A vacsora tálalva van. –jelent meg a legjobb pillanatban Prissy.
- Nos, akkor azt hiszem, mehetünk is. –mondta mosolyogva Narcissa.
- Jó. –állt fel beleegyezően Hailie. Azzal várakozóan körbenézett. Hermione és Draco egyszerre álltak fel, egymásra néztek, de Hermione rögtön el is kapta a fejét.
A díszes társaság végre bevonult az ebédlőbe, és hosszú diskurálás vette kezdetét, melyből inkább csak Hermione akarta kivonni magát. Legtöbbször persze csak Hailie hangját lehetett hallani, de rajta is látszott, hogy kissé zavarban van.
Narcissa feltűnően sokat kérdezgette a kislányt az anyagi körülményeikről –persze nem konkrétan, csak finom célzatossággal- Hermione azonban próbálta megőrizni a hidegvérét.
Hiába próbálta visszafogni magát, meglátszott rajta sértettsége, ezért Narcissa úgy döntött, inkább kettesben fog beszélgetni az unokájával. Különben sem tartotta rossz ötletnek, ha magára hagyja Hermionét és Dracót, hiszen látszott rajtuk, hogy nem különösebben vannak oda egymás társaságáért.
A két érintett persze mit sem sejtett Narcissa tervéről. Draco agya a közelmúltbeli „kirándulásán”, illetve annak reménybeli sikerén járt.
Hermionét végig az foglalkoztatta, hogy hol lehetett Draco. Első megérzése, miszerint Draco halálfaló-gyűlésre mehetett, tűnt a legvalószínűbbnek.
- Az biztos, akárhova ment, Narcissa tud róla. –szögezte le magában. – Még védte is… nekem ez nagyon nem tetszik. Ki kell szednem Dracoból. Megőrjít ez a bizonytalanság! És ha most terveznek valamit a Rend ellen? Vagy ha Harry a célpont? Én meg itt ülök és vacsorázom a” legnagyobb nyugalomban”.
- Ízlett a békacomb? –érdeklődött Narcissa kizökkentve Hermionét mélázásából.
- Igen. Nagyon finom volt. –bólintott a lány, habár nemigen volt fogalma az előbb említett étel ízéről. Már az utolsó falat volt a villáján, és csak most tudatosult benne, hogy végig békát evett. Már a gondolattól is rosszul lett, de gyorsan lenyelte az utolsó falatot, és ivott rá egy pohár ásványvizet.
Ha egyáltalán ásványvíz ez… -gondolta Hermione. - Nekem mindegy, csak alkohol ne legyen benne. Bár azt biztosan érezném.
Sem az előtte, sem az utána következő ételek nevét nem kérdezte, válogatás nélkül magába tömött mindent, hogy levezesse feszültségét, és közben azon gondolkodott, hogy szedje ki Dracoból a vélt halálfaló gyűlésen elhangzottakat anélkül, hogy egy szó is essék arról, ami köztük történt nem is olyan régen.
A különböző válogatott desszertek után Hermione azt érezte, bárcsak odafigyelt volna és ne falt volna fel mindent, mert szabályosan „degeszre ette” magát. Úgy érezte, soha többé egy falat sem fog lemenni a torkán.
- Nos ha jól laktunk, szerintem át is vonulhatunk a vendégszobákba. –vetette fel Narcissa kedves hangon.
- Mármint hova? –Hermione úgy érezte, mintha egy álomból ébredne, de ez a kérdés végre magához térítette.
- Gondolom eszetekbe sem jutott ilyen időben egyedül elindulni haza felé. –tárta szét kezeit Mrs. Malfoy.
- Dehogynem. –hőbörgött magában Hermione.
- Úgy gondolom, természetes, hogy itt alhattok. Elvégre most már egy család vagyunk. -fejtette ki az álláspontját Narcissa.
- Hailie? Mit gondolsz? –fordult reménykedve lányához a nő.
- Nagyon klassz lenne! Aludjunk itt! –lelkesült fel Hailie. –Ugye megengeded, Mami?
- Hát persze. –bólintott beleegyezően Hermione egy egészen apró sóhajtás kíséretében.
