, miközben utazunk? –emésztette magát a lányka.
- Négy…
- Szegény Hailie, kicsit türelmetlen voltam vele… de nem állhatunk itt egész nap…
- Három…
- Vajon Mami sem tudta, azért nem mondta meg? Vagy annyira szörnyű, hogy kimondani is fél, nehogy megijedjek?
- Kettő…
- Végülis nem baj, hogy ilyen kíváncsi természetű… legalább művelt lesz. Ahhoz persze némi szorgalom is kellene… de majd idejében elmagyarázom neki.
- Egy…
- Istenkém, segíts! Ha nem tudok oviba menni hétfőn, Mary biztosan szomorú lesz…
- Most!
Hailie úgy érezte, valami elementáris erő ragadja magával, és ösztönösen csimpaszkodott bele édesanyjába másik kezével. Valahol mélyen érezte, hogy a helyzet nem ismeretlen számára, földet érés gondolata azonban elborzasztotta. Tudta, elég kevés az esély rá, hogy puha helyre kerüljenek.
A kislány nem is tévedett sokat. A két lány olyan szerencsétlenül esett, hogy Hailie még be is verte a fejét egy kődarabba.
- Ezért megfojtom Malfoyt! –dünnyögte Hermione halkan. –Biztos, hogy ő találta ki, hogy itt landoljunk.
- Mégis hol vagyunk, Mami? –tapintott rá a most leglényegesebb problémára Hailie. Ugyanis nem ott voltak, amelyre Hermione számított.
- Egy erdőben. –válaszolta Hermione körül kémlelés közben. –Elképzelhető, hogy eltévedtünk. Több furcsa dolog is azonnal feltűnt az auror tanonc lánynak.
Először is a természetellenes fény, amely beborította az egész környéket, kellemes jótékony világításba burkolva a koraesti téli tájat.
Másodszor a fák szabályos alakzatban tornyosultak az érkezők előtt. Hermione biztosra vette: nem lehet a véletlen műve, hogy kör alakot formáznak a növények.
- Ki kell jutnunk innen. –Hermione próbált nyugodtan beszélni, de hangja elárulta idegességét. –Szerintem rossz helyen járunk.
- Merre induljunk? –nézett Hailie körbe-körbe.
- Afelől jön a fény. –gondolkodott Hermione hangosan. –Úgyhogy arra megyünk. Gyere, kicsim. És fogd a kezemet erősen.
Hailie kezdeti lelkesedése már-már félelembe csapott át. Fogalma se volt, hol vannak édesanyjával, de Hermione bizonytalansága még jobban felkorbácsolta félelmét. Hermione kérésének eleget téve úgy szorongatta édesanyja kezét, hogy annak ujjai teljesen elfehéredtek. De egyikőjük sem szólt semmit.
Ahogyan kifelé haladtak az erdőből, a látóhatár egyre világosabb lett. Ez Hermionét kissé megnyugtatta, de még mindig nem hitt benne, hogy jó helyen lennének.
Nemsokára látványosan ritkulni kezdett az erdő. Hermione akaratlanul is gyorsabban kezdett lépkedni, Hailie alig tudott lépést tartani vele.
Aztán egyszer csak „elfogytak” a fák, és szemük elé tárult az épület, amelyet kerestek.
A kúria egész tekintélyt parancsolóan magasodott ki a látóhatárból, de mégis csodálatos szépséggel bírt, nemcsak világos, elegáns falai miatt. Minden ablakban egy fáklya volt kitéve, egyben kísértetiessé és földöntúlivá téve a kastély megjelenését.
Hermione először azt hitte, káprázik a szeme. Nem gondolta, hogy valóságos lehet annyi földi gyönyörűség, mint amennyi ebben a percben a szeme elé tárult. Túlságosan is mesebeli volt a sokat emlegetett kúria, amelyet tulajdonképpen mindig is a gonoszság melegágyának képzelt.

De ez szinte semmi nem volt ahhoz képest, amit Hailie érzett az épület láttán. Életében nem érezte magát olyan boldognak, mint ebben a pillanatban. Még sohasem látta ezt a birtokot, valamely érthetetlen okból úgy gondolta, végre haza tért.