- Hát ez csodálatos! –mosolyodott el Narcissa, majd csengetett egyet. –Szólok a manóknak, hogy hozzák rendbe a szobákat.
- Nem, nem kell! –ellenkezett hevesen Hermione. –Majd én megcsinálom!
- Szó sem lehet róla. Vendégek vagytok. Csak nem képzeled, hogy engedem, hogy ágyat húzzatok! –botránkozott meg Narcissa. –Hidd el, megbízható kis jószágok! Szeretnek dolgozni…
- Nem az a gond, hogy nem bízom bennük, hanem hogy nem szeretném, ha helyettem dolgoznának…
- Mami! –szólt bele Hailie könyörgő pillantásával üzenve Hermionénak: – Kérlek, most ne vesszetek össze! Ma ne!
- Hát jó. –mondta ki hangosan Hermione, majd visszahuppant a székére. –Csak tessék.
Narcissa értetlenül vizsgálgatta Hermionét, majd döntést hozott.
- Hailie, van kedved megnézni, hol készült ez a sok finomság?
- Persze. –bólogatott mosolyogva Hailie, majd mire Hermione ismét felocsúdott, már kettesben maradt az eddig mélyen hallgató Dracoval.
- Elmentek? –tette fel Hermione a „költői kérdés”-t. Draco bólintott.
- Anya azt mondta, ne hagyjalak unatkozni. Szóval… mit csináljunk? Tartsak neked kiselőadást a kúria történetéből? Esetleg a könyvtár érdekelne? Vagy mivel szolgálhatok? –sorolta Draco unottan, rá sem nézve Hermionéra.
- Hagyd abba, kérlek. –mondta Hermione maga sem tudta, miért de elég gyenge hangon.
- Persze. De ha unatkozni kívánsz, akkor én megyek is. –mondta Draco. –Hosszú és kimerítő napom volt.
- Kérlek, ne! –kiáltott fel Hermione, egészen meglepve ezzel a már az ajtóban álló Dracot. –Beszélgessünk!
- Felőlem… -vont vállat a férfi.
Hermione érezte, hogy megőrül, ha most nem szedheti ki Dracoból, hogy mit csinált, mielőtt a vacsorára érkezett.
- Hol voltál, mielőtt a vacsora elkezdődött? –kérdezte Hermione komolyan, kíváncsi tekintetével Draco pillantását keresve.
- Mégis… miért olyan fontos ez? –válaszolt kérdéssel a férfi. –Úgy kérdezed, mintha legalábbis az életed függne tőle…
- Csak érdekel. –legyintett türelmetlenül Hermione.
- Hailienek rendeltem egy kis meglepetést karácsonyra. –mondta Draco. –De majd megtudod, mit. De miért érdekel ez annyira?
- Hát… - Most mégis mit mondjak? Nem járathatom le magamat előtte ezzel… hogy nem bízom benne. - Hagyjuk.
- Akkor azt hiszem, nincs több mondanivalónk egymásnak. Vagy kíváncsi vagy még valamire? –„érdeklődött” Draco.
- Miért vagy ilyen? –kezdett felháborodni Hermione. –Mit vétettem én neked? Vagy megint előjött a régi szokásod? Bunkóság bajnokság? –gúnyolódott a nő.
- Egyszerűen fáradt vagyok. Vagy már azt sem lehet? –tárta szét a karját a volt mardekáros.
- Draco. Ezt te sem gondolhatod komolyan. –ellenkezett Hermione.
- Pedig képzeld, ez így van. –erősködött Draco.
- Az estéért vagy dühös? –tette fel a kérdést Hermione, amit eddig igyekezett elkerülni.
- Nem tudom, miről beszélsz. –hárította el a feltevést Draco.
- Ne tégy úgy, mintha nem értenél. Sajnálom, ha megbántottalak. Én csak… megijedtem. Ennyi. –hadarta el Hermione. Maga sem értette, miért mondta el… de jól esett a lelkének. Nem akart haragban lenni Dracoval pont ezen a szép estén. Az ünnep jó ürügynek látszott, mellyel magában magyarázatot adhatott.