Pár percnyi néma csönd után Hermione kis léptekkel megindult a kastély felé. Hailie megbabonázva követte édesanyját.
Elég hosszú volt az idő, mialatt a két lány az óriási kapuhoz ért. Nem kis távolság volt megtenni a hosszú szürke kövekkel kirakott úton. És igazság szerint nem is igazán siettek. Hermionét –életében talán először- most nem érdekelte, hogy késésben van. Csak szerette volna rendbe tenni gondolatait.
- Honnan ilyen ismerős ez a fényesség? Az egész épület… annyira furcsa… és gyönyörű…

A két vendég megilletődve állt meg a hatalmas, faragott, díszes kapu előtt.
- Draco szerint van itt egy rejtett kopogtató valahol… -szólalt meg egy kis idő múlva rekedten Hermione. –Bár konkrétan nem emlékszem, mire utalt…
Mire azonban végiggondolhatta volna, mit is mondott Malfoy, a kapu kitárult és egy terebélyes, szép kis szobát pillanthattak meg a látogatók.
- Üdvözlöm önöket a Malfoy kúriában! –harsogta egy szokatlanul kis méretű, fiatal házimanó.
- Szervusz! –köszönt neki Hermione, majd kezét a manó felé nyújtotta. –Hermione Granger.
- Öhm… szia. –bökte ki Hailie zavartan.
- Ugyan, asszonyom, kisasszony, ne tessék nekem köszönni! –hárította el a kedves közeledéseket a manó. –Ezért ki fogják csúfolni Prissyt!
- Oh. –Hermione visszahúzta a kezét, majd magában megjegyezte: -Nekik sem magyarázta még el senki, hogy nem szabad hagyni magukat… jellemző… Draco is ugyanúgy kihasználja őket, mint az ősei! Egy hajszálnyival sem jobb nálunk!
- Kövessenek, kérem! –indult el fürgén Prissy, miután Hermione és Hailie megszabadultak a kabátjuktól. –Az asszonyság már várja magukat.
- Merlinre! Több mint fél órát késtünk… Ilyet! –gondolta Hermione szégyenkezve. –Bemutatkoztam Narcissa Malfoynak...
A következő szobák sem voltak éppen elhanyagoltak, minden olyan gondosan berendezett, tiszta és friss illatú volt, mintha nem is napi használat alatt lennének, hanem egy tisztán tartott múzeum részeit alkotnák…
Hamarosan elérkeztek egy nagyobb szobába, melyből több ajtó nyílt. Valahonnan halk zene hallatszott ki, de a manó más irányba terelte a vendégeket.
- Hermione és Hailie Granger. –válaszolta Hermione, miközben Hailie még mindig javában mustrálta a szobát, nem kevés áhítattal tekintetében. – De szerintem várnak minket.
- Ó, persze! A Kisasszonyka! –derült fel a manó arca. –Egy másodperc, és itt vagyok.
Nem telt bele egy percbe sem, a Prissy bekísérte a két lányt az ebédlőbe. Hermione inkább bálteremnek nevezte volna a nagy teret, de több kivetnivalót igazából ő sem talált benne.
- Meg kell hagyni, jó ízlése van annak, aki ezt berendezte. –ámuldozott Hermione. De amikor fél perc múlva meglátta a „háziasszonyt”, nyomban kiszáradt a szája. Mrs. Malfoy nem volt ismeretlen a lány számára, de eddigi találkozásaik sohasem kecsegtettek semmi jóval. Remélte –már csak Hailie érdekében is- hogy képesek lesznek szót érteni egymással. A törékeny nő leplezetlen kíváncsisággal méregette a látogatókat, de szemét hamar unokáján felejtette. Szemében büszkeség csillant, amely csodálatos érzéssel töltötte el Hermionét.
- Erős leszek. Nem teszem szóvá a manókat. –fogadkozott magában. –Csak ne tegyen megjegyzést a szüleimre. Azt nem élem túl.
Draconak híre-hamva sem volt még, de ez nem is zavarta különösebben a fiatal nőt. Ellenben Hailie legszívesebben azonnal rákérdezett volna apja hollétére. Először ő nyitotta ki a száját, de hang valamilyen okból kifolyólag nem jött ki rajta.
- Örülök, hogy végre megismerhetlek titeket. –üdvözölte Narcissa a két ámuldozó vendéget.
- Én is örvendek. –szólalt meg zavartan Hermione.
- Jó estét kívánok. –szólalt meg Hailie, majd anyjához hasonlóan kezet nyújtott az asszonynak. Narcissa arcán egy pillanatra meglepettség suhant át, de egy kis fáziskéséssel kezet fogott a kislánnyal.
- Draco legfeljebb negyed óra múlva itt van. –nézett újra Hermione szemeibe Narcissa. –Azt hiszem, helyesebb lenne, ha a társalgóban várnánk meg őt. A vacsora megvár.
- Persze. –bólogatott Hermione. –Menjünk.
Nem sok szó hangzott el, de amint elfoglalták helyüket a kényelmes kanapékon, Narcissa elindította a beszélgetés fonalát. Inkább Hailie igyekezett válaszolni rájuk, Hermione tekintete itt-ott elkalandozott a festmények körül.
Rengeteg tájkép, csendélet és portré feküdt a szoba falán, különös tekintettel az utóbbiakra. Hermione rengeteg szimpatikus arcot vélt felfedezni köztük, holott biztos volt benne, hogy a képen látottak egytől-egyig a Malfoy család tagjai voltak egykoron. Ezt azonban annak tudta be, hogy rengeteg gyermek is szerepelt a képeken.
Narcissa észrevette Hermione érdeklődő tekintetét, és éppen szóvá is akarta tenni ezt, amikor belépett Draco, karikás szemekkel és fáradtan. Hailie hangot adott őszinte örömének, és egy puszival köszöntötte apját, akinek ettől nyomban felderült az arca, és viszonzásul megsimogatta kislánya vállát. Ahogy azonban Hermionéra vetődött a tekintete, mosolya lehervadt, és egy fejbólintással üdvözölte egykori kedvesét.
Természetesen ez a kis „közjáték” nem kerülhette el Mrs. Malfoy figyelmét sem. Gyanúsan méregette a két felnőttet, majd kérdő tekintetét Dracora függesztette. A fiú válaszul csak megrázta a fejét és megszólalt:
- Nem megyünk be enni?
- Ha ilyen neveletlenül viselkedsz, nem hiszem, hogy együtt fogunk enni. –korholta Narcissa a fiát.
- Oh. –sóhajtott gúnyosan Draco. –Ezer bocsánat, anyám…
Narcissa rosszalló pillantások kereszttüzében a kis asztal felé nyúlt, és csengetett a kis csengettyűvel. Prissy, mintha csak hoppanált volna, olyan gyorsan jelent meg az ajtóban, szolgálatra készen, de csöppet sem rosszkedvűen.
-Kérlek, nézd meg, hogy áll a vacsora, Prissy! –utasította töretlen határozottsággal Narcissa. - Természetesen plusz két terítékre is szükségünk lesz.
- Repülök, asszonyom! –sietett el a fiatal manó.
- Hol voltál, apa? –kérdezte Hailie Dracotól, miután befészkelte magát a férfi mellé, aki éppen valami szeszes italt töltött magának. Hermione lélegzetét visszafojtva figyelte Draco reakcióját.
- Hogy micsoda? –fordult Draco döbbenten Hailie felé. A kezében lévő pohár majdnem kiesett a kezéből, úgy szorította magához.
- Azt kérdeztem, hol voltál. –ismételte meg Hailie csillogó szemekkel.
Narcissa nem igazán értette a hirtelen támadt zavar okát, Hermione viszont annál jobban érezte, mekkora súlya volt ennek az egyetlen szónak. Hailie még sohasem hívta így Dracot. Most először érezte, hogy megismerte és megszerette már annyira a férfit, hogy apának szólíthassa.
- Én nem erre gondoltam… -válaszolta magában Draco, ám itt feleslegesek voltak a szavak, inkább választ keresett a kérdésre, ami szintén nehéz feladatnak bizonyult. - Az igazat mégsem mondhatom…
- Draco baráti összejövetelen volt. –vágta ki Narcissa fiát a „kellemetlen” kérdés alól. Hermione azonban gyanút fogott. - Baráti összejövetelen… képzelem…