Draco sokatmondó pillantást vetett Hermionéra, majd lépett még egyet, kiérve a szobából. Vissza sem fordult, csak az ajtóból szólt Hermionénak:
- Gyere. Megmutatom a festményeket. Anya szerint tetszettek neked.
Hermione elmosolyodott és lassan elindult, követve a férfit, aki egy kisebb folyosóra vezette, majd onnan valamilyen úton-módon megint a már látott nagy helységben találták magukat, ahol Hermione és Prissy beszélgetett.
- Narcissa ezt mégis mikor mondhatta neki? –töprengett eközben Hermione. – Na mindegy… biztos csak nem vettem észre, hogy rólam beszélnek.
A két fiatal hamarosan egy szépen kivilágított, festményekkel teli folyosóra tévedt. Hermione végigfuttatta szemét a falon lévő rengeteg képen.
- Ezek… ők mind Malfoyok voltak? És véletlen hogy egytől egyig nők?
- Igen és nem. Mind Malfoyok voltak, és nem véletlen, mivel a nők és férfiak külön helyet kaptak. De ezek, mint ahogy a társalgóban lévő kép is, nem beszélnek. Ennek egyszerű az oka: apám elhallgattatta őket. A férfitársaság persze beszélhet… de ők is külön szobában vannak. Nem bírtam hallgatni, ahogy apám egyfolytában arról papol, hogy rossz útra tértem. Még szerencse, hogy rólam nem készült semmi… már nem is fog, az biztos.
- Tényleg. Fel sem tűnt, hogy nem mozognak a képek. –csapott a homlokára Hermione. –De milyen undorító apádtól, hogy csak a nőket hallgatatta el! Mégis milyen varázslatot használt az a… szóval mivel csinálta?
- Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy Marion idegesítette fel. –vonta meg a vállát Draco. –Ha tudnám a bűbájt, már régen alkalmaztam volna a többi képen is.
- Marion Slaydon Malfoy (1616- 1706) - olvasta fel Hermione a számára legérdekesebb kinézetű nő portréja alatt lévő táblát. –Mintha valahonnan rémlene ez a név… Slaydon…
- Legfeljebb középkori olvasmányokból ismerheted. –vélekedett Draco. –A legősibb aranyvérű famíliák egyike. Pontosan Marionnal halt ki a család neve. Ezért kellett volna feleségül mennie egy Zabinihez. De ő nem hagyta magát, és az apja akarata ellenére egy Malfoyt „szemelt ki” magának. Hála a tüsténkedéseinek, meg is lett az esküvő –ami nem kis teljesítmény, tekintve, hogy az ő korában igencsak kétes megítélésűek voltak a nők-, és bár nem volt egy csodálatosnak mondható élete, de mindig megoldotta a klán összes problémáját.
A férjét állítólag az ujja köré csavarta. Persze ezt csak anya mondta, számomra elképzelhetetlen, hogy Maynard Malfoy imádta volna… az tény, hogy egy kúriát adományozott neki… mármint Marion tervezte, de mégis csak Maynard fizette. Csak aztán összevesztek a legkisebb fiuk, Main miatt… de hogy miért, azt nem tudom. De az öreg halála előtt minden pénzből kitagadta a legfiatalabb fiút. Neki nincs is a képe a szobában.
Persze a családban nem mindenki nézte jó szemmel, ahogyan tüsténkedik, beteget ápolt, olvasott, imádkozott. Nagy pénzeket költött Milton-regényekre, meg mindenfélére… csodálom, hogy hogy bírta 90 évig. Nem bírták kikészíteni. A többi nő a családban általában 40-50 éves koráig élt. Van olyan ősöm, akinek öt felesége volt!
- Ez… egyszerűen lenyűgöző. –szólalt meg Hermione a „kiállítás” megtekintése végén. –Gyönyörűek a festmények. És van egy-pár különös alak még itt… nincsen leírva valahova az életrajzuk?
- Dehogynem. –mosolyodott el Draco. –Tudtam, hogy meg kell mutatnom neked a könyvtárat… na gyere! –azzal pálcáját elővéve elmormolt egy Lumost.
Hermione mosolyogva követte a férfit. Elraktározta magában azokat a neveket, melyeknél kíváncsi volt viselőinek kilétére. Kezdte igazán érdekesnek tartani az ősök felkutatását.
- Annyi érdekes életű személy lehet köztük! –gondolta a lány izgatottan. – Bepillantást nyerhetek a középkori és az újkori szellemiségbe is. Legalább lesz valami haszna annak, hogy itt maradtunk éjszakára. Úgyis nagyon régen olvastam már igazán jó könyvet.
Ahogy áthaladtak újabb és újabb folyosókon, Hermione egyre erősebben hallotta, hogy micsoda ítéletidő tombol kint. A vihar hangja olyan hangos volt, hogy félelem egyre jobban hatalmába kerítette a lányt.
- Akárcsak egy gyerek… viselkednem kell! –próbálta nyugtatgatni magát Hermione. – Hailie Narcissával a legnagyobb biztonságban van.

***

Hailie és Narcissa valóban a legnagyobb biztonságban voltak egy barátságos, a kúria szobái között kis méretűnek számító szobában, a kandalló mellett ülve. Az asszony balsejtelmei ellenére rendkívül jól megértették egymást. Hailie egyre jobban megszerette a nőt, és ezzel Narcissa sem volt másképp. Érezte, hogy Hailie tiszteli és csodálja, és ez roppant jól esett megtépázott szívének.
Aki meglátja, milyen önfeledten mesélt majd most hogyan hallgatja kis unokáját, eszébe sem jutott volna, hogy ez az asszony megegyezik azzal Narcissa Malfoyjal, aki azelőtt a legnagyobb nyugalommal ment férjhez Lucius Malfoyhoz a pénzéért és a legnagyobb természetességgel takargatta minden hibáját valamint, ezzel bűnrészessé válva. Olyan titkok tudója volt, amelyekre már valószínűleg soha nem derül fény.
Azt se gondolhatta soha senki, hogy ha már ennyire másképpen viszonyul az élethez és ennyire megváltozott a külsője, hát legalább biztos szégyelli magát a régi viselkedéséért.
Pedig ez sem így történt. Külső gyenge kinézete ellenére mindig is erősen védte a szeretteit és érdekeit. Lucius Malfoy halála azonban elhozta lelkében a régen vágyott békét, és így a közvélemény is elfelejtette a Malfoy-családdal kapcsolatos pletykákat, ami szintén örömmel töltötte el az asszony szívét.
És ez a Narcissa Malfoy most úgy érezte, megtalálta élete új értelmét. Hailie egészen emlékeztette régi önmagára, és elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, bele fog folyni a nevelésébe. Azt akarta, hogy büszke legyen az őseire és a hagyományaikra. Legalábbis az olyan hagyományokra, amelyeknek nincs közük a muglikhoz.
- Ha Hermione férjhez megy Dracohoz, el kell intéznem, hogy ide költözzenek. –szövögette már magában terveit a nő. – Ha pedig máshoz akar menni, Hailie itt marad velünk. Nem lesz választása.
- És képzeld, farsangkor menyasszony leszek! –újságolta tovább Hailie. –Már régen megígérte anyuci, hogy kerít nekem jelmezt. Nagyon szép lesz! Mary azt mondta, ő meg majd a koszorús lányom lesz, mivel ő még nem akar férjhez menni. Olyan vicces volt! –nevetett a nyomaték kedvéért Hailie.
- És mondd csak, ki ez a Mary? –kérdezett tovább Narcissa angyali mosollyal.
- Tudod, ő a barátnőm. Nagyon sokat játszunk együtt. Először azért beszélgettünk sokat, mert neki sem volt apukája. De most velem örül, hogy nekem lett. Tudod, neki az apukája még babakorában meghalt. Anyukája pedig nagyon szomorú mindig.
- Szegény. –fűzte hozzá Narcissa.
- Én is ezt mondom. Mary is megérdemelne egy apukát. Mondtam neki, hogy ő is kérje meg a Mikulást…
- Miért, te megkérted? –kérdezte Narcissa csodálkozva.
- Persze. Még régebben, mikor Mikulás nap volt. –magyarázta Hailie. –Megmondtam a Mikulásnak, hogy apukát szeretnék. És lett.
- Hát ez roppant különös. –mosolygott Narcissa.
- Az, mert már egészen pici korom óta mindig ezért fújtam el a szülinapi tortámat… vagyis… azt hiszem, ezért. Mert egyszer azért fújtam, hogy Jack jöjjön utánunk. De az régen volt.
- És ki az a Jack? –ráncolta össze a homlokát Narcissa.
- Hát anyuci régi munkahelyén dolgozott. A színtársulatban. Nagyon szerettem őt. De már annyira nem emlékszem az arcára. –hadarta Hailie.
- Értem. –nyugtázta Narcissa.
- Szóval a farsang nagy mulatság lesz…

***

- Nem mondom, elég terjedelmes ez a ház. Elárulod, mikor érünk végre a könyvtárba?- tudakolta Hermione türelmetlenül és feszélyezetten.
- A hosszabb úton jöttem. –adott rövid magyarázatot Draco.
- Mégis miért? Nem érzem a lábamat. –panaszkodott Hermione.
- Nem akartam belebotlani anyába és Hailiebe. Biztos jól megvannak együtt… és tudod anyám nem igazán szereti, ha a könyvtárba megyek. Pláne ha odaviszek valakit. Tudod egészen furcsa dolgok is vannak ott… de mindjárt odaérünk.
Hermione kíváncsiságát egyre jobban felkeltette a titokzatos könyvtár, de a kintről jövő hangok még mindig nem hagyták nyugodni. Egy-két villám hangját is ki lehetett venni a süvítő szél erős hangja mellett, sőt, a falon látszott is pár felvillanó árny, kísérteties külsőt kölcsönözve az amúgy sem túl barátságos, sötétségbe burkolózó szobáknak.
- Miért ilyen használatlanok ezek a szobák? –kérdezte Hermione kissé remegő hangon, hogy legalább egy kis beszélgetést kezdeményezzen, és elterelje figyelmét félelmeiről.
- Ketten nem tudunk használni ennyi szobát. –magyarázta Draco. –Nem érdemes világítani, ha nem jövünk ide.
- Igaz. –helyeselt Hermione már szinte csattogó fogakkal. – Bár azt nem értem, akkor minek világítjátok ki az egész kúriát… mondjuk az csak karácsonykor van.
Draco megállt és hátranézett.
- Fázol? –nézett a nő szemeibe.
- Nem. –próbálta elfojtani remegését a lány.
- Félsz?
- Dehogy! –csattant fel Hermione.
- Akkor miért remegsz úgy, mint a… Hogy is mondják? Kocsonya. –tudakolta Draco.
- Én n… nem remegek. –ellenkezett Hermione.
- Te tudod. De ha fázol, szólj. Odaadhatom a köpenyemet. –ajánlotta fel Draco árnyalattal kedvesebb hangnemben, mint ahogy a vacsora alatt általában beszélt a lánnyal.
- Milyen lovagias… -gondolta Hermione gúnyolódva, de azért elmosolyodott és a lába is, mintha kicsit kisebb mértékben remegett volna.
Nemsokára valóban megérkeztek a könyvtárba. Hermione, amint megpillantotta a helyiséget, rögtön tudta, hogy érdemes volt eddig eljönnie. Szívéről minden félelem eltűnt és csodálkozva futtatta végig szemét a hatalmas könyves polcokon és a gyönyörű mahagóni asztalokon és székeken.
Ez a helyiség merőben eltért az eddig látott folyosókkal abból a szempontból, hogy már pár fáklya meggyújtása után elképesztő világosságnak örvendhetett. Nem is csoda, hiszen a szoba világos színekben pompázott, csupa fehér és krémszín fedte a falakat, a szőnyegek pedig szintén ilyen színvilágúak voltak.
- A nők -akiknek a képét láttad- legtöbbje naplót is vezetett. Ezekbe is beleolvashatsz. Az életrajzukat valamelyik felmenőm csinálta… azt hiszem, Lucius anyja volt.
- Megkeresem őket. –bólintott Hermione csodálattal vegyes örömmel hangjában.
- Mutatok még valamit. –szólt Draco, majd gyors léptekkel a könyvtár közepén lévő asztalnál termett. Hermione közvetlenül a férfi mellé állt, hogy lássa, mi történik.
Draco elsuttogott egy Hermione számára ismeretlen varázsigét, amely hatására egy pergamen jelent meg a fiatalok előtt. Draco Hermionéra emelte a tekintetét, aki hirtelen összerezzent, és egy lépéssel hátrált.
- Ha erre ráírod, hogy mit keresel, megmutatja neked, hogy merre van. –magyarázta. –Azért kell előhívni, mert ha valaki nem ismeri, soha nem fogja megtalálni, amit keres. A számtalan védővarázslat egyike… rosszul vagyok tőle, de nem tudom, hogy hatástalanítsam. Ha lesz valami ötleted, megoszthatnád velem.
- Persze. –bökte ki Hermione, miután magához tért első döbbenetéből. –Köszi szépen!
- Nem tesz semmit. –legyintett Draco. –De most már tényleg mennék.
- Draco? –szólt a távozni készülő férfi után Hermione.
- Tessék?
- Tényleg igaz volt, amit az estével kapcsolatban mondtál? –nyögte ki nagy nehezen Hermione, előre félve a választól.
- Igen. –mondta Draco. -És most én kérdezhetek valamit?
- Hogyne. –harapta be ajkát a nő.
- Miért nem hiszed el azt, amit mondok?
- Mert félek. –tördelte a kezeit Hermione. -Féltem a barátaimat, és a kislányomat. –tette hozzá Draco kérdő arcát látva.
- Tőlem? –kérdezte a férfi hidegen.
- Nem. A halálfalóktól. -pontosított Hermione.
- Én is halálfaló vagyok. –vágta rá Draco.
- De te nem bántanád őket… -felelte bizonytalanul Hermione. -Ugye nem?
- Ha nem tudod a választ, akkor kár erről beszélnünk. –válaszolta Draco.
- Értem. –Hermione megfordult, és kezébe vette a pergament. Szemével körbenézett, és hamar meg is találta, amit keresett. Az asztal alatt legurulva egy kis fekete penna feküdt.
Felvette, majd lassan visszafordult Draco felé, és halkan megszólalt:
- Béküljünk ki. Mégis csak karácsony van. –lépett közelebb Dracohoz. –Ilyenkor minden csatabárdot el kell ásni.
- Tudtommal nem vesztünk össze. –felelte Draco.
- Szerintem se. Csak szeretném, ha tudnánk kedvesen szólni egymáshoz, és nem ellenségeskedni, anélkül, hogy újra… hibáznánk.
- Ahogy akarod. –egyezett bele a férfi. –Majd igyekszem…
- Köszi. –küldött Draco felé egy gyenge mosolyt Hermione. Gyorsan megfordult és pillanatokon belül újra a pergamen előtt termett.
Draco egy kis ideig nem mozdult, majd szóra nyitotta száját. De még mielőtt Hermione észrevehette volna, inkább becsukta, és elment. A lány nagy bánatára…
Miután Hermione összeszedte a vágyott könyveket –nem éppen kevés idő alatt- a villámlások egy ideig nem zavarták. Ahogy azonban az idő telt, és egyre több tiszteletreméltó Malfoy-lány és asszonyság életébe nyert bepillantást, félelmei ismét visszatértek. Lassan újra rossz érzése lett, ezért becsukta a könyveket, és az asztalon hagyta, Marion Slaydon naplójának kivételével. Úgy vélte, nem tesz rosszat vele senkinek, ha beviszi szobájába az olvasmányt.
- Bár nem tudom, Draco hogy képzelte, hogy visszatalálok a „szobámba”. –gondolta magában megrovóan. – De végülis csak fáradt volt, érthető, hogy elment… mondjuk maradhatott volna… Bár ő biztosan unta volna nézni, ahogy olvasok. Jobb ez így…
Kilépett a hatalmas teremből, hóna alatt a számára kedves kötettel. A kísérteties villanások egy ideig nem jelentkeztek, kicsit megnyugtatva ezzel a lányt. Körbe nézett, majd mikor az eső kopogásán kívül semmi zajra nem lett figyelmes, elindult a kisebb szobán keresztül a kis folyosóra.
Itt egyforma ajtók sorakoztak, és Hermionenak fogalma sem volt róla, melyik vezet a kis lépcsőhöz, amin felaraszolt Dracoval együtt pár órával azelőtt.
Benyitott hát a legközelebbibe, majd a következőbe is, és ezt addig csinálta, míg egy
ismerősnek tűnő kis folyosón meg nem akadt a szeme.
- Furcsa… -gondolta Hermione. – Azt hiszem, erre lesz…
Hamarosan újabb ajtón nyitott be, de ezúttal nem azt találta, amire számított. A nagy szoba helyett valami egészen mással találkozott.
- De hiszen én itt már voltam! –kapta a szája elé a kezét Hermione.
Belökte az ajtót és hitetlenkedve meredt az ismerős –a többihez képest aprónak mondható- folyosóra. Tudta, hogy nem erre találja az alsó szinthez vezető kis fehér szobát, de valami –talán saját mérhetetlen kíváncsisága és tudásvágya- hajtotta, hogy megtudja, mikor és hol járhatott itt. Mert érzékei azt súgták, a helyiség számára nem ismeretlen.
És ahogyan lassan, lépésről lépésre megállva óvatosan végigsétált a folyosón, szemébe villant egy kép… mikor ugyanúgy jött ugyanitt, csak sokkal gyorsabban… a fények…
Az ajtó előtt állva tudatosult benne, hogy honnan ismeri ezt a folyosót. Mikor be akart lépni, egy kép jelent meg előtte… a karácsonyfa… Hailie… a kisfiú…
És ahogy benyitott a szobába, egy lehangoló, sötét szobát látott, melyet csak az ablakban lévő fáklya világított meg.
- Az álom! –tudatosult a lányban. – Pontosan ugyanilyen volt a folyosó… és a szoba… ennyire nem lehet valóságos egy álom! Talán… talán nem is álom volt… hanem a jövő…
Elővette ruhájának rejtett belső nyílásából a pálcáját, megvilágítva ezzel a helységet. És be kellett látnia: a helyiség tényleg pontosan ugyanolyan volt, mint az álomban. És a lány tudta: nem véletlen volt, ami mostanában vele történt. Érezte, hogy nagy dolgok vannak készülőben körülötte. A kételyek most messze elkerülték, szíve megtelt boldogsággal és reménnyel. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, mosolyra húzódott a szája.
- Hamarosan Trelawney lesz belőlem… -rázta meg a fejét. –Elég a sok hiú ábrándból! Karácsonykor mindenkit elragad a fantáziája… Inkább megkeresem Hailiet, és mesélek neki valami igazán szépet…
Nagy nehezen, maga sem tudta, hogyan, de végül kikeveredett a „legendás” folyosóról. Mire majdnem az összes ajtót megnézte, a legutolsó előtti mögött megtalálta, amit keresett. Jó fél óra alatt egy egyébként elhagyatottnak tűnő szobában talált egy csengőt, és –bár szörnyen rosszul érezte magát miatta- kénytelen volt segítségül hívni egy manót.
- Remélem nem ébresztek fel senkit. –gondolta magában a lány hallva a csengő roppant nagy hangerejét. –Draco nagyon fáradtnak tűnt… vagy legalábbis erre hivatkozott…
A megjelenő jövevény nem volt ismeretlen Hermione számára: Prissy sietett a segítségére.
- Mivel szolgálhatok, asszonyom? –tudakolta illedelmesen.
- Meg tudnád mutatni nekem, merre van a kislányom és Narcissa?
- Az asszonyom és a Kisasszonyka csak magára várnak. A Kisasszonyka nem szeretne maga nélkül lefeküdni. Tessék utánam jönni, megmutatom, hol találhatja őket. -intett Prissy
- Hálásan köszönöm. –mosolygott valóban hálásan a nő. Prissy elpirult.
- Igazán nem tesz semmit. –hárította el a manó a köszönetet. –Ez a dolgom.
- És mondd csak… hogy megy a sorotok itt, ebben a házban?
- Ó! Igazán nagyon jól. Tetszik tudni, Prissy még akkor született, mikor Lucius úr már a halálán volt. Már nem is nagyon verte meg Prissy szülőanyját, amiért Prissyt világra hozta. Narcissa asszony pedig kivételesen jó lélek. Azt is megengedte, hogy a cselédség az egész alagsort elfoglalhassa. És rendes ágyakon alszunk, olyanokon, mint az emberek!
- Ez felettébb kedves Narcissától. –nyugtázta Hermione némi kételkedéssel hangjában. –Mondd csak, Prissy… kapsz te fizetést az itteni munkádért?
- Fizetést?! –visszhangozta Prissy hitetlenkedve. –Ne tessék nekem ilyeneket mondani… méghogy fizetséget! Olyat becsületes manó nem kaphat!
- De hát… -kezdte Hermione a magyarázkodást, de ekkorra már az ajtóhoz értek, és Prissy idegességében kinyitotta gyorsan az ajtót, és bemasírozott rajta.
- Mi ez a sietség, Prissy? Történt valami fontos? –kérdezte Narcissa számonkérően.
- Nem, asszonyom. –hajtott fejet szégyenkezve Prissy.
- Akkor mehetsz. Hermione, kerülj beljebb. –intett Narcissa.
Hermione zavartan belépett és egy bocsánatkérő pillantást küldött Prissy felé, hiszen látszott a manón, hogy mennyire szívére vette a számonkérést. Prissy csak megrázta a fejét, és el is tűnt a szobából.
- Itt vagy, Mami? –ásított egy hatalmasat Hailie. –Gyere, menjünk alukálni!
- Persze, mehetünk. –egyezett bele Hermione egy suta mosollyal arcán. –De nem cipellek fel, édesem! Úgyhogy sipirc! Kelj fel!
Hailie félig „kómás” állapotban, álomittasan bandukolt fel a szobájába, Hermionénak nem volt nehéz elaltatnia őt. Narcissa kívánsága szerint ő külön szobát kapott, ám Hermione szótárában az ő szállása a lakosztállyal volt egyenlő.
A vendégszoba, amiben Hermione lett elhelyezve, nemcsak hogy külön saját fürdőszobával, de még egy csodás kis terasszal is meg volt toldva. A kilátás egyszerűen meseszép volt abból a látószögből. Hermione gyanította, hogy nem véletlenül kapta ezt a szobát.
- Talán Draco is szerepet játszott benne, hogy ezt kaptam… bár valószínűbb, hogy csak Narcissa… mindenesetre kedves volt tőlük. Csodálatos a panoráma kint!
Azzal hogy a kinti idő mibenlétéről is megbizonyosodjon, kitárta a hatalmas üvegajtókat és nagyot szívott a friss, hideg téli levegőből. A vihar elcsendesedett már, és az utána lévő jellegzetes friss illat azonnal megcsapta Hermione orrát.
- Imádom ezt a tájat. –suttogta Hermione elragadtatottan. –Egyszerűen meseszép…
Aztán óriási meglepetésére megjelent egy szék a sarokban. Hermione nevetve leült rá, és hátradőlt, utat engedve gondolatai „záporának”.
- Esetleg megpróbálhatnánk… ha ő is akarná… végülis felnőtt emberek vagyunk, mi döntjük el, mit teszünk. Csak úgy félek... talán ha béke lesz…
S elmerengett még egy pár percet, egyre jobban megbizonyosodva róla: helyesen cselekszik, ha ad még egy esélyt Draconak. Mert közöttük valami egészen különleges kapcsolat alakult ki. Körülvette őket a folytonos előítélet, veszekedés és a szerelem, akárcsak a háború és a béke. Pár perc múlva Hermione úgy érezte, mintha valami furcsa zaj érkezne az ajtó felől.
- Csak álmodtam, vagy tényleg kopogott valaki?